3.

  Fogalmam sem volt mennyi ideig öleltük egymást, viszont abban teljesen biztos voltam, hogy barátnőim annyira meg voltak rémülve, hogy nagyon nehezen tudtak csak elereszteni minket. Aggódó és szomorú pillantást vetettem mindkettőre, miközben felmértem, hogy nem esett-e bajuk, nincsenek-e megsebesülve, de hála isten, semmi bajuk sem volt, azon kívül, hogy remegő kezekkel és lábakkal álltak előttünk. Amint egy kicsit eltávolodtam So Jung-tól és odamentem Ji Yeon-hoz, hogy őt is megöleljem, Jungkook olyan sebességgel szaladt oda barátnőmhöz, hogy azt hittem cselekedetével teljesen le veszi a lábáról, szó szerint. Bár So Jung szemei elkerekedtek a fiú hirtelen tettétől, mégis remegő kezeit felemelte, a fiú hátára helyezte őket és visszaölelte. Meghatódva néztem a jelenetet, egy pillanatra teljesen megfeledkezve, hogy milyen helyzetben is voltunk, hogy bármelyik pillanatban ránk találhattak, hogy minden másodperc számított. Egy kövér könnycsepp utat engedve magának lustán legördült az arcomon, amire pedig észrevehettem és letörölhettem volna, Byunghun jóval megelőzött, meleg kezét arcomra helyezte, majd hüvelykujjával letörölte könnyem. Pislogva néztem fel rá, de ő csak megrázta a fejét és mellém állva nézte barátját, aki lassan eleresztette barátnőmet, miközben ő is végignézett rajta, megbizonyosodott testi épségéről.

- Annyira örülök, hogy nem esett bajotok – mondta megkönnyebbülten Bo Mi.
- Lányok, nem tudjátok, hogy a többiekkel mi lett? Hogy hova hurcolták őket? – kérdeztem reménykedve, de amikor láttam, hogy Ji Yeon tekintete elsötétül és So Jung szomorúan nézte kezeit, hamar le tudtam vonni a következtetést.
- Nem tudjuk – rázta meg a fejét Ji Yeon lemondóan.
- A nagy sokk és fejetlenség miatt azt sem tudom mi hogyan úsztuk meg. Sajnálom, nem vagyunk nagy segítség. – hajtotta le a fejét So Jung, mire Jungkook a vállára tette a kezét.- Az a lényeg, hogy jól vagytok – mondta a fiú, én pedig csak egyetértően bólintottam.
- Azt félretéve, hogy halálra voltunk rémülve egész végig, nehogy megtaláljanak és majd rosszul lettünk, amikor megláttuk, hogy mit műveltek a többiekkel, igen, testileg jól, viszont lelkileg roncsok vagyunk – hadarta el egy szuszra mellettem álló barátnőm, egy csepp gúnnyal a hangjába.
- Ji Yeon, megértem, hogy ideges vagy, de az iróniára most semmi szükség, hiszen nagyon aggódtunk értetek – mondtam, rosszalló pillantásokat küldve barátnőm felé.
- Oké, jó, bocs – szippantott élesen egyet a levegőből, majd lassan kifújta azt. – Kicsit besokaltam.
- Mint mindenki… - szólalt meg halkan Byunghun, mire kissé a frászt hozta rám.

  Erre senki sem tudott mondani semmit sem, így csak csendben meredtünk magunk elé és hallottam, hogy mindenkinek szaporán kattogott az agya, engem is beleértve. Lassan végignéztem az eddig összegyűjtött túlélőkön. Éreztem, ahogyan a kezem izzadni kezd és önkéntelenül is a szám szélét kezdtem rágni, azon agyalva, hogy mi legyen a következő lépésünk. A síri csendet suttogás zavarta meg, így a hangok irányába néztem, ahol a másik osztályból való két lány éppen egy belemerült eszmecserét folytatott. Összehúzott szemekkel figyeltem őket egy ideig, majd amikor észrevették, hogy nagyon bámulom őket, hirtelen az egyik kiegyenesedett.

- Most, hogy megtaláltuk a lányokat, elmehetnénk… ?– szólalt meg, remegő hanggal.
- Eh? – lepődött meg mindenki egyszerre és pislogás nélkül meredtünk a lányra.
- Te komolyan képes lennél elmenni és itt hagyni a többieket? – kérdezte Hanbyul hitetlen arckifejezéssel.
- De hát nem is tudjuk mi lett velünk! Lehet nem is élnek már! – szólalt fel a másik lány is, minek következtében éreztem, ahogyan kezeimet lassan ökölbe szorítom.
- Lehet, de lehet még élnek! Ha nem próbáljuk meg megkeresni őket, akkor nem fogjuk megtudni! – fordult felé Sunggyu, hangja ostorként csattant.
- Talán még több túlélő is van! – szállt be a veszekedésbe Bo Mi is.- Várjatok – ekkor Byunghun-on volt a sor, hogy megszólaljon. – Mindannyian félünk, féltjük egymást, féltjük az elhurcoltakat. Ahogy mondtátok, lehet már nem élnek, de mi van, ha mégis? Mi van, ha csak arra várnak, hogy valaki megtalálja őket, mint ahogyan So Jung és Ji Yeon tette? Mondjuk annak a valószínűsége is fennáll, hogy már nincsenek is az épületben, viszont újra megkérdezem, mi van, ha mégis? Ez most nem arról szól, hogy mennyire szeretjük a másikat, hanem arról, hogy ha van egy parányi esély arra, hogy találunk túlélőket, akkor megragadjuk az alkalmat és cselekszünk. Nekem nem engedné a lelkiismeretem, hogy tovább éljek, azzal a tudattal, hogy meg sem próbáltam segíteni rajtuk. Nektek engedné?

  Ámulva hallgattam a mellettem beszélő fiú mondandóját, miképp teljes mértékben elmondta mindazt, ami belőlem is kikívánkozott. Csodálat költözött a szívembe és bár akkor még túl nagy volt a nyomás rajtam, hogy észrevegyem, de lassan, apró lépésekkel ugyan, viszont kezdtem belészeretni.

  Byunghun mondandója, amint láttam, mindenkiben nagy nyomot hagyott, hiszen jól belegondolva mindenben igaza volt. Ismét csend telepedett csapatunkra, mindenki emésztette az azelőtt elhangzottakat. Elismerő pillantást intéztem a mellettem álló fiúhoz, aki csak megvonta a vállát, majd tekintetét a többiekre emelte, várva a reakciókat. A két lány, meghúzva magukat a földet pásztázták, Jungkook és So Jung egyetértő pillantást váltottak, Bo Mi és Ji Yeon egymás kezét fogva figyelték az eseményeket, miközben Sunggyu és Hanbyul is összenézett, bólintottak, majd az utóbbi felénk irányította tekintetét, miközben nagy levegőt véve belekezdett a mondandójába.

- Oké emberek, akkor csináljuk így. Emelje fel az a kezét, aki maradni akar még túlélőket keresni.

  Habozás nélkül felemeltem a kezem, mire mindenki rám emelte tekintetét. Ugyan borzalmasan féltem, valószínű a lábam remegése is erről árulkodott, viszont tenni akartam valamit a többiekért, hiszen csak együtt voltunk már egy pár éve, nem hagyhattam őket cserben. Bár nem tartoztam nekik semmivel, de ahogy Byunghun is mondta, a tudat, hogy segíthettem rajtuk valamelyest erőt adott ahhoz, hogy ne a félelem uralkodjon el rajtam, hanem a tenni akarás. Követve engem, Byunghun, Bo Mi, Ji Yeon, So Jung, Jungkook, Sunggyu, Hanbyul és még az az egy-két ember is felemelte a kezét, akiket bár annyira nem ismertem, mégis hálás voltam nekik, amiért velünk akarnak tartani. Azonban a két lány lehajtott fejjel állt, ők voltak az egyetlenek, akik nem emelték fel a kezüket. Nem nehezteltem rájuk ezért egy cseppet sem, megértettem a tényt, hogy féltek. Igaz, ez mindenkire releváns volt, mégsem dönthettünk helyettük. Ha nem akartak jönni, akkor tiszteletben kellett tartsuk a döntésüket.

- Khm, szóval… - nézett körül Hanbyul, számolva, hogy hányan emeltük fel kezünket. – Majdnem mindenki hajlandó jönni. Ti ketten pedig – fordult ezúttal a lányokhoz, akik szégyenkező pillantásokat küldtek felé – ha már nem akartok jönni, akkor hívjatok segítséget. Egyvalaki lekísér titeket a kapuig, aki… Sunggyu lesz.
- Huh?! Miért pont én?
- Mert egy kitűnő egyéniség vagy.
- Cöh, ez nem volt valami meggyőző. Na, jó, gyertek akkor – terelte a lányokat a megfelelő irányba, majd elindultak.
- Megvárunk itt, csak siess! – kiáltotta Bo Mi, mire mindenki lepisszegte, hogy halkabban. – Bocsi…
- Addig mi… felhívjuk a rendőrséget – mondta ki Hanbyul nemes egyszerűséggel, mire egymásra nézve, mintha megvilágosodtunk volna, csaptuk össze a tenyerünket.
- Erre hogy nem gondoltunk?
- Eléggé sokkos állapotban voltunk ahhoz, hogy erről sikeresen megfeledkezzünk – pislogott So Jung.
- Rendben. Van valakinél egy működő képes telefon? – húztam elő a zsebemből az említett készüléket, de teljesen le volt merülve. – Az enyém nem megy.
- Nincs térerőm – meredt a telefonja képernyőjére Byunghun.
- Nekem mintha lenne – szólalt meg Jungkook, majd a kezembe helyezte a készüléket, ezzel arra célozva, hogy engem ért a megtiszteltetés, hogy felhívjam a rendőrséget.

  Nagyot sóhajtva vettem át a mobilt, miközben végig azon kattogott az agyam, hogy hogyan is kéne a helyzetünket tálalni. Gondterhelt pillantást vetettem a képernyőre, majd feloldva azt, bepötyögtem a kellő számokat, tárcsáztam, és a fülemhez emeltem a készüléket, minek következtében egy szempillantás alatt mindenki körém gyűlt. Az elmémben cikáztak a gondolatok, viszont amikor végre fogadták a hívást, abban a pillanatban minden addigi elképzelésem szerte foszlott és csak arra tudtam gondolni, hogy segíteniük kell, muszáj látniuk azt, ami ott történt.

- Rendőrség. Mi történt?
- H-haló… A Seoul-i középiskola tanulója vagyok, ahol teljes mészárlás történt! – hadartam hevesen dobogó szívvel.
- Kérem, próbáljon megnyugodni. Írja le a helyzetét.
- P-persze, jó…
- Seol Hi, mond, hogy elhurcolták a többieket! – szólalt meg Ji Yeon.
- És mindenki meg van hallva! – mondta So Jung.
- A maszkos embereket se hagyd ki! – hallottam meg valahonnan Jungkook hangját is.
- Szóval… ahogyan azt a barátaim is említették…
- Ez egy rossz vicc, ugye? – nevetett fel a vonal másik végén lévő férfi hang.
- Nem! Dehogyis!
- Hazugságokkal nem foglalkozunk, szórakozzatok valaki mással, kölykök.
- De ez mind igaz! A diákok mind halottak, eddig csak mi vagyunk az egyetlen túlélők, viszont még lehetnek többen is! Az osztálytársaim is lehet még életben vannak valahol! Kérem, segítsenek! – kiáltoztam kétségbeesetten, amikor is észrevettem, hogy már a süket telefonba beszélek. – Haló? Haló! A francba!

  Legszívesebben azon nyomban földhöz vágtam volna kezeimben tartott készüléket, de mégsem tettem, hiszen egy: nem is az enyém volt, kettő: még szükségünk lehet rá a későbbiekben. Kezemet lassan leeresztettem, amely még mindig reszketett, de már rég nem a félelemtől, hanem a dühtől, mely lassan az egész testemet bejárta. A tehetetlenség olyan erővel sújtott le rám, mintha egy hatalmas pofont kaptam volna, de nem bírtam visszaütni. Mély levegőt véve próbáltam magam lenyugtatni, mert éreztem, hogy az idegesség mellé lassan társulni kezd a pánik is, amit nem engedhettem meg magamnak. Erőt véve magamon, felnéztem a körülöttem lévőkre, de mindenkinek ugyan azt a reakciót véltem felfedezni arcukon, mint a sajátomon.

- Nem hittek nekünk, ugye? – kérdezte, szinte már suttogva, Bo Mi.
- Nem – ráztam meg a fejem, majd visszanyújtottam a készüléket jogos tulajdonosának. – Magunkra vagyunk utalva, egészen addig, míg remélhetőleg a két lány segítséget nem hoz.
- De hát miért nem hittek nekünk?! Hiszen csak az igazat mondtuk! – borult ki teljesen So Jung.
- Te elhinnéd ezt az egészet, ha nem élted volna át? – tette fel a költői kérdést Jungkook, miközben szemei üresen meredtek a semmibe.

  Ezek után mindenki próbálta magát kellőképpen lenyugtatni, mert nem engedhettünk meg magunknak, hogy a pánik és a düh elködösítse elménket, tisztán és ésszerűen kellett gondolkodnunk ahhoz, hogy esélyünk legyen a túlélésre. Csak egy bökkenő volt a tervünk kivitelezésében, melyre senki sem gondolt, és ami még nagyobb pánikot keltett bennem. A maszkosok minden valószínűséggel fel voltak szerelkezve különb féle fegyverekkel, mi pedig üres kézzel próbálunk mentőakciót végezni. A remegés újra előjött kezeimben, de nem akartam, hogy a többiek észrevegyék rajtam, ezért ökölbe szorítottam a kezem, így próbáltam palástolni, hogy kételyeim kezdtek támadni az egész helyzetünkkel és megoldásainkkal kapcsolatban.

  Amikor már azon gondolkodtam, hogy megosztom a többiekkel is a felvetett problémát, szapora léptek zajára lettünk figyelmesek. Kikívánkozó szavaimat lenyeltem és inkább besurrantunk a büfébe, majd a pult mögött elbújva hallgattuk, ahogyan a léptek egyre közelebb és közelebb kerülnek. Pár másodperc múlva a léptek zajához emberi hangok is társultak, melyek egyáltalán nem voltak ismerősek. Félelmemben még a levegő is bennrekedt a tüdőmben, úgy hallgattam a kintről beszűrődő hangokat. Bár beszélgetésükből nem sokat tudtam kivenni, annyira el voltam azzal foglalva, hogy magamban ismételjem újra és újra azt, hogy csak nehogy megtaláljanak, annyit mégis le tudtam következtetni, hogy hárman vagy négyen voltak, a különböző hangszintek alapján. Abban a pillanatban teljesen át tudtam élni azt a félelmet, amiről So Jung és Ji Yeon beszélt. Csak abban reménykedhettem, hogy Sunggyu-t és a két lányt nem fogták el, vagy rosszabb, nem ölték meg.

  Mindenki síri csendben várta, hogy a kint tébláboló emberek végre eltűnjenek és imádkoztunk, hogy ne találjanak ránk. Amikor végre már nem hallottuk a hangjukat, Byunghun lassan kimerészkedett, majd alaposan körbenézett. Kíváncsian dugtam ki a fejemet a pult mögül, amikor is újra léptek zaja ütötte meg a fülünket, de ez már sokkal gyorsabb volt, mint az azelőtti. Már azt hittem, hogy egy újabb csapat maszkos tűnt fel, de megkönnyebbülésemre Sunggyu és a két lány fékezett le a büfé előtt, mire mindenki előbújt.

- Sunggyu, mi történt? Találkoztatok a maszkosokkal? – ment oda a levegőért kapkodó diákokhoz Byunghun.
- Majdnem… találkoztunk…velük, csak… siker-sikeresen elbújtunk.
- Oké, fújd ki magad – sétált mellé Jungkook komor arckifejezéssel.
- Srácok, nagy baj van… - mondta az egyik lány, mire mind egyszerre kaptuk oda a tekintetünk. – A kapu… a kaput bezárták! Mostmár nem jutunk ki innen! – mondta, kétségbeesett hangja pedig ismét felélesztette bennünk a pánikot.

  Ledermedve meredtünk magunk elé, én pedig egyre csak a lány szavait ismételgettem a fejemben. Önkívületben álltam a többiekkel körülöttem és még mielőtt magamhoz térhettem volna, mindenki rohanni kezdett oda, ahonnan nemrég még Sunggyu tért vissza a két lány társaságában. Mivel láthatta, hogy egy tapodtat sem mozdultam, Byunghun megragadta a kezem és maga után kezdett vonszolni, miközben magamban abban reménykedtem, hogy mindez egy rossz álom és hamarosan felébredek.

Annyeong, kedves olvasóim~!
Végre jelentkezem ezzel a ficimmel is, melynek már olyan régóta nem írtam új részt. Igaz, be kell vallanom, nem tudom, hogy érdekel-e valakit ez a történetem, viszont azért reménykedve mégis felraktam, hátha felkelti a figyelmeteket.
A másik két ficimnek az új részeivel is nemsoká jelentkezem, bár nem tudom pontosan mikor is lesz az a nemsoká, majd elválik ><
Addig is köszönöm, hogy elolvastátok ezt a részt is, remélem elnyerte a tetszéseteket!
A következő részig~
Chu~
Blueberry

13.rész

  Mellkasom szaporán emelkedett és süllyedt, légzésemet a korábbi sokkos helyzet miatt nem tudtam csillapítani. Myungsoo-ba kapaszkodva próbáltam minden erőmmel lenyugtatni magam, miközben a srác a nevemet ismételgette és azt kérdezte egyfolytában, hogy minden rendben van-e, megsérültem-e és még minden mást, de nem tudtam koncentrálni mondandójára, csak egy-két szó morzsát fogott fel az agyam, mivel elmémet teljesen elködösítette az azelőtt felvillanó képek sorozata. Mint minden egyes alkalommal, akkor is nagyon felzaklattak a látottak, bár nem tudtam teljesen kivenni, hogy mire is akartak utalni az emlék foszlányok, ha egyáltalán lehetett annak nevezni őket. A döntésem, melyet aznap tettem, hogy nem fogok az emlékeimen és a múltamon gondolkodni, meghiúsulni látszott.

- Sun Hee-ah! Úr isten, jól vagy? – szaladt oda hozzám nagy sebességgel Ha Eun, Hoya és Sungjong társaságában, mely sikeresen kizökkentett rémületemből és hatalmas szemekkel néztem fel rájuk, még mindig erősen kapaszkodva a karjaiban tartó Myungsoo-ba.
- Azt-azt hiszem… - dadogtam meggyötört hangon, mire egyszerre mindenki felsóhajtott, valószínűleg a megkönnyebbüléstől.
- Ilyet többet ne csinálj! Nagyon megrémisztettél! – szidott le barátnőm, majd elhúzott az addig csendben figyelő sráctól és a karjaiba vont. – Még szerencse, hogy Myungsoo-nak jó a reakció ideje, másképp… Ugh, bele se merek gondolni.

  Lassan körbenéztem és a körülöttem lévők arckifejezéseit kezdtem tanulmányozni, persze majdnem mindnek ugyan az a reakció volt látható az arcán, csak kisebb változásokkal. Ha Eun arcán a megrémültség és az aggodalom vívott csatát, Hoya és Sungjong ijedten néztek rám, de az utóbbi srác szeméből mindeközben a megkönnyebbültség és a melegség is áradt, míg Myungsoo arca aggódást, feszültséget és… dühöt tükrözött. Kissé hátrahőköltem arckifejezését látván, nem igazán értettem idegességének lényegét.

  Miközben a két, addig velem foglalkozó srác odafordult barátjukhoz és kikérdezték, hogy minden rendben van-e vele, addig én, kihasználva az alkalmat, míg nem figyelt, próbáltam belőle kiolvasni, hogy mégis miért kelthettem benne idegességet. Bár az agyamba pattant pár ötlet, azoknak mégsem szenteltem sok figyelmet, mert akkor csak fölösleges tézisekkel élnék, amelyek nélkül is igazán komplikált volt az életem, nem kellett még valami, ami jobban összekuszálná a gondolataimat Myungsoo-val kapcsolatban. Ahogy az arcának tanulmányozásába mélyedtem, hirtelen elkapta a pillantásom, melynek következtében a gyomrom dió nagyságúra zsugorodott. Szeme már nem azt sugározta, hogy mennyire mérges volt, hanem inkább valami mély szomorúság költözött tekintetébe, nekem pedig ennyi kellett ahhoz, hogy kizökkenjek kábulatomból, majd szorosan fogva tartva tekintetét megerőltettem magam és rámosolyogtam.

- Nagyon hálás vagyok neked, amiért megmentetted az életem… Köszönöm neked – intéztem szavaimat a még mindig komor Myungsoo-hoz, amivel aztán megtörve a csendet a többiek figyelmét is felkeltettük.
- Hagyd ezt… Nem kell megköszönnöd… - mondta, hangja egyszerre volt meggyötört és hideg, melyre összehúztam a szemöldököm és értetlenül néztem rá.
- De hát...
- Csak azt ígérd meg, hogy többet nem csinálsz ilyet. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra…
- Re-rendben, ígérem – habogtam nagyokat pislogva.

  Ekkor nagyot sóhajtott, én pedig csak figyelni tudtam, ahogyan tekintetét leemeli rólam, feláll, leporolja magát, majd jobb kezét felém nyújtja, mire jómagam, tétovázva ugyan, de elfogadtam, minek utána egy határozott mozdulattal függőlegesbe állított. Elmormoltam egy újabb „köszönöm”-öt, én is lesöpörtem szoknyámról a rátapadt porszemcséket, miközben legjobb barátnőm felé fordultam, aki karba tett kezekkel figyelte a jelenetet,és hol rám, hol Myungsoo-ra nézett. Kicsit zavarba jöttem, főleg azután, hogy Sungjong is olyan vigyort küldött felém, melyből nagyon is jól értettem mire gondolt. Pár percig csak tétlenül álltunk ott, azon a helyen, ahol nem olyan rég még Myungsoo karjaiba kapaszkodva megrémülten ültem, viszont a pindurnyit nyomasztó csendet Ha Eun törte meg, ahogyan összecsapta a tenyereit, azzal a céllal, hogy felkeltse figyelmünk, mely valahol a fellegekben járt, vagyis részemről biztosan.

- Mindenki sikeresen kilépett a rémület fogságából? – tette fel színpadiasan barátnőm a kérdést, mire kicsit hezitálva, de bólogatni kezdtünk. – Remek. Akkor mehetünk enni?
- Ahogy elnézem… - nézett végig a kis csapaton Hoya, majd tekintete megállapodott a mellettem álló Myungsoo-n -… igen, mehetünk!

  Mindenki újra egyet értően bólintott, én viszont nem éreztem késztetést arra, hogy táplálékot juttassak a szervezetembe, mivel a kis baleset után teljesen elment az étvágyam, de nem akartam ünneprontó lenni, ezért egyértelműen beleegyeztem. Barátnőm mellett lépkedve tettem meg vendéglőig vezető utat, jóval távolabb húzódva megmentőmtől, viszont nem tudtam megállni, hogy egyszer-kétszer ne sandítsak irányába, csak pár másodpercre, hogy aztán újra barátnőm és az egyfolytában beszélő Sungjong mondandójának szenteljem a figyelmem, mely arról szólt, mennyire megijedt. Mosolyogva figyeltem őket és párszor elismételtem, hogy ne haragudjanak, amiért rájuk ijesztettem, amire mindig ugyan azt a választ kaptam, hogy máskor vigyázzak magamra. Végleges megnyugtatásukra bólintottam egyet, majd tekintetem az útra szegeztem, minek következtében újra szemeim elé tárultak azok a képkockák, melyeket az incidensem közben láttam: a gyalogátkelő, melynek a közepén álltam, Myungsoo, ahogyan rohant felém, és a fény, mely mindent beborított. Mélyet sóhajtottam, mosolyom egy szempillantás alatt eltűnt az arcomról és erősen a gondolataimba merülve pislogtam az előttem elterülő világra. Kezdtem már nagyon belefáradni ezekbe a folytonos előbukkanó képekbe, melyeket nem tudtam néha hova tenni, hiszen fogalmam sem volt, hogy a mélyen elásott emlékeim kezdenek a felszínre törni vagy csak egyszerűen kezdek megőrülni.

  Mivel láthatta, hogy már egy ideje nem figyelek arra, ami körülöttem zajlik, Ha Eun hirtelen belém karolt, ami megtette a hatását, mivel egyből felé fordítottam a fejem és meglepetten néztem rá, ő viszont csak gyorsan rám kacsintott, majd a fejével jobbra mutatott, jelezve, hogy megérkeztünk. Maga után húzva mentünk be a helyiségbe, ahol már a fiúk a terem egyik sarkában lévő asztalnál ültek és már csupán ránk vártak. Két üres hely maradt az asztalnál: egy Hoya mellett, a másik pedig Myungsoo balján, így Ha Eun egy gyors pillantást vetett rám, amiből rögtön tudtam, hogy mire készül, ezért szúrós tekintettel néztem vissza rá, de nem nagyon használt, hiszen csak annyit tudtam elérni, hogy kuncogjon egyet, majd leült Hoya mellé. Megforgattam a szemeimet, azt követően pedig kelletlenül én is helyet foglaltam.

  Már javában bele voltunk merülve az evésbe, amikor megcsörrent a telefonom. Elnézést kérve felálltam az asztaltól, majd kisétáltam a vendéglő elé, ahol kikotorásztam a táskámból a mind untalanul csörögő készüléket, ránéztem a képernyőre, melyen testvérem neve villogott, ezért felvettem.

- Szia, Min Jae!
- Noona! Veled van Ha Eun? – vágott egyenesen mondandója közepébe, aminek következtében kissé meglepődtem.
- Öm, igen. De miért kérdezed?
- Mert nem veszi fel a telefont! Ajj, meg kell magyarázzak neki egy félreértést! – mondta, hangja kétségbeesetten csengett, mire a gyanakvás apró szikrája jelent meg elmémben.
- Történt valami? Komoly a baj?
- Nem, csak… Aish! Merre vagytok?
- A… szokásos vendéglőnél…
- Oké! Nemsoká ott leszek!
- De Min Jae…

  Mondatom viszont befejezetlen maradt, mivel egyből lerakta a telefont. Hosszakat pislogva néztem a kezemben tartott készülékre, mire eszembe ötlött, hogy nem tudtam neki elmondani, hogy nem voltunk egyedül, viszont már mindegy volt. Megvonva a vállam mentem vissza kis társaságunkhoz, ahol Ha Eun már kíváncsi tekintettel várt rám. Amint leültem, gyorsan megnyitottam a KakaoTalk-ot és írtam neki egy üzenetet, míg a fiúk nem figyeltek, majd könyökömmel meglöktem karját és rámutattam a telefonomra, hogy vegye elő és nézze meg amit írtam. Így is tett, arckifejezése pedig derültből borult lett, mivel üzenetemben megkérdeztem, hogy történt e valami közte és Min Jae között, reakciója alapján pedig arra tudtam következtetni, hogy igen. Nem válaszolt, helyette csak megrázta a fejét és tovább folytatta az evést.

- Amúgy… - szólalt meg Hoya, melyre mindenki odakapta a fejét és kíváncsian néztünk rá, miközben ő tekintetét rám szegezte. –… igaz az, hogy nincsenek emlékeid?
- Na de Hoya! – szólalt fel Ha Eun és Myungsoo egyszerre, mire egymásra néztek, én pedig kuncogni kezdtem.
- Most mi van? Kíváncsi vagyok.
- Ugyan, nincs semmi baj – legyintettem barátnőm és a jobbomon ülő fiú felé, majd pillantásom Ho Won felé irányult. – Igen, amnéziám van, nem emlékszem semmire, ami a múltamhoz köthetne. Pár hónappal ezelőtt volt egy balesetem, minek utána minden addigi emlékem elveszett. Még a családomat sem tudtam beazonosítani, a nevemről nem is beszélve, de ami igazán aggaszt, az az, hogy nem tudom milyen ember voltam még mielőtt megtörtént a visszafordíthatatlan.

  Mondatom befejeztével egy kisebb mosoly jelent meg az arcomon, főleg azok után, hogy szemtanúja voltam a körülöttem lévők arckifejezésének változásában. Úgy néztek rám, mintha valakinek a haláláról meséltem volna. Mondjuk való igaz, hogy azzal a balesettel egy részem meghalt azon a napon, a régi énem valószínűleg odaveszett, viszont nem az volt a lényeg, hanem az, hogy még életben voltam. Tekintetem akaratlanul is a mellettem lévő fiúra irányult, akinek szemében valami kifürkészhetetlen érzés lapult, mintha meg szeretett volna fejteni, csak az a hiányzó puzzle darab miatt nem sikerül a képet összeraknia és még valamilyen érzés, de azt már nem tudtam alaposan megfigyelni, mert hirtelen valaki csuklón ragadta Ha Eun-t és kivonszolta a helyiségből. Elkerekedett szemekkel néztünk utánuk, de amikor megláttam, hogy az a valaki nem volt más, mint Min Jae, csak megingattam a fejem, és visszafordultam a többiekhez.

- Valami fontos megbeszélni valójuk akadt – magyaráztam meg a pár másodperccel történt helyzetet és elnevettem magam. – Amúgy meg nem kell ilyen szomorú arccal néznetek rám, már megbékéltem valamelyest a helyzetemmel. – mondtam, de éreztem, ahogy mondatom súlyként nehezedik a vállamra, hiszen egyáltalán nem voltam kibékülve azzal, hogy csak kép foszlányok jelennek meg előttem, és azt sem tudtam, hogy emlékek e vagy sem.
- Csak… sajnáljuk, ami veled történt.

  Megértően bólintottam, mire Hoya gyorsan témát változtatva kíváncsian kezdett kérdezősködni Min Jae és Ha Eun kapcsolatáról, hogy miért is kellett ilyen sietősen távozniuk, viszont én sem tudtam sok hasznos információval szolgálni, hiszen fogalmam sem volt mégis milyen kapcsolat fűzte őket össze. Információ híján több és több képtelen és irreleváns elméletet szőttek, minek következtében mindenki nevetni kezdett.

  Mivel Ha Eun nem tért vissza köreinkbe, csak egy üzenetet kaptam, hogy másnap mindent el fog mesélni és sajnálja, hogy csak úgy otthagyott, ezért a nap hátra lévő részét kóborlással töltöttem a srácok társaságában. Nagyon jól szórakoztam, így az idő is gyorsan eltelt és mire észbe kaptunk már kezdett besötétedni. Hoya és Sungjong valamilyen mondva csinált ürüggyel elspuriztak, így ketten maradtunk Myungsoo-val, aki felajánlotta, hogy hazakísér. Mivel nem igazán tudtam, hogy mit is mondhatnék neki, ezért egész úton csendben gyalogoltunk egymás mellett. Már majdnem az annál az utcánál jártunk, ahol laktam, amikor sikerült megtalálnom a hangom.

- Köszönöm neked azt, amit ma értem tettél – torpantam meg, hangom hallatán pedig Myungsoo is megállt, felém fordult és már épp szólásra nyitotta ajkait, viszont nem hagytam lehetőséget arra, hogy megszólaljon, mert tovább folytattam. – Tudom, azt mondtad, hogy nem kell megköszönnöm, de én mégis megteszem, mert tényleg nagyon hálás vagyok. Nélküled valószínű, hogy most nem lennék itt.
- Lee Sun Hee…
- Bár csak azt nem értem, hogy miért voltál olyan mérges… Azért, mert nem vigyáztam magamra eléggé? Vagy, mert figyelmetlen voltam?
- Igen, ezért! – mondta kicsit indulatosabban, mint amire számítottam, beletúrva a hajába, majd élesen kifújva a levegőt felém lépett, én pedig már csak reflexből léptem egyet hátra ugyan abban a pillanatban, viszont elkapta a karomat, majd magához húzott és megölelt. – De… inkább… féltem…
- Eh? – óriásira kerekedtek el szemeim és úgy álltam karjai között, mint valami só bálvány, nem
tudtam mihez kezdjek a helyzettel.
- Féltem… Nem akarlak téged is elveszíteni – suttogta, majd erősített szorításán, én pedig szavai hallatán még nagyobbra nyitottam szemeimet, miközben azon töprengtem, hogy álmodom-e, vagy tényleg a valóságban történik mindez velem.

Annyeong, kedves olvasóim!
Tádám~ Meghoztam a következő részt, úgyhogy ne is gondoljon senki se arra, hogy elfelejtkeztem erről a sztoriról, mert szó sincs ilyesmiről, csak nem mindig tudok szakítani időt a megírására, ennyi az egész. Mint mindig, most is remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket és várom a véleményeket hozzászólás vagy pipák formájában.

A következő részig~

Chu~

Blueberry