4.rész

 

  Szaladtam. Az egész helyzetből csak annyit tudtam felfogni, hogy rohannom kellett valaki elől, vagy valaki után. Egy alak menetelt ráérősen előttem, énekelve, zsebre dugott kezekkel. Kiáltottam utána, hogy forduljon hátra és figyeljen fel rám, segítsen nekem, de bármilyen hangosan is szólítottam, meg sem rezzent, nem hallotta. Végelkeseredésemben utána nyújtottam karom, mintha úgy akartam volna elérni őt, és amikor már majdnem megvolt, pár centi híján, a sötétség körbeölelt minket. Ijedtségemben azonnal lehunytam szemeimet, majd 1-2 másodperc múlva újra kinyitottam látószerveimet, mire kétségbeesetten néztem körül. Újra fényben pompázott minden, ezúttal a jól megszokott ismeretlen, viszont mégis valamilyen oknál fogva ismerős házban találtam magam. Tekintetem ide-oda kapkodva vizsgáltam az engem körülvevő tárgyakat, falakat, helyiségeket. Mindent alaposan szemügyre véve sétáltam a nappaliban, majd úgy döntöttem, felmegyek az emeletre , használva a helyiség végében lévő lépcsőt. Már félúton jártam, amikor megszólalt a csengő, ezzel felkeltve a figyelmem, ezért megálltam.  Egy alak suhant le mellettem a lépcsőn, lábait sietve szedte, szépen kifésült haja lobogott sebessége miatt. A lány egy pillanatig sem hezitálva rohant az ajtó felé, nekem háttal, így nem tudtam szemügyre venni az arcát, viszont egyik pillanatról a másikra csak azt vettem észre, hogy én szaladok, én rántom fel türelmetlenül a kilincset, majd az ajtó túloldalán lévő személy nyakába ugrok nevetve és a nevét akartam mondani éppen, amikor felébredtem.

  Hirtelen mozdulattal ültem fel az ágyban, amitől egy kicsit meg is szédültem, majd kapkodva szedve a levegőt az arcomhoz emeltem egyik kezem. Ezután mélyeket lélegeztem, ezzel is megpróbáltam valamelyest megnyugtatni magam. Minden egyes éjszaka ezekről álmodtam, csak a helyzet amiben voltam volt csak más, de mindegyikre tisztán emlékeztem, mivel bennem volt az a parányi remény, hogy ezek az álmok kapcsolódhatnak az elveszett emlékeimhez, vagy adhatnak egy kezdőpontot, ahonnan elindulhatok. Nem tudtam már pontosan mikor is kezdődtek ezek az álmok, ámbár abban biztos voltam, hogy azután lehetett, miután iskolába kezdtem járni. Egy szót sem szóltam még erről senkinek, még legbizalmasabb cinkosomnak, Min Jae-nek sem, mivel még magam sem voltam biztos mit jelentettek ezek a képek minden egyes éjszaka, majd csak azután akartam beszámolni neki és családomnak róluk, miután sikerült megfejtenem jelentésüket.

  Kótyagos fejjel másztam ki az ágyból, pulzusom valamelyest normál üzemmódba kapcsolt, míg agyam tárolni próbálta álmom minden egyes részét. Hatalmasat ásítva léptem ki szobám ajtaján, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt, de pechemre Min Jae megelőzve már bent volt, és valószínű a hajával mesterkedett. Grimaszba vágtam arcom, fejemet csóválva kopogtam be, remélve, hogy testvérem érti a célzást és siet egy csöppet. Pár másodperc múlva már nyílt is az ajtó, mire felderültem kissé,viszont amint megláttam Min Jae nyúzott arcát, karikás szemeit, beállítatlan, össze-vissza álló haját, nyomban eltűnt a mosoly az arcomról, helyette nagyokat pislogva szemléltem öcsémet. Valami nagyon nem stimmelt.

- Noona… Meg tudod nekem mondani minek keltem én ma fel? – kérdezte elkeseredett hangon.
- Hát gondolom azért, hogy suliba mehess… - döntöttem oldalra fejem, mire egy óriási sóhajtás hagyta el ajkait.
- Nem akarok menni…
- Mégis mi van veled? Máskor majd kicsattansz, most meg…uhh… inkább nem mondom meg hogy nézel ki.
- Van barátja… Most mi lesz velem? – esett teljes depresszióba, én pedig egyből rájöttem mi is nyomja kedves testvérem lelkét.
- Ahjjj, gyere ide – húztam magamhoz és szorosan megöleltem. – Ne legyél ennyire depresszív egy lány miatt. Nem jött össze vele, majd lesz másik – veregettem meg a hátát vigasztalásként. – És most szépen visszamész a fürdőbe, beállítod a hajad, emberi kinézetet varázsolsz magadnak és eltűnteted valahova ezt a lehangoló aurát, oké?
- Oké – mormogta válaszul, majd újra eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött.

  Én addig a lenti fürdőt használva gyorsan rendbe szedtem magam, egy kis smink, parfüm, majd visszasiettem a szobámba, hogy magamra ölthessem egyenruhámat és már úgymond kész is voltam, mivel már csak az ennivalóm hiányzott, na meg persze Min Jae. A földszinten míg testvéremre vártam bepakoltam mindkettőnknek az ebédjét, miközben omma-val cseverésztem kicsit. Hála isten, nem kellett nagyon sokat várnom öcsémre, így elköszönve szülőnktől indultunk el suliba.  Persze az út folyamán mindenféléről beszéltünk, vagyis jobban mondva én beszéltem, Min Jae pedig hallgatott. Nem aggódtam amiért ilyen volt, mivel tudtam, hogy másnapra már kutya baja se lesz és keres magának egy másik kiszemeltet, folyton ezt csinálta, úgyhogy már ismertem.

  Az iskola kapujához érve izgalom és egy kis idegesség fogott el. Tisztában voltam vele, hogy miért is kezdett izzadni a tenyerem, tartottam a Myungsoo-val való találkozástól. Féltem, hogy ugyan olyan hideg lesz, mint addig volt, vagy esetleg meg sem ismer. Ezeket a gondolatokat próbálva kitaszítani elmémből cammogtam be Min Jae-vel az oldalamon a suli kapuján, ahol a portás árgus szemekkel nézett minket és mintha egy cseppnyi meglepettséget is felfedeztem volna arcán, amitől majdnem kitört belőlem a nevetés, vagyis kitört volna , ha nem lettem volna annyira ideges. Testvéremmel a szokásos  módon elköszöntünk egymástól, majd a lépcsőn felfele menet már éppen megnyugodtam volna, hogy nem sikerült találkoznom Vele, viszont ahogy a lépcsőfordulóba értem nekimentem valakinek, és még szerencse, hogy utánam kapott, máskülönben elestem volna. Amikor pillantásunk egybeforrt, ugyan csak pár másodperc töredékéig, viszont nekem az elegendő volt, hogy érezzem, az arcomba szökött a vér.

- Kö-köszönöm… - suttogtam visszafojtott lélegzettel, miközben függőleges állásba tornáztam magam.
- Nincs mit – engedte el a kezem, majd egy biccentés kíséretébe már tovább is állt.

   Kim Myungsoo már korán reggel a szívbajt hozta rám, szó szerint, mert pulzusom újra az egekbe szökött, arcom pedig úgy piroslott, hogy jelzőlámpának is elmehettem volna. Az arcomat fogva sétáltam fel osztályomba, ahol mindenki még gondtalanul beszélgetett, nevetgéltek. Ha Eun kezével a fejét támasztva nézett ki az ablakon, viszont amikor észrevette jelenlétem, felém fordította a fejét, majd kitört belőle a nevetés. Én inkább csak a padra hajtottam a fejem és hajammal eltakartam arcomat, amit igaz nem sokáig tehettem meg, mert pár perccel utána becsöngettek és a tanárnő, mint a villám, csapódott be az osztályba. Az emberi agyról tanultunk, meg az emlékekről, álmokról. Igaz engem ez a téma nagyon is érintett, de nem volt lelki erőm odafigyelni, míg nem a tanárnő feljebb nem emelte a hangját az óra végén, ezzel bejelentve a következő órára való házit.

- Osztály! Jövő órára mindenki írjon le egy magának kedves gyerekkori emléket, amit majd felolvasva együtt, közösen elemezni fogunk.

  Összehúzott szemöldökkel néztem a tanárnőre, miközben az írószert egyre gyorsabban kezdtem forgatni a kezemben. Lenéztem az üres füzetlapomra, majd nekiláttam leírni a feladatot, de nem ment, a kezem nem akart mozdulni. Beharaptam alsó ajkam, miközben hátranéztem barátnőmre, aki már vagy 2 perce lyukat égetett a hátamba sajnálkozó pillantásával. Sóhajtottam egyet, majd visszanézetem az osztályra, akik mind ugyan olyan tekintettel néztek, mint barátnőm. A tanárnő mintha felfigyelt volna, hogy a figyelem középpontjába kerültem , rám nézett és a felismerés apró szikrája villant fel szemeiben.

- Jaj, el is felejtkeztem rólad Lee Sun Hee-ah. Neked nem kell megcsinálnod ezt a feladatot – mosolygott rám együtt érzően, mire én is ezt próbáltam tenni, de elég gyatrára sikerült.
- Rendben – feleltem, majd fejemet lehajtva bámultam tovább üres papíromat.

  Amint végre valahára kicsengettek, az osztály megfeledkezve rólam mentek ki szünetre, mire fellélegeztem. Nem igazán szerettem a középpontban lenni, inkább voltam az a fajta, aki elvegyül a tömegben és figyel, nem szólal meg. Hatalmasakat sóhajtva pakoltam el a füzetem, majd vettem elő egy másikat, ami a szünet utáni órára kellett. Egy kicsit elszontyolodtam, ezért barátnőm már akcióba is lendülve húzott fel a padomból, majd kivonszolt az osztályból.

- Ha Eun, hova megyünk? – kérdezte, most már valamelyest nevetve.
- Velem büfébe. Annyira éhes vagyok – vigyorgott rám, mire csak megcsóváltam a fejem.
- Te fekete lyuk, a nap 24 órájában éhes vagy.
- De nem hízok. A lényeg megvan – kacsintott huncutul.

  Barátnőmnek hála jókedvem újra visszatért, feledve hiányos emlékezetem. Miközben Ha Eun-re vártam, megálltam az egyik ablak előtt, és a távolba meredtem. Ez a nyugodt pillanat sem tartott sokáig, mert a semmiből lányok sikongatásai vertek visszhangot a majdnem kihalt folyosón, persze ez azonnal megváltozott, amikor megjelent Myungsoo és a rajongó tábora. Ahogy végignéztem rajtuk, újra elfogott a rosszkedv és inkább hátat fordítva nekik nézelődtem tovább az ablakon keresztül, vagyis ezt tettem volna, ha egy ismerős hang meg nem üti a fülem.

- Nicsak, ez nem a kis amnézia? – állt meg valaki mellettem, én pedig hátra sem kellett forduljak, hogy tudjam ki van ott.
- Se Ra, nincs most kedvem hozzád – indultam volna el, de a karomnál fogva húzott vissza. – Engedj el.
- Mond csak, milyen Myungsoo kegyeiben lenni? Ugye milyen jó? – kérdezte, arcára gúnyos mosoly húzódott.
- Nem tudom miről beszélsz – pislogtam értetlenül, majd elnéztem mellette, mire az említett fiú pillantásával találkoztam össze, ezért inkább Se Ra-ra próbáltam koncentrálni.
- Ajj, kérlek, ne add itt az ártatlant. Láttalak titeket a múltkor a tetőn, és ahogy elnéztem nagyon jó kapcsolatot tápláltok – nézett ő is Myungsoo irányába, aki összehúzott szemekkel figyelt minket, kezeit ökölbe szorította.
- Csak egy félreértés volt… De minek is magyarázkodom itt neked? Hiszen nem tettem semmi rosszat – fordítottam neki újra hátat, mire ugyancsak megrántva a karom fordított maga felé és már emelte volna a kezét, amikor egy kéz erősen utána kapott, ezzel blokkolva mozgását.

  Mindketten elkerekedett  szemekkel néztünk Myungsoo-ra, aki fagyos pillantással illette az előttem álló lányt, aki erre összerezzent és leengedte kezét, majd eleresztett engem is. Egyszerre elhomályosult látásom és éreztem, ahogy könnybe lábad a szemem. A még mindig Se Ra kezét erősen szorító fiúra néztem, ő pedig egyenesen rám, szemei szomorúságot és még valamilyen érzelmet küldtek felém, de túlságosan fel voltam zaklatva, hogy jobban szemügyre vegyem. Fejével intett, hogy menjek, mire gondolkodás nélkül kezdtem hátrálni, először egy-két lépést, majd nekik hátat fordítva szaladtam el. Nem voltam tisztában azzal, hogy miért is érintettek meg annyira Se Ra szavai. Lehet azért, mert minden amit mondott, annak az ellenkezője van köztem és Myungsoo között. Mondhatni idegenek voltunk egymás számára, de én egyáltalán nem éreztem idegennek őt. Bár nagy volt a valószínűsége, hogy neki az voltam. Akkor miért segített? És miért nézett úgy? Ugye nem azért, mert Hee Jin-re emlékeztetem?... De, csak ez lehet, másképp miért segített volna neked? Ezekkel a gondolatokkal mentem vissza az osztályba, mindenkit kizárva magam körül ültem le a padomba, majd becsukott szemekkel a fejemet a padra hajtva nem gondoltam semmi másra, csak arra, hogy minél előbb haza akartam menni.

Annyeong kedves olvasóim! 

Mint láthatjátok összeszedtem minden energiámat, és megírtam nektek az In The Shadows 4.részét. Ez nekem egy nagy előre haladás, hogy ilyen, mondhatni, hamar hoztam a kövit. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog, amit olvastok~ Pipákat és véleményeket egyaránt fogadok. Jó olvasást!

Chu~
Blueberry^^

3.rész

  Bugyuta vigyorral néztem magam a fürdőszoba tükrében, még mindig a Myungsoo-val való szóváltás hatása alatt voltam. Igazából ha megkérdezték volna, hogy mi vonzott hozzá annyira, valószínűleg nem tudtam volna válaszolni, mivel még magam sem voltam biztos benne miért dobog folyton a szívem a torkomban már ha csak meglátom. Mondhatnám azt, hogy azért, mert jól néz ki, mert ő a lányok kedvence, az egyik legmenőbb srác a suliba, mert eszméletlen a hangja és még sorolhatnám... ami persze mind igaz, de mégsem ez kötött hozzá. Sajnos ez még nekem is rejtély volt, pedig nagyon szerettem volna tudni és hogyha lehetséges távol tartsam magam tőle, főleg azok után hogy kiderült, amikor rám néz nem engem lát, hanem Hee Jin-t. A gondolat, hogy halott barátnőjét látja bennem nagyon elszomorított és arra késztetett, hogy hagyjam a csudába az egészet, felejtsem el, vagy ha azt nem is, kerüljem a suliba amennyire csak lehet. Boldoggá tett, amikor bocsánatot kért, de ez nem azt jelentette, hogy visszavonja szavait, amiket a tetőn mondott nekem, amik elég jól bevésődtek az elmémbe ahhoz hogy tudjam ennek az egész távolról figyelősdinek nincs semmi értelme, úgysem fog magamért felfigyelni rám.
  Visszatérve gondolataimból szemügyre vettem az immár lekonyult ajakkal szemlélő tükörképemet és inkább lesütöttem szemeimet, majd kibotorkáltam a fürdőszobából, ahol meglepetésemre Min Jae-vel futottam össze.

- Noona, végre! Mi tartott ilyen sokáig? Megváltottad a világot? – ugrált egyik lábáról a másikra, jelezve, hogy minél előbb használnia kell a mellékhelyiséget.
- Nem, de egy lánynak vannak teendői, na – nevettem el magam testvérem vicces látványától. – Miért nem szóltál, hogy te is szeretnéd használni a fürdőszobát?
- Vagy hússzor szóltam, ha nem többször… de te, mint látom, rá se hederítettél.
- Ugh, bocs, nem hallottam…
- Később beszélünk még erről – fenyített meg, vagyis próbált, viszont olyannyira nevetségesen ugrált, hogy nem tudtam komolyan venni egyetlen szavát sem.
- Persze – legyintettem, de már csak az ajtónak, mivel egy-kettő behúzta a csíkot.

  Testvéremnek hála valamelyest sikerült terelnem a gondolataimat Myungsoo-ról és még a kedvemet is színesebbé varázsolta. Imádtam ezt a képességét. Sokat volt mellettem, amikor bizonytalan voltam magamban, hiszen emlékek nélkül ki nem kételkedne azokban, akik körül veszik, vagy csak a saját létezésében. Ezek a gondolatok az én elmémet is beárnyékolták az első 1-2 hónapban, viszont Min Jae hajthatatlanul mellettem állt, segített ha szükségem volt rá, vagy esetleg vicceket mesélt, hogy enyhítse rosszkedvem. Már csak ezekkel a tettekkel sikerült közelebb férkőzzön hozzám és elérje, hogy bízzak benne.

  Komótos léptekkel evickéltem le a földszintre és körbenéztem a konyhába hátha találok valami nassolni valót, de pechemre nem akadt a szekrénybe, sőt még a hűtőbe sem semmi. Na olyankor nagyon nem szerettem drágalátos öcsémet, mivel mindig megevett előlem mindent.

- Min Jae!! – kiáltottam el magam bosszúsan. – Igazán hagyhattál volna nekem is valami nasit!
- Szeretlek Sun Hee-ah! – válaszolt, ugyancsak kiáltva, de az ő hanglejtése hízelgő volt.
- Ennyivel nem úszod meg! – tettem csípőre kezeimet, és azon agyaltam, hogy menjek el a legközelebbi boltba vásárolni pár dolgot vagy ne.

  Végül a hasam tette az i-re a pontot, így visszakutyagoltam a szobámba, hogy összeszedjem a táskám legaljáról a pénztárcámat. Kifelé sietve még rápillantottam a naptáramra, melyen egy csomó karika meg irka-firka volt, majd szemügyre vettem mikor is kellett újra mennem az orvosomhoz beszámolni az emlékeimről, hogy vannak-e. Már előre elhúztam a számat, mivel tudtam, hogy megint nem fogok tudni semmit se mondani neki, hiszen nem tért vissza egyetlen emlékem sem. Talán csak annyi, amennyit mindig álmomban látok, de az sem nevezhető annyira emlékeknek: a hely, ami egyáltalán nem ismerős, de mégis ismerem és egy fiú hangja, aki folyton szólít. Körülbelül ennyit tudok felmutatni neki, ami valószínűleg nem sokat fog segíteni.

  Nagyot sóhajtva emeltem el a tekintetem a naptárról, majd kisiettem kuckómból és egyenesen tesómhoz mentem, hogy megkérdezzem ő kér-e valamit, mire a kezembe nyomott egy kis listát pár dologgal. Még egyszer elmondta mennyire szeret, azután pedig visszahelyezte fülére fejhallgatóját és tovább játszott valami idétlen kommandós játékot. Megforgatva a szemeimet hagytam el a szobáját, azok után pedig a házat, hogy nasi vadászatra induljak.

  A bolt nem volt annyira messze tőlünk, pontosan 2 utcával arrébb helyezkedett el, ezért nem féltem egyedül elmenni odáig, ahhoz képest, hogy már sötét volt, de szerencsére az utcák lámpái elég fényt adtak. Tudni való, hogy én nagyon rettegtem a sötétben és minden neszre felfigyeltem, főleg ha egymagam voltam, de azzal nyugtattam magam, hogy még biztos vannak rajtam kívül a világon olyanok, akik ugyancsak paráznak a sötétben.

  1-2 perc gyaloglás után megérkeztem végállomásomhoz, ahol már csak pár ember lézengett. Amikor beléptem, köszöntem már a jól ismert eladó ahjumma-nak, majd szelve a sorokat nézelődtem valami rágcsálnivaló után. Pontos elképzelésem nem volt, hogy mit is kéne vegyek magamnak, viszont Min Jae dolgait már sikerült beszerezni, mivel ő mindig ugyan azokat kérte. Gondolkodó pillantással néztem a chips-es sort, ami nagyon csalogatott magához, ezért megfogtam az első kezembe akadó zacskót és már bele is raktam volna kosaramba, amikor észre vettem, hogy nem én vagyok az egyetlen aki meg akarta magának kaparintani. Egy másik kéz is volt a zacskón. Kíváncsi tekintettel néztem fel az illetőre és azt hiszem azon nyomban kővé is dermedtem. Kim Myungsoo nézett farkasszemet a kezünkben tartott chips-el. Mintha égette volna a kezem a zacskó, egy pillanat alatt elengedtem, amivel felkelthettem az ő figyelmét is, mivel ekkor rám nézett és bummm, kialakult a szemkontaktus, ami 3-4 másodpercig tarthatott, mert Myungsoo volt az, aki hamarabb elkapta tekintetét, viszont az a csillogás már megint ott játszott szemeiben.

- Ömm… szia… - mondtam félénken, kezeimet tördelve.
- Szia – biccentett, majd kosarába rakva a chipses zacskót tovább is állt.

  Hát ennyit erről. Kínomba megfogtam egy random chips-et, amit a kosárba tettem, majd még pár dolgot összeszedtem, hogy utána mehessek fizetni és minél hamarabb otthon tudjam magam. Amint a pénztárgéphez értem, gyorsan kifizettem a nassolni valókat, majd amikor ahjumma a kezembe adta a zacskót, mintha gombnyomásra történt volna, minden sötét lett. A váratlan áramszünet miatt mindenki mozgolódni kezdett, én viszont csak álltam ott és nem tudtam mi tévő legyek. Kinéztem az ajtón és pechemre az utcai lámpák fénye is kialudt, teljes sötétség volt odakint is. Mivel már állt a sor, elköszöntem ahjumma-tól és kiléptem az ajtón, majd ott megállva körbenéztem. Egy lélek sem járt arra. Kutatni kezdtem zsebeimben a telefonom után, hogy felhívhassam Min Jae-t, de akkor jutott eszembe, hogy az író asztalomon hagytam. Frusztráltan felsóhajtottam, majd újra körbe néztem. Már éppen elszántam volna magam, hogy vaktába elidulok, amikor a hátam mögött kinyílt a bolt ajtaja, majd egy fiú lépett ki rajta, telefonját használva világított. Néztem távolodó alakját, mivel a szemem már kezdte megszokni a sötétet, amikor olyan történt, amire nem számítottam. A srác visszafordult és egyenesen felém közeledett, odaérve pedig megállt előttem. Közénk emelte a telefont, hogy szemügyre tudjon venni, én pedig őt néztem meg. Hát mit nem adnak a fentiek ki volt az? Hát persze, hogy Kim Myungsoo. Elakadt lélegzettel pislogtam rá, miközben kérdő tekintettel méregetett.

- Merre laksz? – kérdezte egész halkan.
- Két utcányira innen… - feleltem megszeppenve.
- Akkor menjünk – mondta és már nekem hátat is fordítva indult meg előre.

  Pár pillanat kellett, mire eljutott az agyamig, hogy mit is mondott, és hogy mit is jelentettek szavai. Gyorsan utána rohantam, majd mellé érve meghagytam köztünk a tisztes távolságot és az útra próbáltam koncentrálni, de persze nyilvánvalóan nem nagyon sikerült. Sokszor rá-rápillantottam és csak remélni mertem, hogy nem veszi észre, mert az elég kellemetlen lett volna. Persze magamban pedig szidtam a fejemet, mivel pont aznap állapítottam meg, hogy semmi értelme ennek a messziről figyeljük, mert nem merjük megszólítani dolognak és mégis, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Na meg persze az is benne volt a pakliban, hogy nem értettem ezt a hirtelen jövő figyelmességet. Ha nem is mondta ki úgy a lényegre törve, mégis tudtam, hogy észrevehette tétovázásom a bolt előtt, ezért felajánlotta magát, hogy elkísér. Viszont hogy ezt miért nem lehetett így megmondani, nem tudom.

- Félsz a sötétben? – szólalt meg hirtelen Myungsoo mellőlem.
- I-Igen… Váratlanul ért az áramszünet…
- Azt láttam – mondta, igaz nem láttam az arcát, de volt egy olyan érzésem, hogy mosolygott.

  Összébb húztam magamon a felsőmet és úgy követtem tovább, szótlanul. Nem igazán tudtam mit is mondhatnék, milyen témát hozzak fel, amiről mindketten tudnánk beszélni, kérdezősködni viszont nem akartam, ezért inkább jobbnak láttam csendben maradni. Pedig mennyire szerettem volna megtudni ki is volt Hee Jin, hogy tényleg annyira hasonlítottam rá, mint ahogy azt ő mondta és még számtalan kérdésem lett volna volt barátnőjéről, ám tudtam, hogy még be nem gyógyult sebeket szakítanék fel vele, és különben is lehet, hogy nem is válaszolt volna egyre sem, akkor az pedig engem tett volna kellemetlen helyzetbe…

- Ez az utca, ugye? – lassított le, mire hirtelen megtorpantam.
- Mhm – bólintottam hevesen.
- Innen már eltalálsz hazáig? – világított rám, én pedig azt hittem megvakulok. – Uhh, bocs.
- Nincs baj – heherésztem, miközben legyintettem egyet szabad kezemmel. – Én bocsi, hogy idáig el kellett gyere velem… Ja, és persze köszönöm… Hát akkor… én megyek is… - intettem esetlenül.
- Máskor jobban készülj fel az ilyen esetekre, Lee Sun Hee… - mondta, majd egy biccentés kíséretébe elment.

  Ott álltam, mint valami sóbálvány és csak tátott szájjal néztem távolodó alakját. Teljesen le voltam döbbenve. Óriásikat pislogva fordultam meg és indultam el én is hazafelé, megfeledkezve a sötétségtől való félelmemről, battyogtam a kihalt utcán telepakolt zacskómmal, ami meg-megcsörrent míg haza nem értem. Amikor lenyomtam a kilincset és beléptem a házba, testvéremmel találtam szembe magam, aki gyertyával a kezében fogadott.

- Noona, azt hittem már elraboltak. Már éppen utá-… Noona!
- I-igen, tessék? – néztem Min Jae-re kíváncsi pillantással.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy olyan a fejed, mint egy főtt ráké?
- Igen? – érintettem meg az arcom és igaza volt, valóban lángolt.
- Minden oké?
- Persze. Tessék, itt van a nassolni való – adtam a kezébe a zacskót. – Felmegyek a szobámba. Szólj ha van valami…

  Meg sem várva válaszát mentem fel a szobámba, majd becsukva magam mögött az ajtót örömtáncba kezdtem, szó szerint. Olyan boldog voltam, hogy még lehet egyszer-kétszer el is sikkantottam magam. Soha nem gondoltam volna, hogy már csak az boldoggá fog tenni, hogy megjegyezte a nevem. Nem érdekelt igazából abban a pillanatban az sem, hogy lehet csak azért tudta a nevem, mert hasonlítottam Hee Jin-re, a lényeg az volt, hogy a nevemen szólított. Kifáradva dőltem le az ágyra, majd hatalmas mosollyal az arcomon szenderedtem el, hogy álmomban újra találkozhassak az ismeretlennel, aki folyton szólított és akit egyszer sem tudtam szemügyre venni, de legbelül éreztem, hogy ismerem.

Annyeong kedves olvasóim~~ Így egy kicsit késve is szeretnék nektek Boldog Új Évet kívánni!!!  Legyőzve a lustaságom sikerült nektek összehoznom egy új részt, remélem tetszeni fog, amit olvastok. Mint mindig, most sem nagyon ígérek semmit, mivel lehet nem tudom betartani, viszont igyekszem, ahogy azt mindig elmondom xD
Akkor jó olvasást kívánok nektek~~

Blueberry voltam <3