19.fejezet - Melletted állok

  Több mint 20 perce kerestem Daehyun-t, hiába, nem találtam sehol. A lehető legtöbb helyen kerestem, ahol valószínűnek találtam, hogy megfordulhatott, kezdve a tetőtől az udvarig mindenhol bejártam, viszont nem jártam sikerrel egyik területnél sem. Kifulladva, szinte vonszoltam magamat az osztályom felé, amikor megszólalt a csengő, jelezve minden diáknak, hogy lassan poroszkáljanak a saját termükbe, mert az óra pár perc múlva kezdetét veszi. Abban a pillanatban persze magasról tettem az órára, csak meg akartam találni barátomat, aki minden bizonnyal valahol emésztette magát a történtek miatt. A gondolat, hogy magába roskadva ücsörög valahol, egyszerre energiával töltött fel. Gyorsan kifújtam a bennrekedt levegőt, majd egy határozott mozdulattal kinyitottam a termünkbe vezető ajtót és beléptem.

  Egy parányi remény élt bennem, hogy talán bent megtalálom, de nem, nem volt ott. Lemondó sóhajjal néztem a padunkat, mely üresen ácsorgott, várva, hogy mikor foglaljuk már el a helyünket. Pillantásomat a padról a többiekre irányítottam, akik már mind a saját helyükön ültek nagyrészt, amikor is realizálódott bennem, hogy újra a figyelem középpontjában voltam. Ökölbe szorítottam a kezem, a fejemet kissé lehajtottam, hogy ne kellessen szemkontaktust kialakítanom senkivel, és már fordultam is, hogy minél előbb elhagyhassam az osztálytermet, viszont a kacajok hallatán a mozdulatom félbemaradt, ugyanis a felkapott téma itt is Dae volt. Alsó ajkamba harapva fordultam vissza, majd azt a padot közelítettem meg, ahol olyan nagyban folyt a csevej.

- Jó reggelt! – egy műmosoly kíséretébe olyan hatalmasat csaptam az asztalra, hogy síri csend lett a teremben. – Megtudhatnám, hogy mit érdekel titeket másnak a magánélete? – kérdeztem még mindig mosollyal az arcomon, de szemeim szikrákat szórtak, hangom vészjóslóan csengett.
- Jaj, ne legyél már ilyen állszent, Min Ye Rim. Tudjuk, hogy téged is érdekel a dolog – mondta az egyik srác egy félmosollyal az arcán.
- Még ezek után is képes vagy vele lenni? Egy gyilkossal? – kérdezte a lány, akinek a padjára csaptam.

  Olyan mértékű düh gyülemlett fel bennem, hogy legszívesebben megtéptem volna a csajt, de ez helyett beértem annyival, hogy egy igazán jó, nagy, csattanós pofont kevertem le nála, mire az osztály egy emberként emelkedett fel. A lány sokkolva nézett fel rám, az én szemeimből viszont csak a gyűlölet és a megvetés sugárzott.

- Szánalmasak vagytok. Semmit nem tudtok róla és gyilkosnak nevezitek. Hah… - túrtam bele idegesen a hajamba, majd jobb kezemmel újra a padra ütöttem, ezúttal kicsit finomabb stílusban. – Amúgy helyesbíteni szeretnék. Ő nem gyilkos, csak egy szerencsétlen srác, akinek el kell tűrnie mindezt a megaláztatást az apja miatt. És még magatokat embernek meritek nevezni? Hánynom kell tőletek.

  Ezzel lassan felemeltem a kezem az asztalról, még egy utolsó pillantást vetettem az undorító bagázsra, akik közül néhányan fontolóra vették azt, amit mondtam, néhányan viszont ugyan olyan önelégülten meredtek rám, majd az ajtóhoz siettem. Amint a kilincsre tettem a kezem, az hirtelen lenyomódott, majd a tanár jelent meg, szemei meglepettséget tükröztek. Én is kissé megilletődtem a váratlanul betoppant tanár láttán, viszont gyorsan összeszedtem magam, egy aprót biccentettem, azt követően pedig elsurrantam mellette.

- Min Ye Rim! Hová mész? Azonnal gyere vissza! – kiáltott utánam a tanár, viszont mintha meg sem hallottam volna szaladtam rendíthetetlenül tovább.

  A folyosón már egy lélek sem volt, mindenki a termekben kuksolt, így könnyebb dolgom volt megkeresni barátomat. Még egyszer körbejártam az egész sulit, bizakodva, hogy valamelyik helyen végre rátalálhatok, de nem, még mindig nem találtam. Utolsó megállóm az udvar volt, amit persze egyszer már megnéztem, ám sosem lehetett tudni hol fogok végre rábukkanni. Ahogy nagyban kerestem, egyszerre mintha egy alakot véltem volna felfedezni a suli épületének dőlve, a földön, kinyújtott lábakkal ülve. Közelebb merészkedtem, mire a megkönnyebbülés futótűzként terjedt el testemben, aminek egy felszabadult sóhajjal hangot is adtam. Végre megtaláltam. Éppen azon voltam, hogy rávessem magam, amikor megláttam, hogy kezén itt-ott szivárgott a vér, telt, alsó ajka fel volt repedve. Szemeim a megsebesült fiú láttán tágra nyíltak, majd fénysebességgel vágódtam le mellé, hogy jobban szemügyre vegyem mi történt vele.

- A frászt hoztad rám – nézett rám elkerekedett szemekkel, viszont hangján nem úgy érződött, mintha annyira meglepte volna jelenlétem.
- Hagyd ezt. Ki tette ezt veled? – vizsgáltam meg tetőtől-talpig, Daehyun viszont csak elhúzta a száját. – Khm, azt hiszem kérdeztem valamit.
- Mindegy ki, a lényeg, hogy ő rosszabbul járt, mint én – nevetett fel, majd pár másodperc múlva ajkai ismét egy egyenes vonallá préselődtek össze látva, hogy helyzetét cseppet sem találom viccesnek.
- Miért kell neked mindig összetűzésbe keveredj valakivel? Nézz magadra. Most is tiszta seb vagy. Halálra aggódom magam miattad.
- Sajnálom… - mondta, szinte suttogta ezt az egy szót, miközben végig a szemembe nézett.
- Tudom – bólintottam, majd egy nagy sóhaj után mosoly jelent meg addig komoly arcomon. – És a srác legalább sántít bele? – kérdeztem, mire Daehyun-ból kitört a nevetés.
- A gyengélkedőn van – mondta, még mindig vigyorogva, viszont a szemeiből semmi érzelmet nem tudtam kiolvasni.

  Egy mély levegőt véve néztem tovább újonnan szerzett sebeit, majd kértem, hogy menjünk el mi is a gyengélkedőbe, lássák el a sebeit. Kérésemre viszont nemet mondott, így mélyet sóhajtva adtam be a derekam és visszasiettem az épületbe, hogy felkutassam a táskámat, persze csak azért, hogy megnézzem nálam van-e az elsősegély dobozom. A szekrényemhez mentem és csak reménykedni tudtam, hogy a táskámat oda löktem be, mert az igazat megvallva, a nagy felhajtásban teljesen kiment a fejemből a táskám, ámbár ez csak természetes. A hátizsákom ott díszelgett a szekrényemben, amikor kinyitottam annak ajtaját, ami örömmel töltött el, minek utána kikaptam onnan és kutatni kezdtem benne. Daehyun szerencséjére volt nálam épp elég sebtapasz és kötszer, máskülönben, ha kényszerítve is, de elhurcoltam volna magammal a gyengélkedőbe.

  Egyetlen izmát sem mozdította azóta, hogy ott hagytam. Pontosan ugyan abban a pozícióban ült, mire kissé összehúztam a szemöldököm, majd ismét megközelítettem. Lepakoltam magam mellé, mindent előkészítettem, azután elkezdtem ellátni a sebeit, már nem is számoltam hanyaggyára. Csendben tűrte, egy szót sem szólt, amitől az aggodalom egyre gyorsabban kezdett az elmémbe férkőzni. Szomorúan néztem fel rá, ezt bizonyára ő is érzékelte, mert tekintetét felém fordította, melyek ezúttal olyan meggyötörten néztek vissza rám, hogy azt hittem ott nyomban megszakad a szívem.

- Mire gondolsz most? – kérdeztem halkan, miközben egy kis kenőcsöt helyeztem ajkai szélére.
- Nem kellett volna visszaköltöznünk… Soha nem szabadott volna visszajönnünk.

  Mivel nem számítottam erre a válaszra, a kezem egy pillanatra leállt működni, de gyorsan összeszedtem magam, majd egy kisebb sebtapaszt tettem az előbb bekent alsó ajkára. Erősnek kellett mutatnom magam, nem akartam, hogy lássa, szavai, még ha nem is bántásnak szánta, fájtak, nagyon. Nem mondtam semmit, csak bólintottam egy aprót, hogy biztosítsam arról hallottam, amit mondott. Az utolsó sebtapasz felhelyeztével egy halvány mosolyt engedtem meg magamnak, miközben felnéztem rá.

- Kész! Most már felállhatsz – csaptam össze a tenyereimet jelezve, hogy befejeztem az ellátását.

  Válaszul csak egy szeretetteljes mosolyt kaptam, de már az is elég volt, hogy a látásomat elhomályosítsa, ezért gyorsan elkaptam a tekintetem, majd a dobozba kezdtem visszapakolni a dolgaimat. Hatalmasra nyitottam szemeimet, hogy megakadályozzam a könnyek kicsordulását. Nem akartam sírni, főleg nem abban a pillanatban, amikor a támogatásomra lenne szüksége. Tudtam mindezt, de mégis egy könnycsepp mégis utat tört magának, amit megpróbáltam olyan észrevétlenül letörölni, ahogyan csak tőlem telt, de az sem volt elég, mert Daehyun észrevette.

- Ye Rim, nézz rám! – utasított, viszont én nemlegesen megráztam a fejem, tényleg nem akartam, hogy gyengének lásson. – Ye Rim-ah…
- Nem, csak egy pillanatot várj, mindjárt összeszedem magam… - mondtam, amint arcomon lefolyó könnyeimet törölgettem.
- Te bolond lány.

  Gyengéden a kezem után nyúlt, megragadta azt, majd maga felé fordított. Arcomat meglátva először csak hatalmasakat pislogott, mire éppen lehajtottam a fejem, de államnál fogva visszaemelte, majd egy elnéző mosolyt küldött felém. Mindkét karját kitárta előttem, arra ösztönözve, hogy hozzábújjak. Egy percet sem haboztam, egyből rávetettem magam, szorosan megölelve, mire egy kis kacaj tört fel belőle és ő is összezárta körülöttem karjait.

- Miért te sírsz? – kérdezte, hangja kellemes melegséggel töltött el.
- Mert… csak ennyit tehetek érted…
- Az is elég, hogy mellettem vagy. Nem kívánok semmi mást. Így is csoda, hogy nem menekültél el tőlem fejvesztve.
- Ne kezdjük megint… - szipogtam duzzogva.
- Jó-jó – bólogatott, igaz nem láthattam, de úgy éreztem, hogy mosolygott.
- És soha többet ne mond azt, hogy nem kellett volna visszajönnötök. Én örülök, hogy itt vagytok, TE itt vagy, még ha ilyen körülmények között is…
- Sajnálom… Nem akartalak megbántani… - erősített szorításán, minek következtében még közelebb simultam hozzá.
- Tudom…csak… ne mondj ilyet többet.
- Rendben – bólintott, majd nagyon lassan elengedett.

  Én is ugyan olyan lassúsággal eltávolodtam tőle, miközben egyfolytában az arcomat törölgettem. Eközben Daehyun egyenesbe állította magát, majd jobb kezét felém nyújtotta, én pedig elfogadva azt, segítségével felálltam. Egy ideig csak fürkészve néztük a másikat, megállapítva, hogy mivel Dae tiszta seb volt, nekem pedig a szemeim tiszta pirosak voltak a sírástól, egyetértően bólintottunk. A táskát felvéve a hátamra, barátommal az oldalamon visszamentünk az épületbe, hogy előkerítsük az ő táskáját is, majd miután az is megvolt, kézen fogva indultunk el az iskola kapuja felé.

  Valami béna hazugsággal a portás kiengedett minket, persze megkaptuk, hogy többet ne forduljon ilyen elő, mi pedig csak nagy beleéléssel ígérgettük, hogy nem fog, ezek után pedig mentünk amerre a szemünk látott. Félve ugyan, de megkérdeztem barátomat, hogy hogyan viseli mindazt, ami a suliban fogadta, viszont egy felszabadultabb választ kaptam, arra célozva, hogy miután ellátta a baját a csávónak, jobban érezte magát.

- De mégis mi történt? – kérdeztem, miközben a jégkrémemet majszoltam.

- Mint mindenki a suliban, elkezdett mindenfélének nevezni, én meg nem tudtam tovább türtőztetni magam, így is olyan mérges voltam, ezért bemostam nála egyet – vont vállat, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mesélte volna el nekem, válaszul viszont csak megcsóváltam a fejem.

  Bár nem szándékosan indultunk arra, de amint észrevettük magunkat, már annál a gördeszka pályánál jártunk, ahol Zelo-ék szoktak lógni és ahova már annyiszor elhívtak. Összenéztünk, majd mindkettőnkből kitört a nevetés. Már minden mindegy módon leültünk a pálya szélére, lógatva a lábunkat, még mindig egymás kezét fogva, fejünket a másikénak támasztva. Élvezve a csendet meredtünk a távolba, mivel még senki nem merészkedett oda, elég korán volt még hozzá. Annyira bele voltam merülve a távol kémlelésébe és Daehyun társaságába, hogy észre sem vettem a léptek zajait és a gördeszkák kerekeinek hangját.

- Dae-hyung és Ye Rim? – szólalt meg egy meglepett hang a hátunk mögül, mire mindketten egyszerre fordultunk hátra, hogy szembenézzünk Zelo-val és a kis csapatával.

Annyeong kedves olvasóim~!
Mivel vizsgaidőszakban vagyok, 2 hétig biztosan mellőznötök kell, de azután megígérem, hogy gyorsabban fogom hozni a részeket, mert ezt a ficit nem soká befejezem. Igaz, még nem sok minden történt, viszont ezek után már beindulnak a cselekmények.
Addig is remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket a rész, amit vélemény vagy pipa formájában is kinyílváníthattok~
A következő részig~
Chu~
Blueberry