18.fejezet - Egy gyilkos fia

  Csendben szürcsöltem a teát, melyet pár pillanattal azelőtt rakott le elém Yoon Sun-ssi, aki hatalmas mosollyal az arcán ült előttünk, karját összefonva, szemét egyszer rám, majd Daehyun-ra vezette. Fél szemmel a mellettem ülő fiúra pillantottam, aki olyan képet vágott, mint aki már várta, hogy mikor fogják kivallatni. Egy nagy sóhaj kíséretében elhúzta a száját, minek következtében a mosoly az anyuka arcán még nagyobbra húzódott. Ezt egy jelnek véve, hogy nemsoká kapjuk is a kérdések özönét, a csészét elemeltem a számtól, majd letettem az előttünk álló kis asztalra. Ahogy a kezemet visszahelyeztem az ölembe, Daehyun utánakapott, megfogta azt, és a magasba emelte kezeinket.

- Mint láthatod omma, erről van szó – mondta barátom, miközben éreztem, hogy a vér kezd az arcomba szökni.
- Gratulálok nektek! Fogalmatok sincs róla mióta vártam már ezt a pillanatot – nevette el magát az anyuka, mire mindkettőnktől kérdő pillantásokat kapott. – Jajj ne nézzetek így, tudjátok miről beszélek.
- Omma, akkor te végig tudtad, hogy…
- Azt éppenséggel nem mondanám, de aztán minden világossá vált, amikor láttam, hogy hogyan néztek egymásra, főleg te, Ye Rim-ah, amit, valljuk be, csak egy vak nem vett volna észre.
- Ennyire nyilvánvaló voltam…? Ez olyan… kínos – hajtottam le a fejem zavaromban, főleg azért, hogy valamelyest eltakarjam kipirult arcom.
- Oh, ne aggódj, mert itthon, amikor nem láthattad, Daehyun-ah is elég szembetűnően viselkedett – legyintett és olyan cinkos pillantással nézett rám, melytől kitört belőlem a nevetés.
- Omma! Kérlek szépen, ne égess le – morfondírozott az előbb megemlített srác, amitől még jobban nevetni kezdtünk.

  Ezek után annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük az idő múlását. Csak akkor eszméltem fel, hogy lassan haza kellene menjek, amikor kaptam egy üzenetet testvéremtől, hogy merre kószálok még. Persze tudtam, hogy neki édes mindegy volt, hogy nem voltam még otthon, főleg úgy, hogy mondtam neki hova megyek, de anyáék biztosan megkérték, hogy érdeklődjön felőlem. Miután gyorsan visszapötyögtem a választ és zsebre vágtam a telefonom, felálltam az igen kényelmes kanapéról, majd megköszönve a vendéglátást, elindultunk az ajtó felé.

- Újfent örülök, hogy eljöttél Ye Rim-ah – mosolygott rám melegen Dae anyukája. – A jövőben pedig vigyázz az én morcos fiamra.
- Úgy lesz – bólintottam, majd kiléptem az ajtón a hűs tavaszi éjszakába. – Még egyszer nagyon szépen köszönöm a vendéglátást – integettem minduntalan és Daehyun-nal a sarkamban elindultunk.

  Kéz a kézben sétáltunk az utcákon, bár hideg volt, Daehyun érintése és már maga a tény, hogy mellettem volt, meleg érzéssel töltött el. Ahogy beszélgetve ballagtunk a szemem hirtelen megakadt az orgonabokron, mely sorsként szolgált az életembe, melynek köszönhetően újra találkoztam azzal, akit szerettem. Öntudatlanul is a lábaim arrafelé vették az irányt, magammal rántva a kezemet szorító fiút is, aki csak mosolyogva figyelte minden mozdulatom.

- Sajnos már nincs rajta egy virág sem – szólaltam meg szinte suttogva, megérintve az egyik közeli levelet.
- Ez csak természetes, hisz mennyi idő eltelt már azóta, hogy elláttad itt a sebeimet…
- És meg sem köszönted… - mondtam tettetett megbántottsággal.
- Köszönöm – kuncogott kicsit, majd hátulról átölelte a derekamat, fejét pedig a vállamra hajtotta.
- Ya! Azt hiszed, ennyivel megúszod?
- Reménykedtem benne – kuncogott tovább, nekem pedig annyi kellett, nem tudtam rá haragudni, még tettetve sem.
- Miért nem tudok rád haragudni? – kérdeztem, de inkább magamnak szántam a kérdést, mintsem neki.
- Mert szeretsz – suttogta csábosan, mire összerándult a gyomrom és éreztem, ahogy ezernyi lepke kel életre odabent, így csak annyira voltam képes, hogy egyetértően bólintsak.

  Még egy kis ideig úgy álltunk, hol a szívemnek kedves orgonabokrot vizsgálva, hol az égen feltűnő csillagokban elveszve, azonban a hűvös szél, mely majdnem a csontomig hatolt megtörte az idilli pillanatot. Kissé kirázott a hideg, ezt megérezve pedig Daehyun elengedett, majd sürgetve, hogy meg ne fázzak, épségben hazakísért. A kapu előtt gyors csókot váltottunk, azután azzal a mondattal, hogy nagyon vigyázzon magára, útjára engedtem. Amikor beléptem a házba meglepetten tapasztaltam, hogy még mindenki ébren volt, mivel a nappaliba még égett a villany, így én is oda vettem az irányt, majd letelepedtem nővérem mellé a kanapéra, aki éppen valamilyen sorozatot nézett, szüleim pedig a pékséggel kapcsolatban beszélgettek. Örültem, hogy nem kezdtek el egyből kérdezősködni, de azért a szemem sarkából figyeltem őket, hogy mikor szánják rá magukat arra, hogy mindent kihúzzanak belőlem. Megérzéseim pedig akkor sem mondtak csődöt, mert nem kellett sokat várjak ahhoz, hogy anya lehuppanjon mellém és csillogó szemekkel kifaggasson.

  A hosszúra nyúlt beszélgetésünk miatt másnap reggel alig tudtak kikecmeregni az ágyamból. Az

órát, mely addig csörgött, míg ki nem nyomtam, legszívesebben kivágtam volna az ablakon, hogy szanaszét törjön. Mint valami zombi ültem fel az ágyon, és meredtem magam elé kómásan. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha aznap nem mennék be suliba, de azután elvetettem ezt az ötletet, mivel tudtam, hogy anya biztosan nem egyezne bele, csak akkor, ha beteg lennék. Gondterhelten sóhajtottam egyet, mert még a házit sem csináltam meg aznapra. Erőt véve magamon kászálódtam ki a fürdőszobába, hogy valamilyen módon emberi külsőt varázsoljak magamra, majd, mint valami lassított felvétel öltöttem magamra az egyenruhát és mentem le a konyhába.

  Annyira álmos voltam, hogy majdnem sikerült lebucskáznom a lépcsőn, mert egy lépcsőfokot elnéztem, amiért unni szabályosan szemberöhögött. Vágtam egy grimaszt, csak annyit tudtam kipréselni magamból, minek utána végre elértem a konyhába, ahol már anya sürgött-forgott, a reggelim és az ebédem pedig már az asztalon várt, becsomagolva. Nagyokat pislogva néztem szülőmet és azon kezdtem el gondolkodni, hogy honnan van annyi energiája már korán reggel, de ezt megkérdezni tőle már nem volt időm, ugyanis csörögni kezdett a telefonom, azzal a bizonyos csengőhanggal, melyet Zelo-nak állítottam be.

  Miután végre bepakoltam a kaját a táskámba, elköszöntem anyától és Ye-Kyung-tól, majd az ajtóhoz somfordálva felvettem a cipőmet és kiléptem a szabadba. A kapu előtt már ott állt két megszokott kísérőm, viszont ők sem néztek ki valami vidámnak, ami kissé felkeltette a figyelmem. Először inkább nem szóltam semmi erről, inkább csak mosolyogva közelítettem meg őket, majd elindultunk a szokásos úton, a szokásos helyre. Már olyan félúton járhattunk, amikor kezdtem megelégelni azt a nyomasztó csendet, mely körülvett minket, ugyanis Daehyun-ból újra előtört a csendesebbik énje, Zelo meg csak a gördeszkáján gurult mellettünk az utat fixírozva.

- Valami baj van? – kérdeztem Daehyun felé fordulva.
- Nem, nincs semmi… - vonta meg a vállát, mire Zelo és én összenéztünk, a gyerekkori barátom pedig csak egy enyhét bólintva hozta a tudatomra, hogy fején találtam a szöget.
- Zelo elárult.
- Ye Rim! – kiáltotta el magát rosszallóan a legfiatalabbik közülünk, mire egy lesújtó pillantást kapott barátomtól.
- Úgyhogy ki vele! És nehogy azzal gyere, hogy nem akarod, hogy feleslegesen aggódjak, mert azt nem veszem be – szedtem gyorsabban a lábaimat, majd elé álltam, miközben szemeim komolyságot sugároztak.
- Oké, elmondom, csak gyere – sóhajtott, miközben közelebb sétált hozzám, és az addig karba font kezeimet megérintette, így kicsit engedtem a szorításon, ő pedig kapva az alkalmon jobb kezemet testem mellé engedte, majd összekulcsolta azt az ő bal kezével. – A rendőröknek még mindig nem sikerült megtalálni azt a… gyilkost. Eltűnt, felszívódott.

  Úgy ejtette ki ezeket a szavakat, mintha valami undorító és alávaló dologról beszéltünk volna. Egy percre sem palástolta, hogy mennyire gyűlölte az apját, amit persze meg tudtam érteni, azok után, amit tett, azon csodálkoztam volna, ha Daehyun meg tudott volna neki bocsájtani. Rendíthetetlen pillantásom egyszerre enyhült meg és együtt érzően tekintettem fel a mellettem sétáló fiúra. Ahogy felnéztem rá, észrevettem, hogy a szeme sarkából egész végig az arcomat tanulmányozta, azonban amikor meglátta arckifejezésem, szája kissé felfelé görbült, mintha teljesen megértette volna, hogy mi járt abban a pillanatban a fejemben, majd szorított egyet kezemen.

  Mivel már annyiszor kiemeltem, hogy mennyire sajnáltam helyzetét, nem akartam még egyszer emlékeztetni rá, mert egy idő után egészen irritálóvá válna. Egy kis ideig újra csend telepedett ránk, csak Zelo gördeszkájának a kerekei csaptak egy kis zajt. Nem igazán tudtam mit is mondhatnék, így inkább ránéztem gyerekkori barátomra és szuggeráltam, hogy egy kicsit oldja a nyomasztó hangulatot. Már olyan régóta voltunk barátok, hogy maga a pillantásunkkal tudtunk kommunikálni, mely sok esetben igen hasznosnak bizonyult, a pillanatnyi szituációban is egyaránt. Kis ideig gondolkodott, majd egy-két perc elteltével már dőlt is belőle a szóáradat, ami sikeresen elterelte a figyelmünket a negatív gondolatainkról, melyek leginkább Daehyun elméjében lapultak.

  A hirtelen jött vidámságunk viszont teljes mértékben elapadt, amikor beléptünk az iskola épületébe, ugyanis minden szem ránk szegeződött, jobban mondva inkább az előttem álló fiúra, kinek addig mosolygó ajka vízszintes vonallá préselődött össze. Először ugyan nem értettem a minket pásztázó tekinteteket, hiszen soha nem kaptam még annyi figyelmet, mindig az olyan láthatatlan diák voltam, így inkább fittyet hányva a diákokra, a szekrényemhez sétáltam, cselekedetemet azután Daehyun is követte.

  Hatalmasakat pislogva néztem, ahogy barátom kinyitva a szekrényét egy halom papír fecni esik ki. Megforgattam a szemeimet, arra számítottam, hogy újra kezdődött a szerelmes levelek küldözgetése, így unott tekintettel közelítettem meg Daehyun-t, viszont ő inkább gyanakvóan nézett le a lába előtt heverő összehajtott papírokra, mintsem meglepetten.

- Még mindig híres vagy a lányok körében? – nevetve guggoltam le, majd a kezembe véve egy papírdarabot, kibontottam és olvasni kezdtem a benne álló sorokat, minek következtében a mosoly lehervadt az arcomról. – „Még a szépfiúknak is vannak sötét titkaik.” Mi a…?
- „Egy gyilkos fia, Jung Dae Hyun” – suttogta a leírtakban megemlített nevű fiú, majd egy ideges mozdulattal összegyűrte a kezében tartott papírt, visszadobta a szekrényébe és hangos csattanással becsapta annak ajtaját.
- Daehyun… - álltam fel és megérintettem a kezét, de gyorsan elhúzta, szeméből áradt a szégyen, mely az idegességgel keveredett.

  Mielőtt újra megszólalhattam volna, sarkon fordult, majd elindult a folyosón, miközben a diákok mind félre álltak az útjából. Teljesen lefagyva a jeleneten álltam ugyan ott és néztem, ahogy a barna hajú fiú távolodik tőlem, majd teljesen eltűnik a szemem elől. Hatalmasat szippantottam a levegőből, a diákok felé fordultam, akik sugdolózva beszélték meg az előbb látottakat, és olyan pillantást küldtem feléjük, melyből áradt a harag és a lenézés. A diákok körében észrevettem az osztálytársaimat is, így őket még lesújtóbb pillantással illettem, majd ökölbe szorított kezekkel elindultam megkeresni barátomat.

Miért kellett így alakuljanak a dolgok? Daehyun…

Annyeong, kedves olvasóim~!

Egy kis noszogatás után, amit nagyon szépen köszönök, végre sikerült megírnom az új részt. Tényleg hálás vagyok, hogy van valaki, unszol arra, hogy írjam meg a következő részt, mert így én sem lustulok el... annyira ><
Mivel jönnek a vizsgáim, nem hiszem, hogy fogok tudni hozni mostanában részeket, de igyekszem, mint mindig. 

Remélem elnyerte a tetszéseteket a rész, amit kinyílváníthattok vélemény és pipa formájában is egyaránt.

A következő részig~
Chu~
Blueberry