~Epilógus~

4 hónap. Ennyi idő telt el azóta, hogy angyalom elment. Még annyi idő után is fájt az emlék, viszont nem tehettem ellene semmit. Elment és többet nem jön vissza. 
Szívesen mondanám azt, hogy minden visszatért a rendes kerékvágásba, de elég nagyot hazudnék ezzel. Nem volt olyan éjszakám, amikor ne L.Joe-val álmodtam volna. Tudtam, hogy odafentről vigyáz rám az igazi apám oldalán, ám hiába bizonygattam magamnak, ez nem volt elég. Magam mellett akartam tudni, azt akartam, hogy újra velem legyen és együtt nevessünk, újra mindent együtt csináljunk. Hiú ábránd...
- Apa, indulok! - kiáltottam el magam a küszöbről, miközben a cipőmet húztam fel lábamra.
- Rendben! Jó légy!
- Meglesz! - nevettem fel, majd elhagytam a házat.
Napos idő volt odakint, egy-két felhővel fűszerezve. Nem, nem néztem fel az égre, ne essünk kételyekbe, csak amikor egyszer-egyszer elsötétült az utca abból következtettem mindezt le. Nem volt lelki erőm felnézni, mert biztos voltam benne, hogy elbőgöm magam, amit egyáltalán nem akartam. Egyrészt azért, mert elfolyik a sminkem és másrészt azért, mert...nem akartam, hogy odafentről összetörtnek lásson. Eleget sírtam abban az első 1 hónapban. A fülbevalóját féltve őriztem, így kilyukasztattam a fülem és a kis bizsu azóta ott díszelgett, egyszer sem vettem ki. Olyan volt, mintha még mindig velem lenne.
Közömbös ábrázattal sétáltam az iskola felé. Igen, sétáltam, mert azóta egyszer sem késtem, amin a tanárok eléggé meglepődtek, sőt még meg is jegyezték nekem, de ügyet sem vetettem a mondandójukra. Időközben kiderült, hogy Min Ah is ugyan abba a suliba járt, így minden nap együtt lógtunk. Apropó Min Ah. Elmondása szerint sikerült túltennie magát L.Joe-n.
- Olyan volt mintha meglátogatott volna álmomba és véglegesen is elköszönt tőlem. Így már sokkal jobban érzem magam. Most már mosolyogva tudok emlékezni rá. Lezártam a múltam, véglegesen, hiszen ő is ezt akarta.
Mosolyogva hallgattam végig a mondandóját, közben belül majd meghaltam. Szóval hozzád ment aznap. 
- Örülök neked. Már csak egy új pasi kell, nemde? - nevettem fel.
- Ya! Azért még várok egy kicsit a pasikkal. Amúgy sem találtam senki érdekeset - húzta el a száját. - És veled mi a helyzet? Mostanában olyan lehangolt vagy. Az a srác van a dologban?
Hát igen. Min Ah nem tudott arról ki volt az a srác, pedig ha tudta volna... De jó volt ez így, hiszen eléggé furcsán nézett volna rám, ha megmondtam volna neki kit is szerettem valójában.
- Nem, minden rendben. Sajna a srác elment, és azt hiszem többet nem fogok találkozni vele.
- Sajnálom...
- Én is, hidd el.
Egész idáig barátnőmet néztem, ezért észre sem vettem az előttem lévő személyt és véletlenül nekimentem. 
- Bocsánat - mondtam a mellettem elsuhanó barna hajú srácnak, majd továbbmentem.
Olyan ismerős volt, de nem jutott eszembe honnan. Min Ah tovább fecsegett valamiről, de nem tudtam rendesen odafigyelni mit is mondott, mert egész végig a srácon gondolkoztam. Hátrafordultam, de nem láttam már sehol. Megtorpantam. Eszembe jutott.
- Min Ah, menj előre. Meg kell néznem valamit.
- Oké, de...Ah Ri!
Futottam ahogy csak a lábam bírta. Nem szaladtam már azóta hogy menekülnöm kellett az ellenség elől. Minden mellettem elmenő barna hajú srácot megnéztem, de egyik sem volt az akit én kerestem.
Hosszas keresés után kifulladva támasztottam hátam a falnak. Biztosan csak képzelődtem. Nem lehet, hogy itt legyen, képtelenség. És miért is keresek egy barna hajú srácot mikor ő...
- Keresel valakit? - ütötte meg a fülem egy fiú hangja, egy nagyon ismerős hang.
Lassan néztem a hang irányába, mert féltem, hogyha gyorsan odakapom a fejem, hirtelen eltűnik. Hitetlen arccal meredtem a fiúra, nem hittem a szememnek. Ez nem lehet igaz...
- L-L.Joe? Te vagy az? - csuklott el a hangom, miközben egész végig mosolygó arcát néztem.
Ahogy elnéztem, ő is elfáradhatott, mert kapkova szedte a levegőt, és pár izzadságcsepp jelent meg az arcán.
- Teljes valómban - válaszolt az előbb feltett kérdésemre és közeledni kezdett felém, mire az én lábaim is maguktól elindultak, elfelejtve a fáradságot. 
- Tényleg te vagy az? Nemcsak képzelődöm? - érintettem meg az arcát, közben meg potyogtak a könnyeim.
- Nem képzelődsz, itt vagyok és megtaláltalak. Végre...
- L.Joe - ugrottam a nyakába és megcsókoltam.
Minden fájdalmam és szerelmem benne volt abban az ártatlan csókban. Érezze, mennyire is hiányzott.
- Azt hittem sosem látlak többé. Annyira hiányoztál! - fúrtam bele a fejem mellkasába és beleszippantottam fiús illatába. 
- Nekem is hiányoztál. Viszont most már senki és semmi nem tud minket elválasztani, mert ember lettem. Veled maradhatok.
Döbbentem néztem fel rá, de ő végig mosolygott.
- Ember vagy? Ez most komoly?
- Teljesen.
- Akkor ez már megmagyarázza miért van barna hajad. De így már nem nevezhetlek szöszinek - konyult le a szám.
- Az L.Joe nagyon jól megteszi.
- Óh, tudom már...- somolyogtam gonoszul. - Törpepalánta! - nevettem fel.
- Ya! Ne kezdd! - csípett bele az arcomba.
Egy kisebb csapat diák sereglett körénk míg nem figyeltünk, amire mindketten meglepetten néztünk körül.
- Jobb lesz ezt a beszélgetést máshol folytatni.
- Menjünk haza - ajánlottam fel, és megfogtam a kezét.
- De...mi lesz a sulival?
- Magasról teszek rá mikor itt van valaki, aki mindennél fontosabb nekem.
Összekulcsoltuk a kezünket és rohanni kezdtünk. Egészen hazáig meg sem álltunk. A kapuban fékeztünk le végül. Kezünket még mindig szorosan fogtuk, mire elmosolyodtam.
- Nagyon össze voltam törve, amikor el kellett menj - szólaltam meg halkan.
- Tudom, én is - húzott szorosan magához.
- L.Joe...Üdv itthon.
- Hazatértem...véglegesen.
A szavadon foglak szerelmem...Senki és semmi sem választhat el minket ezután. Örökké...veled.