The Fan Letter - Park Jimin Oneshot

Park Jimin, egy képet tartva a kezében, szomorú arccal nézett fel az égre. A nap gyönyörűen sütött a feje fölött, egyetlen felhő vagy felleg sem rondított bele az ég kékségébe, mely máskor a fiút energiával, optimizmussal töltötte el. Ahogy kémlelte a gyönyörű, végtelen kékséget, semmi pozitívumot nem érzett a felsoroltak közül, csak ürességet. Legszívesebben átkokat szórt volna a nap irányába, hogy sugarai ne terítsék be a földet mértéktelen fényességgel, hogy legalább valami vattapamacs takarja el a fényáradatot. Túl nagy volt a különbség a körülötte lévő világosság és a szívében bujkáló sötétség között. Egy hatalmas sóhaj szakadt fel a fiúból, amikor látta, hogy mindegy mennyire szűkíti összébb a szemét, a nap úgyis ugyan olyan vidáman fog sütni a feje fölött, így inkább tekintetét visszavezette a képre, és érezte, hogy legbelül eltört valami. A képen lévő lány boldogan mosolygott a kamerába, mintha csak el akarta volna hitetni a fotót néző emberekkel, hogy minden rendben van. Semmi sem volt rendben, ezt Jimin is tudta, hiszen érezte a fájdalmat, amit távozásakor a lány maga után hagyott. A fiú a zsebébe nyúlt, ahol a lány utolsó levele lapult, de nem húzta elő, hanem csak hagyta, hogy ujjai érintsék a papír felületét, míg üres tekintete a képen pihent.

Egy lány és a fiúnak írt levelei, így kezdődött minden. Chae Mi Ran, egy átlagos, figyelemre sem méltó lánynak írta le magát, aki odáig meg vissza volt a BTS nevű fiúbandáért és kedvence iránt, aki Park Jimin volt, sokkal többet érzett egyszerű szeretetnél. Mi Ran a debüt óta hűségesen, minden hónapba küldött kedvencének egy levelet, melyhez állandóan ugyan azt a rózsaszín szirmokkal tarkított, apró virágokat kötötte, ezzel valamennyire egyénivé téve azt és titkon imádkozott, hogy Jimin figyelmét is felkelti a látványa és kiválasztja a lány levelét a többnél több levél közül, ami érkezik hozzá. A lányban sokáig élt a remény, hogy irománya eljut kedvencéhez és nem hiába koptatja a tolla végét minden hónapban.

Így szép lassan, ahogy a debüt után teltek az évek, Mi Ran azon kapta magát, hogy szerelmes lett egy olyan srácba, aki elérhetetlen volt a számára. Butaságnak hangzott mindez, ezzel a lány is tisztában volt, hiszen hogyan is tudott egy olyan személybe beleszeretni, akit személyesen nem is ismert és lehet hogy az, amibe beleszeretett valójában az mind csak a fiú idol volta, a maszk volt, amit mindig hordott és nem is az ember maga. Már ő sem tudta. A szülei, barátai és a családja már szinte megszállottnak hitték a lányt, míg mások komplett idiótának nevezték a háta mögött a suliban, aki egy álomvilágban él. Ha úgy vesszük, Mi Ran-ra ezek a leírások mind igazak voltak, és erre neki is rá kellett jönnie, amikor már lassan 4 éve szüntelenül írsogálta kedvencének a leveleket, de amikor végre oda került a sor, hogy találkozzanak, a fiúnak mégsem csengett ismerősen a lány neve.

Mi Ran tisztán emlékezett arra a pillanatra, amikor végre eljutott az egyik fansign-ra , és élőben láthatta a BTS-t , de pillantása mindig Park Jimin-t kereste. Majd kiugrott a szíve, amikor felment a kis színpadra a többi fannal és sorba, mindegyik idol aláírta az albumukat. Végül, amikor Jimin-re került a sor, hogy aláírja, a lány teljes ámulatba esett, olyan szinten, hogy majdnem tátva maradt a szája. A fiú pink haját piciny ujjaival, egy finom mozdulattal félretolta a szeméből, még egy utolsót integetett a fannak, aki Mi Ran előtt íratta alá az albumát, majd teljes figyelmét főszereplőnkre szegezte. Jimin elmosolyodott, ami elért gyönyörű szemeit is, melyeket abban a pillanatban kontaklencse ékesített, a lány pedig érezte, ahogy a lábából kiszállt minden erő és félő volt, hogy összecsuklik. Csilingelő hangjával, melyet a lány a nap minden egyes percében képes lett volna hallgatni, megkérdezte a nevét, Mi Ran szókincse pedig elakadt.

- Chae Mi Ran… - bökte ki végül, mire a srác pislogott egy párat, ezzel a lányban felkeltve a remény piciny szikráját, hogy talán, de tényleg csak esetleg, Jimin-nek ismerősen cseng majd a neve.

Park Jimin ismét mosolygott, majd írni kezdett az albumra, Mi Ran pedig egy esetlen vigyorral próbálta leplezni csalódottságát. Hiszen mit is várt, a kis naív, tudhatta volna, hogy ez lesz, de mégis szüntelenül reménykedett. Biztos volt benne, hogy a fiú nap, mint nap rengeteg levelet kapott, és nagy volt a valószínűsége, hogy az ő levele is elveszett közötte, melynek elképzelhető volt, hogy a nagy részét úgy dobta ki, hogy meg sem nézte, sőt ki sem bontja. Nem is értette mire számított. Túl sorozatba illő lett volna, ha felismerte volna a nevét, melyet minden levélre ráfirkantott, vagy a csuklójára kötött karkötőt, melyet abból a virágból készített, amit mindig a levelekhez szokott kötni.

Az album aláírtával, Jimin visszanyújtotta az albumot, majd Mi Ran felé emelte kezeit, tenyereit a lány felé tartva és elvigyorodott.

- Kulcsoljunk kezet? – kérdezte aranyosan, mire az előtte állónak az arcából minden szín kimehetett, mivel Jimin mosolya kissé elhalványult, ahogy tanulmányozta a lányt és kicsit lecsüggesztette ajkait. – Vagy nem akarsz?

- De-Dehogynem! – dadogta, szinte letámadva szegény idolt, aki csak elnevetve magát, majd megszorította kezeiket.

A testi kontaktus csak pár pillanatig tartott, majd elengedték egymás kezét és a sztár integetni kezdett, szemeit a lány csuklójára vezetve. Mi Ran ezt már nem láthatta, mivel letessékeltél, így Jimin döbbent arca és az, ahogyan próbált utána szólni, mind a homályba veszett. Ő csak annyit tudott, hogy hihetetlenül boldognak érezte magát, ám annál is nagyobb idiótának, amiért azt hitte, hogy Jimin fel fogja ismerni, hogy egyszer az életben különleges lehet. Pedig ha tudta volna… Igenis különleges volt annak a bizonyos személynek, akiről mindig is álmodott.

Park Jimin ki sem látszott a sok levél közül, amit a fanok küldtek neki. Bár már egy pár éve a BTS tagja volt, mégsem tudta teljesen megszokni, hogy annyi levelet kap nap, mint nap. Szégyellte bevallani, de nem tudta mindet elolvasni, hiába is akarta volna, hiszen levél sok volt, idő viszont semmi, főleg úgy, hogy nagyon sok helyre kellett menni, kevés idő alatt. Hol műsorokba kellett részt venni, hol fotózás volt, vagy éppen csak próbáltak, sosem volt annyi fölös ideje, hogy teljesen belevesse magát a levelek tanulmányozásába, viszont soha egyetlen egyet sem dobott ki, mindegyiket megtartotta, főleg egy bizonyos fanét, akitől a debüt óta rendszeresen kapott levelet, mindig ugyan azzal a rózsaszín virággal átkötve. Az igazat megvallva, először szkeptikusan fordult a levél felé, amikor meglátta a növényt a borítékhoz rögzítve, de kíváncsisága nagyobb volt, így felbontotta és elolvasta. Azóta folyton azt a levelet olvassa el először, amit az a fan, Chae Mi Ran küldd neki. Mindig volt egy leírhatatlan érzés, ami a hatalmába kerítette akkor, amikor sorokat olvasta, mivel a lány nem arról számolt be, hogy mennyire imádja őt meg bálványozza, hanem olyan szeleteket osztott meg az életéből, ami a fiút valahogy megfogta és nem engedte. Akkor formálódott meg benne a gondolat, hogy találkoznia kell azzal a lánnyal.

A fansign óta átkozta magát, amiért nem ismerte fel Chae Mi Ran-t, csak akkor, amikor már késő volt. Ahogy meglátta a rózsaszín, kis virágokból álló karkötőt a csuklóján, úgy érete magát, mintha leforrázták volna. Először amikor a lány kiejtette nevét, Jimin titkon azt szerette volna, ha a lány tényleg az ő Chae Mi Ran-ja lett volna, azután viszont elvetette az ötletet, hiszen sok Chae Mi Ran nevezetű lány lakhatott Dél-Koreában. A karkötő láttán biztos volt a tény, hogy ő volt az a lány, aki annyi éven keresztül minduntalan küldte neki a leveleket, erőt adott neki, amikor úgy érezte nem bírja tovább, mosolyt csalt az arcára olyan pillanatokban, amikor úgy érezte semmi sem tudta volna mosolyra fakasztani. Persze egy karkötő miatt nem mondhatta teljesen biztosra, hogy ő volt az a szívének kedves fan, de Jimin szerette volna azt hinni, hogy igen, hogy végre találkoztak. Teljesült a kívánsága. Mosolyogva gondolt vissza a lány szégyenlős reakcióira, hosszú fekete hajára, mely akkor össze volt fonva és nagy, sötétbarna szemeire, amik olyan hatalmasra tágultak, amikor meglátta a fiút. Szívét melegség öntötte el, amikor visszagondolt a lányra, viszont megbánás is, amiért csak úgy hagyta, hogy kicsússzon a kezei közül. Attól függetlenül Mi Ran hűségesen írt azután is neki.

Aztán egy nap Jimin arra eszmélt fel, hogy nem jött levél Mi Ran-tól. Várt, hátha csak elkallódott vagy később kell megérkezzen, de nem, semmi hír nem jött a lányról, ami kicsit aggasztotta a srácot, hiszen ilyen még nem történt. Arra gondolt, hogy lehet a lánynak sok dolga volt, vagy csak nem volt kedve írni, vagy… bármi, Jimin már mindenre gondolt, csak arra nem, ami valójában történt. Amikor már a harmadik hónapban sem kapott semmit, a fiú teljesen elszomorodott, azt hitte, hogy el lett felejtve, hogy Mi Ran már belefáradt a sok levél írásába, vagy csak simán elege lett az idolból. Ezek közül egyik sem volt a megfelelő ok, persze ezt ő nem tudhatta, nem volt honnan tudja, hogy valójába miért nem kapott több levelet.

A rák legtöbb esetben egy halálos betegség, ezzel Chae Mi Ran is tisztában volt, de nem akarta elhinni, hogy ő, aki addig olyan egészséges volt, utolsó stádiumú rákban szenvedett. Teljesen lesokkolta a dolog, olyannyira, hogy már a depresszió szélén állt. Összetört. A tudat, hogy csak két vagy három hónapja volt hátra, megrémisztette. Pedig már úgy tervezte, hogy elmegy a következő fansign-re és személyesen fogja odaadni Jimin-nek a levelét, már számolta vissza a napokat, de amikor egy rutin vizsgálat után a doktor szárazon közölte vele a híreket, minden addigi álma, elképzelése, jövőképe darabokra hullott a szeme előtt, és az orvos még meg is taposta azokat, közölve vele, hogy kemoterápiával akár hosszabbíthatják az életét, de már az sem fogja megmenteni. Az édesanyja keservesen sírva rogyott össze lánya előtt, míg apja falfehér arccal próbálta emészteni a híreket. Mi Ran viszont csak állt, üres szemekkel és nézett a semmibe, arra gondolva, hogy mindennek vége.

Két hónap elteltével a lány állapota egyre csak rosszabbodott, a kemoterápia úgy látszott nem sokat segített, ő pedig teljesen feladta a reményt. Barátnője, Na Eun, minden nap meglátogatta és próbálta tartani benne a lelket, viszont ő is tisztában volt azzal, hogy a mindig vidám, sokszor szégyenlős Mi Ran már nem ugyan olyan volt, mint régen. A vidámságot nagy részben átvette a melankólia, a bánat, a tehetetlenség. Mindent megtett, hogy barátnője valamennyire jobban érezze magát, de a fájdalmait nem tudta megszüntetni és a lány leépülésének sem tudott álljt parancsolni. Így kénytelen volt végignézni, ahogy az az állandóan mosolygós lány, akit még kiskorában ismert meg, hogyan kezdett el változni egyik napról a másikra, ez pedig lassan összetörte a szívét. Még emlékezett, hogy pár hónappal azelőtt Mi Ran milyen beleéléssel beszélt neki arról, hogy újra láthatja Park Jimin-t és mennyire örült neki. Na Eun idiótának tarotta őt, amiért ennyire fanatikusan rajongott egy olyan fiúért, aki elérhetetlennek bizonyult kedves barátnője számára, viszont amikor látta, hogy Mi Ran, kezében a szokásos tollával, bámulja az üres papírt, miközben folytak a könnyei, Na Eun azt kívánta bárcsak újra olyan idióta lenne. Bárcsak láthatta volna azt a huncut mosolyt az arcán, amikor a levéllel a kezében ugrált jobbra-balra Na Eun körül és azt ecsetelte, hogy mennyire szereti Park Jimin-t. Végignézett immár ágyban fekvő barátnőjén és tudta, hogy az a lány már soha többé nem tér vissza.

A harmadik hónap közepén, látva, hogy nem igen javul az állapotan, Mi Ran arra kérte a doktorokat, hogy hagyják abba a kemoterápiát. Szülei ebbe persze nem akartak beleegyezni, addig akarták lányukat életben tartani, ameddig csak lehetett, ám a lány nem tágított döntése mellől. A kemó abbahagytával még jobban romlott az állapota, annyira, hogy már korházba kellett szállítani és ott tartani. Az orvosok a lány állapotát látva még pár napot adtak neki, és közölték a családdal, hogy készüljenek fel lelkiekben hamarosan elengedni Mi Ran-t. A fansign előtt egy nappal aztán mintha csoda történt volna, a lány jobban érezte magát, így mindenki kicsit fellélegzett, de ő nem, mert érezte, hogy nincs már sok hátra.

- Na Eun – szólította meg mellette ülő barátnőjét, aki vidám arccal nézett vissza rá. – Elhoznád nekem a szobámból azt a köteg papírt, amire szoktam írni a leveleket, a tollamat és a karkötőmet, ami az éjjeliszekrényemen van? Kérlek…

- Már megint levelet akarsz írni neki?

- Utoljára. Egy utolsó ajándék, mielőtt végleg elmegyek… - mondta, száját pedig szomorú mosolyra húzta.

Na Eun a mosolyt látva egy egyenes vonallá préselte ajkait, összehúzta szemöldökét, hogy nehogy elsírja magát, majd felpattant barátnője mellől és a szoba ajtajához sietett. Még mielőtt kilépett volna, visszanézett az ágyon ülő lányra, aki gyengéden nézett irányába, így egy „Idióta vagy” morgással megfordult és kisietett a szobából, még hallva az ajtó másik oldalán lévő személy gyenge nevetését. Amint mindent beszerzett Mi Ran szobájából, visszasietett a kórházba, odaadva a kért tárgyakat, és nézte, ahogy barátnője lassú mozdulatokkal formálta a betűket, minden mondatot jól átgondolva írta meg utolsó levelét az idolnak, aki semmit sem sejtve várt és reménykedett, hogy talán a fansign-en újra láthatja a lányt.

Még aznap délután, miután a lány befejezte a levelet, és a borítékban elrejtette azt a karkötőt, amelyet azokból a virágokból készített, amiket a levélhez szokott kötni, Mi Ran kómába esett. Mi Ran nagymamája és Na Eun ott virrasztottak mellette. Reggel, amikor látta, hogy a lány tényleg nem fog felkelni, Na Eun úgy döntött, hogy elmegy helyette a fansign-re és személyesen adja oda barátnője levelét, beszámolva az idolnak barátnője betegségéről, amit Mi Ran nem akart megosztani vele sokáig. Türelmetlenül várakozik, mire végül felér a kis színpadféleségre és mindegyik bandatagnál megáll, odanyújtva az albumot, és az aláírásokat a barátnője nevére kéri. Az utolsó, akinek alá kellett írni, az Park Jimin volt. Amikor hozzá ért, a fiú mosolyogva fogadta, mire a lány össze szűkítette szemeit, de csak odanyújtotta az albumot a levéllel együtt. Jimin csak nézett a levél láttán, de azért megkérdezte a lány nevét, miközben a kezébe vette a levelet, kicsit arrébb rakta és az album fölé hajolt, hogy aláírja.

- Chae Mi Ran – mondta ki barátnője nevét szomorúan, Jimin pedig bólogatva kezdett el írni az albumra. – A barátnőmnek lesz.

- Mhm, Chae Mi Ran. – mondta ki a nevet a srác, amikor végülis realizálódott benne mit is ejtett ki ajkain, majd gyorsan a lányra nézett. – Chae… Mi Ran…? Akkor az a levél… tőle van? – vidult fel a sztár arca, Na Eun pedig csak nagyokat pislogott rá, nem hitt a fülének.

- Olvastad a… leveleit? – kérdezte döbbenten, mire Jimin hevesen bólogatni kezdett, ezzel elérve, hogy a lány majdnem elsírja magát. – Mi Ran… már pár hónapja rákos. Kómában van… Nem sok ideje van hátra… - mondta, nagyokat nyelve minden mondat után.

Jimin mosolya ráfagyott az arcára. Megütközve nézett az előtte lévő lányra, azt remélve, hogy csak tréfál, hogy hirtelen majd elneveti magát és azt mondja, hogy ez mind csak egy vicc volt. De nem, a lány csak állt előtte, fájdalmát le lehetett olvasni az arcáról. Mivel a sornak mennie kellett, a lány felkapva az albumot, visszament a kórházba, otthagyva a sztárt teljesen lesokkolva. Na Eun nem remélt semmit, nem várt el semmit az idoltól, de azért a levélhez rögzítve egy cetlire leírta a kórház nevét és a szoba számát, ahol Mi Ran kómába várta pink hajú hercegét.

Na Eun és Mi Ran nagyija nem számítottak arra, sőt még az orvosok sem, hogy Mi Ran felébred a kómából. Így amikor kinyitotta szemeit, mindenkit sikerült meglepnie. Beszélni kezdtek hozzá, de a lány már nem volt képes válaszolni, csak nézte őket, némán. Az orvosok azt tanácsolták Na Eun-nak, hogy míg tehetik, búcsúzzanak el tőle, mert akkor már tényleg nem sok volt hátra az életéből. Ezért a lány felhívta a szülőket is, hogy minél hamarabb szabaduljanak el a munkahelyükről, mert a lányuk már biztos, hogy nem éri meg a holnapot. Amint visszaért a terembe, Mi Ran nagyija keservesen sírt a lány ágya mellett, így már ő sem tudta megállni és leült a barátnője mellé és kiadott mindent magából. Bár mindig tudta, hogy el fog jönni ez a pillanat, soha nem tudott teljesen felkészülni arra, amikor végleg búcsút kell intsen drága barátnőjének, így ami eszébe jutott, azt már mondta is, hosszan búcsúzkodva az immár fájdalomtól eltorzult arcú, de mégis erőltetetten mosolygó fekvő lánynak.

Amint Na Eun befejezte a búcsúzkodást, a terem ajtaja hirtelen kinyílt, mindenki arra számítva, hogy Mi Ran szülei érkeznek, de helyettük Jimin lépett be a kórterembe, a BTS menedzserével a sarkában. Ügyet sem vetett a ledöbbent arcú Na Eun-re vagy az orvosokra, akik kérdezték, hogy hozzátartozó-e. Nem, ő csak Mi Ran-t figyelte. Némán közeledett az ágyhoz, majd leült a lány mellé, miközben Mi Ran kezét a sajátjába vette és megszorította. Pár percig csak nézte a sok csövet, ami a lányhoz volt rögzítve, a látvány borzasztó volt. Nem tudta hogyan is kezdjen bele mondandójába.

- Chae Mi Ran, végre találkoztunk… Bár nem gondoltam volna, hogy ilyen körülmények között foglak újra látni. Igen, felismertelek, még akkor, amikor aláírtam az albumodat. Mert olvasom a leveleidet, mindet elolvastam, amit nekem küldtél. Nem is tudod milyen hálás vagyok érte, hogy ennyi éven keresztül kitartottál mellettem. Köszönöm neked, leveleid sokszor adtak nekem erőt és vidítottak fel olyankor, amikor szükségem volt rá. Rád volt szükségem. Mert nem vagy egy átlagos lány, nekem sosem voltál az.

Ahogy Jimin beszélt hozzá, Mi Ran szeméből könnyek kezdtek utat engedni maguknak, majd az újabb fájdalomtól eltorzul az arca, mire az énekes megrémülten, elkerekedett szemekkel nézett a lányra, miközben a menedzser próbálja rávenni, hogy menjenek. Úgy emlékezzen a lányra, ahogyan élt és ne nézze végig hogyan fog meghalni. A fiú nem tágít mellőle, szorosabban fogja Mi Ran kezét, mire hirtelen, a lány arcizmai újra kisimulnak, majd gyengéden megszorítja Jimin kezét.

- Sze…retlek…. – suttogta a lány, már az utolsó lélegzetvételeiben, a levegő megfagyott körülöttük, csak Mi Ran hangos légzése töltötte be a szoba csendjét.

Jimin ledöbbent arcáról a plafonra vezette tekintetét, légzése felgyorsult, majd egy nagy sóhaj kíséretébe véget ért az élete. A készülék, mely a szívének dobbanását mérte nullát mutatott és fülsüketítő hanggal jelezte, hogy megállt a szíve. Chae Mi Ran meghalt. A lány hirtelen eltávozása sokként érte Jimin-t, így semmi reakcióra nem volt képes, csak ült ott, a lány elernyedt kezét a sajátjában tartva és figyelte, ahogy az idős nő és a mellette lévő lány leborulnak Mi Ran mellett és hangosan, szinte hisztérikusan sírni kezdenek. Pár pillanat múlva betoppant az orvos is, egy nő és egy férfi kíséretében, akik ugyanúgy leborultak az ágy mellé. A fiú, mielőtt teljesen felfoghatta volna mi történik körülötte, menedzsere már rég elszakította Jimin kezét a halott lányétól, a kocsihoz vezette, beültette, majd elviharzott vele vissza a bandatagokhoz. A fiú csak üres tekintettel bámult tenyerére, mely pár perccel azelőtt még annak a lánynak a kezét fogta, aki annyi éven keresztül kitartott mellette. Aki szerette őt. Mintha egy világ omlott volna össze benne aznap.

Park Jimin immár Mi Ran utolsó levelével a bal kezében, míg a lány fényképe a jobban, bámulta az urnát, melyben Chae Mi Ran hamvai voltak eltárolva. A lány halála után össze kellett szedje magát, hiszen nem várathatta meg a rajongóit egy fan halála miatt. Egy fan, akit Chae Mi Ran-nak hívtak, és aki többet jelentett az énekesnek, mint azt valaha is szerette volna, viszont már késő volt, mindenre. A lányból már csak a levelei maradtak meg számára és a sok elhervadt virág, amiket nem volt szíve kidobni. Az utolsó levelet nem olvasta el, mert félt. Félt a levél tartalmától. Aznap viszont rászánta magát és azt akarta, hogy Mi Ran is jelen legyen, amikor elolvassa a levelet.

A képet, melyet már ki tudja mennyi ideje szorongatott, visszahelyezte az urna mellé, majd egy mély lélegzetet vett és kibontotta a borítékot. Amint meglátta a karkötőt, amit a lány még a fansign-en viselt, megpróbálta nem elsírni magát. Nehéz volt bevallania még saját magának is, hogy attól eltekintve, hogy személyesen csak kétszer látta a lányt, a levelei miatt mégis sokat megtudott róla, ami arra vezette, hogy különleges érzések keljenek életre a szívében. Szerelmes lett. Legmélyen tudta, a bandatagok is sokat piszkálták Mi Ran miatt, de nem akarta elhinni a saját érzéseit. Ekkor már a könnycseppek egymás után kezdtek lefolyni az arcán, amiket már nem tudott megállítani, ezért karjával eltakarta szemeit, majd leült a földre. A levelet szorosan ölelte magához, olyan érzést keltve, mintha maga az íróját ölelte volna, amire sosem volt alkalma.

Megtörölve a szemét, remegő kezekkel nyúlt bele a borítékba és halászta elő a kettőbe hajtott papírokat. A levél Chae Mi Ran érzéseit tartalmazta, és az igazságot, amit nem tudott neki annyi ideig elmondani.

- Az utolsó levél, amit itt hagytál nekem… Köszönöm neked, Chae Mi Ran… - mondta, miközben könnyei újra folyni kezdtek, majd széthajtotta a lapokat, majd szomorú mosollyal és az arcán lefolyó könnyekkel, olvasni kezdett.

„Drága Park Jimin…”

4.

Annyira reménykedtem abban, hogy az aznap történtek csak egy túlságosan is valóságos rémálom részei, hogy ha hosszan becsukom szemeimet és egy idő után kinyitom őket, akkor a halott diákok, a körülöttünk elterülő felfordulás, a rémület és a kétségbeesés is el fog tűnni, mint a kámfor. Úgy szerettem volna, ha ez mind ilyen könnyen eltűnt volna a szemeim elől, viszont ahogyan Byunghun keze kezemmel összekulcsolva, húzott maga után, rá kellett ébrednem, hogy mindaz, amiben reménykedtem nem fog bekövetkezni, mert az mind, ami körülöttünk zajlott, mind a valóság részei voltak. Számat erősen összeszorítottam, ahogyan nagyokat szippantva a levegőből próbáltam újfent nem elbőgni magam, de éreztem, hogy egy hatalmas gombóc kezd kialakulni a torkomban.

Az addig összekulcsolt kezünket pásztázó pillantásomat az előttünk rohanó emberekre vezettem, és figyeltem, ahogyan mindenki kétségbeesetten, levegőért kapkodva szedi a lábait a kijárat felé, ami a hírek hallatán zárva volt. Láttam, ahogyan Bo Mi és Ji Yeon kézen fogva próbálják nyugtatni egymást, míg Jungkook és So Jung egymás mellett szaladva kerülgetik a mindenütt elterülő halott diákokat. Újra azon a folyosón voltunk, ahol elsőre megláttuk Bo Mi-vel a szerencsétlenül járt diákokat. Már nem voltunk messze a kaputól, ezért éreztem, hogy a pánik és a félelem egyvelege újra villámgyorsasággal veszi át a vezetést az elmém fölött. Tudtam, hogy mi fog ránk várni, amikor megérkezünk a be- és egyben kijárathoz, mégsem tudtam uralkodni az érzéseimen.

Egyetlen kanyar, annyi választott el minket célunktól, ennek tudatára pedig a szívem egyre gyorsabban kezdett verni. Mondhatnám azt, hogy könnyűszerrel megtettük az utolsó lépéseket ahhoz, hogy megérkezzünk oda, ahova mind rohantunk, viszont a látvány még mindig elborzasztott minket, ahányszor csak jobban körülnéztünk a hosszú folyosón, ezért néha, nem figyelve hova lépünk, sikeresen megbotlottunk vagy néhányan még a földdel is közelebbi kapcsolatba kerültek, de végül mind megérkeztünk a nagy, masszív, kétszárnyas ajtóhoz. Abban a pillanatban, bár mindenki levegőért kapkodott, az utolsó beszívott levegő már a tüdőnkbe rekedt. A feszültséget szinte tapintani lehetett, mindenki meredten bámulta az ajtót, mely elválasztott minket a külvilágtól, és amin semmi olyan jel nem volt látható, ami azt sugallta volna, hogy be lenne zárva.

Byunghun lassan elengedte a kezem, aminek hatására felocsúdtam hirtelen jött dermedtségemből és már nyúltam volna a keze után, hogy ne hagyjon ott, de kicsit elkéstem vele, mert már messzebb járt tőlem, így végül csak annyit tettem, hogy szememmel követni kezdtem minden mozdulatát, lépteit, melyek a nagykapuhoz vezették őt. Pár pillanat elteltével Jungkook és Hanbyul is követte a nemrég még a kezemet szorító fiút, míg körülöttünk mindenki, engem is beleértve, síri csendben és visszafojtott lélegzettel követtük az eseményeket.

- Nem fog sikerülni… - suttogta az immár mellettem álló Sunggyu, amikor Byunghun megfogta a méretes kilincset és próbálta lenyomni.

Sajnos tényleg nem sikerült kinyitniuk az ajtót első próbálkozásra, viszont nem adták fel egyhamar, így tovább próbálkoztak. Nyomták, tolták, volt, amelyik nekiszaladásból ugrott az ajtónak, de mindhiába, meg sem moccant, lassan pedig mindenki kezdte elveszíteni a reményt, hogy valaha is kijutunk. Páran felhozták az ötletet, hogy próbálkozzunk az ablakokkal, hátha azzal többre jutunk, de mivel azokon is rácsok voltak, így tényleg reménytelenné vált a helyzet. Még mielőtt elkezdődött volna a suli, akkor rakták fel a rácsokat az összes ablakra, amely az iskolát ékesítette, megakadályozva a diákokat abban, hogy órák alatt kiszökhessenek az épületből. Bár ezt mindenki jól tudta, azért még egy páran az ablakokhoz rohantak, és ráncigálni kezdték a masszív rácsokat, reménytelenül.

- Ne csessz már ki velünk! – kiáltott fel Byunghun, amikor már vagy huszadjára próbálták kinyitni az ajtót, hiába, ezért dühösen ökölbe szorította a kezét, majd teljes erőből az ajtóba ütött.

- Byunghun! – szaladtam oda hozzá, mielőtt még újra megtette volna azt, amit pár másodperccel azelőtt. – Ne csináld… - kaptam el a karját és esdekelve néztem fel rá, miközben ő gyorsabban szedte a levegőt az idegességtől.

- A francba már az egésszel! – rúgott nagy lendülettel az ajtóba Hanbyul is, miközben Jungkook mellette a hátát a falnak vetve nézett el valamerre a távolba, reménytelen tekintettel.

Egyszerre az addig csendben álló diákok egy emberként morajlottak fel, az egész társaságon úrrá lett a rémület. Barátnőim lassan közelebb jöttek hozzám és a már lehajtott fejjel álló fiúkhoz, és míg Bo Mi és Ji Yeon megálltak mellettem, So Jung odaballagott Jungkook-hoz, leguggolt előtte, majd kezét a vállára helyezte. Láttam viszont, hogy bár ő volt az, aki próbálta megnyugtatni a srácot, az ő kezei is ugyanúgy reszkettek és az arcán láthatóak voltak a félelem jelei is. Miközben némán szemléltem csapatunk reakcióit, előkotortam valahonnan egy zsebkendőt, azt követően pedig ismételten kezembe vettem Byunghun sérült kezét, mire addig vándorló pillantását ismét rám szegezte. A szemkontaktusnak, ami akkor kialakult köztünk, én vetettem véget, mivel figyelmemet sérült kezére irányítottam és gyengéd mozdulatokkal bekötöttem azt, amennyire remegő ujjaim engedték.

- Meg fogunk halni… - szólalt meg a hirtelen jött csendbe az egyik lány és a fejéhez kapott, miközben jobbra majd balra rázta azt.

- Minket is megölnek… Soha nem jutunk ki innen! – kiáltott fel egy másik, erre pedig csapatunkat újra a rémület fogta el és össze-vissza kezdtek sikítozni meg kiáltani.

Szerettem volna megnyugtatni és biztosítani őket afelől, hogy mind épségben ki fogunk jutni, hogy nincs ok a pánikra, mert élve meg fogjuk ezt úszni, ezt mind meg akartam nekik mondani, de nem voltam képes rá. Beharapva alsó ajkamat próbáltam annak remegését csillapítani, miközben befejeztem Byunghun kezének ellátását, így egy lépést hátrálva szemléltem most már zsebkendőmmel bekötött kezét, fejemet pedig lehajtva tartottam. Nem bírtam senkire sem nézni, mert tudtam, hogy akkor azon nyomban végigsöpör a testemen a pánik minden verziója, és akkor összeroppanok.

- Seol Hi-ah… - lépett oda hozzám Bo Mi, de nem néztem fel, csak a keze után kaptam és megszorítottam azt. – Gyere, üljünk le.

Az egyik lépcső felé vezetett, majd mindketten helyet foglaltunk az egyik üres lépcsőfokon és meredtünk a semmibe. Ahogyan a tekintetemet reszkető kezeimről a nagy kétszárnyú ajtóra vezettem, hirtelen egy emlék tárult a szemeim elé, az agyam legmélyéről előmászva. Tavasz volt, a fák virágokkal voltak tarkítva és a megszokott kis csapatunk nevetve ültünk az egyik ilyen fa árnyékába és arról beszéltünk, hogy éppen hogy fogunk megbukni a közeledő vizsgákon. Akkor valószínű az a jelenet - hogy halott diákok lesznek a suliba mindenütt és félelemtől reszketve várjuk, hogy mikor fognak minket megtalálni – meg sem fordult a fejünkben, sőt szinte lehetetlennek könyveltük volna el. Bár ne lett volna ez az egész lehetséges.

- Pszt, srácok – suttogta Hanbyul, aki eddig a folyosóra vezető ajtónál állt és „őrködött”. – Hallok valamit…

A fiú hangjára felkaptuk a fejünket, és értetlenül néztünk rá, mivel mi nem hallottunk semmit. Guggoló pozíciójából felállva, Jungkook volt az első, aki közelebb merészkedett az ajtóhoz, otthagyva So Jung-ot, a lány ezért odajött hozzánk és onnan figyelte, velünk karöltve a fejleményeket.

- Most már én is hallom… - mondta Jungkook, mire Hanbyul bólintott és tovább füleltek. – Hangokat hallok...

- Meg mintha húznának valamit maguk után…

- A léptek zajából ítélve nem sokan lehetnek, maximum hárman – állapította meg Sunggyu a két srác közé férkőzve, mire majdnem a szívbajt hozta rájuk.

- Ember, csapj valami zajt is ha jössz – korholta le Hanbyul, de miután elért az agyáig mit is javasolt a zajkeltésről, inkább legyintett. – Ó, a franc essen bele, ezek erre jönnek. Gyorsan, mindenki bújjon el ahova tud!

Szót fogadva, mindannyian elbújtunk, meglapultunk és visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy mi is végre meghalljuk, amit a három fiú is említett, akik abban a pillanatban úgy tapadtak a falhoz és az ajtó mögé, mint a festék. A halálos némaság közepette egyszerre hangos léptekre lettünk figyelmesek, és valóban hallatszott egy olyan hang is, mintha valamit húznának maguk után. Dörmögés kísérte lépteiket, beszélgettek, viszont nem tudtam semmit sem kivenni belőle, mert valami elnyomta a hangjukat. Pedig próbáltam koncentrálni, fülelni, de a rémület és a tudatosulás, hogy azok járkálnak a folyosón, akik megöltek annyi sok diákot, és bármelyik percben ránk találhatnak, nos… ez valahogy tompította az érzékszerveimet.

Egyre közelebb és közelebb hallottuk lépteiket, amitől mindenkit majd szétvetett a kétségbeesés, hogy kész, vége, megtalálnak, és nekünk végünk van. Egy pillanatra pedig tényleg azt hittem, hogy nekünk befellegzett, amikor a lépések hirtelen megálltak, egyenesen az ajtó előtt és újra mormogást hallottunk. Valami olyasmit vettem ki az egyiktől, hogy mintha hallott volna valamit, mire egy morgás jött válaszul, ez azt jelentve, hogy kivehetetlen volt, amit mondott, majd továbbmentek, mindannyiunk megkönnyebbülésére. A srácok felé pillantottam, akik a folyosóra vezető ajtó közelében álltak, az arcukon lévő kifejezés fenomenális volt. Úgy néztek, mint akik elmondtak vagy 26 imát és közbe felkészültek arra, hogy nekik annyi.

Amint a léptek egyre halkultak, közelebb merészkedtem a fiúkhoz, Bo Mi-vel a nyomomban, és kidugtuk a fejünket az ajtón csak annyira, hogy utánuk nézzünk és lássuk, hogy végülis mi volt az, amit vonszoltak maguk után. Pár pillanatra láttuk, de az már pont elég volt. Az egyik osztálytársunkat húzták a kezénél fogva a földön, mire a szívem hevesebben kezdett verni, a szám kiszáradt és a véres lyukat kerestem tekintetemmel a fiú szívében. Nincs. A mellkasa fel-le járt. Még életben volt.

Megkövülten néztük, ahogy befordulnak a következő folyosóra, majd fellélegeztünk, amikor végre nem voltak látótávolságra, bennem pedig megcsillant a remény parányi szikrája, hogy talán még vannak túlélők. Egyben viszont az is keresztülsuhant az agyamon, hogy mégis miért hagyták életbe a fiút, amikor mindenki mást megöltek és honnan vonszolhatták elő, hiszen amerről jöttek, ott már kerestünk még túlélőket…

- Az ott egy… pisztoly? – suttogta Byunghun és abba az irányba kezdett sétálni, amerre éppen megállapodott a tekintete.

- Megvesztél? Mi van, ha ez egy csapda? – rántotta vissza a fiút Jungkook és zaklatottan nézett a szemébe.

- Jungkook. Kell az a fegyver. Túl kell élnünk – hámozta le magáról barátja ujjait, majd újra a fegyverért indult.

A pisztolyhoz érve, Byunghun leguggolt, majd felvette a tárgyat, mely lehet azelőtt a diákok meggyilkolásában volt segédeszköz, és várta, ahogy mi is, hogy történjen valami, hogy valóban csapdába sétált-e. A várakozás pedig hiábavaló volt, hiszen minden perc számított, főleg úgy, hogy lassan a nappalt átváltotta az éj. Sunggyu volt az, aki elsőnek lépett Byunghun felé, majd megállt előtte és lenézett a másik fiú kezében lévő fegyverre.

- Most akkor… mi legyen?