Érzéseim 360 fokos fordulatot vettek, meglepettségem és pillanatnyi boldogságomat a szomorúság váltotta fel, mely nem kis frusztrációval keveredett. Kezeimet erőtlenül ejtettem le testem mellé, nem voltam képes az előttem álló fiú teste köré fonni őket, amikor a keserűség gyorsvonatként száguldott át testemen és elmémen egyaránt. Szerettem őt, ezt letagadni sem tudtam volna senkinek, de a tény, hogy csak azért szentelt nekem figyelmet, csak azért vett észre, mert annyira hasonlítottam Hee Jin-re, tőrként döfött a szívembe.
- Ne… - suttogtam olyan hangszintben, hogy még magamnak is majdnem felismerhetetlen volt, mire kissé engedett szorításán, így kaptam a lehetőségen és eltoltam magamtól.
- Lee Sun Hee? – pislogott rám értetlenül, főleg azután kerekedtek el a szemei, mikor az első könnycsepp legördült az arcomon.
- Ne csináld ezt, kérlek… - léptem hátra egy, majd két lépést, minél nagyobb távolságot akartam tartani köztünk.
- Tettem valamit, amivel megbántottalak? – kérdezte, miközben egy lépéssel közelebb jött, de én rendíthetetlenül lépkedtem hátra.
- Csak azt teszed! – kiáltottam, melynek következtében megtorpant, én pedig kissé meglepődtem magamon, hiszen nem szoktam felemelni a hangom, de meglepettségem félretéve folytattam tovább mondandómat. – Miért vagy velem ilyen kedves? Miért nézel így rám? Olyan mintha nem is engem látnál! Kit keresel bennem? Talán Choi Hee Jin-t? Azért mert annyira hasonlítok rá? Én viszont nem vagyok ő! Én nem vagyok Choi Hee Jin!
Gyorsan szedtem a levegőt, frusztrációmat kiadva kissé jobban éreztem magam, de az a keserű érzés mintha nem akart volna távozni, egyre csak marta a szívem, főleg abban a pillanatban éreztem a legjobban a fájdalmat, amikor Myungsoo megtört arcára pillantottam. Utoljára akkor láttam ama arckifejezését, amikor először találkoztunk az iskola tetején. Még tisztán emlékeztem meggyötört hangjára, mellyel rendíthetetlenül énekelt és könnyektől áztatott arcára, mely falfehérré vált amint meglátott. Homályosulni kezdett a látásom, tudtam, hogy bármelyik pillanatban elsírhattam magam, de visszatartottam könnyeimet, legalább addig, amíg haza nem értem. Ezzel a gondolattal megfordultam és tettem egy lépést előre, amikor a hátam mögött felharsant Myungsoo hangja.
- Nem, tényleg nem vagy Hee Jin, de azt nem tagadhatod le, hogy iszonyatosan hasonlítotok egymásra – mondta higgadtan, miközben arca kifejezéstelenné vált, ami ismét felébresztette bennem a frusztrációt.
- Hah, nem tudom letagadni, ezt nagyon jól mondod, hiszen azt sem tudom, hogy néz ki! A rokonom, ezt mondtad, de hogy lehet rokonok között olyan nagy hasonlóság?!
Arcát látva ezúttal sikerült teljesen ledöbbentenem, bár nem igazán értettem, hogy mivel, hiszen csak logikusan próbáltam gondolkodni, nem hittem, hogy mondtam volna semmi olyan megdöbbentőt, hacsak… nem tudott valami mást is rólam és Hee Jin-ről.
De hiszen te is tudod az igazat! – szólalt meg a hang újra, szinte úgy, mintha csak szemrehányást akarna tenni, majd képek kezdtek el röpködni a szemeim előtt, mely olyan volt, mintha csak egy filmet néznék. Egy sötét utca tárult szemeim elé, melyet csak a lámpák fénye világított meg, egy sebesen szaladó lány, kinek arca teljesen megfelelt az enyémmel, és akinek könnyei patakokban folytak, majd hirtelen elnyelte a sötétség. Ekkor egy másik képsorozat jelent meg, de ez az előzőtől sokkal másabb volt, mivel szemeimen keresztül tekinthettem a világra. Éppen Min Jae-vel készítettünk egy képet, így szélesen mosolyogtam a kamerába, miután pedig elkészült a kép, testvérem fel fordultam, aki ugyan azt tette, majd elvigyorodott és csak annyit mondott: Végre van egy közös képünk, Hee Jin noona.
Teljesen kirázott a hideg a képsorozat láttán. Sokkolva bámultam magam elé, teljesen elfeledkezve Myungsoo jelenlétéről, aki kíváncsian nézett rám. Mint minden alkalommal, az „emlékek” felbukkanása után az erős fejfájás a semmiből tört rám. Szinte mantráztam magamnak, hogy el ne ájuljak. Valószínű kívülről nézve szenvedésem teljesen másképp nézett ki, mivel Myungsoo lassan felém kezdett lépkedni.
- Hát nem tudod? – kérdezte hitetlenül, mire felé kaptam a pillantásom, biztosan arra gondolt, hogy azért szenvedtem, mert annyira tudni akartam az igazságot, pedig dehogy, de azért figyeltem, amit mondani akart, bár éreztem, hogy nem fogom sokáig bírni. – Hee Jin és te azért hasonlítotok egymásra, mert nemcsak rokonok vagytok, hanem…
A mondat végét viszont már nem hallottam, tudtam, hogy az lett volna a legfontosabb rész, de lábaim felmondva a szolgálatot csuklottak össze, látásom egyszerre elsötétedett, majd, mint már annyiszor, körbeölelt a csend és sötétség.
- Tudom, hogy itt vagy! Gyere elő!
Ahogy hangom betöltötte a teret, a sötétség kezdett feloszlani, mintha csak köd lett volna, majd minden fehérré vált körülöttem. Bizonytalanul tettem egy-két lépést előre, mire a semmiből egy hatalmas tükör jelent meg előttem. Ijedtemben kissé elvesztettem az egyensúlyom és nem sok kellett volna hozzá, hogy el is essek, de még időben összeszedtem magam, így a becsapódás nem következett be. Kíváncsian és egy leheletnyit feszengve közelítettem meg a tárgyat, ami minden lépésemet visszatükrözött. Pár centire álltam meg tőle, majd gondolkodás nélkül emeltem fel a kezemet, hogy megérintsem, viszont megrémülve tapasztaltam, hogy tükörképem nem cselekedte ugyan azt, amit én, egyszerűen csak nézett rám, arcán mintha a feszültség jeleit fedeztem volna fel, így kezemet erőtlenül ejtettem le testem mellé, s megemberelve magam, komoly arccal néztem vissza rá.
- Újra itt vagy – mondta, miközben tekintete olyan éles volt, hogy azt hittem nyomban elhalálozom.
- Mire értetted az előbb, hogy én is tudom az igazat? – vágtam a közepébe, tartva a szemkontaktust.
- Arra, amit éppen Myungsoo akart elmondani, azonban beájultál.
- Igen, azt mindjárt gondoltam, de vajon mi olyat tudhat rólam és Hee Jin-ről? – kérdeztem, amit igazából saját magamnak szegeztem, ám ahogy észrevettem, ezzel még jobban feldühítettem a tükörben álló lányt.
- Meddig akarod még játszani a szereped?
- Te meg… miről beszélsz?
- Ez nem te vagy.
- Már miért ne lennék én? Akkor mégis ki vagyok? – keltem ki teljesen magamból.
- Csak a karod kellene kinyújtsd, annyi távolságra van tőled az igazság, de soha nem teszed, mert félsz.
- Te tudod az igazságot?
- Tudom, és a szíved legmélyén te is tudod. Én te vagyok, s te én. Egyek vagyunk.
Mondata befejeztével úgy tűnt el a szemem elől, mintha szél fújta volna el, a tükör, távozása után üresen állt, a saját képemet sem láttam benne, mely kétségbeeséssel fogott el, főleg az ismét nyomasztó csend bekövetkeztével. Az elhangzott mondatokat próbáltam feldolgozni elmémben, de igazából végig azon az egy kijelentésen gondolkodtam, ami a legjobban aggasztott: „Csak a karod kellene kinyújtsd, annyi távolságra van tőled az igazság, de soha nem teszed, mert félsz.” Igaza volt, tényleg féltem, ámbár nem akartam elfogadni, hogy a szemembe mondta az igazságot. Hatalmasat sóhajtva néztem a még mindig üresen álló tükröt, majd a másik pillanatban már csupán arra eszméltem, hogy zuhanok, és hogy a feketeség ismét körbeölel.
Arra ébredtem, hogy a nevemen szólítgattak. Lassan nyitottam ki látószerveimet, viszont látásom homály fedte, így nehezen tudtam kivenni, hogy ki is tornyosult fölöttem és minduntalan ébresztgetett. Kicsivel tágabbra tártam ki szemeimet, mire Myungsoo arcának képe jelent meg előttem. Bágyadt mosolyra húztam ajkaimat és öntudatlanul is felé emeltem a kezem, mintha meg akarnék bizonyosodni arról, hogy nem csak álmodtam, hogy tényleg ott volt és aggódott értem. Amint kezem közeledni kezdett felé, a látásom valamelyest tisztább lett és kissé csalódottan tapasztaltam, hogy a saját szobámban voltam, a személy pedig, aki szólongatott, az nem volt más, mint drága testvérem, Min Jae.
- Noona! Noona! Hallasz engem?
- Min Jae… - mondtam halovány hangon, mire a felé emelt végtagomat kezeibe fogta és erősen szorította tovább. – Hogy kerültem haza? Kim Myungsoo? – intéztem felé kérdéseimet már ezúttal hangomra találva, miközben lassacskán felültem.
- Nyugi, Myungsoo hozott haza, de inkább az a fontosabb, hogy már megint mi történt?
- Csak… elájultam…
- Csak?! Már nem is tudom hanyaggyára történik ez veled! Majdnem megállt a ketyegőm, amikor felhívott Myungsoo, hogy megint rosszul lettél!
- Anyáék tudják?
- Nem – fújta ki a levegőt élesen, majd eleresztette a kezem. – Nincsenek itthon.
- Akkor ne is mondd el nekik! – támadtam le, mire kicsit hátrébb tántorodott.
- Miért?
- Mert... mert… tudod mi volt a múltkor is, mennyire megrémültek!
- Nem tudom, noona, szerintem csak elkellene…
- Nem! Kérlek, Min Jae! – vágtam a szavába, majd olyan esdeklő tekintetet küldtem felé, amilyenre csak tellett tőlem.
- Jól van, jól van, feladom. Nem mondom el – emelte fel mindkét kezét megadóan, minek következtében odacsúsztam hozzá és szorosan megöleltem.
A testvéri szeretetet jelölő ölelésünknek a hirtelen megszólaló csengő vetett véget. Min Jae mintha csak arra a hangra várt volna, úgy pattant ki karjaim közül, mint valami izgatott nyúl. Nevetve figyeltem, ahogy az ajtó felé kezd szökdécselni, de még mielőtt kilépett volna rajta, még eltátogta, hogy pizzát rendelt vacsorára. Az étel gondolatára máris jobban éreztem magam, bár az a nyomasztó érzés, mely az egész elmémet uralma alá vonta, még mindig ott lapult. Már éppen vissza készültem esni melankolikus hangulatomba, amikor Min Jae hangja zavarta meg a ház csöndjét, arra kérve, hogy vigyem le a pénztárcáját, mert a lüke fent felejtette a szobájába.
A fejemet rosszallóan csóválva szálltam le az ágyról, majd kilépve az ajtón, testvérem szobája felé vettem az irányt. A keresett dolgot nem volt nehéz megtalálni, mert elég szembetűnő helyen hevert, teljesen kinyitva. Az ágyához léptem, a pénztárcája után kaptam és már sietve vittem volna le neki, amikor is valami kicsúszott belőle és a padlóra esett. Először egy sima papírdarabnak hittem, így lehajoltam, hogy felvegyem és visszategyem a helyére, amikor is betűk halmazára lettem figyelmes. Közelebb hajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem, viszont amikor a betűk szavakká formálódtak a szemem előtt és a két nevet sikeresen leolvastam a papírról, az agyam leállt működni. „Hee Jin noona és én” állt rajta. Reszkető kezekkel nyúltam utána és lassan megfordítottam, melynek következtében kiderült, hogy nem lap, hanem egy kép volt. Hitetlen arccal néztem a képet, melyen egy lány és egy fiú volt, hatalmas mosollyal az arcukon néztek a kamerába. De hát ezt láttam ma… Ezt a képet csináltam Min Jae-vel… Vagyis… Nem én. Hee Jin. Akkor is Hee Jin noona-nak szólított és a képen is azt írja… De én ezt nem értem. Hogy láthattam Hee Jin szemein keresztül a jelenetet, amikor én nem… vagyok… ő.
- Ez nem te vagy... Hiszen te is tudod az igazat... - ismételgettem az álmomban látott lány mondatait, amikor is jeges rémület lett úrrá rajtam, amire még egy erős bizonytalanság is társult. - Az nem lehet, hogy én... hogy én vagyok Choi Hee Jin.
Annyeong kedves olvasóim~!
Igen, újra a kifogásaimmal jövök, hogy miért nem hoztam hamarabb új részt. Egy szó: EGYETEM.
Minden időmet elveszi, még magamra sincs sokszor időm, nem hogy blogot írni, de ez sem tántorít el attól, hogy ha nem is olyan sűrűn, mint régen, írjam meg a részeket, amilyen gyorsan csak tudom. Ezért remélem nem nagyon haragszotok rám és örömmel olvassátok tovább a sztorimat. Csak reménykedem, hogy a rész elnyerte a tetszéseteket~
Pipákat és véleményeket szívesen fogadok!
Chu~
Pipákat és véleményeket szívesen fogadok!
Chu~
Blueberry
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése