13.rész

  Mellkasom szaporán emelkedett és süllyedt, légzésemet a korábbi sokkos helyzet miatt nem tudtam csillapítani. Myungsoo-ba kapaszkodva próbáltam minden erőmmel lenyugtatni magam, miközben a srác a nevemet ismételgette és azt kérdezte egyfolytában, hogy minden rendben van-e, megsérültem-e és még minden mást, de nem tudtam koncentrálni mondandójára, csak egy-két szó morzsát fogott fel az agyam, mivel elmémet teljesen elködösítette az azelőtt felvillanó képek sorozata. Mint minden egyes alkalommal, akkor is nagyon felzaklattak a látottak, bár nem tudtam teljesen kivenni, hogy mire is akartak utalni az emlék foszlányok, ha egyáltalán lehetett annak nevezni őket. A döntésem, melyet aznap tettem, hogy nem fogok az emlékeimen és a múltamon gondolkodni, meghiúsulni látszott.

- Sun Hee-ah! Úr isten, jól vagy? – szaladt oda hozzám nagy sebességgel Ha Eun, Hoya és Sungjong társaságában, mely sikeresen kizökkentett rémületemből és hatalmas szemekkel néztem fel rájuk, még mindig erősen kapaszkodva a karjaiban tartó Myungsoo-ba.
- Azt-azt hiszem… - dadogtam meggyötört hangon, mire egyszerre mindenki felsóhajtott, valószínűleg a megkönnyebbüléstől.
- Ilyet többet ne csinálj! Nagyon megrémisztettél! – szidott le barátnőm, majd elhúzott az addig csendben figyelő sráctól és a karjaiba vont. – Még szerencse, hogy Myungsoo-nak jó a reakció ideje, másképp… Ugh, bele se merek gondolni.

  Lassan körbenéztem és a körülöttem lévők arckifejezéseit kezdtem tanulmányozni, persze majdnem mindnek ugyan az a reakció volt látható az arcán, csak kisebb változásokkal. Ha Eun arcán a megrémültség és az aggodalom vívott csatát, Hoya és Sungjong ijedten néztek rám, de az utóbbi srác szeméből mindeközben a megkönnyebbültség és a melegség is áradt, míg Myungsoo arca aggódást, feszültséget és… dühöt tükrözött. Kissé hátrahőköltem arckifejezését látván, nem igazán értettem idegességének lényegét.

  Miközben a két, addig velem foglalkozó srác odafordult barátjukhoz és kikérdezték, hogy minden rendben van-e vele, addig én, kihasználva az alkalmat, míg nem figyelt, próbáltam belőle kiolvasni, hogy mégis miért kelthettem benne idegességet. Bár az agyamba pattant pár ötlet, azoknak mégsem szenteltem sok figyelmet, mert akkor csak fölösleges tézisekkel élnék, amelyek nélkül is igazán komplikált volt az életem, nem kellett még valami, ami jobban összekuszálná a gondolataimat Myungsoo-val kapcsolatban. Ahogy az arcának tanulmányozásába mélyedtem, hirtelen elkapta a pillantásom, melynek következtében a gyomrom dió nagyságúra zsugorodott. Szeme már nem azt sugározta, hogy mennyire mérges volt, hanem inkább valami mély szomorúság költözött tekintetébe, nekem pedig ennyi kellett ahhoz, hogy kizökkenjek kábulatomból, majd szorosan fogva tartva tekintetét megerőltettem magam és rámosolyogtam.

- Nagyon hálás vagyok neked, amiért megmentetted az életem… Köszönöm neked – intéztem szavaimat a még mindig komor Myungsoo-hoz, amivel aztán megtörve a csendet a többiek figyelmét is felkeltettük.
- Hagyd ezt… Nem kell megköszönnöd… - mondta, hangja egyszerre volt meggyötört és hideg, melyre összehúztam a szemöldököm és értetlenül néztem rá.
- De hát...
- Csak azt ígérd meg, hogy többet nem csinálsz ilyet. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra…
- Re-rendben, ígérem – habogtam nagyokat pislogva.

  Ekkor nagyot sóhajtott, én pedig csak figyelni tudtam, ahogyan tekintetét leemeli rólam, feláll, leporolja magát, majd jobb kezét felém nyújtja, mire jómagam, tétovázva ugyan, de elfogadtam, minek utána egy határozott mozdulattal függőlegesbe állított. Elmormoltam egy újabb „köszönöm”-öt, én is lesöpörtem szoknyámról a rátapadt porszemcséket, miközben legjobb barátnőm felé fordultam, aki karba tett kezekkel figyelte a jelenetet,és hol rám, hol Myungsoo-ra nézett. Kicsit zavarba jöttem, főleg azután, hogy Sungjong is olyan vigyort küldött felém, melyből nagyon is jól értettem mire gondolt. Pár percig csak tétlenül álltunk ott, azon a helyen, ahol nem olyan rég még Myungsoo karjaiba kapaszkodva megrémülten ültem, viszont a pindurnyit nyomasztó csendet Ha Eun törte meg, ahogyan összecsapta a tenyereit, azzal a céllal, hogy felkeltse figyelmünk, mely valahol a fellegekben járt, vagyis részemről biztosan.

- Mindenki sikeresen kilépett a rémület fogságából? – tette fel színpadiasan barátnőm a kérdést, mire kicsit hezitálva, de bólogatni kezdtünk. – Remek. Akkor mehetünk enni?
- Ahogy elnézem… - nézett végig a kis csapaton Hoya, majd tekintete megállapodott a mellettem álló Myungsoo-n -… igen, mehetünk!

  Mindenki újra egyet értően bólintott, én viszont nem éreztem késztetést arra, hogy táplálékot juttassak a szervezetembe, mivel a kis baleset után teljesen elment az étvágyam, de nem akartam ünneprontó lenni, ezért egyértelműen beleegyeztem. Barátnőm mellett lépkedve tettem meg vendéglőig vezető utat, jóval távolabb húzódva megmentőmtől, viszont nem tudtam megállni, hogy egyszer-kétszer ne sandítsak irányába, csak pár másodpercre, hogy aztán újra barátnőm és az egyfolytában beszélő Sungjong mondandójának szenteljem a figyelmem, mely arról szólt, mennyire megijedt. Mosolyogva figyeltem őket és párszor elismételtem, hogy ne haragudjanak, amiért rájuk ijesztettem, amire mindig ugyan azt a választ kaptam, hogy máskor vigyázzak magamra. Végleges megnyugtatásukra bólintottam egyet, majd tekintetem az útra szegeztem, minek következtében újra szemeim elé tárultak azok a képkockák, melyeket az incidensem közben láttam: a gyalogátkelő, melynek a közepén álltam, Myungsoo, ahogyan rohant felém, és a fény, mely mindent beborított. Mélyet sóhajtottam, mosolyom egy szempillantás alatt eltűnt az arcomról és erősen a gondolataimba merülve pislogtam az előttem elterülő világra. Kezdtem már nagyon belefáradni ezekbe a folytonos előbukkanó képekbe, melyeket nem tudtam néha hova tenni, hiszen fogalmam sem volt, hogy a mélyen elásott emlékeim kezdenek a felszínre törni vagy csak egyszerűen kezdek megőrülni.

  Mivel láthatta, hogy már egy ideje nem figyelek arra, ami körülöttem zajlik, Ha Eun hirtelen belém karolt, ami megtette a hatását, mivel egyből felé fordítottam a fejem és meglepetten néztem rá, ő viszont csak gyorsan rám kacsintott, majd a fejével jobbra mutatott, jelezve, hogy megérkeztünk. Maga után húzva mentünk be a helyiségbe, ahol már a fiúk a terem egyik sarkában lévő asztalnál ültek és már csupán ránk vártak. Két üres hely maradt az asztalnál: egy Hoya mellett, a másik pedig Myungsoo balján, így Ha Eun egy gyors pillantást vetett rám, amiből rögtön tudtam, hogy mire készül, ezért szúrós tekintettel néztem vissza rá, de nem nagyon használt, hiszen csak annyit tudtam elérni, hogy kuncogjon egyet, majd leült Hoya mellé. Megforgattam a szemeimet, azt követően pedig kelletlenül én is helyet foglaltam.

  Már javában bele voltunk merülve az evésbe, amikor megcsörrent a telefonom. Elnézést kérve felálltam az asztaltól, majd kisétáltam a vendéglő elé, ahol kikotorásztam a táskámból a mind untalanul csörögő készüléket, ránéztem a képernyőre, melyen testvérem neve villogott, ezért felvettem.

- Szia, Min Jae!
- Noona! Veled van Ha Eun? – vágott egyenesen mondandója közepébe, aminek következtében kissé meglepődtem.
- Öm, igen. De miért kérdezed?
- Mert nem veszi fel a telefont! Ajj, meg kell magyarázzak neki egy félreértést! – mondta, hangja kétségbeesetten csengett, mire a gyanakvás apró szikrája jelent meg elmémben.
- Történt valami? Komoly a baj?
- Nem, csak… Aish! Merre vagytok?
- A… szokásos vendéglőnél…
- Oké! Nemsoká ott leszek!
- De Min Jae…

  Mondatom viszont befejezetlen maradt, mivel egyből lerakta a telefont. Hosszakat pislogva néztem a kezemben tartott készülékre, mire eszembe ötlött, hogy nem tudtam neki elmondani, hogy nem voltunk egyedül, viszont már mindegy volt. Megvonva a vállam mentem vissza kis társaságunkhoz, ahol Ha Eun már kíváncsi tekintettel várt rám. Amint leültem, gyorsan megnyitottam a KakaoTalk-ot és írtam neki egy üzenetet, míg a fiúk nem figyeltek, majd könyökömmel meglöktem karját és rámutattam a telefonomra, hogy vegye elő és nézze meg amit írtam. Így is tett, arckifejezése pedig derültből borult lett, mivel üzenetemben megkérdeztem, hogy történt e valami közte és Min Jae között, reakciója alapján pedig arra tudtam következtetni, hogy igen. Nem válaszolt, helyette csak megrázta a fejét és tovább folytatta az evést.

- Amúgy… - szólalt meg Hoya, melyre mindenki odakapta a fejét és kíváncsian néztünk rá, miközben ő tekintetét rám szegezte. –… igaz az, hogy nincsenek emlékeid?
- Na de Hoya! – szólalt fel Ha Eun és Myungsoo egyszerre, mire egymásra néztek, én pedig kuncogni kezdtem.
- Most mi van? Kíváncsi vagyok.
- Ugyan, nincs semmi baj – legyintettem barátnőm és a jobbomon ülő fiú felé, majd pillantásom Ho Won felé irányult. – Igen, amnéziám van, nem emlékszem semmire, ami a múltamhoz köthetne. Pár hónappal ezelőtt volt egy balesetem, minek utána minden addigi emlékem elveszett. Még a családomat sem tudtam beazonosítani, a nevemről nem is beszélve, de ami igazán aggaszt, az az, hogy nem tudom milyen ember voltam még mielőtt megtörtént a visszafordíthatatlan.

  Mondatom befejeztével egy kisebb mosoly jelent meg az arcomon, főleg azok után, hogy szemtanúja voltam a körülöttem lévők arckifejezésének változásában. Úgy néztek rám, mintha valakinek a haláláról meséltem volna. Mondjuk való igaz, hogy azzal a balesettel egy részem meghalt azon a napon, a régi énem valószínűleg odaveszett, viszont nem az volt a lényeg, hanem az, hogy még életben voltam. Tekintetem akaratlanul is a mellettem lévő fiúra irányult, akinek szemében valami kifürkészhetetlen érzés lapult, mintha meg szeretett volna fejteni, csak az a hiányzó puzzle darab miatt nem sikerül a képet összeraknia és még valamilyen érzés, de azt már nem tudtam alaposan megfigyelni, mert hirtelen valaki csuklón ragadta Ha Eun-t és kivonszolta a helyiségből. Elkerekedett szemekkel néztünk utánuk, de amikor megláttam, hogy az a valaki nem volt más, mint Min Jae, csak megingattam a fejem, és visszafordultam a többiekhez.

- Valami fontos megbeszélni valójuk akadt – magyaráztam meg a pár másodperccel történt helyzetet és elnevettem magam. – Amúgy meg nem kell ilyen szomorú arccal néznetek rám, már megbékéltem valamelyest a helyzetemmel. – mondtam, de éreztem, ahogy mondatom súlyként nehezedik a vállamra, hiszen egyáltalán nem voltam kibékülve azzal, hogy csak kép foszlányok jelennek meg előttem, és azt sem tudtam, hogy emlékek e vagy sem.
- Csak… sajnáljuk, ami veled történt.

  Megértően bólintottam, mire Hoya gyorsan témát változtatva kíváncsian kezdett kérdezősködni Min Jae és Ha Eun kapcsolatáról, hogy miért is kellett ilyen sietősen távozniuk, viszont én sem tudtam sok hasznos információval szolgálni, hiszen fogalmam sem volt mégis milyen kapcsolat fűzte őket össze. Információ híján több és több képtelen és irreleváns elméletet szőttek, minek következtében mindenki nevetni kezdett.

  Mivel Ha Eun nem tért vissza köreinkbe, csak egy üzenetet kaptam, hogy másnap mindent el fog mesélni és sajnálja, hogy csak úgy otthagyott, ezért a nap hátra lévő részét kóborlással töltöttem a srácok társaságában. Nagyon jól szórakoztam, így az idő is gyorsan eltelt és mire észbe kaptunk már kezdett besötétedni. Hoya és Sungjong valamilyen mondva csinált ürüggyel elspuriztak, így ketten maradtunk Myungsoo-val, aki felajánlotta, hogy hazakísér. Mivel nem igazán tudtam, hogy mit is mondhatnék neki, ezért egész úton csendben gyalogoltunk egymás mellett. Már majdnem az annál az utcánál jártunk, ahol laktam, amikor sikerült megtalálnom a hangom.

- Köszönöm neked azt, amit ma értem tettél – torpantam meg, hangom hallatán pedig Myungsoo is megállt, felém fordult és már épp szólásra nyitotta ajkait, viszont nem hagytam lehetőséget arra, hogy megszólaljon, mert tovább folytattam. – Tudom, azt mondtad, hogy nem kell megköszönnöm, de én mégis megteszem, mert tényleg nagyon hálás vagyok. Nélküled valószínű, hogy most nem lennék itt.
- Lee Sun Hee…
- Bár csak azt nem értem, hogy miért voltál olyan mérges… Azért, mert nem vigyáztam magamra eléggé? Vagy, mert figyelmetlen voltam?
- Igen, ezért! – mondta kicsit indulatosabban, mint amire számítottam, beletúrva a hajába, majd élesen kifújva a levegőt felém lépett, én pedig már csak reflexből léptem egyet hátra ugyan abban a pillanatban, viszont elkapta a karomat, majd magához húzott és megölelt. – De… inkább… féltem…
- Eh? – óriásira kerekedtek el szemeim és úgy álltam karjai között, mint valami só bálvány, nem
tudtam mihez kezdjek a helyzettel.
- Féltem… Nem akarlak téged is elveszíteni – suttogta, majd erősített szorításán, én pedig szavai hallatán még nagyobbra nyitottam szemeimet, miközben azon töprengtem, hogy álmodom-e, vagy tényleg a valóságban történik mindez velem.

Annyeong, kedves olvasóim!
Tádám~ Meghoztam a következő részt, úgyhogy ne is gondoljon senki se arra, hogy elfelejtkeztem erről a sztoriról, mert szó sincs ilyesmiről, csak nem mindig tudok szakítani időt a megírására, ennyi az egész. Mint mindig, most is remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket és várom a véleményeket hozzászólás vagy pipák formájában.

A következő részig~

Chu~

Blueberry