8.rész

  

  Hogy képes valaki olyan tempót diktálni, hogy képtelenség legyen megtalálni és egyben utol érni? Pedig csak 1-2 percre vesztettem szem elől! Ezekkel a gondolatokkal siettem egyik folyosóról a másikra, Myungsoo után kajtatva. Bár tudtam, hogy aggódásom és az, hogy úgy utána mentem, érdeklődtem felőle lehet, hogy kényelmetlenséget fog okozni neki, hiszen alig ismert, viszont nem tudtam parancsolni a lábaimnak, az érzéseimnek, melyek azt súgták, hogy azonnal meg kell őt találnom. Mellesleg azzal is tisztában voltam, hogy bármelyik percben becsengethetnek, ám még ez sem tudott megakadályozni abban, hogy a célomat elérjem.

  Pár perces keresés után végül sikerült megtalálnom őt, amint éppen az udvarra vezető folyosón menetelt, mélyen a gondolataiba merülve. Lányok vágyakozó pillantásai kísérték amerre ment, viszont Myungsoo fittyet hányva rájuk tovább bandukolt, zsebre dugott kezekkel, fejét lehajtva. Egy hatalmas mosoly jelent meg az arcomon, amint elérte az agyam az információ, hogy végre sikerült rábukkannom. Először csak utána akartam kiáltani minden gondolkodás nélkül, hogy vegyen észre, ám látva a diáklányok rajongását a fiú irányába megrendítette az addig összeszedett bátorságom. Az addig ott éktelenkedő mosoly az ajkamon hirtelen eltűnt, hatalmas sóhajjal vettem tudomásul, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki szeretné Myungsoo figyelmét a magáénak tudni, ezért inkább úgy határoztam, hogy láthatatlanul, lassan elsunnyogok. Milyen meggondolatlan vagyok! Ezért aztán megérte idáig eljönni!

  Egy újabb sóhaj hagyta el a szám, majd lassan készültem hátat fordítani az említett folyosónak, a sikongató lánytömegnek és persze Myungsoo-nak, amikor is olyan történt, amire nem számítottam. A fiú, mintha megérezte volna a jelenlétem, egyszeriben megtorpant, majd hátrafordulva felém nézett, ezzel sikerült elkapnom a pillantását, amitől nem is kell mondanom, egyből kővé dermedtem. Nem csak a meglepettségtől, hanem attól is ahogyan rámnézett. Lehet, hogy nem nekem szánta jeges pillantását, csak még mindig fagyos hangulatban volt, viszont ez engem nem akadályozott meg abban, hogy földbe gyökerezzen a lábam.

- Lee Sun Hee? – kérdezte egy csepp meglepetéssel a hangjában, én pedig nevem hallatán ijedve ugrodtam egyet álltó helymbe, majd tekintetem lesütöttem.

   A nevem elhangzottával a sikoltozó lánytömeg egy emberként hallgatott el, majd mind az én irányomba fordultak és tetőtől-talpig végigmértek, míg a fiúk érdeklődő pillnatással néztek felénk. Míg én azzal voltam elfoglalva, hogy kerüljem a rosszalló, féltékeny és átkozó pillantásokat a diáklányok részéről, addig Myungsoo sem tétlenkedett, kimért léptekkel közelített felém, majd megállt előttem, hogy ő le, míg én fel nézhessek rá. Tekintete mélyrehatóan pásztázta az arcom, én pedig tudtam, hogy meg kéne szólalnom, de olyan szép volt az a pillanat, hogy nem akartam megtörni. Bármennyire is kívántam ezt, nem tudtam kizárni a körülöttünk lévőket és azoknak szúrós pillantásait, ezért akarva-akaratlanul is ideje volt kiböknöm valamit, hogy aztán fülem-farkam behúzva sunyítsak vissza az osztályba, ahol el kell mesélnem majd mindent Ha Eun-nek.

- Öm… én csak azért jöttem, hogy megkérdezzem jól vagy-e, de amint látom igen, úgyhogy én azt hiszem megyek is – pislogtam lányos zavaromban, egy kósza hajtincsem csavargatva mutatóujjam körül és egy válaszra, reakcióra vártam, de miután nem kaptam semmit újra hátat fordítva neki indulni készültem, de egy kéz a csuklómra fonódott és egy lépésnél tovább nem engedett.
- Túl nagy a közönség, gyere – suttogta, majd határozott léptekkel elindult az udvar felé, maga után vonszolva engem is.

  Ahogy elmentünk a diáklányok mellett, mind tűnődve kérdezgette egymást, hogy ki lehetek és hogy Myungsoo miért tudja a nevem, miért foglalkozik velem. Kicsit zavarba estem a fecsegések témája miatt, ezért felnéztem az előttem menetelő fiúra, aki csak elengedte a füle mellett a feltörni készülő pletykákat és csak a kiveztő utat figyelte. Már éppen mélyebben is belementek volna kapcsolatunk boncolgatásába, ám ezt már nem hallhattam, hiszen addigra már messze jártunk.

  Amint kiértünk az udvarra, Myungsoo egy eldugottabb részre vezérelt, majd ott letelepedtünk, viszont a srác még miután sikeresen kifújtuk magaunkat még mindig fogva tartotta a kezem. Teljesen elvörösödve néztem a csuklómat szorító kezére, mire ő is lepillantott és mintha zavartságot fedeztem volna fel pár másodpercre az arcán, azonnal elengedte a kezem. Egy pár pillanatig csak álltunk ott kukán, egyikünk sem szólalt meg, így felnéztem rá, hogy akarna ő mondani valamit vagy kezdjem én, és te jó isten, úgy éreztem a szívem menten kiugrik a helyéről. Myungsoo melegen mosolygott le rám. Hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Ekkor a mosoly mintha sajnálkozóba változott volna, amellyel egyszerre az én arckifejezésem is megváltozott csodálkozóból értetlenné. Valószínűleg észrevehette zavartságom, felemelte a kezét, majd a fejem tetejére helyezte.

- Sajnálom, hogy téged is belekevertelek ebbe a Se Ra-s dologba – mondta, majd végigsimított a fejemen, mire úgy éreztem, hogy a vér megint az arcomba szökik.
- Miért kérsz olyanért bocsánatot, ami nem a te hibád volt? – kérdeztem, miközben hatalmas szemekkel meredtem rá, zavaromat félretéve folytattam a mondandómat. – Se Ra valamilyen oknál fogva nem kedvel, ezért minden alkalmat megragad, hogy megalázzon, holott én semmi rosszat nem tettem ellene… - a mondat végére nagyot sóhajtottam, arcom teljesen elkomorodott.
- Nagyképű az a csaj – mormogta undorodva.
- Viszont úgy néz ki, hogy téged tényleg kedvel, nem is kicsit – mosolyogtam keserűen, belül pedig átkoztam magam, amiért ezt mondtam.
- Felőlem aztán – vont vállat. – Igazán hidegen hagy, hisz…
- Hisz neked még mindig ott van Hee Jin-ssi… - fejeztem be a mondatot helyette, a szívem majd összefacsarodott, de tartottam magam, ő pedig megingott a lány nevére egy pillanatra. – … Szóval örülök, hogy nem nagyon vetted a szívedre, amit az a mindenlében kanál lány mondott és így toleráltad a szavait. Tényleg csak ennyit akartam tudni és már megyek is. Ne haragudj ha tolakodó voltam – hajtottam le kissé a fejem, mint a köszönés formájaként, majd sarkon fordultam és rohanni kezdtem.
- Lee Sun Hee…! – kiáltott még utánam, de nem torpantam meg.

  Már egy jó ideje becsengethettek, hiszen egy lélek sem volt a folyosón amikor beértem az épületbe. Hát ez szépen végződött megint. Minek kellett felhoznom Hee Jin-t, én bolond! Mivel már úgy voltam vele, hogy már úgy is biztos elkéstem óráról, ezért komótosan másztam fel a lépcsőkön, melyek arra a folyosóra vezettek, ahol az én osztályom is volt található. Amikor megérkeztem a termem elé nagy levegőt vettem, majd benyitottam, ahol már javában folyt az óra. A tanár kissé leszidott, amiért olyan későn jelentem meg, de füllentve csak annyit mondtam, hogy a gyengélkedőbe voltam, mert nem éreztem olyan jól magam, amit kicsit fejcsóválva, de elfogadott mentségnek. Miután betessékelt, elfoglaltam a helyem, persze Ha Eun egyből felfigyelt, mire csak megcsóváltam a fejem és ledőltem a padra.

  Az óra elteltével elmeséltem barátnőmnek mi történt újra, ő pedig nem tudta mondandóm végeztével, hogy meggyilkoljon vagy hogy sajnáljon. Megegyeztünk abban, hogy inkább egyik opciót sem választom és inkább ne beszéljünk róla többet, persze ezzel tudtam, hogy nem sokmindent oldok meg, de egy ideig jó volt nem tudomást venni Hee Jin-ről.

  A nap bár nem telt kellőképpen gyorsan, mégis úgy éreztem hamar vége lett az óráinknak, ezért az osztályunk kicsengetéskor egy emberként állt fel, majd sietve összepakova rohantak ki a teremből. Egyesek azért mondjuk maradtak az iskola utáni tevékenységükre, mások pedig embereket toboroztak karaokézni vagy csak beülni valahová. Mi Ha Eun-nel egyik kategóriába sem tartoztunk, mi nem is siettünk, sulis tevékenységünk sem volt és még nagy ritkán ültünk be valahová. Mi, a kis laza tempónkban összepakoltunk, majd búcsút intve osztálytársainktól léptünk ki az osztályból. Ahogy a folyosón sétáltunk el kaptam egy-egy diák kíváncsi vagy éppen utálkozó pillantását felém, az oka persze nyilvánvalóan Myungsoo volt. Gyors elfordítottam a fejem és barátnőm mondandójára koncentráltam tovább, próbálva tudomást sem szerezni a sutyorgó diáklányokról.

  A suli udvarán jártunk, amikor a semmiből két srác tűnt fel, majd elénk álltak, elzárva ezzel az utunkat. Értetlen pillantással néztem fel az elénk tornyosuló fiúkra, mire egyből megakadt a szemem az egyenruhájukon: nem a mi sulinkba tartoztak. Egyből rosszat sejtettem.

- Te vagy Lee Sun Hee? – kérdezte az, amelyik előttem állt, le sem véve a szemét rólam.
- I-igen, én vagyo…
- Mégis ki kérdezi? – szólt közbe Ha Eun, a háta mögé kényszerítve engem.
- Te meg ki a frász vagy? – lépett egyet előre a másik srác, majd belemarkolt barátnőm barna hajába. – Veled semmi dolgunk… - majd a földre lökte.
- Ha Eun! – kiáltottam és már mellé akartam rohanni, de a srác elkapta a csuklóm és nem engedett. – Eressz el! Mégis mit akartok tőlem? – rángattam a kezem, de nem használt semmit, vasmarokkal tartott.
- Kicsit megleckéztetni – jelent meg a fogvatartóm száján egy íjesztő mosoly, melytől a hideg futkosott a hátamon.
- De-dehát…mit ártottam én nektek?
- Ó, nekünk semmit, mi csak feladatot teljesítünk – szólalt meg a másik és közeledni kezdett.
- Feladatot? Mégis kitől kaptátok? Egyáltalán miről van szó? – teljesen össze voltam zavarodva, nem értettem kinek is árthattam, hogy ezt érdemlem.
- Sun Hee! – iramodott meg fogvatartómnak Ha Eun, de a srác, aki az előbb is elbánt vele, újból a földre kényszerítette.
- Hagyjátok őt! Hiszen csak velem van dolgotok, nem?! – kiáltottam olyan bátran, amennyire csak tőlem telt, viszont belül majd szétvetett a félelem.
- Hah, van benned spiritusz, kislány – kacagott fel az előttem álló fiú, majd mint ahogy Ha Eun-nel is tették, belekapott hosszú hajamba, meghúzta azt és hátravetette a fejem, hogy egyenesen felnézhessek rá.

  Nagyon fájt, ahogy húzta a hajam, viszont próbáltam erős maradni és nem kimutatni fájdalmam, ezért csak dacosan néztem rá, amitől úgy vettem észre mégjobban bepöccent, és még intenzívebben markolta a hajam. Úgy éreztem a végén az a szándéka, hogy tövestől kihúzza az utolsó hajszálamat is, így a fájdalomtól összeszorítottam a szemem és vártam a következő lépését, viszont az nem következett be, ezért résnyire kinyitottam a látószerveimet, hogy egy nagyon megijedt arcot fedezzek fel magam előtt. A szorítása mintha enyhült volna, így képes voltam a fejemet elmozdítani és én is abba az irányba néztem, amerre a srác is. Egyből könnybelábadt a szemem. Myungsoo állt ott, elsötétült arccal nézett fogvatartómra, míg mellette még 2 srác pásztázta a történteket.

- Hyung, szerintem menni kéne… - szólalt meg hirtelen az addig csendben lévő fiú és a másiknak a vállára tette a kezét, hogy súlyt adjon szavainak.

  De mire az válaszolhatott volna, egyenesen elszabadult a pokol. Minden olyan gyorsan történt, hogy csak kapkodtam a fejem és próbáltam felfogni a látottakat. Myungsoo egy szempillantás alatt

mellettünk termett, majd képen törölte a srácot, aki fogva tartott, a másik két csávó pedig Ha Eun fogvatartóját vették célba. A lábaimből elszállt az erő, amint néztem hogyan veri laposra Myungsoo az ismeretlen fiút, ezért egy kisebb pukkanással rogytam le a földre. Figyeltem, ahogy az ismeretlen srác elesik, majd Myungsoo egy hirtelen rugással az egyik falhoz kényszeríti, hogy onnan nézhessen le rá teljesen bepöccent arckifejezéssel. Láttam, hogy beszélnek pár szót még, majd a csávó összekapja magát, feláll, és bevárva társát, elmenekülnek. Ezek után Myungsoo hozzám sietett, majd leguggolt elém és a kezét nyújtotta.

- Jól vagy? – kérdezte, nekem pedig nyomban eleredtek a könnyeim. – Nyugi, már nincs semmi baj – mondta, de láttam, amint a teste mellett lévő kezét ökölbe szorítja.
- Én… köszönöm neked…! Én… - hirtelen azt sem tudtam mit is mondjak neki, annyira hálás voltam és olyannyira zaklatott is.
- Noona! – hallottam meg kissé távolabbról Min Jae hangját, mire mindketten felkaptuk a fejünket és a hang irányába néztünk.
- Min…Jae…
- Úristen, noona, jól vagy?! – térdelt le a másik oldalamra Min Jae, majd a kezem kezébe vonta. – Bántottak? Mi történt? Biztos nem esett bántód… - kérdései tömkelege itt félbeszakadt, amikor észrevette Myungsoo-t, aki úgy nézett rá, mintha szellemet látott volna. – Kim...Myung Soo?
- Lee Min Jae…rég nem találkoztunk… - mondta az említett fiú és egy szomorú mosolyt küldött testvérem felé.

  Mégis mi folyik itt?

Helló, kedves olvasóim!
Tisztában vagyok vele, hogy évezredekkel ezelőtt írtam utoljára, de minden szabad percemet lekötötte az a fránya tanulás, hiszen érettségi előtt álltam, most pedig benne vagyok a közepébe, viszont már nagyon megakartam írni ezt a részt, és egy kis baráti ösztönzés után sikerült is összehoznom végre. Jó olvasást kívánok, véleményeket és kritikákat is egyaránt szívesen fogadok!
Chu~
Blueberry^^