Úgy éreztem magam, mint akit jól fejbe vertek a hírek hallatán. Nem tudtam normálisan gondolkodni, sem beszélni, sem semmit az ég világon csinálni, és csak ültem az ágyamon, miután még Hye Ri is otthagyott, a plafont bámulva könnybe lábadt szemekkel. Mit vétettem, hogy ez a sorsom? Az a bűnöm, hogy találkoztam Jeremy egyik csatlósával és kurvának álltam? Ez lenne az?
- De hát meg kellett éljek valahogy, nem? Nem?
Kezdtem ezek után úgy érezni, hogy egész végig csak ezzel álltattam magam. Én döntöttem el még akkor, hogy elmegyek ahhoz a semmirekellő, rohadékhoz, vagy sem, és jómagam, én hülye liba mégis rossz döntést hoztam és elmentem, pedig annak a putrinak még a közelébe se kellett volna menjek. Szánalmas...az vagyok.
Mint valami lassított felvétel, úgy másztam le az ágyról. Már éjfél is elmúlhatott, de nem érdekelt. Kimentem a fürdőszobába, majd a kis táskámból, amibe azokat a kellékeket tartom, amik kellenek egy lánynak -na értitek- kivettem egy borotvapengét. Belenéztem a tükörbe, tükörképemtől még majdnem én is megijedtem volna, ha nem lettem volna annyira magam alatt. Fogalmam sincs abban a pillanatban mi üthetett belém, hogy annyira depressziós lettem, de ahogy már említettem, nem tudtam ép elmével gondolkodni, sok volt ez, még nekem is. Az éles pengét jobb kezembe vettem, majd a bal karomon lévő bőrömhöz simítottam. Letargikus állapotomba elkezdtem több csíkot is húzni a kezemre, mindegyikből csak úgy buggyant ki bíborvörös vérem. Először fel sem fogtam mit csinálok, csak akkor tértem igazán magamhoz, mikor kopogás zavarta meg a fürdő csendjét.
- Van bent valaki? - hallottam meg az ajtó másik oldaláról Hye Ri hangját.
Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy világ omlott volna össze bennem. Nem akartam, hogy barátnőm meglássa mit is tettem magammal, mert tudtam, hogy iszonyatosan kiborulna...sőt, még lehet kapnék is egyet.
- Igen, én vagyok bent. Egy pillanat és jövök - mondtam, miközben nyugodtságot próbáltam erőltetni hangomba.
- Rendben, várok.
Mint a villám, úgy pakoltam el a borotvapengét a táskámba, az pulcsim újját lehúztam és a hátam mögé rejtettem, hogy Hye Ri még véletlenül se lássa. Vettem egy mély levegőt, egy nagy adag erőt ahhoz, hogy mosolyogni tudjak, majd kinyitottam az ajtót, ahol barátnőm már karba tett kézzel, doboló lábakkal várt.
- Végre! Mi tartott ennyi ideig?
- Öm...A női dolgaimat rendeztem.- Ja, így már világos - kuncogott. - De miért vagy még mindig ruhába? Már éjfél is elmúlt...
- Nem voltam álmos, így még átöltözni sem volt kedvem.
Kezem még mindig nagyban rejtegettem a hátam mögött, de hogy ne legyen feltünő a másikat is hátra tettem.
- Hát jól van. Akkor én is elfoglalom a fürdőszobát. Majd reggel találkozunk. Jó éjt.
- Jó éjt - mosolyogtam rá.
Mikor eltűnt az ajtó mögött, mosolyom lehervadt arcomról és üres tekintettel ballagtam vissza a szobámba.
Melankólikus állapotban ültem le az ágyam szélére, és felhúztam a felsőm ujját, hogy megnézhessem a remekművem karomon. Elborzasztott a látvány, de én tehettem róla. Végigsimítottam a karcolásokon, miközben még mindig azon elmélkedtem hogy mit is tettem. Az éjjeliszekrény fiókjából előhalásztam egy kis fertőtlenítőt, kötszert, majd elláttam kezem. Fájt, amikor ténylegesen hozzáértem, de nem mutattam ki a fájdalmam. Én csináltam, el kellett tűrnöm.
Hogy tehettem ilyet? Meg vagyok teljesen zakkanva? Miért tört rám ilyen nagy depresszió hirtelen? Ajj, olyan nehéz élni...de nem panaszkodhatom. Itt van nekem az egész ház lakói, akik szeretnek. Nem szabadna ilyet csinálnom a miatt a rohadék miatt. Nem, túl kell lépnem ezen. Élnem kell, mert ezt én is megérdemlem, mint mindenki más. Soha többet nem fogok ilyet csinálni. Soha.
Mikor készen lettem a kötözéssel, felemeltem a kezem, hogy jobban szemügyre vehessem az eredményt, majd egy hatalmasat sóhajtva arra a döntésre jutottam, hogy le kéne pihennem, mert már nagyon kezdett nyomni az álom. Fénysebességgel átöltöztem és befeküdtem megvetett ágyamba. Egy szempillantás alatt elaludtam.
Másnap reggel újra hosszú ujjú felsőt vettem fel, hogy még azért a kötésem se látszódjon, mert még a miatt is magyarázkodhatnék. Lementem a nappaliba, ahol Hye Ri valamilyen dorama-t nézett, Ha Nui éppen felsöpört, viszont egy valaki mintha hiányzott volna a képből. U-Kwon vajon merre van?
- Jó reggelt - kiáltottam el magam, mikor Hye Ri mellé értem.
- Cseszegesd a nénikédet. Majdnem a bőrömből is kiugrottam - villantotta rám rosszalló pillantását.
- És...esetleg még valami?
- Ja, jó reggelt.
- Így már más. U-Kwon-ah?
- Hoppá-hoppá. Miért érdekel ennyire?
- Na vajon - tettem karba kezeimet.
- Jó-jó, csak hülyülök. Amúgy gondolom még nem kelt föl, mert lent még nem láttam.
- Akkor megyek megnézem.
Úgy tettem ahogy mondtam. Felmentem a szobájába, majd bekopogtam. Semmi reakció. Gondoltam még biztosan alszik, ezért benyitottam, hogy megbizonyosodjak róla, de meg kellett lepődnöm, mert a srác nem volt sehol. Hát ez meg hol le.het? Minden szobába benéztem, hogy nincs-e esetleg ott, de nem volt. Utoljára hagytam az erkélyt, hát igen, ki lehet találni, persze hogy ott volt. Kifújtam a levegőt, mert egy csöppnyit elfáradtam, majd odaléptem hozzá.
- U-Kwon-ah, végre hogy megvagy!
- Jó reggelt - üdvözölt egy hatalmas mosollyal.
- Neked is. Mit csinálsz itt kint?
- Nem tudom, kijöttem egy kis friss levegőt szívni, semmi több.
- Áhá, én meg kereshettelek százegyig.
- Mianhae~ - pislogott rám kiskutya szemekkel.
- Aigo~ ha így kérsz bocsánatot, még haragudni sem tudok rád.
- Ez a lényeg.
- Igen, mindjárt gondoltam. Amúgy elég viccesen nézel ki felhős pizsamába, ugye ebben tisztába vagy te is? - néztem végig rajta, majd kitört belőlem a nevetés.
- Ya! Ez a kedvenc pizsamám, ne fikázd.
- Én aztán nem fikázom, csak megjegyeztem ezt a kis apró látványt.
Egy félmosollyal zárta le a témát, szemeit pedig újra a táj kémleléséhez vezette. Tudtam mi is volt a baja.
- Hiányoznak, ugye? - sétáltam mellé.
- Kik?
- Hát a szüleid, te pabo.
- Nem is tudom. Igen is és nem is. De inkább vagyok most veled, mint velük.
- Miket nem hordassz itt össze.
- Csak az igazat mondom - vonta meg a vállát. - És neked hiányoznak a szüleid?
- Eléggé - túrtam bele reflexszerűen a hajamba, mire kikandikált kötésem.
Azon nyomban visszahúztam a kezem, remélve hogy U-Kwon nem látta, viszont már rég késő volt. Észrevette.
- Mi történt a kezeddel? - nyúlt volna az említett testrészem után, de én azt hátamhoz emeltem.
- Semmi. Ne is törődj vele.
- Látni akarom! - ragadta meg csuklóm gyengéden, majd kezdte azt kikötözni.
- U-Kwon nem kéne...
Nem mondott semmit, csak serényen kibontotta a kötést, majd eltávolította azt. Kikerekedett szemekkel figyelte vágásaimat. Láttam rajta, hogy még a lélegzete is elállt.
- Jan Di. Ugye ez nem az, aminek látszik?
Nem válaszoltam, csak néztem őt ahogyan remegő kezekkel fogja az enyémet, miközben elszörnyülködve néz vissza rám. Lebuktam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése