Szégyellem magam

Kedves olvasóim!

Mint ahogy a címben is olvasható, nagyon de nagyon szégyellem magam azért, hogy ilyen sokáig hanyagoltam az írást és persze igy titeket is. Tudom, hogy egy borzasztó író vagyok, hogy ennyit váratlak titeket és kések a beígért részekkel, amire nincs mentségem. Egyszerűen csak nem volt lelki erőm az íráshoz, viszont ezt hamarosan orvoslom. Amint időm engedi, azonnal belekezdek a részek írásába, addig is még egy kis kitartást kérek~ 

Még egyszer bocsánatot kérek yeorobun, és nemsokára jelentkezem!

Blueberry

20.fejezet - Váratlan fordulat

  Meglepetten vizsgáltam az előttem tornyosuló srácokat, akiknek az arcáról pontosan leolvasható volt, hogy ők sem számítottak arra, hogy itt fognak találni minket. Tekintetem a sűrűket pislogó Zelo-ról a már szélesen vigyorgó csapatra emeltem, majd végignéztem a kis társaságon, minek következtében megakadt a szemem a gördeszkákon, amelyeket nagy becsben tartottak a kezükben. Gyanakvó pillantással illettem őket, majd újra legjobb barátom felé fordultam, aki ugyancsak észrevette helyzetét, ezért elővette a legcukibb arcát, viszont nálam soha nem járt sikerrel, így persze akkor sem dőltem be neki, mire lefagyott a mosoly ajkairól és nagy szemekkel nézett rám.

- Zelo… Már megint lógtok a suliból? – kérdeztem egy csepp gúnnyal a hangomban, miközben hallottam, ahogy Daehyun mellettem halkan elneveti magát.

- Tudod Ye Rim… izé noona… az úgy volt, hogy… - kezdett volna magyarázkodni, de elkerekedett szemeimet látva benn rekedt minden szava.
- Noona? Mióta nevezel te noona-nak? És amúgy is, nem értem miért kell folyton lógnod a suliból csak, hogy deszkázni járj – fontam karba a kezeimet, majd úgy néztem tovább Zelo-ra és kis társaságára, akik alig tudták visszatartani a nevetésüket látván, hogy legjobb barátom mennyire nem találja a szavakat előttem.
- Mondtam már, hogy ez nem csak deszkázás! Ez egy igenis hasznos sport…
- Jó-jó, tudod mit, feladom, mert úgyse jutok veled dűlőre – nevettem el magam, majd megadóan felemeltem a kezeimet. – Most amúgy sem vagyok olyan helyzetben, hogy kérdőre vonjalak, mivel mi is lógunk, mint láthatod.
- Ya! Akkor meg minek kell szivatni?
- Mert olyan jó volt nézni a többieket, amint majd megpukkadtak a hátad mögött a nevetéstől, na meg azért is, mert vicces volt hallani, ahogyan noona-nak szólítottál. Fenomenális élmény!
- Ye Rim, ezért még számolunk! – fenyegetett meg vörös fejjel, majd miután kissé lecsillapodott, leült mellénk, majd kérdően nézett ránk. – Történt valami?

  Az addig mosolygó Daehyun arca egyszerre komollyá vált, ezért kezemet az ő kezére helyeztem, kissé megszorítva azt, majd melegséget sugárzó szemekkel néztem rá, mire válaszul engedett kicsit megfeszült arcizmain. Zelo és a srácok is már mind körénk gyűltek és várták, hogy végre beavassuk őket is a történtekbe, ezért barátom belekezdett a mesélésbe. Igaz, elég szűkszavúan számolt be arról, hogy mi várt minket a suliban, hogy már mindenki tudott arról, hogy az apja kiszabadult a börtönből, hogy mindenki gyilkosnak gondolja és a verekedést is csak pár szóban mondta el. Bár barátom annyira nem mutatott sok érzelmet, azt sem, hogy mennyire megviselte a dolog, láttam, hogy Zelo pontosan megértette, hogy Daehyun min ment keresztül, ezért csak némán felemelte a kezét és vállon veregette az idősebbet, mintha csak fel akarná vidítani, vagy azt mondani, hogy maradjon erős, mert mellette áll. Én és a többi srác is csak halvány mosollyal az arcunkon néztük az igenis megható jelenetet, ami persze nem tartott sokáig, mert hát a fiúk nem azok a lelkizős fajták, de a tudat, hogy Zelo ennyire Dae mellett állt, hálás érzéssel töltött el.

  Látva, hogy mindenki egyszerre nagyon csendbe, szó nélkül meredt maga elé, legjobb barátom odafordult a srácokhoz, majd intett nekik egy hatalmas vigyorral az arcán, így mindenki hamar felállt, a deszkáikat a hónuk alá csapták, majd lesiettek a pályára, ahol elkezdték a szokásos rutint. Zelo még egy-két percet beszélt Daehyun-nal, minek utána ő is csatlakozott a többiekhez. Odacsusszantam barátom mellé, aki egy mosollyal fogadott, majd összekulcsoltuk kezeinket és úgy ültünk egymás mellett, nézve a srácokat, ahogyan gyakoroltak.

- Nem fogsz bajba kerülni otthon, amiért ellógtál? – kérdezte halkan, hangja megnyugtatóan hatott elmémre.
- Egyszer én is megtehetem, nem gondold? – kuncogtam ugyan olyan hangszinten, ahogyan ő szólalt meg, miközben fejemet vállára hajtottam.
- Csak egyszer?
- Bármilyen hihetetlenül is hangzik, csak egyszer, mert Zelo sose tudott rávenni, hogy ellógjak, bármennyire is utáltam suliba járni.
- Hm…

  Megelégedve a válaszommal nézett tovább előre, ezek után pedig csönd telepedett ránk, egyikünk sem szólalt meg, csak néztük a többieket, akik egyszer-egyszer feleszméltek, hogy bámuljuk őket, ezért mindig intettek nekünk, majd tovább folytatták azt, amit addig csináltak. Ahogy néztem a gördeszkázó fiúkat, egyszerre egy nem is olyan távoli emlék elevenedett fel előttem: a negyedszeres találkozásunk Daehyun-nal, amikor is Zelo úgy mutatta nekem be, mint a gyerekkori barátját. El sem tudtam hinni, hogy mennyi minden történt azóta, és hogy az érzéseim milyen nagy fordulatot vettek, hiszen először nagyon is utáltam Daehyun-t, viszont még mielőtt megtudtam, hogy ő volt az első szerelmem, már akkor kezdtek megváltozni az érzéseim iránta.

  Ábrándos tekintettel és mosolyogva gondoltam vissza arra a napra, amikor mind a ketten ott ültünk a pálya szélén és a srácokat néztük. Mennyire akartam hallani a hangját, hiszen nem igazán beszélt addig előttem, de a legjobban az aggasztott, hogy ki is volt ő valójában és miért keltett bennem olyan furcsa érzést akkor, amikor a közelében voltam. Miért volt olyan rejtélyes. Azóta minden megváltozott, már eleget tudtam róla ahhoz, hogy ilyen gondolatok ne háborgassák elmémet, hiszen akkor nagyobb gondunk is volt annál. Amint Dae apjára gondoltam és arra, amit tett Yoon Sun-ssivel és Daehyun-nal, hogy milyen traumát okozhatott neki azzal, ami történt, a hideg futkosott a hátamon. Minél előbb szerettem volna, hogy újra rácsok mögött tudhassuk, mert azt akartam, hogy barátom egy rendes, nyugodt életet éljen, nem félve attól, hogy mikor tör az anyja vagy esetleg az ő életére az a… gyilkos.

  Gondolataimból Daehyun zökkentett ki, megszorítva kissé a kezemet. Felé fordítottam a fejem, mire egy kérdő és egyben aggódó pillantással találkoztam. Akkor vettem csak igazán észre, hogy összehúzott szemöldökkel, gondterhelt arccal bámultam még pár másodperccel azelőtt magam elé. Gyors eltüntettem a negatív vonásokat arcomról, majd megráztam a fejem, jelezve, hogy nincs semmi baj. Bár nem voltam benne biztos, hogy hitt nekem, de abból, hogy csak bólintott és szabad kezével végigsimított arcomon tudtam, hogy megértette.

  Egymás társaságát élvezve csak úgy röpült az idő körülöttünk, amit mi annyira, észre sem vettünk. Akkor eszméltünk fel, amikor Dae telefonja csörögni kezdett, ami azt jelezte, hogy dolgoznia kellett menjen. Elhúztam a számat, nem akartam, hogy elmenjen, viszont tisztában voltam vele, hogy nem láncolhattam magam mellé, főleg azzal a tudattal, hogy fenn kell tartania magukat valamelyest, hiszen Yoon Sun-ssi állapota nem volt súlyos, igazán tudott volna dolgozni mellette, de fia nem akarta, túlságosan is féltette őt.

- Mennem kell – mondta, miközben elengedte a kezem és szép lassan felállt.
- Tudom… - bólintottam egy aprót és én is felálltam.
- Ha valami történik, hívj, de remélem nem lesz rá szükség.
- Rendben, de ez rád is vonatkozik.
- Értettem. Zelo-nak pedig mond meg, hogy ne császkáljon el mellőled.
- Ne aggódj, hyung, nem megyek sehova – jelent meg hirtelen mellettünk az említett fiatalabbik srác, mire mindketten pislogva meredtünk rá. – Most mi van? Láttam, hogy Dae-hyung menni készül és jöttem elköszönni.
- Vigyázz rá – mondta Daehyun és ökölbe szorított kezét Zelo felé nyújtotta, aki követve a mozdulatot, kezét ő is ökölbe szorította, majd összeütötték kezeiket.
- Mondanod sem kell – válaszolt legjobb barátom egy megnyugtató mosollyal.

  Mielőtt még végleg elment volna, Dae szorosan magához ölelt, mire kissé zavarba jöttem, főleg azért is, mert éreztem a srácok tekintetét, ahogy éppen lyukat készültek fúrni a hátamba és persze megkaptuk az elmaradhatatlan füttyöket is. Nyugtalan és komplex érzések közepette engedtem el barátomat, aki még egy utolsó halvány mosollyal elköszönt, majd útjára indult. Felfelé görbítve ajkaimat integettem utána, viszont amint eltűnt a szemeim elől, kezem lazán testem mellé engedtem és aggodalom ittas szemmel néztem előre. Csak bizakodni tudtam, hogy nem fog semmi baja történni.

- Semmi baja nem lesz – szólalt meg a jobb oldalamon Zelo, mire felé vezettem a pillantásom. – Megmondta, hogy felhív, ha lesz valami, úgyhogy nyugi.
- Igazad van.
- Nekem mindig igazam van – felelte túltengő önbizalommal, minek következtében egy grimasszal tarkón csaptam. – YA!
- Ez volt a szeretet ütésem. Érzed, hogy átjár a szeretetem? – néztem rá fél szemmel, miközben próbáltam magamban tartani a nevetésem.
- Máskor kedvesebben is éreztethetnéd, hogy szeretsz… - pufogott Zelo sértődötten, de ez nem sokáig tartott, mert pár pillanattal később megragadta a karom, majd visszavezetett a többiekhez, akik hatalmas vigyorral az arcukon vártak.

  Elég sok időt töltöttünk el még aznap a gördeszkapályán, mivel a srácok unszolására újra arra a kis guruló izére álltam és próbáltam rajta tartani magam, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt, ami persze nagyon is szórakoztatta a kis társaságot. Ámbár jól éreztük magunkat, az idő rohamosan telt, ami azt jelentette, hogy ideje volt már hazaindulni, így a fiúkat hátrahagyva, akik még kiélvezve a jó időt ottmaradtak, Zelo és én hátunkra kapva táskáinkat, elindultunk. Ahogy hazafelé meneteltünk, egyszerre a mellettem deszkázó fiú felkiáltott, mire majdnem ott nyomban elhaláloztam az ijedtségtől. Szúrós pillantással illettem, de ő csak gyorsan hajtva magát megeredt előre, mire csak értetlenül követni kezdtem.

- Teszünk egy apró kis kitérőt, ugye nem baj? – kérdezte, és igen komolynak hangzott.

- Nem, de… mégis hová megyünk?
- Egy kis infót gyűjteni.

  Kíváncsi tekintettel néztem arrafelé, ahová éppen gyalogoltunk, az értetlenség pedig még inkább úrrá lett rajtam, hiszen éppen egy hajléktalanokkal teli helyre tartottunk. Hosszakat pislogva forgattam a fejem jobbra-balra, amikor is megpillantottam egy rendőrautót, majd annak a sofőrjét is, minek következtében rögtön leesett, hogy miért is mentünk éppen oda. Ugyan az a rendőr állt a kocsi mellett, akit akkor láttam, amikor Dae lakásához mentem. Ő volt az, aki akkor felügyelt rájuk. Sietve szedve a lábunkat hozzá trappoltunk, a rendőr pedig meglepetten ugyan, de köszöntött minket.

- Nem szabadna itt lennetek – mondta, én pedig rögtön Zelo-ra néztem, aki csak megvonta a vállát, úgy mintha minden mindegy lett volna.
- Sikerült a nyomára bukkanni? – kérdezte a fiú kertelés nélkül, mire a rendőr csak sóhajtott egyet, láthatólag beadva a derekát, hogy elmondja nekünk a pontos helyzetet.
- Szemtanúk szerint, Jung Dae Hyun apja legutóbb itt tűnt fel, ezért körbevizsgáljuk a területet, bár már nem nagy a valószínűsége, hogy még mindig itt tartózkodna. Ő sem lehet olyan amatőr.
- Azért még mindig jobb, ha átfésülik a terepet, mert sosem lehet tudni – kontrázott rá Zelo, az ahjussi pedig csak egyetértően bólintott.

  Beszélgetésüket hallgatva kissé körülnéztem a helyen és akkor realizálódott bennem, hogy a hajléktalanok közül bármelyik lehetne Daehyun apja, hiszen nem volt nehéz rongyos ruhákba öltözni és beolvadni a szemem elé táruló környezetbe. Éreztem, ahogy kicsit eluralkodik rajtam a félelem és gyöngyözni kezd a homlokom. Mély levegőt vettem, ezzel próbálva lenyugtatni magam, hiszen mellettem volt legjobb barátom meg persze a rendőrök sokasága, semmi bajom nem eshetett.

  Egy zsebkendőt kotortam elő a táskám mélyéről, hogy letöröljem homlokomat, viszont amikor cipzáraztam össze fele a táskámat, a textildarab kiesett a kezemből, majd a lengedező szél kicsivel messzebb sodorta tőlem. Sóhajtva lépdeltem utána és már éppen lehajoltam, hogy újra a kezemben tudhassam, amikor valaki megelőzve elkapta, majd felém nyújtotta. A kéz felettébb piszkosnak tűnt, így már nem is kellett az illetőre nézzek ahhoz, hogy tudjam, egy hajléktalan volt. Hatalmas görccsel a gyomromban a zsebkendőért nyúltam, gyorsan kikaptam a kezéből, majd eldünnyögtem egy köszönöm-öt és már meg is fordultam, hogy visszamenjek Zelo-hoz, amikor ugyan az a kéz megragadta a vállamat, ezért hirtelen megtorpantam. Még a levegő is a tüdőmbe rekedt.

- Üdvözlöm Daehyun-t… - suttogta az illető, mire teljesen elkerekedtek a szemeim, viszont amikor már én is szólásra nyitottam a számat, a kéz szorítása eltűnt a vállamról, így gyorsan hátrafordultam, de már nem volt sehol.

  Levegő után kapkodva fordítottam a fejem jobbra majd balra, de hiába. Mivel nem láttam, nem is tudtam volna beazonosítani, így kétségbeesetten rogytam le a földre és Zelo-ért kezdtem kiabálni, aki pár másodperc után mellettem is termett.

- Ye Rim! Pár másodpercre veszem le rólad a szemem és tessék! Mi történt?
- Itt volt… Daehyun apja itt volt!
- Micsoda?! – kapta fel a fejét hirtelen és ő is körbenézett a területen, sikertelenül. – Miért nem szóltál hamarabb?
- Mert… - néztem le a kezemben lévő zsebkendőre, majd megszorítottam azt, viszont egyből össze is húztam a szemeimet, mert valami nem stimmelt.

  Túl keménynek bizonyult a textildarab, ezért letettem a földre és kibontottam, így a szemeim elé tárulhatott egy egészen nagy papírgalacsin. Ezt látva, Zelo is közelebb hajolt, miközben én azon mesterkedtem, hogy kibontsam az összegöngyölt papírt. Olvasni kezdtük a papír tartalmát, viszont hamar végeztünk is vele, mert csak egy szó áltt benne. Csak egy szó, ami elég is volt ahhoz, hogy tudjuk, tényleg Daehyun apjával találkoztam, ami elég volt ahhoz, hogy elindítsa a történések sorozatát.

„Jövök…”

Kedves olvasóim, annyeong~!

Nagyon sokáig megvárattalak titeket, tudom, de már nem fáradok azzal, hogy bocsánatot kérek, ezért nyugodtan meg is kövezhettek >< Nem fogom felsorolni, hogy miért nem írtam ilyen sokáig, mert úgyis csak kiutat keresnék, meg felesleges kifogásokat találnék. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy itt a várva várt rész, ami remélem tetszeni fog~

A következő részig~
Chu~
Blueberry

19.fejezet - Melletted állok

  Több mint 20 perce kerestem Daehyun-t, hiába, nem találtam sehol. A lehető legtöbb helyen kerestem, ahol valószínűnek találtam, hogy megfordulhatott, kezdve a tetőtől az udvarig mindenhol bejártam, viszont nem jártam sikerrel egyik területnél sem. Kifulladva, szinte vonszoltam magamat az osztályom felé, amikor megszólalt a csengő, jelezve minden diáknak, hogy lassan poroszkáljanak a saját termükbe, mert az óra pár perc múlva kezdetét veszi. Abban a pillanatban persze magasról tettem az órára, csak meg akartam találni barátomat, aki minden bizonnyal valahol emésztette magát a történtek miatt. A gondolat, hogy magába roskadva ücsörög valahol, egyszerre energiával töltött fel. Gyorsan kifújtam a bennrekedt levegőt, majd egy határozott mozdulattal kinyitottam a termünkbe vezető ajtót és beléptem.

  Egy parányi remény élt bennem, hogy talán bent megtalálom, de nem, nem volt ott. Lemondó sóhajjal néztem a padunkat, mely üresen ácsorgott, várva, hogy mikor foglaljuk már el a helyünket. Pillantásomat a padról a többiekre irányítottam, akik már mind a saját helyükön ültek nagyrészt, amikor is realizálódott bennem, hogy újra a figyelem középpontjában voltam. Ökölbe szorítottam a kezem, a fejemet kissé lehajtottam, hogy ne kellessen szemkontaktust kialakítanom senkivel, és már fordultam is, hogy minél előbb elhagyhassam az osztálytermet, viszont a kacajok hallatán a mozdulatom félbemaradt, ugyanis a felkapott téma itt is Dae volt. Alsó ajkamba harapva fordultam vissza, majd azt a padot közelítettem meg, ahol olyan nagyban folyt a csevej.

- Jó reggelt! – egy műmosoly kíséretébe olyan hatalmasat csaptam az asztalra, hogy síri csend lett a teremben. – Megtudhatnám, hogy mit érdekel titeket másnak a magánélete? – kérdeztem még mindig mosollyal az arcomon, de szemeim szikrákat szórtak, hangom vészjóslóan csengett.
- Jaj, ne legyél már ilyen állszent, Min Ye Rim. Tudjuk, hogy téged is érdekel a dolog – mondta az egyik srác egy félmosollyal az arcán.
- Még ezek után is képes vagy vele lenni? Egy gyilkossal? – kérdezte a lány, akinek a padjára csaptam.

  Olyan mértékű düh gyülemlett fel bennem, hogy legszívesebben megtéptem volna a csajt, de ez helyett beértem annyival, hogy egy igazán jó, nagy, csattanós pofont kevertem le nála, mire az osztály egy emberként emelkedett fel. A lány sokkolva nézett fel rám, az én szemeimből viszont csak a gyűlölet és a megvetés sugárzott.

- Szánalmasak vagytok. Semmit nem tudtok róla és gyilkosnak nevezitek. Hah… - túrtam bele idegesen a hajamba, majd jobb kezemmel újra a padra ütöttem, ezúttal kicsit finomabb stílusban. – Amúgy helyesbíteni szeretnék. Ő nem gyilkos, csak egy szerencsétlen srác, akinek el kell tűrnie mindezt a megaláztatást az apja miatt. És még magatokat embernek meritek nevezni? Hánynom kell tőletek.

  Ezzel lassan felemeltem a kezem az asztalról, még egy utolsó pillantást vetettem az undorító bagázsra, akik közül néhányan fontolóra vették azt, amit mondtam, néhányan viszont ugyan olyan önelégülten meredtek rám, majd az ajtóhoz siettem. Amint a kilincsre tettem a kezem, az hirtelen lenyomódott, majd a tanár jelent meg, szemei meglepettséget tükröztek. Én is kissé megilletődtem a váratlanul betoppant tanár láttán, viszont gyorsan összeszedtem magam, egy aprót biccentettem, azt követően pedig elsurrantam mellette.

- Min Ye Rim! Hová mész? Azonnal gyere vissza! – kiáltott utánam a tanár, viszont mintha meg sem hallottam volna szaladtam rendíthetetlenül tovább.

  A folyosón már egy lélek sem volt, mindenki a termekben kuksolt, így könnyebb dolgom volt megkeresni barátomat. Még egyszer körbejártam az egész sulit, bizakodva, hogy valamelyik helyen végre rátalálhatok, de nem, még mindig nem találtam. Utolsó megállóm az udvar volt, amit persze egyszer már megnéztem, ám sosem lehetett tudni hol fogok végre rábukkanni. Ahogy nagyban kerestem, egyszerre mintha egy alakot véltem volna felfedezni a suli épületének dőlve, a földön, kinyújtott lábakkal ülve. Közelebb merészkedtem, mire a megkönnyebbülés futótűzként terjedt el testemben, aminek egy felszabadult sóhajjal hangot is adtam. Végre megtaláltam. Éppen azon voltam, hogy rávessem magam, amikor megláttam, hogy kezén itt-ott szivárgott a vér, telt, alsó ajka fel volt repedve. Szemeim a megsebesült fiú láttán tágra nyíltak, majd fénysebességgel vágódtam le mellé, hogy jobban szemügyre vegyem mi történt vele.

- A frászt hoztad rám – nézett rám elkerekedett szemekkel, viszont hangján nem úgy érződött, mintha annyira meglepte volna jelenlétem.
- Hagyd ezt. Ki tette ezt veled? – vizsgáltam meg tetőtől-talpig, Daehyun viszont csak elhúzta a száját. – Khm, azt hiszem kérdeztem valamit.
- Mindegy ki, a lényeg, hogy ő rosszabbul járt, mint én – nevetett fel, majd pár másodperc múlva ajkai ismét egy egyenes vonallá préselődtek össze látva, hogy helyzetét cseppet sem találom viccesnek.
- Miért kell neked mindig összetűzésbe keveredj valakivel? Nézz magadra. Most is tiszta seb vagy. Halálra aggódom magam miattad.
- Sajnálom… - mondta, szinte suttogta ezt az egy szót, miközben végig a szemembe nézett.
- Tudom – bólintottam, majd egy nagy sóhaj után mosoly jelent meg addig komoly arcomon. – És a srác legalább sántít bele? – kérdeztem, mire Daehyun-ból kitört a nevetés.
- A gyengélkedőn van – mondta, még mindig vigyorogva, viszont a szemeiből semmi érzelmet nem tudtam kiolvasni.

  Egy mély levegőt véve néztem tovább újonnan szerzett sebeit, majd kértem, hogy menjünk el mi is a gyengélkedőbe, lássák el a sebeit. Kérésemre viszont nemet mondott, így mélyet sóhajtva adtam be a derekam és visszasiettem az épületbe, hogy felkutassam a táskámat, persze csak azért, hogy megnézzem nálam van-e az elsősegély dobozom. A szekrényemhez mentem és csak reménykedni tudtam, hogy a táskámat oda löktem be, mert az igazat megvallva, a nagy felhajtásban teljesen kiment a fejemből a táskám, ámbár ez csak természetes. A hátizsákom ott díszelgett a szekrényemben, amikor kinyitottam annak ajtaját, ami örömmel töltött el, minek utána kikaptam onnan és kutatni kezdtem benne. Daehyun szerencséjére volt nálam épp elég sebtapasz és kötszer, máskülönben, ha kényszerítve is, de elhurcoltam volna magammal a gyengélkedőbe.

  Egyetlen izmát sem mozdította azóta, hogy ott hagytam. Pontosan ugyan abban a pozícióban ült, mire kissé összehúztam a szemöldököm, majd ismét megközelítettem. Lepakoltam magam mellé, mindent előkészítettem, azután elkezdtem ellátni a sebeit, már nem is számoltam hanyaggyára. Csendben tűrte, egy szót sem szólt, amitől az aggodalom egyre gyorsabban kezdett az elmémbe férkőzni. Szomorúan néztem fel rá, ezt bizonyára ő is érzékelte, mert tekintetét felém fordította, melyek ezúttal olyan meggyötörten néztek vissza rám, hogy azt hittem ott nyomban megszakad a szívem.

- Mire gondolsz most? – kérdeztem halkan, miközben egy kis kenőcsöt helyeztem ajkai szélére.
- Nem kellett volna visszaköltöznünk… Soha nem szabadott volna visszajönnünk.

  Mivel nem számítottam erre a válaszra, a kezem egy pillanatra leállt működni, de gyorsan összeszedtem magam, majd egy kisebb sebtapaszt tettem az előbb bekent alsó ajkára. Erősnek kellett mutatnom magam, nem akartam, hogy lássa, szavai, még ha nem is bántásnak szánta, fájtak, nagyon. Nem mondtam semmit, csak bólintottam egy aprót, hogy biztosítsam arról hallottam, amit mondott. Az utolsó sebtapasz felhelyeztével egy halvány mosolyt engedtem meg magamnak, miközben felnéztem rá.

- Kész! Most már felállhatsz – csaptam össze a tenyereimet jelezve, hogy befejeztem az ellátását.

  Válaszul csak egy szeretetteljes mosolyt kaptam, de már az is elég volt, hogy a látásomat elhomályosítsa, ezért gyorsan elkaptam a tekintetem, majd a dobozba kezdtem visszapakolni a dolgaimat. Hatalmasra nyitottam szemeimet, hogy megakadályozzam a könnyek kicsordulását. Nem akartam sírni, főleg nem abban a pillanatban, amikor a támogatásomra lenne szüksége. Tudtam mindezt, de mégis egy könnycsepp mégis utat tört magának, amit megpróbáltam olyan észrevétlenül letörölni, ahogyan csak tőlem telt, de az sem volt elég, mert Daehyun észrevette.

- Ye Rim, nézz rám! – utasított, viszont én nemlegesen megráztam a fejem, tényleg nem akartam, hogy gyengének lásson. – Ye Rim-ah…
- Nem, csak egy pillanatot várj, mindjárt összeszedem magam… - mondtam, amint arcomon lefolyó könnyeimet törölgettem.
- Te bolond lány.

  Gyengéden a kezem után nyúlt, megragadta azt, majd maga felé fordított. Arcomat meglátva először csak hatalmasakat pislogott, mire éppen lehajtottam a fejem, de államnál fogva visszaemelte, majd egy elnéző mosolyt küldött felém. Mindkét karját kitárta előttem, arra ösztönözve, hogy hozzábújjak. Egy percet sem haboztam, egyből rávetettem magam, szorosan megölelve, mire egy kis kacaj tört fel belőle és ő is összezárta körülöttem karjait.

- Miért te sírsz? – kérdezte, hangja kellemes melegséggel töltött el.
- Mert… csak ennyit tehetek érted…
- Az is elég, hogy mellettem vagy. Nem kívánok semmi mást. Így is csoda, hogy nem menekültél el tőlem fejvesztve.
- Ne kezdjük megint… - szipogtam duzzogva.
- Jó-jó – bólogatott, igaz nem láthattam, de úgy éreztem, hogy mosolygott.
- És soha többet ne mond azt, hogy nem kellett volna visszajönnötök. Én örülök, hogy itt vagytok, TE itt vagy, még ha ilyen körülmények között is…
- Sajnálom… Nem akartalak megbántani… - erősített szorításán, minek következtében még közelebb simultam hozzá.
- Tudom…csak… ne mondj ilyet többet.
- Rendben – bólintott, majd nagyon lassan elengedett.

  Én is ugyan olyan lassúsággal eltávolodtam tőle, miközben egyfolytában az arcomat törölgettem. Eközben Daehyun egyenesbe állította magát, majd jobb kezét felém nyújtotta, én pedig elfogadva azt, segítségével felálltam. Egy ideig csak fürkészve néztük a másikat, megállapítva, hogy mivel Dae tiszta seb volt, nekem pedig a szemeim tiszta pirosak voltak a sírástól, egyetértően bólintottunk. A táskát felvéve a hátamra, barátommal az oldalamon visszamentünk az épületbe, hogy előkerítsük az ő táskáját is, majd miután az is megvolt, kézen fogva indultunk el az iskola kapuja felé.

  Valami béna hazugsággal a portás kiengedett minket, persze megkaptuk, hogy többet ne forduljon ilyen elő, mi pedig csak nagy beleéléssel ígérgettük, hogy nem fog, ezek után pedig mentünk amerre a szemünk látott. Félve ugyan, de megkérdeztem barátomat, hogy hogyan viseli mindazt, ami a suliban fogadta, viszont egy felszabadultabb választ kaptam, arra célozva, hogy miután ellátta a baját a csávónak, jobban érezte magát.

- De mégis mi történt? – kérdeztem, miközben a jégkrémemet majszoltam.

- Mint mindenki a suliban, elkezdett mindenfélének nevezni, én meg nem tudtam tovább türtőztetni magam, így is olyan mérges voltam, ezért bemostam nála egyet – vont vállat, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mesélte volna el nekem, válaszul viszont csak megcsóváltam a fejem.

  Bár nem szándékosan indultunk arra, de amint észrevettük magunkat, már annál a gördeszka pályánál jártunk, ahol Zelo-ék szoktak lógni és ahova már annyiszor elhívtak. Összenéztünk, majd mindkettőnkből kitört a nevetés. Már minden mindegy módon leültünk a pálya szélére, lógatva a lábunkat, még mindig egymás kezét fogva, fejünket a másikénak támasztva. Élvezve a csendet meredtünk a távolba, mivel még senki nem merészkedett oda, elég korán volt még hozzá. Annyira bele voltam merülve a távol kémlelésébe és Daehyun társaságába, hogy észre sem vettem a léptek zajait és a gördeszkák kerekeinek hangját.

- Dae-hyung és Ye Rim? – szólalt meg egy meglepett hang a hátunk mögül, mire mindketten egyszerre fordultunk hátra, hogy szembenézzünk Zelo-val és a kis csapatával.

Annyeong kedves olvasóim~!
Mivel vizsgaidőszakban vagyok, 2 hétig biztosan mellőznötök kell, de azután megígérem, hogy gyorsabban fogom hozni a részeket, mert ezt a ficit nem soká befejezem. Igaz, még nem sok minden történt, viszont ezek után már beindulnak a cselekmények.
Addig is remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket a rész, amit vélemény vagy pipa formájában is kinyílváníthattok~
A következő részig~
Chu~
Blueberry

18.fejezet - Egy gyilkos fia

  Csendben szürcsöltem a teát, melyet pár pillanattal azelőtt rakott le elém Yoon Sun-ssi, aki hatalmas mosollyal az arcán ült előttünk, karját összefonva, szemét egyszer rám, majd Daehyun-ra vezette. Fél szemmel a mellettem ülő fiúra pillantottam, aki olyan képet vágott, mint aki már várta, hogy mikor fogják kivallatni. Egy nagy sóhaj kíséretében elhúzta a száját, minek következtében a mosoly az anyuka arcán még nagyobbra húzódott. Ezt egy jelnek véve, hogy nemsoká kapjuk is a kérdések özönét, a csészét elemeltem a számtól, majd letettem az előttünk álló kis asztalra. Ahogy a kezemet visszahelyeztem az ölembe, Daehyun utánakapott, megfogta azt, és a magasba emelte kezeinket.

- Mint láthatod omma, erről van szó – mondta barátom, miközben éreztem, hogy a vér kezd az arcomba szökni.
- Gratulálok nektek! Fogalmatok sincs róla mióta vártam már ezt a pillanatot – nevette el magát az anyuka, mire mindkettőnktől kérdő pillantásokat kapott. – Jajj ne nézzetek így, tudjátok miről beszélek.
- Omma, akkor te végig tudtad, hogy…
- Azt éppenséggel nem mondanám, de aztán minden világossá vált, amikor láttam, hogy hogyan néztek egymásra, főleg te, Ye Rim-ah, amit, valljuk be, csak egy vak nem vett volna észre.
- Ennyire nyilvánvaló voltam…? Ez olyan… kínos – hajtottam le a fejem zavaromban, főleg azért, hogy valamelyest eltakarjam kipirult arcom.
- Oh, ne aggódj, mert itthon, amikor nem láthattad, Daehyun-ah is elég szembetűnően viselkedett – legyintett és olyan cinkos pillantással nézett rám, melytől kitört belőlem a nevetés.
- Omma! Kérlek szépen, ne égess le – morfondírozott az előbb megemlített srác, amitől még jobban nevetni kezdtünk.

  Ezek után annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük az idő múlását. Csak akkor eszméltem fel, hogy lassan haza kellene menjek, amikor kaptam egy üzenetet testvéremtől, hogy merre kószálok még. Persze tudtam, hogy neki édes mindegy volt, hogy nem voltam még otthon, főleg úgy, hogy mondtam neki hova megyek, de anyáék biztosan megkérték, hogy érdeklődjön felőlem. Miután gyorsan visszapötyögtem a választ és zsebre vágtam a telefonom, felálltam az igen kényelmes kanapéról, majd megköszönve a vendéglátást, elindultunk az ajtó felé.

- Újfent örülök, hogy eljöttél Ye Rim-ah – mosolygott rám melegen Dae anyukája. – A jövőben pedig vigyázz az én morcos fiamra.
- Úgy lesz – bólintottam, majd kiléptem az ajtón a hűs tavaszi éjszakába. – Még egyszer nagyon szépen köszönöm a vendéglátást – integettem minduntalan és Daehyun-nal a sarkamban elindultunk.

  Kéz a kézben sétáltunk az utcákon, bár hideg volt, Daehyun érintése és már maga a tény, hogy mellettem volt, meleg érzéssel töltött el. Ahogy beszélgetve ballagtunk a szemem hirtelen megakadt az orgonabokron, mely sorsként szolgált az életembe, melynek köszönhetően újra találkoztam azzal, akit szerettem. Öntudatlanul is a lábaim arrafelé vették az irányt, magammal rántva a kezemet szorító fiút is, aki csak mosolyogva figyelte minden mozdulatom.

- Sajnos már nincs rajta egy virág sem – szólaltam meg szinte suttogva, megérintve az egyik közeli levelet.
- Ez csak természetes, hisz mennyi idő eltelt már azóta, hogy elláttad itt a sebeimet…
- És meg sem köszönted… - mondtam tettetett megbántottsággal.
- Köszönöm – kuncogott kicsit, majd hátulról átölelte a derekamat, fejét pedig a vállamra hajtotta.
- Ya! Azt hiszed, ennyivel megúszod?
- Reménykedtem benne – kuncogott tovább, nekem pedig annyi kellett, nem tudtam rá haragudni, még tettetve sem.
- Miért nem tudok rád haragudni? – kérdeztem, de inkább magamnak szántam a kérdést, mintsem neki.
- Mert szeretsz – suttogta csábosan, mire összerándult a gyomrom és éreztem, ahogy ezernyi lepke kel életre odabent, így csak annyira voltam képes, hogy egyetértően bólintsak.

  Még egy kis ideig úgy álltunk, hol a szívemnek kedves orgonabokrot vizsgálva, hol az égen feltűnő csillagokban elveszve, azonban a hűvös szél, mely majdnem a csontomig hatolt megtörte az idilli pillanatot. Kissé kirázott a hideg, ezt megérezve pedig Daehyun elengedett, majd sürgetve, hogy meg ne fázzak, épségben hazakísért. A kapu előtt gyors csókot váltottunk, azután azzal a mondattal, hogy nagyon vigyázzon magára, útjára engedtem. Amikor beléptem a házba meglepetten tapasztaltam, hogy még mindenki ébren volt, mivel a nappaliba még égett a villany, így én is oda vettem az irányt, majd letelepedtem nővérem mellé a kanapéra, aki éppen valamilyen sorozatot nézett, szüleim pedig a pékséggel kapcsolatban beszélgettek. Örültem, hogy nem kezdtek el egyből kérdezősködni, de azért a szemem sarkából figyeltem őket, hogy mikor szánják rá magukat arra, hogy mindent kihúzzanak belőlem. Megérzéseim pedig akkor sem mondtak csődöt, mert nem kellett sokat várjak ahhoz, hogy anya lehuppanjon mellém és csillogó szemekkel kifaggasson.

  A hosszúra nyúlt beszélgetésünk miatt másnap reggel alig tudtak kikecmeregni az ágyamból. Az

órát, mely addig csörgött, míg ki nem nyomtam, legszívesebben kivágtam volna az ablakon, hogy szanaszét törjön. Mint valami zombi ültem fel az ágyon, és meredtem magam elé kómásan. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha aznap nem mennék be suliba, de azután elvetettem ezt az ötletet, mivel tudtam, hogy anya biztosan nem egyezne bele, csak akkor, ha beteg lennék. Gondterhelten sóhajtottam egyet, mert még a házit sem csináltam meg aznapra. Erőt véve magamon kászálódtam ki a fürdőszobába, hogy valamilyen módon emberi külsőt varázsoljak magamra, majd, mint valami lassított felvétel öltöttem magamra az egyenruhát és mentem le a konyhába.

  Annyira álmos voltam, hogy majdnem sikerült lebucskáznom a lépcsőn, mert egy lépcsőfokot elnéztem, amiért unni szabályosan szemberöhögött. Vágtam egy grimaszt, csak annyit tudtam kipréselni magamból, minek utána végre elértem a konyhába, ahol már anya sürgött-forgott, a reggelim és az ebédem pedig már az asztalon várt, becsomagolva. Nagyokat pislogva néztem szülőmet és azon kezdtem el gondolkodni, hogy honnan van annyi energiája már korán reggel, de ezt megkérdezni tőle már nem volt időm, ugyanis csörögni kezdett a telefonom, azzal a bizonyos csengőhanggal, melyet Zelo-nak állítottam be.

  Miután végre bepakoltam a kaját a táskámba, elköszöntem anyától és Ye-Kyung-tól, majd az ajtóhoz somfordálva felvettem a cipőmet és kiléptem a szabadba. A kapu előtt már ott állt két megszokott kísérőm, viszont ők sem néztek ki valami vidámnak, ami kissé felkeltette a figyelmem. Először inkább nem szóltam semmi erről, inkább csak mosolyogva közelítettem meg őket, majd elindultunk a szokásos úton, a szokásos helyre. Már olyan félúton járhattunk, amikor kezdtem megelégelni azt a nyomasztó csendet, mely körülvett minket, ugyanis Daehyun-ból újra előtört a csendesebbik énje, Zelo meg csak a gördeszkáján gurult mellettünk az utat fixírozva.

- Valami baj van? – kérdeztem Daehyun felé fordulva.
- Nem, nincs semmi… - vonta meg a vállát, mire Zelo és én összenéztünk, a gyerekkori barátom pedig csak egy enyhét bólintva hozta a tudatomra, hogy fején találtam a szöget.
- Zelo elárult.
- Ye Rim! – kiáltotta el magát rosszallóan a legfiatalabbik közülünk, mire egy lesújtó pillantást kapott barátomtól.
- Úgyhogy ki vele! És nehogy azzal gyere, hogy nem akarod, hogy feleslegesen aggódjak, mert azt nem veszem be – szedtem gyorsabban a lábaimat, majd elé álltam, miközben szemeim komolyságot sugároztak.
- Oké, elmondom, csak gyere – sóhajtott, miközben közelebb sétált hozzám, és az addig karba font kezeimet megérintette, így kicsit engedtem a szorításon, ő pedig kapva az alkalmon jobb kezemet testem mellé engedte, majd összekulcsolta azt az ő bal kezével. – A rendőröknek még mindig nem sikerült megtalálni azt a… gyilkost. Eltűnt, felszívódott.

  Úgy ejtette ki ezeket a szavakat, mintha valami undorító és alávaló dologról beszéltünk volna. Egy percre sem palástolta, hogy mennyire gyűlölte az apját, amit persze meg tudtam érteni, azok után, amit tett, azon csodálkoztam volna, ha Daehyun meg tudott volna neki bocsájtani. Rendíthetetlen pillantásom egyszerre enyhült meg és együtt érzően tekintettem fel a mellettem sétáló fiúra. Ahogy felnéztem rá, észrevettem, hogy a szeme sarkából egész végig az arcomat tanulmányozta, azonban amikor meglátta arckifejezésem, szája kissé felfelé görbült, mintha teljesen megértette volna, hogy mi járt abban a pillanatban a fejemben, majd szorított egyet kezemen.

  Mivel már annyiszor kiemeltem, hogy mennyire sajnáltam helyzetét, nem akartam még egyszer emlékeztetni rá, mert egy idő után egészen irritálóvá válna. Egy kis ideig újra csend telepedett ránk, csak Zelo gördeszkájának a kerekei csaptak egy kis zajt. Nem igazán tudtam mit is mondhatnék, így inkább ránéztem gyerekkori barátomra és szuggeráltam, hogy egy kicsit oldja a nyomasztó hangulatot. Már olyan régóta voltunk barátok, hogy maga a pillantásunkkal tudtunk kommunikálni, mely sok esetben igen hasznosnak bizonyult, a pillanatnyi szituációban is egyaránt. Kis ideig gondolkodott, majd egy-két perc elteltével már dőlt is belőle a szóáradat, ami sikeresen elterelte a figyelmünket a negatív gondolatainkról, melyek leginkább Daehyun elméjében lapultak.

  A hirtelen jött vidámságunk viszont teljes mértékben elapadt, amikor beléptünk az iskola épületébe, ugyanis minden szem ránk szegeződött, jobban mondva inkább az előttem álló fiúra, kinek addig mosolygó ajka vízszintes vonallá préselődött össze. Először ugyan nem értettem a minket pásztázó tekinteteket, hiszen soha nem kaptam még annyi figyelmet, mindig az olyan láthatatlan diák voltam, így inkább fittyet hányva a diákokra, a szekrényemhez sétáltam, cselekedetemet azután Daehyun is követte.

  Hatalmasakat pislogva néztem, ahogy barátom kinyitva a szekrényét egy halom papír fecni esik ki. Megforgattam a szemeimet, arra számítottam, hogy újra kezdődött a szerelmes levelek küldözgetése, így unott tekintettel közelítettem meg Daehyun-t, viszont ő inkább gyanakvóan nézett le a lába előtt heverő összehajtott papírokra, mintsem meglepetten.

- Még mindig híres vagy a lányok körében? – nevetve guggoltam le, majd a kezembe véve egy papírdarabot, kibontottam és olvasni kezdtem a benne álló sorokat, minek következtében a mosoly lehervadt az arcomról. – „Még a szépfiúknak is vannak sötét titkaik.” Mi a…?
- „Egy gyilkos fia, Jung Dae Hyun” – suttogta a leírtakban megemlített nevű fiú, majd egy ideges mozdulattal összegyűrte a kezében tartott papírt, visszadobta a szekrényébe és hangos csattanással becsapta annak ajtaját.
- Daehyun… - álltam fel és megérintettem a kezét, de gyorsan elhúzta, szeméből áradt a szégyen, mely az idegességgel keveredett.

  Mielőtt újra megszólalhattam volna, sarkon fordult, majd elindult a folyosón, miközben a diákok mind félre álltak az útjából. Teljesen lefagyva a jeleneten álltam ugyan ott és néztem, ahogy a barna hajú fiú távolodik tőlem, majd teljesen eltűnik a szemem elől. Hatalmasat szippantottam a levegőből, a diákok felé fordultam, akik sugdolózva beszélték meg az előbb látottakat, és olyan pillantást küldtem feléjük, melyből áradt a harag és a lenézés. A diákok körében észrevettem az osztálytársaimat is, így őket még lesújtóbb pillantással illettem, majd ökölbe szorított kezekkel elindultam megkeresni barátomat.

Miért kellett így alakuljanak a dolgok? Daehyun…

Annyeong, kedves olvasóim~!

Egy kis noszogatás után, amit nagyon szépen köszönök, végre sikerült megírnom az új részt. Tényleg hálás vagyok, hogy van valaki, unszol arra, hogy írjam meg a következő részt, mert így én sem lustulok el... annyira ><
Mivel jönnek a vizsgáim, nem hiszem, hogy fogok tudni hozni mostanában részeket, de igyekszem, mint mindig. 

Remélem elnyerte a tetszéseteket a rész, amit kinyílváníthattok vélemény és pipa formájában is egyaránt.

A következő részig~
Chu~
Blueberry

14.rész

  Annyira valótlannak tűnt az egész helyzet, hogy azon gondolkodtam meg kéne-e csípjem magam ahhoz, hogy bebizonyítsam, nem álmodtam, hanem ami velem történt abban a pillanatban, mind a valósághoz kapcsolódott. Az agyam ennyi működésre volt képes, ezek után teljesen lefagyott, minek következtében a szívem vette át az irányítást, mely olyan hevesen dobogott, hogy szinte rosszul lettem bele. Bár még mindig a meglepettség hatása alatt voltam, lassan elengedtem magam Myungsoo karjai között, majd egy halvány mosoly kíséretében már éppen azon voltam, hogy tétován ugyan, de visszaöleljem, amikor is a hang a fejemben ismét megszólalt. Hee Jin nevét ismételgette újra és újra, mintha csak az őrületbe akarna kergetni, viszont az sem volt kizárva, hogy már rég megőrültem, hiszen legyünk őszinték, akik hangokat hallanak a fejükben, azok nem lehetnek normálisak.

  Érzéseim 360 fokos fordulatot vettek, meglepettségem és pillanatnyi boldogságomat a szomorúság váltotta fel, mely nem kis frusztrációval keveredett. Kezeimet erőtlenül ejtettem le testem mellé, nem voltam képes az előttem álló fiú teste köré fonni őket, amikor a keserűség gyorsvonatként száguldott át testemen és elmémen egyaránt. Szerettem őt, ezt letagadni sem tudtam volna senkinek, de a tény, hogy csak azért szentelt nekem figyelmet, csak azért vett észre, mert annyira hasonlítottam Hee Jin-re, tőrként döfött a szívembe.

- Ne… - suttogtam olyan hangszintben, hogy még magamnak is majdnem felismerhetetlen volt, mire kissé engedett szorításán, így kaptam a lehetőségen és eltoltam magamtól.
- Lee Sun Hee? – pislogott rám értetlenül, főleg azután kerekedtek el a szemei, mikor az első könnycsepp legördült az arcomon.
- Ne csináld ezt, kérlek… - léptem hátra egy, majd két lépést, minél nagyobb távolságot akartam tartani köztünk.
- Tettem valamit, amivel megbántottalak? – kérdezte, miközben egy lépéssel közelebb jött, de én rendíthetetlenül lépkedtem hátra.
- Csak azt teszed! – kiáltottam, melynek következtében megtorpant, én pedig kissé meglepődtem magamon, hiszen nem szoktam felemelni a hangom, de meglepettségem félretéve folytattam tovább mondandómat. – Miért vagy velem ilyen kedves? Miért nézel így rám? Olyan mintha nem is engem látnál! Kit keresel bennem? Talán Choi Hee Jin-t? Azért mert annyira hasonlítok rá? Én viszont nem vagyok ő! Én nem vagyok Choi Hee Jin!

  Gyorsan szedtem a levegőt, frusztrációmat kiadva kissé jobban éreztem magam, de az a keserű érzés mintha nem akart volna távozni, egyre csak marta a szívem, főleg abban a pillanatban éreztem a legjobban a fájdalmat, amikor Myungsoo megtört arcára pillantottam. Utoljára akkor láttam ama arckifejezését, amikor először találkoztunk az iskola tetején. Még tisztán emlékeztem meggyötört hangjára, mellyel rendíthetetlenül énekelt és könnyektől áztatott arcára, mely falfehérré vált amint meglátott. Homályosulni kezdett a látásom, tudtam, hogy bármelyik pillanatban elsírhattam magam, de visszatartottam könnyeimet, legalább addig, amíg haza nem értem. Ezzel a gondolattal megfordultam és tettem egy lépést előre, amikor a hátam mögött felharsant Myungsoo hangja.

- Nem, tényleg nem vagy Hee Jin, de azt nem tagadhatod le, hogy iszonyatosan hasonlítotok egymásra – mondta higgadtan, miközben arca kifejezéstelenné vált, ami ismét felébresztette bennem a frusztrációt.
- Hah, nem tudom letagadni, ezt nagyon jól mondod, hiszen azt sem tudom, hogy néz ki! A rokonom, ezt mondtad, de hogy lehet rokonok között olyan nagy hasonlóság?!

  Arcát látva ezúttal sikerült teljesen ledöbbentenem, bár nem igazán értettem, hogy mivel, hiszen csak logikusan próbáltam gondolkodni, nem hittem, hogy mondtam volna semmi olyan megdöbbentőt, hacsak… nem tudott valami mást is rólam és Hee Jin-ről.

De hiszen te is tudod az igazat! – szólalt meg a hang újra, szinte úgy, mintha csak szemrehányást akarna tenni, majd képek kezdtek el röpködni a szemeim előtt, mely olyan volt, mintha csak egy filmet néznék. Egy sötét utca tárult szemeim elé, melyet csak a lámpák fénye világított meg, egy sebesen szaladó lány, kinek arca teljesen megfelelt az enyémmel, és akinek könnyei patakokban folytak, majd hirtelen elnyelte a sötétség. Ekkor egy másik képsorozat jelent meg, de ez az előzőtől sokkal másabb volt, mivel szemeimen keresztül tekinthettem a világra. Éppen Min Jae-vel készítettünk egy képet, így szélesen mosolyogtam a kamerába, miután pedig elkészült a kép, testvérem fel fordultam, aki ugyan azt tette, majd elvigyorodott és csak annyit mondott: Végre van egy közös képünk, Hee Jin noona.
  Teljesen kirázott a hideg a képsorozat láttán. Sokkolva bámultam magam elé, teljesen elfeledkezve Myungsoo jelenlétéről, aki kíváncsian nézett rám. Mint minden alkalommal, az „emlékek” felbukkanása után az erős fejfájás a semmiből tört rám. Szinte mantráztam magamnak, hogy el ne ájuljak. Valószínű kívülről nézve szenvedésem teljesen másképp nézett ki, mivel Myungsoo lassan felém kezdett lépkedni.

- Hát nem tudod? – kérdezte hitetlenül, mire felé kaptam a pillantásom, biztosan arra gondolt, hogy azért szenvedtem, mert annyira tudni akartam az igazságot, pedig dehogy, de azért figyeltem, amit mondani akart, bár éreztem, hogy nem fogom sokáig bírni. – Hee Jin és te azért hasonlítotok egymásra, mert nemcsak rokonok vagytok, hanem…

  A mondat végét viszont már nem hallottam, tudtam, hogy az lett volna a legfontosabb rész, de lábaim felmondva a szolgálatot csuklottak össze, látásom egyszerre elsötétedett, majd, mint már annyiszor, körbeölelt a csend és sötétség.

- Tudom, hogy itt vagy! Gyere elő!

  Ahogy hangom betöltötte a teret, a sötétség kezdett feloszlani, mintha csak köd lett volna, majd minden fehérré vált körülöttem. Bizonytalanul tettem egy-két lépést előre, mire a semmiből egy hatalmas tükör jelent meg előttem. Ijedtemben kissé elvesztettem az egyensúlyom és nem sok kellett volna hozzá, hogy el is essek, de még időben összeszedtem magam, így a becsapódás nem következett be. Kíváncsian és egy leheletnyit feszengve közelítettem meg a tárgyat, ami minden lépésemet visszatükrözött. Pár centire álltam meg tőle, majd gondolkodás nélkül emeltem fel a kezemet, hogy megérintsem, viszont megrémülve tapasztaltam, hogy tükörképem nem cselekedte ugyan azt, amit én, egyszerűen csak nézett rám, arcán mintha a feszültség jeleit fedeztem volna fel, így kezemet erőtlenül ejtettem le testem mellé, s megemberelve magam, komoly arccal néztem vissza rá.

- Újra itt vagy – mondta, miközben tekintete olyan éles volt, hogy azt hittem nyomban elhalálozom.
- Mire értetted az előbb, hogy én is tudom az igazat? – vágtam a közepébe, tartva a szemkontaktust.
- Arra, amit éppen Myungsoo akart elmondani, azonban beájultál.
- Igen, azt mindjárt gondoltam, de vajon mi olyat tudhat rólam és Hee Jin-ről? – kérdeztem, amit igazából saját magamnak szegeztem, ám ahogy észrevettem, ezzel még jobban feldühítettem a tükörben álló lányt.
- Meddig akarod még játszani a szereped?
- Te meg… miről beszélsz?
- Ez nem te vagy.
- Már miért ne lennék én? Akkor mégis ki vagyok? – keltem ki teljesen magamból.
- Csak a karod kellene kinyújtsd, annyi távolságra van tőled az igazság, de soha nem teszed, mert félsz.
- Te tudod az igazságot?
- Tudom, és a szíved legmélyén te is tudod. Én te vagyok, s te én. Egyek vagyunk.

  Mondata befejeztével úgy tűnt el a szemem elől, mintha szél fújta volna el, a tükör, távozása után üresen állt, a saját képemet sem láttam benne, mely kétségbeeséssel fogott el, főleg az ismét nyomasztó csend bekövetkeztével. Az elhangzott mondatokat próbáltam feldolgozni elmémben, de igazából végig azon az egy kijelentésen gondolkodtam, ami a legjobban aggasztott: „Csak a karod kellene kinyújtsd, annyi távolságra van tőled az igazság, de soha nem teszed, mert félsz.” Igaza volt, tényleg féltem, ámbár nem akartam elfogadni, hogy a szemembe mondta az igazságot. Hatalmasat sóhajtva néztem a még mindig üresen álló tükröt, majd a másik pillanatban már csupán arra eszméltem, hogy zuhanok, és hogy a feketeség ismét körbeölel.
  Arra ébredtem, hogy a nevemen szólítgattak. Lassan nyitottam ki látószerveimet, viszont látásom homály fedte, így nehezen tudtam kivenni, hogy ki is tornyosult fölöttem és minduntalan ébresztgetett. Kicsivel tágabbra tártam ki szemeimet, mire Myungsoo arcának képe jelent meg előttem. Bágyadt mosolyra húztam ajkaimat és öntudatlanul is felé emeltem a kezem, mintha meg akarnék bizonyosodni arról, hogy nem csak álmodtam, hogy tényleg ott volt és aggódott értem. Amint kezem közeledni kezdett felé, a látásom valamelyest tisztább lett és kissé csalódottan tapasztaltam, hogy a saját szobámban voltam, a személy pedig, aki szólongatott, az nem volt más, mint drága testvérem, Min Jae.

- Noona! Noona! Hallasz engem?
- Min Jae… - mondtam halovány hangon, mire a felé emelt végtagomat kezeibe fogta és erősen szorította tovább. – Hogy kerültem haza? Kim Myungsoo? – intéztem felé kérdéseimet már ezúttal hangomra találva, miközben lassacskán felültem.
- Nyugi, Myungsoo hozott haza, de inkább az a fontosabb, hogy már megint mi történt?
- Csak… elájultam…
- Csak?! Már nem is tudom hanyaggyára történik ez veled! Majdnem megállt a ketyegőm, amikor felhívott Myungsoo, hogy megint rosszul lettél!
- Anyáék tudják?
- Nem – fújta ki a levegőt élesen, majd eleresztette a kezem. – Nincsenek itthon.
- Akkor ne is mondd el nekik! – támadtam le, mire kicsit hátrébb tántorodott.
- Miért?
- Mert... mert… tudod mi volt a múltkor is, mennyire megrémültek!
- Nem tudom, noona, szerintem csak elkellene…
- Nem! Kérlek, Min Jae! – vágtam a szavába, majd olyan esdeklő tekintetet küldtem felé, amilyenre csak tellett tőlem.
- Jól van, jól van, feladom. Nem mondom el – emelte fel mindkét kezét megadóan, minek következtében odacsúsztam hozzá és szorosan megöleltem.

  A testvéri szeretetet jelölő ölelésünknek a hirtelen megszólaló csengő vetett véget. Min Jae mintha csak arra a hangra várt volna, úgy pattant ki karjaim közül, mint valami izgatott nyúl. Nevetve figyeltem, ahogy az ajtó felé kezd szökdécselni, de még mielőtt kilépett volna rajta, még eltátogta, hogy pizzát rendelt vacsorára. Az étel gondolatára máris jobban éreztem magam, bár az a nyomasztó érzés, mely az egész elmémet uralma alá vonta, még mindig ott lapult. Már éppen vissza készültem esni melankolikus hangulatomba, amikor Min Jae hangja zavarta meg a ház csöndjét, arra kérve, hogy vigyem le a pénztárcáját, mert a lüke fent felejtette a szobájába.

  A fejemet rosszallóan csóválva szálltam le az ágyról, majd kilépve az ajtón, testvérem szobája felé vettem az irányt. A keresett dolgot nem volt nehéz megtalálni, mert elég szembetűnő helyen hevert, teljesen kinyitva. Az ágyához léptem, a pénztárcája után kaptam és már sietve vittem volna le neki, amikor is valami kicsúszott belőle és a padlóra esett. Először egy sima papírdarabnak hittem, így lehajoltam, hogy felvegyem és visszategyem a helyére, amikor is betűk halmazára lettem figyelmes. Közelebb hajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem, viszont amikor a betűk szavakká formálódtak a szemem előtt és a két nevet sikeresen leolvastam a papírról, az agyam leállt működni. „Hee Jin noona és én” állt rajta. Reszkető kezekkel nyúltam utána és lassan megfordítottam, melynek következtében kiderült, hogy nem lap, hanem egy kép volt. Hitetlen arccal néztem a képet, melyen egy lány és egy fiú volt, hatalmas mosollyal az arcukon néztek a kamerába. De hát ezt láttam ma… Ezt a képet csináltam Min Jae-vel… Vagyis… Nem én. Hee Jin. Akkor is Hee Jin noona-nak szólított és a képen is azt írja… De én ezt nem értem. Hogy láthattam Hee Jin szemein keresztül a jelenetet, amikor én nem… vagyok… ő.

- Ez nem te vagy... Hiszen te is tudod az igazat... - ismételgettem az álmomban látott lány mondatait, amikor is jeges rémület lett úrrá rajtam, amire még egy erős bizonytalanság is társult. - Az nem lehet, hogy én... hogy én vagyok Choi Hee Jin.

Annyeong kedves olvasóim~!

Igen, újra a kifogásaimmal jövök, hogy miért nem hoztam hamarabb új részt. Egy szó: EGYETEM.

Minden időmet elveszi, még magamra sincs sokszor időm, nem hogy blogot írni, de ez sem tántorít el attól, hogy ha nem is olyan sűrűn, mint régen, írjam meg a részeket, amilyen gyorsan csak tudom. Ezért remélem nem nagyon haragszotok rám és örömmel olvassátok tovább a sztorimat. Csak reménykedem, hogy a rész elnyerte a tetszéseteket~
Pipákat és véleményeket szívesen fogadok!
Chu~

Blueberry

3.

  Fogalmam sem volt mennyi ideig öleltük egymást, viszont abban teljesen biztos voltam, hogy barátnőim annyira meg voltak rémülve, hogy nagyon nehezen tudtak csak elereszteni minket. Aggódó és szomorú pillantást vetettem mindkettőre, miközben felmértem, hogy nem esett-e bajuk, nincsenek-e megsebesülve, de hála isten, semmi bajuk sem volt, azon kívül, hogy remegő kezekkel és lábakkal álltak előttünk. Amint egy kicsit eltávolodtam So Jung-tól és odamentem Ji Yeon-hoz, hogy őt is megöleljem, Jungkook olyan sebességgel szaladt oda barátnőmhöz, hogy azt hittem cselekedetével teljesen le veszi a lábáról, szó szerint. Bár So Jung szemei elkerekedtek a fiú hirtelen tettétől, mégis remegő kezeit felemelte, a fiú hátára helyezte őket és visszaölelte. Meghatódva néztem a jelenetet, egy pillanatra teljesen megfeledkezve, hogy milyen helyzetben is voltunk, hogy bármelyik pillanatban ránk találhattak, hogy minden másodperc számított. Egy kövér könnycsepp utat engedve magának lustán legördült az arcomon, amire pedig észrevehettem és letörölhettem volna, Byunghun jóval megelőzött, meleg kezét arcomra helyezte, majd hüvelykujjával letörölte könnyem. Pislogva néztem fel rá, de ő csak megrázta a fejét és mellém állva nézte barátját, aki lassan eleresztette barátnőmet, miközben ő is végignézett rajta, megbizonyosodott testi épségéről.

- Annyira örülök, hogy nem esett bajotok – mondta megkönnyebbülten Bo Mi.
- Lányok, nem tudjátok, hogy a többiekkel mi lett? Hogy hova hurcolták őket? – kérdeztem reménykedve, de amikor láttam, hogy Ji Yeon tekintete elsötétül és So Jung szomorúan nézte kezeit, hamar le tudtam vonni a következtetést.
- Nem tudjuk – rázta meg a fejét Ji Yeon lemondóan.
- A nagy sokk és fejetlenség miatt azt sem tudom mi hogyan úsztuk meg. Sajnálom, nem vagyunk nagy segítség. – hajtotta le a fejét So Jung, mire Jungkook a vállára tette a kezét.- Az a lényeg, hogy jól vagytok – mondta a fiú, én pedig csak egyetértően bólintottam.
- Azt félretéve, hogy halálra voltunk rémülve egész végig, nehogy megtaláljanak és majd rosszul lettünk, amikor megláttuk, hogy mit műveltek a többiekkel, igen, testileg jól, viszont lelkileg roncsok vagyunk – hadarta el egy szuszra mellettem álló barátnőm, egy csepp gúnnyal a hangjába.
- Ji Yeon, megértem, hogy ideges vagy, de az iróniára most semmi szükség, hiszen nagyon aggódtunk értetek – mondtam, rosszalló pillantásokat küldve barátnőm felé.
- Oké, jó, bocs – szippantott élesen egyet a levegőből, majd lassan kifújta azt. – Kicsit besokaltam.
- Mint mindenki… - szólalt meg halkan Byunghun, mire kissé a frászt hozta rám.

  Erre senki sem tudott mondani semmit sem, így csak csendben meredtünk magunk elé és hallottam, hogy mindenkinek szaporán kattogott az agya, engem is beleértve. Lassan végignéztem az eddig összegyűjtött túlélőkön. Éreztem, ahogyan a kezem izzadni kezd és önkéntelenül is a szám szélét kezdtem rágni, azon agyalva, hogy mi legyen a következő lépésünk. A síri csendet suttogás zavarta meg, így a hangok irányába néztem, ahol a másik osztályból való két lány éppen egy belemerült eszmecserét folytatott. Összehúzott szemekkel figyeltem őket egy ideig, majd amikor észrevették, hogy nagyon bámulom őket, hirtelen az egyik kiegyenesedett.

- Most, hogy megtaláltuk a lányokat, elmehetnénk… ?– szólalt meg, remegő hanggal.
- Eh? – lepődött meg mindenki egyszerre és pislogás nélkül meredtünk a lányra.
- Te komolyan képes lennél elmenni és itt hagyni a többieket? – kérdezte Hanbyul hitetlen arckifejezéssel.
- De hát nem is tudjuk mi lett velünk! Lehet nem is élnek már! – szólalt fel a másik lány is, minek következtében éreztem, ahogyan kezeimet lassan ökölbe szorítom.
- Lehet, de lehet még élnek! Ha nem próbáljuk meg megkeresni őket, akkor nem fogjuk megtudni! – fordult felé Sunggyu, hangja ostorként csattant.
- Talán még több túlélő is van! – szállt be a veszekedésbe Bo Mi is.- Várjatok – ekkor Byunghun-on volt a sor, hogy megszólaljon. – Mindannyian félünk, féltjük egymást, féltjük az elhurcoltakat. Ahogy mondtátok, lehet már nem élnek, de mi van, ha mégis? Mi van, ha csak arra várnak, hogy valaki megtalálja őket, mint ahogyan So Jung és Ji Yeon tette? Mondjuk annak a valószínűsége is fennáll, hogy már nincsenek is az épületben, viszont újra megkérdezem, mi van, ha mégis? Ez most nem arról szól, hogy mennyire szeretjük a másikat, hanem arról, hogy ha van egy parányi esély arra, hogy találunk túlélőket, akkor megragadjuk az alkalmat és cselekszünk. Nekem nem engedné a lelkiismeretem, hogy tovább éljek, azzal a tudattal, hogy meg sem próbáltam segíteni rajtuk. Nektek engedné?

  Ámulva hallgattam a mellettem beszélő fiú mondandóját, miképp teljes mértékben elmondta mindazt, ami belőlem is kikívánkozott. Csodálat költözött a szívembe és bár akkor még túl nagy volt a nyomás rajtam, hogy észrevegyem, de lassan, apró lépésekkel ugyan, viszont kezdtem belészeretni.

  Byunghun mondandója, amint láttam, mindenkiben nagy nyomot hagyott, hiszen jól belegondolva mindenben igaza volt. Ismét csend telepedett csapatunkra, mindenki emésztette az azelőtt elhangzottakat. Elismerő pillantást intéztem a mellettem álló fiúhoz, aki csak megvonta a vállát, majd tekintetét a többiekre emelte, várva a reakciókat. A két lány, meghúzva magukat a földet pásztázták, Jungkook és So Jung egyetértő pillantást váltottak, Bo Mi és Ji Yeon egymás kezét fogva figyelték az eseményeket, miközben Sunggyu és Hanbyul is összenézett, bólintottak, majd az utóbbi felénk irányította tekintetét, miközben nagy levegőt véve belekezdett a mondandójába.

- Oké emberek, akkor csináljuk így. Emelje fel az a kezét, aki maradni akar még túlélőket keresni.

  Habozás nélkül felemeltem a kezem, mire mindenki rám emelte tekintetét. Ugyan borzalmasan féltem, valószínű a lábam remegése is erről árulkodott, viszont tenni akartam valamit a többiekért, hiszen csak együtt voltunk már egy pár éve, nem hagyhattam őket cserben. Bár nem tartoztam nekik semmivel, de ahogy Byunghun is mondta, a tudat, hogy segíthettem rajtuk valamelyest erőt adott ahhoz, hogy ne a félelem uralkodjon el rajtam, hanem a tenni akarás. Követve engem, Byunghun, Bo Mi, Ji Yeon, So Jung, Jungkook, Sunggyu, Hanbyul és még az az egy-két ember is felemelte a kezét, akiket bár annyira nem ismertem, mégis hálás voltam nekik, amiért velünk akarnak tartani. Azonban a két lány lehajtott fejjel állt, ők voltak az egyetlenek, akik nem emelték fel a kezüket. Nem nehezteltem rájuk ezért egy cseppet sem, megértettem a tényt, hogy féltek. Igaz, ez mindenkire releváns volt, mégsem dönthettünk helyettük. Ha nem akartak jönni, akkor tiszteletben kellett tartsuk a döntésüket.

- Khm, szóval… - nézett körül Hanbyul, számolva, hogy hányan emeltük fel kezünket. – Majdnem mindenki hajlandó jönni. Ti ketten pedig – fordult ezúttal a lányokhoz, akik szégyenkező pillantásokat küldtek felé – ha már nem akartok jönni, akkor hívjatok segítséget. Egyvalaki lekísér titeket a kapuig, aki… Sunggyu lesz.
- Huh?! Miért pont én?
- Mert egy kitűnő egyéniség vagy.
- Cöh, ez nem volt valami meggyőző. Na, jó, gyertek akkor – terelte a lányokat a megfelelő irányba, majd elindultak.
- Megvárunk itt, csak siess! – kiáltotta Bo Mi, mire mindenki lepisszegte, hogy halkabban. – Bocsi…
- Addig mi… felhívjuk a rendőrséget – mondta ki Hanbyul nemes egyszerűséggel, mire egymásra nézve, mintha megvilágosodtunk volna, csaptuk össze a tenyerünket.
- Erre hogy nem gondoltunk?
- Eléggé sokkos állapotban voltunk ahhoz, hogy erről sikeresen megfeledkezzünk – pislogott So Jung.
- Rendben. Van valakinél egy működő képes telefon? – húztam elő a zsebemből az említett készüléket, de teljesen le volt merülve. – Az enyém nem megy.
- Nincs térerőm – meredt a telefonja képernyőjére Byunghun.
- Nekem mintha lenne – szólalt meg Jungkook, majd a kezembe helyezte a készüléket, ezzel arra célozva, hogy engem ért a megtiszteltetés, hogy felhívjam a rendőrséget.

  Nagyot sóhajtva vettem át a mobilt, miközben végig azon kattogott az agyam, hogy hogyan is kéne a helyzetünket tálalni. Gondterhelt pillantást vetettem a képernyőre, majd feloldva azt, bepötyögtem a kellő számokat, tárcsáztam, és a fülemhez emeltem a készüléket, minek következtében egy szempillantás alatt mindenki körém gyűlt. Az elmémben cikáztak a gondolatok, viszont amikor végre fogadták a hívást, abban a pillanatban minden addigi elképzelésem szerte foszlott és csak arra tudtam gondolni, hogy segíteniük kell, muszáj látniuk azt, ami ott történt.

- Rendőrség. Mi történt?
- H-haló… A Seoul-i középiskola tanulója vagyok, ahol teljes mészárlás történt! – hadartam hevesen dobogó szívvel.
- Kérem, próbáljon megnyugodni. Írja le a helyzetét.
- P-persze, jó…
- Seol Hi, mond, hogy elhurcolták a többieket! – szólalt meg Ji Yeon.
- És mindenki meg van hallva! – mondta So Jung.
- A maszkos embereket se hagyd ki! – hallottam meg valahonnan Jungkook hangját is.
- Szóval… ahogyan azt a barátaim is említették…
- Ez egy rossz vicc, ugye? – nevetett fel a vonal másik végén lévő férfi hang.
- Nem! Dehogyis!
- Hazugságokkal nem foglalkozunk, szórakozzatok valaki mással, kölykök.
- De ez mind igaz! A diákok mind halottak, eddig csak mi vagyunk az egyetlen túlélők, viszont még lehetnek többen is! Az osztálytársaim is lehet még életben vannak valahol! Kérem, segítsenek! – kiáltoztam kétségbeesetten, amikor is észrevettem, hogy már a süket telefonba beszélek. – Haló? Haló! A francba!

  Legszívesebben azon nyomban földhöz vágtam volna kezeimben tartott készüléket, de mégsem tettem, hiszen egy: nem is az enyém volt, kettő: még szükségünk lehet rá a későbbiekben. Kezemet lassan leeresztettem, amely még mindig reszketett, de már rég nem a félelemtől, hanem a dühtől, mely lassan az egész testemet bejárta. A tehetetlenség olyan erővel sújtott le rám, mintha egy hatalmas pofont kaptam volna, de nem bírtam visszaütni. Mély levegőt véve próbáltam magam lenyugtatni, mert éreztem, hogy az idegesség mellé lassan társulni kezd a pánik is, amit nem engedhettem meg magamnak. Erőt véve magamon, felnéztem a körülöttem lévőkre, de mindenkinek ugyan azt a reakciót véltem felfedezni arcukon, mint a sajátomon.

- Nem hittek nekünk, ugye? – kérdezte, szinte már suttogva, Bo Mi.
- Nem – ráztam meg a fejem, majd visszanyújtottam a készüléket jogos tulajdonosának. – Magunkra vagyunk utalva, egészen addig, míg remélhetőleg a két lány segítséget nem hoz.
- De hát miért nem hittek nekünk?! Hiszen csak az igazat mondtuk! – borult ki teljesen So Jung.
- Te elhinnéd ezt az egészet, ha nem élted volna át? – tette fel a költői kérdést Jungkook, miközben szemei üresen meredtek a semmibe.

  Ezek után mindenki próbálta magát kellőképpen lenyugtatni, mert nem engedhettünk meg magunknak, hogy a pánik és a düh elködösítse elménket, tisztán és ésszerűen kellett gondolkodnunk ahhoz, hogy esélyünk legyen a túlélésre. Csak egy bökkenő volt a tervünk kivitelezésében, melyre senki sem gondolt, és ami még nagyobb pánikot keltett bennem. A maszkosok minden valószínűséggel fel voltak szerelkezve különb féle fegyverekkel, mi pedig üres kézzel próbálunk mentőakciót végezni. A remegés újra előjött kezeimben, de nem akartam, hogy a többiek észrevegyék rajtam, ezért ökölbe szorítottam a kezem, így próbáltam palástolni, hogy kételyeim kezdtek támadni az egész helyzetünkkel és megoldásainkkal kapcsolatban.

  Amikor már azon gondolkodtam, hogy megosztom a többiekkel is a felvetett problémát, szapora léptek zajára lettünk figyelmesek. Kikívánkozó szavaimat lenyeltem és inkább besurrantunk a büfébe, majd a pult mögött elbújva hallgattuk, ahogyan a léptek egyre közelebb és közelebb kerülnek. Pár másodperc múlva a léptek zajához emberi hangok is társultak, melyek egyáltalán nem voltak ismerősek. Félelmemben még a levegő is bennrekedt a tüdőmben, úgy hallgattam a kintről beszűrődő hangokat. Bár beszélgetésükből nem sokat tudtam kivenni, annyira el voltam azzal foglalva, hogy magamban ismételjem újra és újra azt, hogy csak nehogy megtaláljanak, annyit mégis le tudtam következtetni, hogy hárman vagy négyen voltak, a különböző hangszintek alapján. Abban a pillanatban teljesen át tudtam élni azt a félelmet, amiről So Jung és Ji Yeon beszélt. Csak abban reménykedhettem, hogy Sunggyu-t és a két lányt nem fogták el, vagy rosszabb, nem ölték meg.

  Mindenki síri csendben várta, hogy a kint tébláboló emberek végre eltűnjenek és imádkoztunk, hogy ne találjanak ránk. Amikor végre már nem hallottuk a hangjukat, Byunghun lassan kimerészkedett, majd alaposan körbenézett. Kíváncsian dugtam ki a fejemet a pult mögül, amikor is újra léptek zaja ütötte meg a fülünket, de ez már sokkal gyorsabb volt, mint az azelőtti. Már azt hittem, hogy egy újabb csapat maszkos tűnt fel, de megkönnyebbülésemre Sunggyu és a két lány fékezett le a büfé előtt, mire mindenki előbújt.

- Sunggyu, mi történt? Találkoztatok a maszkosokkal? – ment oda a levegőért kapkodó diákokhoz Byunghun.
- Majdnem… találkoztunk…velük, csak… siker-sikeresen elbújtunk.
- Oké, fújd ki magad – sétált mellé Jungkook komor arckifejezéssel.
- Srácok, nagy baj van… - mondta az egyik lány, mire mind egyszerre kaptuk oda a tekintetünk. – A kapu… a kaput bezárták! Mostmár nem jutunk ki innen! – mondta, kétségbeesett hangja pedig ismét felélesztette bennünk a pánikot.

  Ledermedve meredtünk magunk elé, én pedig egyre csak a lány szavait ismételgettem a fejemben. Önkívületben álltam a többiekkel körülöttem és még mielőtt magamhoz térhettem volna, mindenki rohanni kezdett oda, ahonnan nemrég még Sunggyu tért vissza a két lány társaságában. Mivel láthatta, hogy egy tapodtat sem mozdultam, Byunghun megragadta a kezem és maga után kezdett vonszolni, miközben magamban abban reménykedtem, hogy mindez egy rossz álom és hamarosan felébredek.

Annyeong, kedves olvasóim~!
Végre jelentkezem ezzel a ficimmel is, melynek már olyan régóta nem írtam új részt. Igaz, be kell vallanom, nem tudom, hogy érdekel-e valakit ez a történetem, viszont azért reménykedve mégis felraktam, hátha felkelti a figyelmeteket.
A másik két ficimnek az új részeivel is nemsoká jelentkezem, bár nem tudom pontosan mikor is lesz az a nemsoká, majd elválik ><
Addig is köszönöm, hogy elolvastátok ezt a részt is, remélem elnyerte a tetszéseteket!
A következő részig~
Chu~
Blueberry

13.rész

  Mellkasom szaporán emelkedett és süllyedt, légzésemet a korábbi sokkos helyzet miatt nem tudtam csillapítani. Myungsoo-ba kapaszkodva próbáltam minden erőmmel lenyugtatni magam, miközben a srác a nevemet ismételgette és azt kérdezte egyfolytában, hogy minden rendben van-e, megsérültem-e és még minden mást, de nem tudtam koncentrálni mondandójára, csak egy-két szó morzsát fogott fel az agyam, mivel elmémet teljesen elködösítette az azelőtt felvillanó képek sorozata. Mint minden egyes alkalommal, akkor is nagyon felzaklattak a látottak, bár nem tudtam teljesen kivenni, hogy mire is akartak utalni az emlék foszlányok, ha egyáltalán lehetett annak nevezni őket. A döntésem, melyet aznap tettem, hogy nem fogok az emlékeimen és a múltamon gondolkodni, meghiúsulni látszott.

- Sun Hee-ah! Úr isten, jól vagy? – szaladt oda hozzám nagy sebességgel Ha Eun, Hoya és Sungjong társaságában, mely sikeresen kizökkentett rémületemből és hatalmas szemekkel néztem fel rájuk, még mindig erősen kapaszkodva a karjaiban tartó Myungsoo-ba.
- Azt-azt hiszem… - dadogtam meggyötört hangon, mire egyszerre mindenki felsóhajtott, valószínűleg a megkönnyebbüléstől.
- Ilyet többet ne csinálj! Nagyon megrémisztettél! – szidott le barátnőm, majd elhúzott az addig csendben figyelő sráctól és a karjaiba vont. – Még szerencse, hogy Myungsoo-nak jó a reakció ideje, másképp… Ugh, bele se merek gondolni.

  Lassan körbenéztem és a körülöttem lévők arckifejezéseit kezdtem tanulmányozni, persze majdnem mindnek ugyan az a reakció volt látható az arcán, csak kisebb változásokkal. Ha Eun arcán a megrémültség és az aggodalom vívott csatát, Hoya és Sungjong ijedten néztek rám, de az utóbbi srác szeméből mindeközben a megkönnyebbültség és a melegség is áradt, míg Myungsoo arca aggódást, feszültséget és… dühöt tükrözött. Kissé hátrahőköltem arckifejezését látván, nem igazán értettem idegességének lényegét.

  Miközben a két, addig velem foglalkozó srác odafordult barátjukhoz és kikérdezték, hogy minden rendben van-e vele, addig én, kihasználva az alkalmat, míg nem figyelt, próbáltam belőle kiolvasni, hogy mégis miért kelthettem benne idegességet. Bár az agyamba pattant pár ötlet, azoknak mégsem szenteltem sok figyelmet, mert akkor csak fölösleges tézisekkel élnék, amelyek nélkül is igazán komplikált volt az életem, nem kellett még valami, ami jobban összekuszálná a gondolataimat Myungsoo-val kapcsolatban. Ahogy az arcának tanulmányozásába mélyedtem, hirtelen elkapta a pillantásom, melynek következtében a gyomrom dió nagyságúra zsugorodott. Szeme már nem azt sugározta, hogy mennyire mérges volt, hanem inkább valami mély szomorúság költözött tekintetébe, nekem pedig ennyi kellett ahhoz, hogy kizökkenjek kábulatomból, majd szorosan fogva tartva tekintetét megerőltettem magam és rámosolyogtam.

- Nagyon hálás vagyok neked, amiért megmentetted az életem… Köszönöm neked – intéztem szavaimat a még mindig komor Myungsoo-hoz, amivel aztán megtörve a csendet a többiek figyelmét is felkeltettük.
- Hagyd ezt… Nem kell megköszönnöd… - mondta, hangja egyszerre volt meggyötört és hideg, melyre összehúztam a szemöldököm és értetlenül néztem rá.
- De hát...
- Csak azt ígérd meg, hogy többet nem csinálsz ilyet. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra…
- Re-rendben, ígérem – habogtam nagyokat pislogva.

  Ekkor nagyot sóhajtott, én pedig csak figyelni tudtam, ahogyan tekintetét leemeli rólam, feláll, leporolja magát, majd jobb kezét felém nyújtja, mire jómagam, tétovázva ugyan, de elfogadtam, minek utána egy határozott mozdulattal függőlegesbe állított. Elmormoltam egy újabb „köszönöm”-öt, én is lesöpörtem szoknyámról a rátapadt porszemcséket, miközben legjobb barátnőm felé fordultam, aki karba tett kezekkel figyelte a jelenetet,és hol rám, hol Myungsoo-ra nézett. Kicsit zavarba jöttem, főleg azután, hogy Sungjong is olyan vigyort küldött felém, melyből nagyon is jól értettem mire gondolt. Pár percig csak tétlenül álltunk ott, azon a helyen, ahol nem olyan rég még Myungsoo karjaiba kapaszkodva megrémülten ültem, viszont a pindurnyit nyomasztó csendet Ha Eun törte meg, ahogyan összecsapta a tenyereit, azzal a céllal, hogy felkeltse figyelmünk, mely valahol a fellegekben járt, vagyis részemről biztosan.

- Mindenki sikeresen kilépett a rémület fogságából? – tette fel színpadiasan barátnőm a kérdést, mire kicsit hezitálva, de bólogatni kezdtünk. – Remek. Akkor mehetünk enni?
- Ahogy elnézem… - nézett végig a kis csapaton Hoya, majd tekintete megállapodott a mellettem álló Myungsoo-n -… igen, mehetünk!

  Mindenki újra egyet értően bólintott, én viszont nem éreztem késztetést arra, hogy táplálékot juttassak a szervezetembe, mivel a kis baleset után teljesen elment az étvágyam, de nem akartam ünneprontó lenni, ezért egyértelműen beleegyeztem. Barátnőm mellett lépkedve tettem meg vendéglőig vezető utat, jóval távolabb húzódva megmentőmtől, viszont nem tudtam megállni, hogy egyszer-kétszer ne sandítsak irányába, csak pár másodpercre, hogy aztán újra barátnőm és az egyfolytában beszélő Sungjong mondandójának szenteljem a figyelmem, mely arról szólt, mennyire megijedt. Mosolyogva figyeltem őket és párszor elismételtem, hogy ne haragudjanak, amiért rájuk ijesztettem, amire mindig ugyan azt a választ kaptam, hogy máskor vigyázzak magamra. Végleges megnyugtatásukra bólintottam egyet, majd tekintetem az útra szegeztem, minek következtében újra szemeim elé tárultak azok a képkockák, melyeket az incidensem közben láttam: a gyalogátkelő, melynek a közepén álltam, Myungsoo, ahogyan rohant felém, és a fény, mely mindent beborított. Mélyet sóhajtottam, mosolyom egy szempillantás alatt eltűnt az arcomról és erősen a gondolataimba merülve pislogtam az előttem elterülő világra. Kezdtem már nagyon belefáradni ezekbe a folytonos előbukkanó képekbe, melyeket nem tudtam néha hova tenni, hiszen fogalmam sem volt, hogy a mélyen elásott emlékeim kezdenek a felszínre törni vagy csak egyszerűen kezdek megőrülni.

  Mivel láthatta, hogy már egy ideje nem figyelek arra, ami körülöttem zajlik, Ha Eun hirtelen belém karolt, ami megtette a hatását, mivel egyből felé fordítottam a fejem és meglepetten néztem rá, ő viszont csak gyorsan rám kacsintott, majd a fejével jobbra mutatott, jelezve, hogy megérkeztünk. Maga után húzva mentünk be a helyiségbe, ahol már a fiúk a terem egyik sarkában lévő asztalnál ültek és már csupán ránk vártak. Két üres hely maradt az asztalnál: egy Hoya mellett, a másik pedig Myungsoo balján, így Ha Eun egy gyors pillantást vetett rám, amiből rögtön tudtam, hogy mire készül, ezért szúrós tekintettel néztem vissza rá, de nem nagyon használt, hiszen csak annyit tudtam elérni, hogy kuncogjon egyet, majd leült Hoya mellé. Megforgattam a szemeimet, azt követően pedig kelletlenül én is helyet foglaltam.

  Már javában bele voltunk merülve az evésbe, amikor megcsörrent a telefonom. Elnézést kérve felálltam az asztaltól, majd kisétáltam a vendéglő elé, ahol kikotorásztam a táskámból a mind untalanul csörögő készüléket, ránéztem a képernyőre, melyen testvérem neve villogott, ezért felvettem.

- Szia, Min Jae!
- Noona! Veled van Ha Eun? – vágott egyenesen mondandója közepébe, aminek következtében kissé meglepődtem.
- Öm, igen. De miért kérdezed?
- Mert nem veszi fel a telefont! Ajj, meg kell magyarázzak neki egy félreértést! – mondta, hangja kétségbeesetten csengett, mire a gyanakvás apró szikrája jelent meg elmémben.
- Történt valami? Komoly a baj?
- Nem, csak… Aish! Merre vagytok?
- A… szokásos vendéglőnél…
- Oké! Nemsoká ott leszek!
- De Min Jae…

  Mondatom viszont befejezetlen maradt, mivel egyből lerakta a telefont. Hosszakat pislogva néztem a kezemben tartott készülékre, mire eszembe ötlött, hogy nem tudtam neki elmondani, hogy nem voltunk egyedül, viszont már mindegy volt. Megvonva a vállam mentem vissza kis társaságunkhoz, ahol Ha Eun már kíváncsi tekintettel várt rám. Amint leültem, gyorsan megnyitottam a KakaoTalk-ot és írtam neki egy üzenetet, míg a fiúk nem figyeltek, majd könyökömmel meglöktem karját és rámutattam a telefonomra, hogy vegye elő és nézze meg amit írtam. Így is tett, arckifejezése pedig derültből borult lett, mivel üzenetemben megkérdeztem, hogy történt e valami közte és Min Jae között, reakciója alapján pedig arra tudtam következtetni, hogy igen. Nem válaszolt, helyette csak megrázta a fejét és tovább folytatta az evést.

- Amúgy… - szólalt meg Hoya, melyre mindenki odakapta a fejét és kíváncsian néztünk rá, miközben ő tekintetét rám szegezte. –… igaz az, hogy nincsenek emlékeid?
- Na de Hoya! – szólalt fel Ha Eun és Myungsoo egyszerre, mire egymásra néztek, én pedig kuncogni kezdtem.
- Most mi van? Kíváncsi vagyok.
- Ugyan, nincs semmi baj – legyintettem barátnőm és a jobbomon ülő fiú felé, majd pillantásom Ho Won felé irányult. – Igen, amnéziám van, nem emlékszem semmire, ami a múltamhoz köthetne. Pár hónappal ezelőtt volt egy balesetem, minek utána minden addigi emlékem elveszett. Még a családomat sem tudtam beazonosítani, a nevemről nem is beszélve, de ami igazán aggaszt, az az, hogy nem tudom milyen ember voltam még mielőtt megtörtént a visszafordíthatatlan.

  Mondatom befejeztével egy kisebb mosoly jelent meg az arcomon, főleg azok után, hogy szemtanúja voltam a körülöttem lévők arckifejezésének változásában. Úgy néztek rám, mintha valakinek a haláláról meséltem volna. Mondjuk való igaz, hogy azzal a balesettel egy részem meghalt azon a napon, a régi énem valószínűleg odaveszett, viszont nem az volt a lényeg, hanem az, hogy még életben voltam. Tekintetem akaratlanul is a mellettem lévő fiúra irányult, akinek szemében valami kifürkészhetetlen érzés lapult, mintha meg szeretett volna fejteni, csak az a hiányzó puzzle darab miatt nem sikerül a képet összeraknia és még valamilyen érzés, de azt már nem tudtam alaposan megfigyelni, mert hirtelen valaki csuklón ragadta Ha Eun-t és kivonszolta a helyiségből. Elkerekedett szemekkel néztünk utánuk, de amikor megláttam, hogy az a valaki nem volt más, mint Min Jae, csak megingattam a fejem, és visszafordultam a többiekhez.

- Valami fontos megbeszélni valójuk akadt – magyaráztam meg a pár másodperccel történt helyzetet és elnevettem magam. – Amúgy meg nem kell ilyen szomorú arccal néznetek rám, már megbékéltem valamelyest a helyzetemmel. – mondtam, de éreztem, ahogy mondatom súlyként nehezedik a vállamra, hiszen egyáltalán nem voltam kibékülve azzal, hogy csak kép foszlányok jelennek meg előttem, és azt sem tudtam, hogy emlékek e vagy sem.
- Csak… sajnáljuk, ami veled történt.

  Megértően bólintottam, mire Hoya gyorsan témát változtatva kíváncsian kezdett kérdezősködni Min Jae és Ha Eun kapcsolatáról, hogy miért is kellett ilyen sietősen távozniuk, viszont én sem tudtam sok hasznos információval szolgálni, hiszen fogalmam sem volt mégis milyen kapcsolat fűzte őket össze. Információ híján több és több képtelen és irreleváns elméletet szőttek, minek következtében mindenki nevetni kezdett.

  Mivel Ha Eun nem tért vissza köreinkbe, csak egy üzenetet kaptam, hogy másnap mindent el fog mesélni és sajnálja, hogy csak úgy otthagyott, ezért a nap hátra lévő részét kóborlással töltöttem a srácok társaságában. Nagyon jól szórakoztam, így az idő is gyorsan eltelt és mire észbe kaptunk már kezdett besötétedni. Hoya és Sungjong valamilyen mondva csinált ürüggyel elspuriztak, így ketten maradtunk Myungsoo-val, aki felajánlotta, hogy hazakísér. Mivel nem igazán tudtam, hogy mit is mondhatnék neki, ezért egész úton csendben gyalogoltunk egymás mellett. Már majdnem az annál az utcánál jártunk, ahol laktam, amikor sikerült megtalálnom a hangom.

- Köszönöm neked azt, amit ma értem tettél – torpantam meg, hangom hallatán pedig Myungsoo is megállt, felém fordult és már épp szólásra nyitotta ajkait, viszont nem hagytam lehetőséget arra, hogy megszólaljon, mert tovább folytattam. – Tudom, azt mondtad, hogy nem kell megköszönnöm, de én mégis megteszem, mert tényleg nagyon hálás vagyok. Nélküled valószínű, hogy most nem lennék itt.
- Lee Sun Hee…
- Bár csak azt nem értem, hogy miért voltál olyan mérges… Azért, mert nem vigyáztam magamra eléggé? Vagy, mert figyelmetlen voltam?
- Igen, ezért! – mondta kicsit indulatosabban, mint amire számítottam, beletúrva a hajába, majd élesen kifújva a levegőt felém lépett, én pedig már csak reflexből léptem egyet hátra ugyan abban a pillanatban, viszont elkapta a karomat, majd magához húzott és megölelt. – De… inkább… féltem…
- Eh? – óriásira kerekedtek el szemeim és úgy álltam karjai között, mint valami só bálvány, nem
tudtam mihez kezdjek a helyzettel.
- Féltem… Nem akarlak téged is elveszíteni – suttogta, majd erősített szorításán, én pedig szavai hallatán még nagyobbra nyitottam szemeimet, miközben azon töprengtem, hogy álmodom-e, vagy tényleg a valóságban történik mindez velem.

Annyeong, kedves olvasóim!
Tádám~ Meghoztam a következő részt, úgyhogy ne is gondoljon senki se arra, hogy elfelejtkeztem erről a sztoriról, mert szó sincs ilyesmiről, csak nem mindig tudok szakítani időt a megírására, ennyi az egész. Mint mindig, most is remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket és várom a véleményeket hozzászólás vagy pipák formájában.

A következő részig~

Chu~

Blueberry

17.fejezet - Együtt

  A rózsaszín köd olyan hirtelen sújtott le rám, hogy még érzékelni sem tudtam a helyzetemet rendesen. Miután már Daehyun eltűnt a szemem elől, biztosan az ajtóban álltam egy jó negyed órán keresztül, miközben azt latolgattam, hogy mi is történt velem az elmúl pár órában. Az egész olyan hihetetlennek tűnt, hiszen a napom azzal kezdődött, hogy Daehyun-t egy rendőr látogatta meg, felkeltve bennem a gyanút, hogy talán tett valamit, azután kiszedtem nagyra becsült legjobb barátomból, Zelo-ból az igazat, miszerint nem a srác miatt ment a rendőr a suliba, hanem az apja miatt. Ezután ez az információ derült égből villámcsapásként ért, ami elindította a Niagara vízesést a szemeimből, majd bevallottam Daehyun-nak, hogy szeretem, ami viszonzásra talált. Megtudtam az egész háttér történetet a családjával kapcsolatban, ezek után feltűnt az a három férfi, akik elől elmenekültünk, az orgonabokor alatt történt egy s más dolog, végül pedig az addig említett fiú társaságában hazamentem. Amint ezt így lejátszottam az elmémben, a fejemhez kaptam, mert félő volt, hogy elhagyom a végén ennyi sok információ halmaz után. Csak egy szokásos nap volt az is, mint mindegyik egy középiskolás életében, nemde? … Na, még mit nem!

  Ábrándozásomból az ajtó felett felfüggesztett lámpa fénye zökkentett ki, amely jelezte, legalábbis én ezt egy határozott célzásnak könyveltem el, miszerint szüleim tudtak jelenlétemről. Szemeim a hirtelen elkerekedtek, amikor sikerült magamban realizálni a tényt, hogy hihetetlen késő lehetett már, így eléggé féltem bemenni a házba, mert biztos voltam benne, hogy olyan fejmosást fogok kapni, ami el fog tartani hajnalig is… Na, jó, a hajnal egy kicsit túlzás, de biztos voltam benne, hogy olyan leszidásban lesz részem, mint addig életemben soha. A nyakamat behúzva, csigalassúsággal szembefordultam az ajtóval, hatalmasat szippantva a levegőből helyeztem a kilincsre a kezem, összeszorítottam a szemem, majd kitárva magam előtt az ajtót léptem be a házba.

  Elképedve néztem a fogadtatásom, ami csak a nővéremből állt, a szüleim sehol sem voltak láthatók, pedig még a kiabálásra is felkészültem, de arra a szituációra viszont nem számítottam. Többszörösen is pislogtam, hogy valóban nem csak káprázik a szemem, de nem, a család idősebb tagjai tényleg nem voltak ott. Kérdőn néztem Ye Kyung-ra, aki csak vigyorogva vonogatta a vállát, ám abban a vigyorban volt valami sokat sejtető, amitől még a hideg is kirázott. Sután odalépdeltem hozzá, de még mielőtt megállhattam volna előtte, rám vetette magát, minek utána szorosan ölelgetni kezdett. Reakciója kissé ledöbbentett, nem tudtam mire ez a nagy maci ölelés, ezért csak mosolyogva visszaöleltem.

- Gratulálok, Ye Rim! – mondta, hangja csupa izgatottság és öröm volt, amitől felszaladt a szemöldököm, bár kezdett összeállni bennem, hogy miért is volt olyan boldog. – Végre elkaptad a csávót!
- Te honnan…? – kezdtem bele kérdésembe, de azután eszembe jutott, hogy Daehyun hazakísért, így gyorsan eltoltam magamtól nővérem, miközben reménykedően néztem a szemébe. – Unni… Ugye nem láttad az előbb, hogy…
- Óó, dehogynem, és nem én voltam az egyedüli – vigyorgott tovább önfeledetten, szavai hallatán viszont az én arcom színe egy-két árnyalattal fehérebb lett.
- Azt ne mondd, hogy anya és apa is… látta…
- Így járnak, ha leselkednek a kicsi lányuk után – vonta meg a vállát, én pedig a tenyerembe temettem az arcom, nem tudtam elhinni, hogy komolyan meglestek minket.
- Ez olyan kínos… - suttogtam teljesen zavarba jőve.
- Nyugi, elmagyaráztam nekik a helyzetet, ezért nincsenek itt. Apa mondjuk kicsit frusztrált volt, amikor a „haverod” megcsókolt, de lenyugtattuk, hiszen anya is nagyon örül neked. Így, hogy oldjam a még nagyobb cikit és kikérdezést, inkább elküldtem őket aludni – magyarázta tele energiával, nekem pedig csak annyi szerepem volt, hogy elképedve figyeljem addig, ameddig befejezi mondandóját.
- Te jó ég! – nevettem fel, ezúttal nem a kínos helyzet miatt, hanem a szituáció abszurditásán. – Akkor azt hiszem, semmi mesélni valóm sincs, mivel már úgyis mindent tudsz, ami lényeges.
- Dehogyisnem! Részleteket kérek, méghozzá aprólékosan!

  Ezek után egy jó kis csajos estét tartottunk, bár nem sokáig, mert nekem másnap suliba is kellett mennem, de annyira pont elég volt az a kis idő, hogy elmeséljem mi és hogyan történt. Bár azt a kis részletet kihagytam a mesémből, hogy három nagydarab ember elől menekültünk 1 órával azelőtt, na meg azt, amit Dae mesélt nekem a családjáról, hiszen azért mondta el nekem a történetét, mert megbízott bennem, így nem tehettem meg azt, hogy továbbadom, nem lett volna helyes. Meg aztán nem akartam testvéremet megijeszteni, főleg azután, hogy teljes mértékben áldását adta nekünk, amit pont így szó szerint ki is mondott, miután befejeztem a mesélést, ezért mikor meghallottam milyen hivatalosan hangzott az ő szájából az a mondat, majd leestem az ágyról, olyan nevetőgörcs kerített hatalmába. Így aztán, hogy mindent elmondtam, amit úgy éreztem, hogy tudnia kell, mindketten takarodóra fogtuk, mert unni másnap kellett segítsen a pékségbe, én meg mentem vissza a pokolba, bár legalább volt egy mentőkötelem. Daehyun-nal ellepve az elmémet feküdtem be a jó puha, meleg ágyamba, majd mosolyogva hunytam le a szemem, és alig vártam, hogy reggel legyen.

  Alig vártam a reggelt, az már biztos, viszont az nem volt a tervemben, hogy ismételten el fogok aludni, így olyan fénysebességgel öltöztem, sminkeltem és csináltam meg a hajam, mint még soha azelőtt. Testvérem is felkelt, amíg én azt sem tudtam mit csináljak először, öltözzek fel vagy mossak arcot, így az ajtómba állva nézte, ahogy sürgök-forgok a szobában, miközben jókat nevetett rajtam, én pedig sietésem közepette annyit tehettem, hogy szúrós pillantásokkal illettem, bár nem sokat értem el vele a jelek szerint, hiszen tekintetem láttán még nagyobb hahotázásba kezdett, ami kezdett igen átcsapni kárörvendőbe. Pont, amikor készen lettem és az eredményt a tükörben konstatáltam, anya hangja harsant fel, arra figyelmeztetve, hogy megérkezett Zelo és Daehyun. Ye Kyung és én egyszerre néztünk össze, és ugyan abban a pillanatban mind a ketten elvigyorodtunk, testvérem valószínű azért, mert tudta már mennyire várom, hogy találkozzak Daehyun-nal, én pedig azért, mert végre láthatom őt – nem mintha olyan régen találkoztunk volna - és azért is, mert omma végre nem „kis barátom”-nak nevezte Zelo-t, hanem az előbb említett névvel illette pár évvel fiatalabb legjobb barátom.

  Gyorsan szedve a lábaim rohantam le a lépcsőn, szülőm a kezembe nyomta az aznapi reggelim és ebédem, miközben biztatóan mosolygott és elsuttogott egy „Sok sikert!”, minek következtében megöleltem, majd rohantam tovább a bejárati ajtó felé, hogy miután felvettem a cipőmet kiléphessek a kellemes tavaszi levegőre, mely igazán jó érzéssel és energiával töltött el, főleg azután, hogy megláttam őt. A jókedvet az arcomról semmi sem tudta volna letörölni. Szokásosan lepacsiztam Zelo-val, azután pedig barátomhoz mentem, aki meleg mosollyal köszöntött, amitől szívem kétszer olyan gyorsan kezdett el dobogni mellkasomban, főleg azután, hogy megragadta a kezem, majd összekulcsolta az övével. Lenéztem kezünkre, ezután Zelo felé pillantottam, ő pedig olyan arckifejezéssel nézett ránk, mint aki már azóta ezt a pillanatot várja, hogy először bemutatott egymásnak minket. Kissé elvörösödtem, na jó, nem kicsit, hanem nagyon, ekkor pedig mindkét fiúból kitört a nevetés.

  Bár én és Daehyun hivatalosan is egy pár lettünk, semmi sem változott, hisz ugyan olyanok voltunk, mint azelőtt, igaz, barátom talán kicsit többet beszélt, mint azelőtt és többször mosolygott, ami meg kell hagyni, iszonyat jól állt neki, továbbra is hármasban tettük meg a sulihoz vezető utat, ahol szokásosan elváltunk Zelo-tól, minek utána már csak ketten folytattuk az utunkat az osztályterem felé. Igaz, még mielőtt elváltunk volna haveromtól, a deszkás bandával találkoztunk a suli előtt, így amikor megláttak engem, rögtön rohanni kezdtek felém, én pedig mosolyogva integettem – bár még mindig nem értettem, hogy miért szerettek annyira- viszont amikor meglátták, hogy jobb kezemet Daehyun tartja rabságban, egyből lelassítottak és döbbenten kullogtak oda hozzánk.

- Jó reggelt! – köszöntem nekik önfeledetten, viszont mivel nem kaptam választ, köszöntésem megismételtem, de semmi, teljesen le voltak fagyva, így tanácstalanul néztem Zelo-ra, ám tőle sem kaptam semmien magyarázatot, mert éppen el volt foglalva, hogy jóízűen kuncogjon a markába. – Öm… Baj van?
- Noona… - szólalt meg végre az egyik, mire felé fordultam. – Te és Dae-hyung… jártok?
- Öm, hát… izé…
- Igen – mondta ki helyettem a választ a mellettem ácsorgó fiú gonosz vigyorral.

  Daehyun válasza három féle reakciót váltott ki a körülötte lévőkből: belőlem meglepettséget, hogy úgy kerek-perec kimondta a dolgokat, kertelés és mellébeszélés nélkül, Zelo-ból egy elismerő pillantást, amit egy vigyorral társított, és a fiúkból még nagyobb döbbenetet. A csengő jelzésére kapta fel mindenki a fejét, ezért Zelo, jó vezető lévén elhessegette a srácokat, majd elköszönve tőlünk ő is elrohant, mi pedig komótos léptekkel tettük meg a teremig vezető utat, mivel annyira nem siettük el a dolgokat. Amikor beértünk a terembe, örömmel vettük észre, hogy még nem volt bent a tanár, így a helyünkhöz mentünk és leültünk. Sajnos azzal a tanárral volt óránk, aki kiszabta ránk az osztály kitakarítását, ezért volt egy nagyon rossz érzésem az órájával kapcsolatban és sajnos a megérzésem beteljesült, mivel egész órán engem és padtársamat szívatott, persze az is közre játszott benne, hogy Dae újra elaludt, mily meglepő. Hála isten, óra végén csak egy kisebb leszidást kaptunk, hogy szedjük össze magunkat meg a szokásos blabla, de inkább az, mintsem hogy újra kitakarítsuk az osztályt, mert akkor lettem volna olyan kőszívű, hogy barátomra hagytam volna a munka nagy részét… Dehogy tudtam volna lenni, túlságosan szerettem ahhoz.

- Nem gondoltam volna, hogy valaha is újra találkozom veled… - mondtam, miközben a suli tetőn ülve néztük a gyönyörű, felhőtlen égboltot.
- Akkor kellemes meglepetés voltam – mormogta, majd a vállamra hajtotta a fejét.
- Hát… ezt annyira nem mondanám… - húztam el a szám színpadiasan, és visszagondoltam életünk második találkozására, amely ugyancsak az orgona alatt történt, amikor tele volt sebekkel, azokat elláttam, majd aztán csak úgy, huss, eltűnt a szemem elől.
- Sajnálom. Nem bíztam az emberekben… Most sem bízom.
- Kivéve Zelo-t, anyudat és engem.
- Pontosan – mondta, miközben egy gondterhelt sóhaj hagyta el telt ajkait. – Szeretném, ha ez a pillanat nem múlna el soha. Ha megállna az idő, és nem kéne azon aggódnom, hogy mikor talál ránk az a… gyilkos. Féltelek és anyát is.
- Tudom – komolyodott el nekem is a hangom, majd lehunytam a szemem. – Én is féltelek téged, főleg azok után, amin keresztülmentél. Nem akarlak annyi sebbel, horzsolással és zúzódással látni. A rosszabb verzióra nem is merek gondolni…

  Lehangolt beszélgetésünket Daehyun telefonjának rezgése zavarta meg, így előkotorászta valamelyik zsebéből, mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem mozdította el fejét a vállamról, majd amikor sikerült végre megtalálni a készüléket, kiderült, hogy csak üzenete érkezett az anyukájától. Miután hümmögve elolvasta az üzenet tartalmát, felém nyújtotta a mobilt, jelezve, hogy olvassam el. Mosolyogva olvastam az sms-t, hiszen az állt benne, hogy olyan régen látott már, szeretné, ha meglátogatnám. Persze egyből „igen”-t mondtam, minek következtében a mobil tulajdonosa visszakérte a készüléket, bepötyögte a választ, majd zsebre vágva a telefont újra elmerültünk az ég kémlelésében, miközben mindkettőnkben más-más gondolatok kavarogtak.

  Ahhoz képest, hogy milyen unalmasak voltak az aznapi órák, elég gyorsan eltelt az idő, és már csak azon vettem észre magam, hogy Daehyun-al kettesben sétálok hozzájuk, hogy találkozhassak az anyukájával, hiszen ha már meghívott, eszembe sem volt elutasítani. Minden pillanatot kihasználva, hogy kettesben lehettünk, a hozzájuk tartó utat lassan tettük meg és mindenféléről beszélgettünk, vagyis jobban mondva inkább én beszéltem többet, Daehyun csak hozta a formáját. Azért hátra-hátra néztem néha, mert feltámadt bennem a paranoia, hogy nem-e követnek minket a tegnapi fickók, de színüket sem láttam. A mellettem ballagó srác valószínűleg egy idő után észrevette, hogy sokszor fordulok hátra, ezért szorított egyet a kezemen, ami egyszerre nyugodtsággal töltött el. Azután egyszer sem néztem hátra, figyelmem a mondandómra összpontosítottam és barátom arckifejezéseire, mely hirtelen elkomolyodott, amikor beértünk az utcába. Abba az irányba néztem ahova ő is, majd megpillantottam a rendőrautót, mely a házuk előtt parkolt, és azt a rendőrt, nagyban beszélni Dae anyjával, aki felkereste barátom a suliban. A balomon lévő srác kissé megfeszült a jelenet láttán, amin persze egy pillanatig sem csodálkoztam, mert úgy néztem, hogy valami nagyon komoly dologról beszélhettek pár méterrel előttünk. Közelebb mentünk, így sikerült felkeltenünk Yoon Sun-ssi figyelmét is, mire arckifejezése komolyról boldoggá váltott át és integetni kezdett felénk. Dae és én egyszerre engedtük el a kezünket és a nőhöz sétáltunk, aki mellől időközben a rendőr távozott, visszaült a kocsiba a társa mellé.

- Ye Rim-ah, úgy örülök, hogy látlak! – jött oda hozzám az anyuka és megölelgetett.
- Én is nagyon örülök a meghívásnak! – mosolyodtam el boldogan.
- Jaj, hát bármikor – eresztett el, majd végigmért és Daehyun-ra nézett.
- Mi az? – pislogott nagyokat az előbb említett srác, mire anyukája csak gyanakvóan nézett rá.
- Azt hiszem lesz egy kis mesélni valótok, fiatalok. Láttam ám azt a két összekulcsolt kezet! Mindent tudni akarok!

Annyeong, kedves olvasóim!
Örömmel látom, hogy még vannak olyan emberek, akiket érdekel ez a fici, annyi kihagyás után is. Siettem a rész megírásával, ahogyan tőlem telt, de annyi bajom volt az egyetemmel, hogy nem maradt időm rá, hogy írjak, ezért ma sort kerítettem, arra, hogy befejezzem és feltegyem, hogy elolvashassátok. Remélem elnyeri a tetszéseteket, és mint mindig pipákat és véleményeket szívesen fogadok~
A következő részig~

Blueberry