Chapter 8.

Tökéletesen induló este

Úton az összejövetelre egyikünk sem szólalt meg, hanem inkább hallgattuk a motor dorombolását és élveztük az utat. Már amennyire tudtuk, legalábbis én. Eléggé görcsöltem az este miatt, ami rám egyáltalán nem volt jellemző. Mindig magabiztos és eltökélt voltam az ilyen partikon, viszont akkor a kísérőm Jake volt és nem JR. A szentségit Jun, nyugi már, ez csak megint egy összejövetel, ahol tökéletesen kell viselkedj. Nem lesz  baj. De úgy éreztem a bizakodás nem nagyon akart összejönni, sőt, még rosszabb lett.

Amikor megérkezünk, vettem egy nagy, szaggatott lélegzetet, miközben kicsatoltam a biztonsági övemet. Mellettem JR már kiszállt és megkerülve a kocsit kinyitotta a felőlem lévő ajtót. Megköszöntem neki figyelmességét, majd lassú mozdulattal kiszálltam a járműből. Hatalmasat nyeltem mikor szembe kellett néznem a tömeggel, ami éppen befelé sietett az épületbe. Feszengve szorítottam magamhoz a táskámat. Ekkor kísérőm mellém lépett, majd egy magabiztos mozdulattal megfogta a kezem. Egyszerre felmelegedett az egész testem érintésére, de nem néztem fel, nem akaródzott, hogy zavarban lásson.
- Nyugi, minden jó lesz - mondta és hallottam hangjában, hogy ő nagyon is élvezi a helyzetet.
- Miből gondolod, hogy nem vagyok nyugodt? - ellenkeztem, de elég bizonytalanra sikeredett.
- Elég rádnézni. Na gyere.
Elengedte a kezem, mire csalódottság fogott el, viszont nem tartott sokáig, mert ahogy JR elhúzta biztonságot nyújtó kezeit, azonnal felém emelte a karját. Felnéztem kísérőmre, aki még mindig egy cseppet sem izgatta magát, inkább hatalmas vigyorral nézett vissza rám, amitől valamelyest lenyugodtam, de testhőmérsékletem az egekbe szökött.
Belekaroltam, majd határozott léptekkel vezetett az épület bejáratához. Kinyílt az ajtó, ahol már egy fiatal hölgy várt minket. Illendően köszöntött minket, majd megkérdezte, hogy melyik partira vagyunk hivatalosak, mert amint kiderült, elég sokat rendeztek aznap este. Válaszoltam kérdésére, így kedvesen megmutatta nekünk a termünket, mi pedig megköszöntük, enyhén meghajoltunk és a két nagy ajtó felé vettük az irányt. Amikor az ajtó elé értünk hosszan becsuktam a szemem és mély lélegzetet vettem. Mikor újra kinyitottam őket, már egy csepp kétely sem látszott rajtam. Jonghyun bólintott az ajtó két oldalán lévő öltönyös férfiaknak, akik kitárták előttünk az estélyre vezető akadályt.
Elakadt a lélegzetem. Ámulattal néztem körbe, persze ezt próbáltam a legmeggyőzőbben palástolni. Gyönyörűen fel volt díszítve az egész terem, ellátva egy csomó finomsággal, na meg a vendégsereggel. Mindenki elegánsan volt kiöltözve, és olyan pillantással néztek, mint akik rögtön lerohannának és kérdezősködnének, természetesen JR-ről. Mi a francot bámultok? Nem láttatok még embert, baszki? Bájosan elmosolyodtam, hogy ne látszódjon rajtam mennyire is irritál ez az egész. Mellettem JR is követte a példámat, miközben könnyedén lépkedve minden fürkésző pillantást rezzenéstelenül állt. Büszke mosoly csücsült a szám szélén, hiszen nem mindenki képes ezt végigcsinálni, de kísérőmnek valahogy sikerült. Eddig jó...De...
Feltűntek a színen anyámék. Elhúztam a szám és még szorosabban karoltam bele a mellettem lévő srácba, aki cselekedetem követően lenézett rám és egyből értette a reakciót. Csak nyugalom. Bemutatod nekik és ennyi...remélem. Odasétáltunk szüleimhez, akik kíváncsi pillantással nézték kísérőmet. 
- Látom megérkeztetek - bólintott apa.
- Igen. Anya, apa, ő itt Kim Jonghyun, az évfolyamtársam.
- Igazán örvendek a találkozásnak - hajolt meg a bemutatott fiú.
- Részünkről az öröm - mosolygott rá anya. - Nagyon illedelmes fiúnak tűnsz. Remélem nem csak kényszerből jöttél el, mert a lányom néha nagyon rámenős tud lenni.
- De anya...
- Ugyan, erről szó sincs - legyintett JR. - Megtiszteltetésnek veszem, hogy itt lehetek. A lánya pedig egyáltalán nem erőltetett rám semmit, magamtól fogadtam el a meghívását. 
- Valóban? Nagyszerű. Akkor akár le is ülhetnétek - mutatott a külön nekünk lefoglalt asztalra szülőm.
- Rendben.
Leültünk, ahogy azt omma is javasolta és onnan figyeltük az előttünk elhaladó embereket. Egészen kinyújtottam a nyakam, hogy megkeressek egy bizonyos személyt, de sehol sem láttam. Vele ellentétben a szülei nagyon is szem elé tűntek. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Nincs itt! Oh yeah!!!
- Mitől vagy ilyen boldog? - szólalt meg hirtelen JR.
- Nincs itt Adam! Ne tudd meg mennyire örülök ennek.
- Az arcodra van írva, szóval gondolom - nevetett fel.
- Tényleg? Nem is gondoltam, hogy ennyire kimutattam az érzéseimet - követtem én is a példáját.
- Pedig nekem elhiheted.
Ekkor felpattant magával húzva engem is. Értetlenül néztem, hogy mégis hova húz, végül megálltunk a táncparketten. Zene harsant a terembe, elnyomva az emberek beszédét. Elengedte a kezem és sokat mondóan nézett rám.
- Felkérhetem egy táncra, Hyun Ju-ssi? 
- Ezer örömmel, ha többé nem használod az ilyen stílusú dumát - pukedliztem.
- Hogyne - jókedvűen csengett a hangja.
Derekamra helyezte a kezét, én a vállára, a szabadon maradt kezeinket összekulcsoltuk és már mehetett is a keringő. Meglepett tánctudása. Egyszerűen lenyűgözött vele, mert sok velem egykorú fiú nem tudott táncolni, Jake-et is beleértve. Egész végig egyenesen a szemembe nézett, én pedig az övét csodáltam. Nem tudtam elszakítani a tekintetem róla, annyira fogva tartott. Nagyszerűen éreztem magam tánc közben, hiszen régen volt már részem ilyen jó érzésbe. Olyan volt, mintha... Felejtsd el! Nehogy még egyszer ilyen az eszedbe jusson!
A zene elhallgatott, a mellettem lévő párok elváltak egymástól és tapsolni kezdtek. Mi is rég megálltunk, de még mindig fogva tartottuk a másikat, végül én fordítottam el a tekintetem.
- Kiszaladom egy percre, mindjárt jövök - suttogtam.
- Oké, itt várlak.
Hátra sem néztem, úgy száguldottam ki a teremből, a mosdóig meg sem állva. Belenéztem a tükörbe, és mit nem látok? Az arcom rákvörös volt.
- Aish! Nem hiszem el! - borultam ki.
Nagy lélegzeteket vettem, majd amint lenyugodtam, elhagytam a helyiséget. Útban a terem felé, pontosabban az ajtó előtt valaki visszarántott, mielőtt még bemehettem volna. Hátrapillantottam. Adam volt az.
- Régen nem találkoztunk - köszöntött.
- Nem volt az olyan régen, sajnos - fintorodtam el.
- Még mindig mérges vagy rám, igaz?
- Csak most esett le? Mit képzeltél? Hogy megbocsátottam neked? 
- Reménykedtem benne.
- Na abban aztán reménykedhetsz. Tönkretetted az életem, ne is várj bocsánatot.
- Viszont úgy látom hamar túltetted magad, hogy a kis barátod nincs veled. Már más társaságot találtál magadnak.
- Semmi közöd hozzá. És most eressz - rángattam a kezem, de csak nem akart elengedni.
- Ne olyan sietősen. Gondolom te is hallottad a szüleinket, hogy azt akarják több is legyen köztünk. Én nem bánnám.
- Hogy mi a frász van? Ne röhögtess már! Én sose tudnék összejönni egy ilyen anyuci-kedvence-vagyok-és-gazdag-ficsúr-is-egyben sráccal - szinte köptem a szavakat.
Egy kicsit messzire mehettem, mert arca hirtelen elkomorodott és szemében düh kavargott.
- Mégis kinek képzeled magad, te kis ribanc? Ne gondold, hogy te másabb vagy mint én! - szorította meg még erősebben a csuklóm, mire felszisszentem.
- Ez fáj, te idióta! Eressz!
Valaki közénk férkőzött és erővel letépte Adam kezeit csuklómról. JR. Úgy tornyosult Adam előtt, mint akinek egy szikra kell és robban.
- JR...
- Ó, megjött a megmentő? - gúnyolódott a kis gazdag ficsúr, aki ezt mind koreaiul mondta.
Anyáéknak igazuk volt...Ez komolyan megtanult koreaiul, csak hogy bevágódhasson...Ez nem komplett...
- Azonnal vond vissza! - Jonghyun hangja ijesztő volt.
- Mégis mit?
- Leribancoztad. Visszavonod. Most.
- Hülye vagy? Eszemben sincs.
- Cöh. Arrogáns gyökér - vigyorgott sötéten JR.
Kísérőm nagy lendületet vett és úgy befejelt Adam-nek, hogy még én is hallottam a koccanást. Elképedve meredtem az előttem álló fiúkra. Adam hátratántorodott, miközben fájdalmas arccal a fejét fogta. JR nemes egyszerűséggel felém fordult, megfogta a kezem és kifelé kezdett húzni, arcáról nem tudtam leolvasni semmit sem. Még kiáltott valamit utánunk az a rohadék, de nem értettem tisztán. Nem is érdekelt, egyedül megmentőmnek szenteltem a figyelmem. Megmentett. De...miért?

2.fejezet - Szótlan jövevény

  Nagyot ásítva ültem fel az ágyban. A nap élénken sütött be a szobám ablakán. Nyugodtan kinyújtóztattam kezeimet és végtagjaimat és álmosan az órára néztem. És eddig tartott a nyugalom. Az álmosság kipattant a szememből és olyan lendülettel keltem ki az ágyból, hogy majdnem levertem az éjjeli lámpám. Késésben voltam. Azelőtt nap miután megcsináltam félig-meddig a leckéimet a boltban dolgoztam egészen estig, szóval nem kell csodálkozni, hogy elaludtam.

  Miközben fésülködtem, vagyis inkább kikócoltam a hajam, csörögni kezdett a telefonom, ami persze nem volt mellettem, hanem az íróasztalomon éktelenkedett, ezért fésűvel a hajamban szaladtam be érte és vettem fel, meg sem nézve ki volt az.

- Tessék?
- Ye Rim? Hol vagy már? - hallottam meg Zelo kissé ideges hangját.
- Bocsesz, elaludtam. Mi az, sietős?
- Kicsit. Mi lenne ha a suli előtt találkoznánk? 
- Mármint az én sulim előtt? - téptem ki a fésűt a hajamból, mire egy aprót felszisszentem.
- Ja. Oké lesz úgy?
- Jó, akkor ott találkozunk - bólintottam és egyből megnyomtam a "hívás vége" gombot, a telefont pedig a szoknyám zsebébe rejtettem.

  Villámgyorsan fogat mostam, majd leszaladtam a konyhába, ahol meglepetésemre anya már várt az uzsival és reggelivel.

- Anya! Miért nem keltettél fel? - mentem oda hozzá, vagyis inkább robogtam.
- Jó reggelt! Többször is szóltam, és te minden alkalommal válaszoltál is. Tessék - nyomta a kezembe az iskolába szánt ételt és a reggelinek nevezett perecet.
- Bocs, nem emlékeszem rá. A kaját pedig köszi - pusziltam meg az arcát. - Megyek, majd jövök!

  Még láttam, hogy int egyet, azután siettem felvenni a cipőm és már ott sem voltam. Út közbe tömtem magamba a perecemet, ami igazán jól esett ennyi hajcihő után. Az orgonánál nem álltam meg, mert tudtam ha ott is leállok, komolyan elkések, így csak egy gyors pillantást vetettem rá és már rohantam is a sulim felé. 

  Teljesen kifulladva értem oda. Úgy éreztem ott esek össze, de erőt vettem magamon, és kihúztam magam nagyot szippantva a levegőből. Zelo-t kerestem a tekintetemmel. Azt a nyurga gyereket nem volt hogy ne tudjam kipécézni. Akkor sem volt másképp. Éppen elkiáltottam volna magam, amikor láttam, hogy van valaki vele. Nagyba dumáltak és röhögtek, amire összehúztam a szemöldököm és a másik srácot tanulmányoztam, de nem láttam jól, messze voltak hozzá. Ezért közelebb mentem. Bár ne tettem volna. Ugye csak ugratsz? Ez az a srác tegnapról...Mi a..? És ekkor az ismeretlen felém nézett, mire Zelo is odakapta a fejét és elvigyorodott.

- Ye Rim! Gyere ide!

  Na még csak ez kellett. Semmi kedvem találkozni azzal a faragatlan tuskóval. Hiába gondoltam mindezeket, mégis odamentem, amire a srác azon nyomban elkomorodott és csak fürkésző pillantást vetett rám. Biztosan felismert.

- Heló - biccentettem felé, majd Zelo felé fordultam. - Szeva szöszke! - borzoltam össze a haját.
- Ya!! Tudod milyen nehéz ezt a hajtömeget beállítani? 
- Ó, bocs, nem tudom - nevettem fel, de kissé feszengve éreztem magam a hátamba fúródó tekintet miatt. - Öö, most jut eszembe. Van egy kis elintéznivalóm, majd még dumálunk.
- Hát jó. Jó sulit - adott egy pacsit, majd elkezdtem felfelé menni a lépcsőn.

  Már majdnem a tetején voltam, amikor kíváncsiságból hátranéztem és jaj... A csávó még mindig nézett. Ettől a sráctól borsódzik a hátam. Felbattyogtam az osztályba, ahol egy árva lélek sem volt. Megvontam a vállam és helyet foglaltam az ablak melletti utolsó padba. Szinte gondoltam, hogy nem lesz senki a teremben, hiszen irodalom óra volt az első, a tanár pedig olyan volt, hogy mindent megengedett nekünk, még a késést is. Ó, a francba! Teljesen kiment a fejemből, hogy gyogyós tanár úrral lesz óránk. Aludhattam volna... Lemondóan sóhajtottam egyet, majd előhalásztam az uzsimat és falatozni kezdtem, várva a többieket, na meg a tanárt. Lettünk vagy 10-en mire becsengettek, így mindenki elővette a fülhallgatóját, telefont, meg mást amivel el tudja magát foglalni egész órán, de amint kinyílt az ajtó, nem az irodalom tanár slattyogott be rajta, hanem az oszi. Felkapta mindenki a fejét és kérdően néztünk rá.

- Nyugalom, nem fogom elrontani a szieszta órátokat, csak új diák érkezett és gondoltam személyesen mutatom be. Gyere be! - kiáltotta el magát.

  Egyszeribe kiesett a kezemből az étel, mert olyat láttam, amitől megfagyott az ereimben a vér. A bunkó, szótlan srác ballagott be.

- Ő itt Jung Dae Hyun. Legyetek vele kedvesek - a srác, vagyis Daehyun bólintott egyet.
- Akkor kérlek foglalj helyet a legutolsó sorban - mutatott felém a tanár, én pedig gyilkos pillantással jutalmaztam, mielőtt még ki nem ment volna.

  Daehyun helyet foglalt mellettem, miután persze elvettem a székéről a táskámat és némán bámulta az osztályt, akik ugyan így tettek. Hatalmasat sóhajtottam, amivel sikerült felkeltenem a figyelmét és szemét rám emelte. Tudtam, hogy szólnom kell valamit...A csudába is!

- Szia. Mi már találkoztunk. A nevem Min Ye Rim. Örvendek - nyújtottam felé a kezem.

  Egy ideig nézte, végül kezet rázott velem, de még mindig nem mondott semmit. Akkor éreztem csak igazán milyen hosszú lesz az az év... Kelletlenül elfordítottam a fejem és kinéztem az ablakon, mintha láttam volna valami érdekeset. Persze erről szó sem volt, csak nem akartam további társalgást kezdeményezni, inkább próbálkozni vele, mert a jelek szerint nem nagyon akaródzott megszólalni, én meg nem erőltettem, meg amúgy sem érdekelt. Viszont egyvalami szemet szúrt. A srácon még mindig az én sebtapaszaim díszelegtek. Ezt onnan tudtam, hogy mindig megjelöltem a szélénél. Fogalmam sem volt miért, ez csak egy ilyen heppem volt. Halványan elmosolyodtam, ami is 1 másodpercig ha tarthatott, mert aztán belépett az irodalom tanár, így elővettem a fejhallgatóm és zenét hallgattam. A mellettem ülő Daehyun is így tett, majd hátradőlt a székén.

  A suli idő megint lassan telt, nekem kb. mindig úgy telik, de egy szótlan padtárs mellett még unalmasabb volt, mint szokott. Azt hittem nap közepére talán kinyög egy szót is, vagy kettőt, azt ám várhattam. Időközben kaptam egy SMS-t Zelo-tól (milyen meglepő), persze óra közbe, így sunyin feltettem a könyvem az asztalra, a telefont pedig úgy helyeztem, hogy a tanár ne lássa és elolvastam gyors az üzenetet. Gördeszka, megint. Vigyorogva megcsóváltam a fejem, majd pötyögni kezdtem a választ, ami az volt, hogy még meglátom. Nem tudtam, hogy aznapra be leszek-e fogva dolgozni, vagy sem, így csak ennyi tellett.

  Amint megszólalt az utolsó csengő, Daehyun úgy pattant fel mellőlem, hogy kielőzött mindenkit és elsőre hagyta el az osztálytermet. Hadd tegyem hozzá, a tanár még bent volt, viszont ez egy cseppet sem érdekelt senkit. Megnéztem a mobilom kijelzőjét, amin villogott egy nem fogadott hívás. Anya. Visszahívtam.

- Szia. Kerestél?
- Ye Rim-ah. Igen drágám, csak elfelejtettem, hogy még órád volt.
- Nincs baj. 
- Ezt örömmel hallom. Csak azért hívtalak, hogy szabad vagy hercegnő, ma nem kell besegíts.
- Komolyan?! - nem tudtam kellőképpen leplezni az örömömet.
- Bizony. Hallom nagyon örülsz neki - kuncogott a vonal másik végén.
- Hát igen, mert el tudok menni Zelo-val deszkázni.
- De vigyázz magadra!
- Anya...
- Jó, tudom. Jó szórakozást! - és letette.

  A vigyort, ami az arcomra telepedett le sem tudtam volna kaparni. Gyors írtam haveromnak, hogy tudok menni és nemsoká ott leszek. Felszabadultan sétáltam el a pályáig, miközben ugrálni tudtam volna örömömbe. Amikor odaértem, egy kisebb csapat deszkás srác ült a pálya szélén, hatalmasakat nevetve lökdösték egymást. Persze hamar megláttam Zelo-t, mert a szőke feje jelzőlámpának is elment volna. Amint észrevett, odasietett hozzám.

- De jó, hogy eltudtál jönni - ölelt meg.
- Ja, szerintem is.
- Figyu, be kell mutassak valakit. Tudom, hogy már ismeritek egymást, de azért én szeretném bemutatni neked.
- Öö, igen? Ki lenne az?
- Dae-hyung! Idejönnél egy kicsit?

  Na ne..na ne, na ne!!! Még itt is??
  A fiú a felszólításra felállt és mellém sétált, hogy aztán szembe nézhessünk.

- Ye Rim, a reggel nem tudtam neked bemutatni, mert nagyon siettél.
- A padtársam lett, a neve pedig Daehyun - néztem egyenesen az említett szemébe.
- Így van. És ő az én gyerekkori barátom.

  A tekintetemet Daehyun-ról Zelo-ra emeltem, majd vissza, amíg fel nem fogtam mit is mondott.

- Tessék??!

1.fejezet - Mert találkoztunk...

  Senki nem tudja mit szán neki a sors, vagy esetleg hová fújja a szél. Mennyi és milyen emberekkel kell találkoznia, hogy igazán teljesnek érezze magát, vagy hogy meddig tud eljutni saját erejéből. Mint mindenki más, én sem tudtam ezekre a válaszokat, hiszen csak egy átlagos, hétköznapi lánynak lehetett elkönyvelni, akinek egyetlen barátja volt, az is fiatalabb és fiú.
  Busan adott nekem és családomnak otthont, a városon kívül szinte sosem jártam. Középiskolás lévén a szüleimmel laktam egy kis kertes házban. Volt egy pékségünk is, ahol majdnem minden nap besegítettem, mert azért nehéz volt nekik ketten vezetni a helyiséget és még az embereket is kiszolgálni. Így sulis és igen uncsi életem mellett dolgoztam is. Igen, szerintem is baromi érdekes ezt mind elmesélni, de hogy mindenki értse miről van szó, le kell tudni a formaságokat.
Az a napom is szokásosan indult, de ami a végét illeti...no comment.

- Ye Rim-ah! Csipkedd magad, mert a kis barátod már vár! - kiáltott anya már az ajtóból.
- Oké, egy perc! - kaptam be az utolsó falat perecet. - És kérlek tanuld már meg, hogy a "kis barátom" neve Zelo.
- Azon leszek - nevetett fel, majd megpuszilt.
- Mentem! Olyan 4 körül itthon vagyok - kurjantottam el magam, majd a kapuban várakozó haveromhoz léptem.
- Kb. a fél utca tudja, hogy éppen suliba készülsz menni - köszöntött Zelo egy pacsi kíséretébe.
- Kit érdekel? Legalább tudják, hogy jó kislány vagyok és megyek tanulni - nevettem el magam.
- Pff, na persze.
- Ya! Ki mondta, hogy kinevethetsz? - kaptam ki a gördeszkáját a kezéből, amivel enyhén fejbe csaptam. 

- Áú! Miért kell minden reggel rajtam próbálgatni a szadista hajlamaidat?

- Mert egy tuskó vagy és mert megérdemled - nyújtottam rá nyelvet.

  Ahogy az utca sarkára értünk, ismerős illat csapta meg az orrom, mivel ott állt az a bokor, ami minden évben virágba borult és ami oly kedves volt a szívemnek. Orgona bokor volt, aminek virágai minden tavasszal csodálatos illatot árasztottak, és neki köszönhettem az első szerelmemet is. Megálltam előtte és nosztalgiázni kezdtem, mint minden egyes reggel. Visszaképzeltem magam arra a napra, amikor találkoztam azzal a fiúval, igaz csak pár perc volt, de azonnal beleszerettem. Nevetséges, nem? És még a nevét sem kérdeztem. Azóta 8 év telt el, de még mindig emlékeztem az arcára, a mosolyára.

- Jaj, Ye Rim, gyere már! Nem akarok még egy igazolatlannal többet - térített vissza gondolataimból Zelo.
- Bocs, mehetünk - boxoltam a vállába. - Ya, és mi az, hogy még egy igazolatlannal többet? Lógsz, te kis csirkefogó?
- Én? Kikérem magamnak. Még szép, kell egy kis pihenő.
- Az, pihenő, meg a frászt. Akkor is csak gördeszkázni mész a többiekkel.
- Mi az hogy csak gördeszkázni? Imádom a deszkámat, szóval a sportágat se fikázd, értetted?
- Sportágat? Behalok - röhögtem fel. - Jó, hogy nem isteníted már a deszkádat ennyi erővel.

  Ennyi kellett. Bevágta a durcát és egész a suliig nem szólt hozzám. Nevetve köszöntem neki, de nem köszönt vissza, csak felszegett fejjel továbbállt, mert ő egy tiszta fiú suliba járt. Tudtam, hogy délutánra elmúlik a haragja, szóval még lelkiismeret furdalásom sem volt. Szórakozottan felpattogtam a lépcsőn és bementem az osztályba. Igazán senkit nem érdekelt, hogy megérkeztem, éppen csak elköppintettek egy "Reggelt" és folytatták tovább amit éppen csináltak. Levágódtam a helyemre, a táskámat letettem a mellettem lévő üres székre, (mellettem nem ült senki) amiből kivettem az egy hadseregre való adag kajámat, mert tudni kellett, hogy én a haspókok csoportjába tartoztam, szóval elég sokat ettem már korán reggel is, mert a reggelimet sosem tudtam rendesen befejezni Zelo miatt. Néha jött, hogy leharapjam ezért a szőke fejét.

  A nap csigalassúsággal telt, azt hittem sosem szabadulok már a suliból. Angolon még a tanár is éppen engem szemelt ki, így gazdagodtam egy jó jeggyel is. Nem vicc, tényleg jó lett. Amikor végre csengettek és mehettünk haza, az egész osztály egy emberként állt fel és próbáltak minél hamarabb kijutni. Én ráérősen összepakoltam a cuccaimat, majd utolsóként hagytam el a termet. Ahogy kiléptem a suliból, megszólalt a telefonom, a kijelzőn pedig Zelo neve villogott. Na, mit mondtam?

- Szeva szöszi - emeltem a fülemhez a készüléket.
- Szeva. Mi a pálya?
- Semmi, most szabadultam a suliból.
- Aha, hát én itt vagyok a sulim előtt. Gondoltam megkérdezlek, hogy nincs-e kedved jönni velünk deszkázni egyet.
- Bocsi, de én nem űzöm ezt a sportágat - kuncogtam.
- Nézőket is fogadunk, nem muszáj te is deszkázz. Na?
- Szívesen mennék, te is tudod, de 4-re otthon kell lennem, mert apunak el kell intéznie valamit, így én is be kell segítsek a boltba. Majd esetleg máskor.
- Á, világos. akkor majd reggel ütközünk.
- Persze-persze.

  Amikor letettem a telefont, hatalmas nevetésben törtem ki. Olyan viccesen szólt a hangja a telefonba, hogy folyton kiröhögtem érte, ezért is nem szeretett annyira hívogatni. Végre amikor sikerült valamelyest lenyugodnom, előhalásztam a fejhallgatómat, amit a mobilomba dugtam, majd elindítottam a zenét. Mit ne mondjak, annyira nem voltam odáig, hogy egyedül kellett hazamennem, mert az úgy olyan unalmas volt, de barátok híján így jár az ember. Bezzeg annak a langaléta szőkeségnek egy csomó barátja volt, meg se lehetett számolni őket. Ő menőnek számított, mert mindenki vele akart barátkozni. A kis mázlista, de tett is arról, hogy ez így legyen. Nem keveset bajlódott az öltözködésével és a hajával, hogy úgy nézzen ki ahogy. Nekem még 17 éves fejjel sem engedték meg a szüleim, hogy befestessem a hajam, bezzeg Zelo-nak 15 évesen mennyi mindent megengedtek. Bárki bármit is mondd, ez nem volt fair.

  Ahogy komótosan sétáltam, észrevettem, hogy már nem sok kellett hazáig, mire elhúztam a számat. Nem arról volt szó, hogy nem akartam a szüleimnek segíteni, de néha igazán szerettem volna élni is egy keveset. Lógni Zelo-val meg a bandájával egész estig nem lett volna ellenemre...
Az orgona bokor elé érve megálltam, majd felnéztem az ágaira, ami teles tele volt virággal. Leszakítottam egyet, arra gondolva, hogy otthon vázába rakom és ellesz majd a szobámba. Elmosolyodtam és tettem egy lépést előre, de nyöszörgésre lettem figyelmes. 360°-os fordulatot vettem, viszont az utcába nem láttam senkit. Mocorgást hallottam az orgona bokor alatt. Lehajoltam, hogy megnézzem onnan jött-e a hang. Bingó!

  Egy srác feküdt ott, kezén és arcán véres foltok, szemei lecsukva, barna hajába pedig pár orgona virág volt akadva. Először megrémültem tőle, de aztán közelebb férkőztem hozzá. Fájdalmas arcát látva nekem is lekonyult a szám. Előkotorásztam a táskámból az elsősegély tasakom (ne nézzetek hülyének, Zelo miatt hordtam olyasmit), letörölgettem zsebkendőmmel a vért a sebekről, majd ragtapaszt helyeztem mindegyikre. Egyszer-kétszer felszisszent, ami miatt volt hogy reflexből visszahúztam kezeimet.

  Amikor végeztem, egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem és visszapakoltam a cuccokat az eredeti helyére. Újra lenéztem rá, mire a szívem kihagyott egy dobbanást. A srác nyitott szemmel meredt rám. Hátráltam egy kicsit, hogy fel tudjon ülni.

- Elláttam a sebeidet, annyira nem voltak vészesek. De mi történt veled?

  Egy fagyos pillantást kaptam válaszul. Vártam, hogy talán mondana-e valamit, vagy esetleg szóban is válaszolna a kérdésemre, de nem nagyon erőltette meg magát, csak nézett, de nem beszélt. Talán néma? Meg szerettem volna ezt kérdezni még tőle, de még mielőtt megtehettem volna, felpattant és elviharzott. Én meg ott maradtam és csak annyit tudtam tenni, hogy felálltam és utánanéztem. Már akkor nem volt sehol sem. Lemeredve pislogtam magam elé, és próbáltam feldolgozni a történteket.

- Ez meg mégis mi a hétszentséges jó élet volt már?!! És a köszönöm hol marad?? - kiáltottam el magam, és úgy éreztem nyomban felrobbanok.

~Epilógus~

4 hónap. Ennyi idő telt el azóta, hogy angyalom elment. Még annyi idő után is fájt az emlék, viszont nem tehettem ellene semmit. Elment és többet nem jön vissza. 
Szívesen mondanám azt, hogy minden visszatért a rendes kerékvágásba, de elég nagyot hazudnék ezzel. Nem volt olyan éjszakám, amikor ne L.Joe-val álmodtam volna. Tudtam, hogy odafentről vigyáz rám az igazi apám oldalán, ám hiába bizonygattam magamnak, ez nem volt elég. Magam mellett akartam tudni, azt akartam, hogy újra velem legyen és együtt nevessünk, újra mindent együtt csináljunk. Hiú ábránd...
- Apa, indulok! - kiáltottam el magam a küszöbről, miközben a cipőmet húztam fel lábamra.
- Rendben! Jó légy!
- Meglesz! - nevettem fel, majd elhagytam a házat.
Napos idő volt odakint, egy-két felhővel fűszerezve. Nem, nem néztem fel az égre, ne essünk kételyekbe, csak amikor egyszer-egyszer elsötétült az utca abból következtettem mindezt le. Nem volt lelki erőm felnézni, mert biztos voltam benne, hogy elbőgöm magam, amit egyáltalán nem akartam. Egyrészt azért, mert elfolyik a sminkem és másrészt azért, mert...nem akartam, hogy odafentről összetörtnek lásson. Eleget sírtam abban az első 1 hónapban. A fülbevalóját féltve őriztem, így kilyukasztattam a fülem és a kis bizsu azóta ott díszelgett, egyszer sem vettem ki. Olyan volt, mintha még mindig velem lenne.
Közömbös ábrázattal sétáltam az iskola felé. Igen, sétáltam, mert azóta egyszer sem késtem, amin a tanárok eléggé meglepődtek, sőt még meg is jegyezték nekem, de ügyet sem vetettem a mondandójukra. Időközben kiderült, hogy Min Ah is ugyan abba a suliba járt, így minden nap együtt lógtunk. Apropó Min Ah. Elmondása szerint sikerült túltennie magát L.Joe-n.
- Olyan volt mintha meglátogatott volna álmomba és véglegesen is elköszönt tőlem. Így már sokkal jobban érzem magam. Most már mosolyogva tudok emlékezni rá. Lezártam a múltam, véglegesen, hiszen ő is ezt akarta.
Mosolyogva hallgattam végig a mondandóját, közben belül majd meghaltam. Szóval hozzád ment aznap. 
- Örülök neked. Már csak egy új pasi kell, nemde? - nevettem fel.
- Ya! Azért még várok egy kicsit a pasikkal. Amúgy sem találtam senki érdekeset - húzta el a száját. - És veled mi a helyzet? Mostanában olyan lehangolt vagy. Az a srác van a dologban?
Hát igen. Min Ah nem tudott arról ki volt az a srác, pedig ha tudta volna... De jó volt ez így, hiszen eléggé furcsán nézett volna rám, ha megmondtam volna neki kit is szerettem valójában.
- Nem, minden rendben. Sajna a srác elment, és azt hiszem többet nem fogok találkozni vele.
- Sajnálom...
- Én is, hidd el.
Egész idáig barátnőmet néztem, ezért észre sem vettem az előttem lévő személyt és véletlenül nekimentem. 
- Bocsánat - mondtam a mellettem elsuhanó barna hajú srácnak, majd továbbmentem.
Olyan ismerős volt, de nem jutott eszembe honnan. Min Ah tovább fecsegett valamiről, de nem tudtam rendesen odafigyelni mit is mondott, mert egész végig a srácon gondolkoztam. Hátrafordultam, de nem láttam már sehol. Megtorpantam. Eszembe jutott.
- Min Ah, menj előre. Meg kell néznem valamit.
- Oké, de...Ah Ri!
Futottam ahogy csak a lábam bírta. Nem szaladtam már azóta hogy menekülnöm kellett az ellenség elől. Minden mellettem elmenő barna hajú srácot megnéztem, de egyik sem volt az akit én kerestem.
Hosszas keresés után kifulladva támasztottam hátam a falnak. Biztosan csak képzelődtem. Nem lehet, hogy itt legyen, képtelenség. És miért is keresek egy barna hajú srácot mikor ő...
- Keresel valakit? - ütötte meg a fülem egy fiú hangja, egy nagyon ismerős hang.
Lassan néztem a hang irányába, mert féltem, hogyha gyorsan odakapom a fejem, hirtelen eltűnik. Hitetlen arccal meredtem a fiúra, nem hittem a szememnek. Ez nem lehet igaz...
- L-L.Joe? Te vagy az? - csuklott el a hangom, miközben egész végig mosolygó arcát néztem.
Ahogy elnéztem, ő is elfáradhatott, mert kapkova szedte a levegőt, és pár izzadságcsepp jelent meg az arcán.
- Teljes valómban - válaszolt az előbb feltett kérdésemre és közeledni kezdett felém, mire az én lábaim is maguktól elindultak, elfelejtve a fáradságot. 
- Tényleg te vagy az? Nemcsak képzelődöm? - érintettem meg az arcát, közben meg potyogtak a könnyeim.
- Nem képzelődsz, itt vagyok és megtaláltalak. Végre...
- L.Joe - ugrottam a nyakába és megcsókoltam.
Minden fájdalmam és szerelmem benne volt abban az ártatlan csókban. Érezze, mennyire is hiányzott.
- Azt hittem sosem látlak többé. Annyira hiányoztál! - fúrtam bele a fejem mellkasába és beleszippantottam fiús illatába. 
- Nekem is hiányoztál. Viszont most már senki és semmi nem tud minket elválasztani, mert ember lettem. Veled maradhatok.
Döbbentem néztem fel rá, de ő végig mosolygott.
- Ember vagy? Ez most komoly?
- Teljesen.
- Akkor ez már megmagyarázza miért van barna hajad. De így már nem nevezhetlek szöszinek - konyult le a szám.
- Az L.Joe nagyon jól megteszi.
- Óh, tudom már...- somolyogtam gonoszul. - Törpepalánta! - nevettem fel.
- Ya! Ne kezdd! - csípett bele az arcomba.
Egy kisebb csapat diák sereglett körénk míg nem figyeltünk, amire mindketten meglepetten néztünk körül.
- Jobb lesz ezt a beszélgetést máshol folytatni.
- Menjünk haza - ajánlottam fel, és megfogtam a kezét.
- De...mi lesz a sulival?
- Magasról teszek rá mikor itt van valaki, aki mindennél fontosabb nekem.
Összekulcsoltuk a kezünket és rohanni kezdtünk. Egészen hazáig meg sem álltunk. A kapuban fékeztünk le végül. Kezünket még mindig szorosan fogtuk, mire elmosolyodtam.
- Nagyon össze voltam törve, amikor el kellett menj - szólaltam meg halkan.
- Tudom, én is - húzott szorosan magához.
- L.Joe...Üdv itthon.
- Hazatértem...véglegesen.
A szavadon foglak szerelmem...Senki és semmi sem választhat el minket ezután. Örökké...veled.