3.

  Fogalmam sem volt mennyi ideig öleltük egymást, viszont abban teljesen biztos voltam, hogy barátnőim annyira meg voltak rémülve, hogy nagyon nehezen tudtak csak elereszteni minket. Aggódó és szomorú pillantást vetettem mindkettőre, miközben felmértem, hogy nem esett-e bajuk, nincsenek-e megsebesülve, de hála isten, semmi bajuk sem volt, azon kívül, hogy remegő kezekkel és lábakkal álltak előttünk. Amint egy kicsit eltávolodtam So Jung-tól és odamentem Ji Yeon-hoz, hogy őt is megöleljem, Jungkook olyan sebességgel szaladt oda barátnőmhöz, hogy azt hittem cselekedetével teljesen le veszi a lábáról, szó szerint. Bár So Jung szemei elkerekedtek a fiú hirtelen tettétől, mégis remegő kezeit felemelte, a fiú hátára helyezte őket és visszaölelte. Meghatódva néztem a jelenetet, egy pillanatra teljesen megfeledkezve, hogy milyen helyzetben is voltunk, hogy bármelyik pillanatban ránk találhattak, hogy minden másodperc számított. Egy kövér könnycsepp utat engedve magának lustán legördült az arcomon, amire pedig észrevehettem és letörölhettem volna, Byunghun jóval megelőzött, meleg kezét arcomra helyezte, majd hüvelykujjával letörölte könnyem. Pislogva néztem fel rá, de ő csak megrázta a fejét és mellém állva nézte barátját, aki lassan eleresztette barátnőmet, miközben ő is végignézett rajta, megbizonyosodott testi épségéről.

- Annyira örülök, hogy nem esett bajotok – mondta megkönnyebbülten Bo Mi.
- Lányok, nem tudjátok, hogy a többiekkel mi lett? Hogy hova hurcolták őket? – kérdeztem reménykedve, de amikor láttam, hogy Ji Yeon tekintete elsötétül és So Jung szomorúan nézte kezeit, hamar le tudtam vonni a következtetést.
- Nem tudjuk – rázta meg a fejét Ji Yeon lemondóan.
- A nagy sokk és fejetlenség miatt azt sem tudom mi hogyan úsztuk meg. Sajnálom, nem vagyunk nagy segítség. – hajtotta le a fejét So Jung, mire Jungkook a vállára tette a kezét.- Az a lényeg, hogy jól vagytok – mondta a fiú, én pedig csak egyetértően bólintottam.
- Azt félretéve, hogy halálra voltunk rémülve egész végig, nehogy megtaláljanak és majd rosszul lettünk, amikor megláttuk, hogy mit műveltek a többiekkel, igen, testileg jól, viszont lelkileg roncsok vagyunk – hadarta el egy szuszra mellettem álló barátnőm, egy csepp gúnnyal a hangjába.
- Ji Yeon, megértem, hogy ideges vagy, de az iróniára most semmi szükség, hiszen nagyon aggódtunk értetek – mondtam, rosszalló pillantásokat küldve barátnőm felé.
- Oké, jó, bocs – szippantott élesen egyet a levegőből, majd lassan kifújta azt. – Kicsit besokaltam.
- Mint mindenki… - szólalt meg halkan Byunghun, mire kissé a frászt hozta rám.

  Erre senki sem tudott mondani semmit sem, így csak csendben meredtünk magunk elé és hallottam, hogy mindenkinek szaporán kattogott az agya, engem is beleértve. Lassan végignéztem az eddig összegyűjtött túlélőkön. Éreztem, ahogyan a kezem izzadni kezd és önkéntelenül is a szám szélét kezdtem rágni, azon agyalva, hogy mi legyen a következő lépésünk. A síri csendet suttogás zavarta meg, így a hangok irányába néztem, ahol a másik osztályból való két lány éppen egy belemerült eszmecserét folytatott. Összehúzott szemekkel figyeltem őket egy ideig, majd amikor észrevették, hogy nagyon bámulom őket, hirtelen az egyik kiegyenesedett.

- Most, hogy megtaláltuk a lányokat, elmehetnénk… ?– szólalt meg, remegő hanggal.
- Eh? – lepődött meg mindenki egyszerre és pislogás nélkül meredtünk a lányra.
- Te komolyan képes lennél elmenni és itt hagyni a többieket? – kérdezte Hanbyul hitetlen arckifejezéssel.
- De hát nem is tudjuk mi lett velünk! Lehet nem is élnek már! – szólalt fel a másik lány is, minek következtében éreztem, ahogyan kezeimet lassan ökölbe szorítom.
- Lehet, de lehet még élnek! Ha nem próbáljuk meg megkeresni őket, akkor nem fogjuk megtudni! – fordult felé Sunggyu, hangja ostorként csattant.
- Talán még több túlélő is van! – szállt be a veszekedésbe Bo Mi is.- Várjatok – ekkor Byunghun-on volt a sor, hogy megszólaljon. – Mindannyian félünk, féltjük egymást, féltjük az elhurcoltakat. Ahogy mondtátok, lehet már nem élnek, de mi van, ha mégis? Mi van, ha csak arra várnak, hogy valaki megtalálja őket, mint ahogyan So Jung és Ji Yeon tette? Mondjuk annak a valószínűsége is fennáll, hogy már nincsenek is az épületben, viszont újra megkérdezem, mi van, ha mégis? Ez most nem arról szól, hogy mennyire szeretjük a másikat, hanem arról, hogy ha van egy parányi esély arra, hogy találunk túlélőket, akkor megragadjuk az alkalmat és cselekszünk. Nekem nem engedné a lelkiismeretem, hogy tovább éljek, azzal a tudattal, hogy meg sem próbáltam segíteni rajtuk. Nektek engedné?

  Ámulva hallgattam a mellettem beszélő fiú mondandóját, miképp teljes mértékben elmondta mindazt, ami belőlem is kikívánkozott. Csodálat költözött a szívembe és bár akkor még túl nagy volt a nyomás rajtam, hogy észrevegyem, de lassan, apró lépésekkel ugyan, viszont kezdtem belészeretni.

  Byunghun mondandója, amint láttam, mindenkiben nagy nyomot hagyott, hiszen jól belegondolva mindenben igaza volt. Ismét csend telepedett csapatunkra, mindenki emésztette az azelőtt elhangzottakat. Elismerő pillantást intéztem a mellettem álló fiúhoz, aki csak megvonta a vállát, majd tekintetét a többiekre emelte, várva a reakciókat. A két lány, meghúzva magukat a földet pásztázták, Jungkook és So Jung egyetértő pillantást váltottak, Bo Mi és Ji Yeon egymás kezét fogva figyelték az eseményeket, miközben Sunggyu és Hanbyul is összenézett, bólintottak, majd az utóbbi felénk irányította tekintetét, miközben nagy levegőt véve belekezdett a mondandójába.

- Oké emberek, akkor csináljuk így. Emelje fel az a kezét, aki maradni akar még túlélőket keresni.

  Habozás nélkül felemeltem a kezem, mire mindenki rám emelte tekintetét. Ugyan borzalmasan féltem, valószínű a lábam remegése is erről árulkodott, viszont tenni akartam valamit a többiekért, hiszen csak együtt voltunk már egy pár éve, nem hagyhattam őket cserben. Bár nem tartoztam nekik semmivel, de ahogy Byunghun is mondta, a tudat, hogy segíthettem rajtuk valamelyest erőt adott ahhoz, hogy ne a félelem uralkodjon el rajtam, hanem a tenni akarás. Követve engem, Byunghun, Bo Mi, Ji Yeon, So Jung, Jungkook, Sunggyu, Hanbyul és még az az egy-két ember is felemelte a kezét, akiket bár annyira nem ismertem, mégis hálás voltam nekik, amiért velünk akarnak tartani. Azonban a két lány lehajtott fejjel állt, ők voltak az egyetlenek, akik nem emelték fel a kezüket. Nem nehezteltem rájuk ezért egy cseppet sem, megértettem a tényt, hogy féltek. Igaz, ez mindenkire releváns volt, mégsem dönthettünk helyettük. Ha nem akartak jönni, akkor tiszteletben kellett tartsuk a döntésüket.

- Khm, szóval… - nézett körül Hanbyul, számolva, hogy hányan emeltük fel kezünket. – Majdnem mindenki hajlandó jönni. Ti ketten pedig – fordult ezúttal a lányokhoz, akik szégyenkező pillantásokat küldtek felé – ha már nem akartok jönni, akkor hívjatok segítséget. Egyvalaki lekísér titeket a kapuig, aki… Sunggyu lesz.
- Huh?! Miért pont én?
- Mert egy kitűnő egyéniség vagy.
- Cöh, ez nem volt valami meggyőző. Na, jó, gyertek akkor – terelte a lányokat a megfelelő irányba, majd elindultak.
- Megvárunk itt, csak siess! – kiáltotta Bo Mi, mire mindenki lepisszegte, hogy halkabban. – Bocsi…
- Addig mi… felhívjuk a rendőrséget – mondta ki Hanbyul nemes egyszerűséggel, mire egymásra nézve, mintha megvilágosodtunk volna, csaptuk össze a tenyerünket.
- Erre hogy nem gondoltunk?
- Eléggé sokkos állapotban voltunk ahhoz, hogy erről sikeresen megfeledkezzünk – pislogott So Jung.
- Rendben. Van valakinél egy működő képes telefon? – húztam elő a zsebemből az említett készüléket, de teljesen le volt merülve. – Az enyém nem megy.
- Nincs térerőm – meredt a telefonja képernyőjére Byunghun.
- Nekem mintha lenne – szólalt meg Jungkook, majd a kezembe helyezte a készüléket, ezzel arra célozva, hogy engem ért a megtiszteltetés, hogy felhívjam a rendőrséget.

  Nagyot sóhajtva vettem át a mobilt, miközben végig azon kattogott az agyam, hogy hogyan is kéne a helyzetünket tálalni. Gondterhelt pillantást vetettem a képernyőre, majd feloldva azt, bepötyögtem a kellő számokat, tárcsáztam, és a fülemhez emeltem a készüléket, minek következtében egy szempillantás alatt mindenki körém gyűlt. Az elmémben cikáztak a gondolatok, viszont amikor végre fogadták a hívást, abban a pillanatban minden addigi elképzelésem szerte foszlott és csak arra tudtam gondolni, hogy segíteniük kell, muszáj látniuk azt, ami ott történt.

- Rendőrség. Mi történt?
- H-haló… A Seoul-i középiskola tanulója vagyok, ahol teljes mészárlás történt! – hadartam hevesen dobogó szívvel.
- Kérem, próbáljon megnyugodni. Írja le a helyzetét.
- P-persze, jó…
- Seol Hi, mond, hogy elhurcolták a többieket! – szólalt meg Ji Yeon.
- És mindenki meg van hallva! – mondta So Jung.
- A maszkos embereket se hagyd ki! – hallottam meg valahonnan Jungkook hangját is.
- Szóval… ahogyan azt a barátaim is említették…
- Ez egy rossz vicc, ugye? – nevetett fel a vonal másik végén lévő férfi hang.
- Nem! Dehogyis!
- Hazugságokkal nem foglalkozunk, szórakozzatok valaki mással, kölykök.
- De ez mind igaz! A diákok mind halottak, eddig csak mi vagyunk az egyetlen túlélők, viszont még lehetnek többen is! Az osztálytársaim is lehet még életben vannak valahol! Kérem, segítsenek! – kiáltoztam kétségbeesetten, amikor is észrevettem, hogy már a süket telefonba beszélek. – Haló? Haló! A francba!

  Legszívesebben azon nyomban földhöz vágtam volna kezeimben tartott készüléket, de mégsem tettem, hiszen egy: nem is az enyém volt, kettő: még szükségünk lehet rá a későbbiekben. Kezemet lassan leeresztettem, amely még mindig reszketett, de már rég nem a félelemtől, hanem a dühtől, mely lassan az egész testemet bejárta. A tehetetlenség olyan erővel sújtott le rám, mintha egy hatalmas pofont kaptam volna, de nem bírtam visszaütni. Mély levegőt véve próbáltam magam lenyugtatni, mert éreztem, hogy az idegesség mellé lassan társulni kezd a pánik is, amit nem engedhettem meg magamnak. Erőt véve magamon, felnéztem a körülöttem lévőkre, de mindenkinek ugyan azt a reakciót véltem felfedezni arcukon, mint a sajátomon.

- Nem hittek nekünk, ugye? – kérdezte, szinte már suttogva, Bo Mi.
- Nem – ráztam meg a fejem, majd visszanyújtottam a készüléket jogos tulajdonosának. – Magunkra vagyunk utalva, egészen addig, míg remélhetőleg a két lány segítséget nem hoz.
- De hát miért nem hittek nekünk?! Hiszen csak az igazat mondtuk! – borult ki teljesen So Jung.
- Te elhinnéd ezt az egészet, ha nem élted volna át? – tette fel a költői kérdést Jungkook, miközben szemei üresen meredtek a semmibe.

  Ezek után mindenki próbálta magát kellőképpen lenyugtatni, mert nem engedhettünk meg magunknak, hogy a pánik és a düh elködösítse elménket, tisztán és ésszerűen kellett gondolkodnunk ahhoz, hogy esélyünk legyen a túlélésre. Csak egy bökkenő volt a tervünk kivitelezésében, melyre senki sem gondolt, és ami még nagyobb pánikot keltett bennem. A maszkosok minden valószínűséggel fel voltak szerelkezve különb féle fegyverekkel, mi pedig üres kézzel próbálunk mentőakciót végezni. A remegés újra előjött kezeimben, de nem akartam, hogy a többiek észrevegyék rajtam, ezért ökölbe szorítottam a kezem, így próbáltam palástolni, hogy kételyeim kezdtek támadni az egész helyzetünkkel és megoldásainkkal kapcsolatban.

  Amikor már azon gondolkodtam, hogy megosztom a többiekkel is a felvetett problémát, szapora léptek zajára lettünk figyelmesek. Kikívánkozó szavaimat lenyeltem és inkább besurrantunk a büfébe, majd a pult mögött elbújva hallgattuk, ahogyan a léptek egyre közelebb és közelebb kerülnek. Pár másodperc múlva a léptek zajához emberi hangok is társultak, melyek egyáltalán nem voltak ismerősek. Félelmemben még a levegő is bennrekedt a tüdőmben, úgy hallgattam a kintről beszűrődő hangokat. Bár beszélgetésükből nem sokat tudtam kivenni, annyira el voltam azzal foglalva, hogy magamban ismételjem újra és újra azt, hogy csak nehogy megtaláljanak, annyit mégis le tudtam következtetni, hogy hárman vagy négyen voltak, a különböző hangszintek alapján. Abban a pillanatban teljesen át tudtam élni azt a félelmet, amiről So Jung és Ji Yeon beszélt. Csak abban reménykedhettem, hogy Sunggyu-t és a két lányt nem fogták el, vagy rosszabb, nem ölték meg.

  Mindenki síri csendben várta, hogy a kint tébláboló emberek végre eltűnjenek és imádkoztunk, hogy ne találjanak ránk. Amikor végre már nem hallottuk a hangjukat, Byunghun lassan kimerészkedett, majd alaposan körbenézett. Kíváncsian dugtam ki a fejemet a pult mögül, amikor is újra léptek zaja ütötte meg a fülünket, de ez már sokkal gyorsabb volt, mint az azelőtti. Már azt hittem, hogy egy újabb csapat maszkos tűnt fel, de megkönnyebbülésemre Sunggyu és a két lány fékezett le a büfé előtt, mire mindenki előbújt.

- Sunggyu, mi történt? Találkoztatok a maszkosokkal? – ment oda a levegőért kapkodó diákokhoz Byunghun.
- Majdnem… találkoztunk…velük, csak… siker-sikeresen elbújtunk.
- Oké, fújd ki magad – sétált mellé Jungkook komor arckifejezéssel.
- Srácok, nagy baj van… - mondta az egyik lány, mire mind egyszerre kaptuk oda a tekintetünk. – A kapu… a kaput bezárták! Mostmár nem jutunk ki innen! – mondta, kétségbeesett hangja pedig ismét felélesztette bennünk a pánikot.

  Ledermedve meredtünk magunk elé, én pedig egyre csak a lány szavait ismételgettem a fejemben. Önkívületben álltam a többiekkel körülöttem és még mielőtt magamhoz térhettem volna, mindenki rohanni kezdett oda, ahonnan nemrég még Sunggyu tért vissza a két lány társaságában. Mivel láthatta, hogy egy tapodtat sem mozdultam, Byunghun megragadta a kezem és maga után kezdett vonszolni, miközben magamban abban reménykedtem, hogy mindez egy rossz álom és hamarosan felébredek.

Annyeong, kedves olvasóim~!
Végre jelentkezem ezzel a ficimmel is, melynek már olyan régóta nem írtam új részt. Igaz, be kell vallanom, nem tudom, hogy érdekel-e valakit ez a történetem, viszont azért reménykedve mégis felraktam, hátha felkelti a figyelmeteket.
A másik két ficimnek az új részeivel is nemsoká jelentkezem, bár nem tudom pontosan mikor is lesz az a nemsoká, majd elválik ><
Addig is köszönöm, hogy elolvastátok ezt a részt is, remélem elnyerte a tetszéseteket!
A következő részig~
Chu~
Blueberry