12.rész

 

  A nap hétágra sütött már, amikor megébredtem. A fejem hasogatott, lelki erőm úgy éreztem egy csepp sem maradt, a szemhéjaim nehezek voltak és valószínűnek találtam, hogy a szemeim is teljesen pirosak és puffadtak voltak a sok sírástól. Az álmom sikeresen felkavart, bár nem értettem pontosan miért, hiszen örülnöm kellett volna, hogy Myung Soo felbukkant az álmaimban, de mégis, a tény, hogy ő jelent meg a mindig látott barna hajú fiú képében, mely minden addigi álmomban kísértett, nagyon lesújtott. Ezért gondolkodni kezdtem, hogy vajon van-e egy kis esélye annak, hogy ismertem-e őt még a balesetem előtt? Vagy csak az elmém játszott velem egy nagyon nem humoros játékot? Végül pedig annyira belemerültem az egészbe, hogy teljes mértékben besokaltam, így már rég nem az álmom miatt kezdtem el újra sírni, hanem szomorú és egyben felháborító helyzetemen, mely ott furkálta az oldalam, ami arra késztetett, hogy próbáljam meg feltárni az emlékeimhez vezető ajtót, mely minden alkalommal csak egy kis résnyire engedett bepillantást, majd amikor már közel járok az emlékeim feltárásában, akkor hatalmas csapódással zárul be előttem. Így miután valamelyest lenyugodtam, becsuktam könnytől áztatott szemeimet, próbálva bepillantást nyerni azon a kis résen, melyen keresztül az emlékeim lapultak, viszont bárhogyan is próbálkoztam, erőltettem magam, hogy emlékezzek már végre, nem sikerült, folyton zsákutcába futottam. Egy jó bő fél óra után teljesen lemondtam az egészről és akkor már a csalódottságtól kezdtem el pityeregni, minekutána valószínűleg elaludtam.

  Hatalmasakat pislogva ültem fel az ágyon, remélve, hogy az álom kilibben a szememből, majd óriásit nyújtóztam, viszont a fáradtság valahogy nem akarta elhagyni a testem, ezért ugyan azzal a lendülettel vissza is dőltem és a plafont kezdtem el vizsgálni, amikor is ráeszméltem, hogy nekem suliba kéne menni. Már éppen újra függőlegesbe tornáztam volna magam, hogy megnézzem hány óra, amikor is a szobám ajtaja kivágódott, majd egy vigyorgó Min Jae vágtatott be rajta.

- Noona, ideje felkel… Óó, hogy te már fent vagy! – nevetett, majd az ágyamhoz sietett és leült.
- Jó reggelt – mosolyogtam rá halványan, majd az órám felé emeltem a pillantásom és teljesen kétségbe estem. – Min Jae! Miért vagy még pizsamában?? El fogunk késni!
- Ö… mégis honnan? – pislogott nagyokat, oldalra döntve a fejét.
- Hát a suliból!
- Pfffttt… - kezdett el fennhangon nevetni, úgy, hogy már majdnem leesett az ágyról.
- Most meg mit nevetsz?
- Noona… szombat… van – mondta, miközben nevető görcsét próbálta csillapítani, de ahogy elnéztem, nem igazán ment neki.
- Ó, hát akkor nagyon elvagyok tévedve – kuncogtam én is, de vidámságom hamar elapadt, amikor testvéremre néztem. – Min Jae…

  Nevét hallva rám nézett, mosolya pedig egyből eltűnt arcáról. Előre hajoltam, hogy közelebb kerülhessek hozzá és újra megkérdezzem a mi kis ügyünkről Choi Hee Jin-nel, de ő egyből felpattant, majd az ajtó felé kezdett sétálni.

- Csak azért jöttem, hogy megmondjam, kész a reggeli… - mondta már szinte suttogva, miközben kezét a kilincs felé emelte
- Min Jae! Kérlek, mondj már valamit!
- Noona… Had készüljek fel, mielőtt elmondok neked mindent, amit tudni akarsz… Csak adj még egy kis időt…
- Rendben… - egyeztem bele végül, mivel tudtam, hogy ha nem akarja, nem erőltethettem a dolgot.
- De… miért érdekel ennyire Choi Hee Jin? – fordult felém, szemei kíváncsiságot és mintha egy kis félelmet is tükröztek volna… Kezd mostmár nagyon rossz érzésem lenni ezzel az egésszel kapcsolatban.
- Mert… - hezitáltam egy percre, mert nem tudtam, hogy elmondjam-e neki az álmaimat vagy ne. – Ha felkészültél elmondani a dolgokat, akkor én is közlöm veled miért.
- Oké, deal – jelent meg egy kósza mosoly az arcán, majd lenyomta a kilincset és kilépett az ajtón.
- De most már nehogy kerülni merj! – kiáltottam utána, mire hangos nevetésbe kezdett és egy oké-t is kaptam válaszul.

  Még egy utolsót ásítottam, azután pedig ráérősen kimásztam az ágyból, átsétáltam a fürdőszobába, hogy valamelyest emberi kinézetet varázsoljak magamra, mivel amint belenéztem a tükörbe, rögtön meg is bántam. Tükörképem nyúzottan nézett vissza rám, mintha csak egy zombi vizsgálta volna magát, úgy éreztem. Lemondó sóhajjal elkaptam pillantásom, majd gyorsan megmostam az arcom és már sétáltam is lefelé, úgy pizsamáson, hogy családomnak ne nagyon kelljen sokat várjanak rám. Amikor beléptem az ebédlőbe, képtelen voltam nem tudomást venni a kicsit nyomasztó hangulatról, mely családtagjaim között uralkodott. Összevontam a szemöldököm, majd köhintettem egyet, ezzel magamra terelve a figyelmet, szüleim pedig egyből mosolyogva köszöntöttek, de figyelmemet nem tudta elkerülni a tény, hogy apa valamit hirtelen eldugott a zsebében és majd csak azután szánta nekem figyelmét. Mosolyogva köszöntöttem én is őket, már amennyire ment a mosolygás abban a pillanatban, főleg a furcsa hangulat miatt, de hát nem lehetett mindennap ragyogó és jókedvű, gondoltam én, miközben helyet foglaltam az asztal szokásos oldalán, minekutána belefogtam az evésbe. Mély csend telepedett ránk, csak az étel ropogását lehetett hallani a fogaink alatt. Min Jae felé sandítottam, aki kérdően nézett rám, én pedig próbáltam neki nyomatékosítani, hogy szólaljon már meg és vigyen egy kis színt az életünkbe, de nem nagyon értette a célzást, így egy nagy sóhajjal feladtam. Éppen gondolkodtam, hogy mivel is dobhatnám fel egy kicsit a hangulatot, viszont még mielőtt megszólalhattam volna, anya fordult felém, arcán a szokásos mosolyával, ami akkor mintha kissé hamiskásra sikerült.

- Sun Hee-ah, emlékszel már valamire? – kérdezte, hangja kedvesen csengett, mint mindig, de mint ahogy a mosolya is, ebben is volt valami más, mintha kicsit feszült lett volna.
- Öm… - hezitáltam egy pillanatra, minek következtében az összes asztalnál ülőnek felkeltettem a figyelmét. – Nem. Még nem. De miért kérdezed?
- Hát… Mert nem úgy volt, hogy ma mész a doktornőhöz?
- De igen, viszont mivel már találkoztam vele a múltkor és mindent megbeszéltem vele, úgy gondoltam, hogy ma már nem megyek, hanem majd felhívom és választunk egy másik időpontot.
- És megkérdezhetem mi is az a minden? – kapcsolódott bele a kérdezz-felelekbe apa is.
- Ó, tudod, csak a vizsgálatok meg minden ilyesmi – heherésztem, majd letettem az evőpálcikákat az asztalra, és készültem felállni, mivel nem akartam jobban belemenni a részletekbe. – Köszönöm szépen a reggelit.
- De hát alig ettél valamit!

  Azzal visszamentem a szobámba, ahol végül is ugyan olyan csend honolt, mint lent, viszont legalább nem volt nyomasztó a légkör. Igazán nem értettem, hogy mi volt az a nagy búskomorság, hiszen amikor még Min Jae felmerészkedett hozzám igen jókedvű volt, de a reggelinél mintha kicserélték volna. Különös érzés fogott el, de arra döntöttem, hogy eleget erőltettem az agyam az éjjel, így aznap semmin nem fogom törni a fejem, csak relaxálni és pihenni fogok egész nap. Vagyis ez volt a tervem addig a pillanatig, amíg meg nem szólalt a telefonom és a kijelzőn Ha Eun neve nem szerepelt. Hamar fel is vettem.

- Szia Ha Eun-ah! Na, mi újság?
- Sun Hee-ah, már harmadjára hívlak, ugye tisztában vagy vele?
- Öm, igen? Bocsi, lent voltam reggelizni.
- Hah… mindegy akkor. Szóóval csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem nincs-e kedved ma kiruccanni egy kicsit?
- Oké, miért is ne – válaszoltam egy hatalmas mosollyal az arcomon, mivel így megfeledkezhettem pár órára gondjaimról.
- Nem is vártam más választ – nevetett, mire csak megforgattam a szemeimet. – Tuti most grimaszoltál egyet.
- Mi? Nem is! …Na, jó, túl jól ismersz – adtam be a derekam, minek következtében barátnőmből újra előtört a nevetés. – Ne nevess már, inkább mond mikor és hol találkozzunk!

  Miután Ha Eun két nevetés között közölte velem hol és milyen időpontban is találkozzunk, lementem bejelenteni anyának hova is készülök fél óra múlva, majd visszasiettem, hogy kiválasszam mibe is megyek, na meg a smink meg miegymás végett is. Amikor készen voltam elégedetten néztem magam a tükörben, hiszen elég jól és hamar rendbe szedtem külsőmet, külön vigyázva, hogy arcomon ne látszódjanak a kialvatlanság és a sírás jelei. Még egy két simítást végeztem szoknyámon, megfésültem a hajam és már indulásra készen is voltam.

  Gyors elköszöntem szüleimtől és Min Jae-től, majd kilépve a bejárati ajtón egyenesen a buszmegállóhoz sétáltam, hogy a járműre felszállva közelebb kerülhessek úti célomhoz. A ruhásüzlet előtt, ahol megbeszéltük a találkát, már barátnőm ott várt, mosollyal az arcán integetve nekem, amikor meglátott. Ezek után el lehet képzelni mi történt, ment a vásárlás ezerrel, vagyis Ha Eun részéről, én azért annyi sok mindent nem vettem, csak barátnőm unszolására próbálgattam egy csomó ruhát.

  Olyan 1 óra körül lehetett, amikor végre a mellettem kutyagoló, fülig érő vigyorú lány, abbahagyta a vásárlást, mivel hála isten, kezdett megéhezni, ahogy már én is, ezért úgy gondoltuk, hogy elmegyünk az egyik közelebbi vendéglőhöz és jól megebédelünk. Felszabadultan indultunk el a vendéglő irányába, mire Ha Eun hirtelen megállt, és nagyon pásztázni kezdett valamit. Én is ugyan azt tettem, megálltam mellette, majd arra néztem, amerre ő. A szívem valószínűleg egyből kihagyott 1-2 dobbanást. Myungsoo, Sungjong és Hoya ültek az egyik közeli padon és nagyon magyaráztak valamit egymásnak. Barátnőmre néztem, aki sunyin vigyorogva nézett vissza rám, mire teljesen kétségbe estem.

- Ha Eun, tudom, mit akarsz, de nem.
- Miért? Csak odaköszönünk nekik. Tudom, hogy szeretnéd, ne is tagadd! – mondta, majd a fiúk irányába kezdett el menetelni.
- Ne csináld már, hiszen éppen… elfoglaltak – húztam vissza a karjánál fogva.
- Olyan kis szégyenlős vagy, hogy az már fáj – sóhajtott egyet, kihúzta karját kezem szorításából, majd belém karolt, és húzni kezdett a srácok felé.

  Tudtam, hogy nem kerülhetem el a velük való találkozást, főleg ha Ha Eun-en múlott a dolog, így beletörődve kullogtam mellette és egyre csak az járt a fejemben, hogy én mennyire, de mennyire nem akartam ma találkozni Vele. Az első, aki észrevette, hogy közeledünk hozzájuk az Sungjong volt.

- Jang Ha Eun és Lee Sun Hee! Annyeong! – köszöntött minket mosolyogva, mire a másik kettő is felnézett a nagy eszme cseréből s ők is köszöntek.
- Annyeong! Na, mi járatban? – elegyedett beszélgetésbe Ha Eun, én meg csak szemlélőként álltam mellette, és próbáltam nem Myung Soo-t fixírozni.
- Ez a két hyung nem tudja eldönteni, hogy hol együnk – mondta nagyon komolyan és gondterhelten, ami már túlon túl vicces volt, így nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam.
- Micsoda dilemma – gúnyolódott barátnőm, mire a két hyung, ahogy Sungjong nevezte őket, egyszerre néztek a mellettem kuncogó lányra.
- Ez igenis komoly probléma – szólalt meg Hoya, én ennek következtében pedig még nagyobb hahotázásba kezdtem.
- Lee Sun Hee, ez nem vicces – intézte felém szavait Myung Soo sértődötten, mire hamiskásan bűnbánó arcot vágtam, de magamban még mindig nevettem.
- Tudjátok mit? Inkább gyertek velünk – jelentette be Ha Eun, mire a jókedv elhűlt bennem és elkerekedett szemekkel néztem barátnőmre, míg a fiúk elgondolkodva egymásra pillantottak.
- Oké, miért is ne – vont vállat Hoya, majd mindannyian felálltak.

  Így már a vendéglőhöz való utat öten tettük meg, míg Ha Eun elbeszélgetett Sungjong-al és Hoya-val, addig én a hátuk mögött lépdeltem, Myung Soo-val az oldalamon. Egyikünk sem szólalt meg, csak némán ballagtunk egymás mellett, ezért akarva-akaratlanul is gondolataimba merültem, ennek pedig csak az volt a hátránya, hogy nagyon nem figyeltem az előttem haladóknak a beszélgetését, pedig igazán kellett volna, mivel éppen azt ecsetelték egymásnak, hogy ki kéne kerülni az előttünk lévő tömbházat, melynél építkezési munkálatok folytak. Én viszont annyira elgondolkodtam, hogy egy szót sem hallottam ebből a beszélgetésből, így egyenesen a közepébe sétáltam és már csak arra eszméltem fel, hogy a nevemet kiálltják.

- Sun Hee-ah! Vigyázz, gyere onnan! – kiáltotta Ha Eun felfelé mutatva, így én is felnéztem és láthattam, hogy egy nagyobb darab tégla zuhan, egyenesen felém.

  Mire ráeszmélhettem volna, hogy mi is történik éppen, Myung Soo hangját hallottam meg, amint éppen a nevemet kiáltotta és rohan felém. Ekkor olyan érzésem támadt, mintha valamikor már történt volna velem ilyesmi, mintha ugyan ebben a szituációban lettem volna egyszer. Ahogy Myung Soo-t néztem, képek suhantak át a szemem előtt. Egy gyalogátkelő közepén állok, Myung Soo rohan felém, fények, és ugyan az a név.

Hee Jin, vigyázz!

- Lee Sun Hee! – csapódott nekem teljes sebességgel megmentőm, majd lendületével elugrott, ezzel megmentve a saját és az én épségemet is, én meg csak annyit tehettem, hogy sokkos állapotomba belékapaszkodok, és a nevét suttogjam újra és újra.

Annyeong, kedves olvasóim!
Mint ahogy ígértem, meghoztam az In the Shadows következő részét, remélem elnyeri a tetszéseteket. Igazából az elején kicsit nyugisra terveztem, viszont, mint láthatjátok, ez lett az eredménye. A beígért oneshot-ot is hozni fogom, minden valószínűséggel új év után, de az is meglesz.

További kellemes napot kívánok mindenkinek, és, mint ahogy már tudjátok, véleményeket szívesen fogadok!
Sokszor puszil titeket,

Blueberry~ ^^

Merry Christmas! ^^

Annyeong, kedves olvasóim!

Éss Boldog Karácsonyt! Igen, tudom, kissé későn jövök a köszöntéssel, mivel már elmúlt Karácsony, viszont az nem azt jelenti, hogy a feeling is tovaszáll ^^

Mivel most annyit pattogtam ez ünnep alatt, hogy azt sem tudtam hol áll a fejem, na meg egy kis betegség is beférkőzött a képbe, hogy az új résszel kissé lassan haladok, de ne aggódjatok, ha piros hó esik is, akkor is megírom! És még egy oneshot-al is készülök, viszont, hogy ki lesz a főszereplője... az legyen meglepetés *o*

A hóra visszatérve... sajnos nem volt fehér karácsonyunk, ám ettől eltekintve remélem mindenki meleg környezetvben, a szeretteivel töltötte ezt a szívmelengető ünnepet.

Nemsokára újra jelentkezem!

Addig is milliószor ölel titeket

Blueberry~ ^^

Oneshot ~ Seventeen - Jeonghan

  

  Az iskolakezdés első két hetében kénytelen voltam hiányozni a suliból, mert a szüleim munkája egy kicsit tovább húzódott külföldön, mint tervezték, így ott maradtam velük, míg befejezték azt, mivel nem engedtek haza, hiszen egyedül lettem volna az egész lakásban, abba pedig nem egyeztek bele. Persze nem tudtam mit féltettek annyira, mivel már másod éves középiskolás voltam, viszont azért egyfelől megértettem őket, én sem szerettem volna egyes egyedül lenni, míg haza nem érnek. Így maradásom következménye az lett, hogy egész végig, míg munkájuk elhúzódott, sokszor bocsánatot kértek, hogy lemaradok az első két hétről, én pedig nem győztem őket nyugtatni, hogy nincs semmi baj, majd bepótolok mindent.

  Amint hazaértünk, ha tetszett, ha nem, kénytelen voltam visszaszokni az iskolai élethez, így már másnap, táskámmal a hátamon és teljes egyenruhába öltözve, mehettem is a suliba, semmit sem sejtve, hogy mennyire megváltoztak a helyzetek abban a két hétben, míg távol voltam. Fél úton jártam már, amikor csatlakozott hozzám legjobb barátnőm, Ji Na is, vagyis jobban mondva a nyakamba ugrott és össze-vissza ölelgetett.

- Hae Ri-ah!!! Úúúgyy hiányoztál!! – szorongatott meg, mire úgy éreztem a megfulladás szélén járok és elhalálozom egy pillanat alatt, ha nem enged el.
- Nekem is… hiányoztál… Ji Na, de… khm… nem kapok levegőt…
- Jaj, ne haragudj, de olyan régen láttalak már, hogy muszáj volt! – engedett el azonnal, majd vigyorogva pislogott rám.
- 2 hét azért nem olyan sok – mondtam nevetve, majd elindultam, ezúttal barátnőm társaságába.
- Ó, dehogynem. Te nem is tudod…
- Micsodát?
- Jött egy új srác a suliba, és hadd ne mondjam, hogy mindenki oda meg vissza van érte. Nem mellesleg egy hercegnő.
- Mi van? Ha srác, akkor hogy a csudába nevezheted hercegnőnek? – képedtem el teljesen és kérdő pillantásokat küldtem Ji Na felé, aki csak egy huncut mosollyal nyugtázta értetlenségem.
- Amint meglátod, megérted – kacsintott, majd témát váltott.

  Nem értettem mi ez a nagy titkolózás, így csak vállat vontam, majd barátnőm mondandójára összpontosítottam, nem volt értelme rágjam magam az elhangzottakon, hiszen majd úgyis kiderül mi is van a dolgok hátterében. Becsengetés előtt jóval hamarabb beértünk a suliba, így komótosan sétáltunk a folyosón, miközben Ji Na tövéről-hegyére elmondta, hogy mi mindenről maradtam le. Ahogy szavaiból kivettem, jóformán semmiről, aminek nagyon megörültem, hiszen így nem kellett annyit pótolnom.

  A nagy beszélgetés közepette hangoskodásra lettem figyelmes, majd láttuk, ahogy egy srác valamit a kezében tartva eszeveszetten szalad, miközben majd meghal a nevetéstől. Megemeltem szemöldököm a látottakon, Ji Na-ra néztem, aki megvonta a vállát, jelezve, hogy ő sem tudja, mi folyik itt, ezért nem nagy figyelmet szentelve a történtekre már éppen bevenni készültem a kanyart, amikor is valaki hatalmas sebességgel nekem ütközött, minek következtében mind a ketten a földön kötöttünk ki.

- Áú… - kaptam a fejemhez, majd ott is a sajgó ponthoz és dörzsölni kezdtem az összekoccanás helyét.
- Hae Ri-ah, jól vagy? – guggolt le mellém azon nyomban Ji Na és a fejemet kezdte el vizsgálni.
- Ah, persze – nevettem el magam, miközben lassan a baleset másik illetékesére néztem, amikor is a levegő bennrekedt a tüdőmben, mivel az olyan közel volt hozzám, hogy az arcunk csak pár centire volt egymástól.
- Minden rendben? – kérdezte a srác, kinek hosszú, vállig érő haja volt, arcvonásai finomak és melegséget sugároztak, ugyanakkor olyan… menőnek nézett ki és olyan szép volt, hogy teljesen elámultam, főleg akkor, amikor olyan mélyre hatóan nézett a szemembe, hogy azt hittem dübörgő szívem kiugrik a helyéről. – Ö… jól vagy? – kérdezte megint, de én csak arcára tudtam koncentrálni.
- Milyen szép vagy… - csúszott ki a számon első gondolatom, mire a srác elkerekedett szemekkel nézett rám, reakciója láttán pedig én is feleszméltem, majd ledöbbenve kaptam a számhoz, miközben éreztem, hogy a vér villámsebességgel szökik az arcomba. – Mi-minden rendben, köszönöm kérdésed… - hadartam el mondandómat, ezek után pedig egyszeriben felálltam és elindultam a folyosón.
- Hae Ri, várj már! – kiáltott utánam barátnőm, szavai hallatán kissé lassítottam tempómon, de eszem ágában sem volt megállni.

  A tanári felé menet Ji Na elmesélte, hogy akivel összeütköztem, az nem volt más, mint Yoon Jeonghan, vagy ahogy ő szokta emlegetni, A Hercegnő, aki nem mellesleg kitűnő tanuló és remekül kosarazik és aki előtt rettentően leégettem magam. Nagyokat sóhajtozva álltam meg a tanári előtt, ahol elköszöntem barátnőmtől, majd beléptem, hogy értesítsem az osztályfőnököt, hogy megérkeztem. Miután ezt gyorsan letudtam, az osztályom felé kezdtem igyekezni, persze már a tanárral, aki úgy gondolta velem tart, hogy kijelölje nekem a helyemet.

  Becsengetésre értünk a terem elé, mire nagy levegőt vettem és elhúztam az ajtót, ezzel szabad utat engedve az osztályba, ahol nem kisebb ribillió hallatszott, szokás szerint. Megcsóváltam a fejem és ráérősen besomfordáltam, nyomomban a tanárral, aki csendre intette az osztálytársaimat. Amint megálltam a tábla előtt és végignéztem a társaságon, megláttam a… hercegnőt, amint éppen valamit írt a körülötte lévő lányoknak. Grimaszba vágtam az arcom és lesütöttem a szemem, ezzel akartam álcázni, hogy nagyon nem én voltam az, akibe beleütközött, viszont persze tisztában voltam vele, hogy nem tudom eltitkolni.

- Hae Ri… a helyed… lássuk csak… Mit szolnál a Jeonghan melletti padhoz? Persze csak ha a kedves említett szíveskedne helyet foglalni? – emelte meg kissé a hangját a mellettem álldogáló tanár, mire a lánysereg durcásan elbattyogott a fiú mellől, aki szabad utat kapva engedelmesen leült. – Köszönöm, Jeonghan. Na, akkor ne is pazarold itt tovább az időt, menj és ülj le, mindjárt érkezik az irodalom tanárnő – mosolygott rám, majd hátat fordított és elhagyta a termet.

  Ji Na… Valami fontosat kihagytál a mondandódból! Ezért még számolunk! Gondoltam, miközben a kijelölt helyemre battyogtam és próbáltam minden felé nézni, csak a rám szegeződött tekintetű Jeonghan-ra nem. Amikor sikerült zökkenő mentesen leülnöm és előkotorásznom a füzetem, szétnéztem az osztályban, mire egyből levontam az első következtetést, miszerint tényleg nagyon szerethették a lányok a hercegnőt, mert rám rettentő csúnyán bámultak, míg a srácra úgy néztek, mintha angyal szállt volna közénk.    Persze egyből leesett miért néztek rám úgy, mintha leprás lennék, ezért inkább csak meghúztam magam és kifelé kezdtem bámulni az ablakon.

  A tanár bejöttével valamelyest javult a hangulat a teremben, viszont én még mindig úgy voltam vele, hogy jobb lesz nem a mellettem ülőre nézni, mert tuti kiszaladok a világból, ha szemberöhög azok után, ami történt. Nagyban körmöltem a füzetembe, amikor egy papír fecni landolt az asztalomon. Nem szenteltem neki nagy jelentőséget, ezért továbbra is a táblára felírt dolgokat írtam, mikor újra egy kis darab papír landolt a padomon. Ekkor már nem bírtam a kíváncsiságommal, a kezembe vettem, majd körülnéztem, hogy kitől is van, amikor a mellettem ülő Jeonghan egy lapot emelt fel maga előtt, melyre ez volt írva: Tényleg olyan szép vagyok? Éreztem, ahogy az arcomat teljesen elönti a forróság és már éppen szóltam volna, amikor a mutató ujját a szájához emelte, majd a füzetemre mutatott. Bólintottam, és kicsit feszengve vettem a kezembe az írószeremet, hogy gyorsan lefirkantsam a választ, majd felé fordítottam: Ezt nem fogom tudni lemosni magamról, ugye? Üzenetemre mintha egy kicsit elkuncogta volna magát, a füzete felé fordult és gyors mozdulattal meg is kaptam a válaszom: Miért, nekem tetszett. Lemondó grimaszba vágtam az arcom, majd a padra feküdtem, arccal lefelé, hogy valahogyan elrejtsem a tényt, hogy hihetetlenül zavarba jöttem.

  A csengő mennyei hangja mentett meg a további leégéstől. A mellettem ülő srác felállt helyéről és a szemem sarkában láttam, hogy felém közeledik, ezért gyors felálltam a helyemről és még mielőtt megszólíthatott volna, ellepte a lányok tömege, így én pedig könnyen elsurranhattam. A folyosón találkoztam Ji Na-val, akinek mindent elmeséltem, ő pedig eszes módon kinevetett és mindenféle gyávának lehordott, mikor erről szó sem volt, csak annyira kínosan éreztem magam…

  Az órák további része egész kellemesen eltelt, mivel azok után Jeonghan nem sok figyelmet szánt nekem, amitől egy nagyobb megkönnyebbülés fogott el, minekutána rendesen tudtam figyelni a tanárra és arra, amit magyarázott. Utolsó órán a hercegnő nem volt bent, a lányok pedig valaminél fogva teljesen lázba voltak. Amint kicsengettek, az osztálytársnők szinte egyszerre pattantak fel helyükről, majd szaladni kezdtek. Kíváncsi pillantással néztem utánuk, és úgy döntöttem, hogy én is megnézem mi is történik. Követtem a lányokat, mire a tornateremben találtam magam, ahol a kosár csapat éppen edzett. Lábujjhegyre állva néztem keresztül a tömegen, akik mind sikoltozva szurkoltak valakinek, a srác pedig nem volt más, mint Jeonghan. Egyik pillanatban még kíváncsian pásztáztam a területet, míg a másikban már együtt szurkoltam a többiekkel a hercegnőnek, persze csak diszkréten

, mintha ott sem lennék, ez lett volna a terv, viszont miután Jeonghan sikeresen kosarat dobott, az elalélt lányok felé emelte tekintetét és egyből kiszúrt. Mosolyra húzta ajkait, én pedig azon percben felhúztam a nyúlcipőt és hátra sem nézve visszamentem a terembe a táskámért, majd hevesen dobogó szívvel haza indultam.

  Másnap ugyan az a mese ment minden órán, csak ezúttal mindig firkált nekem, beszélgetést kezdeményezve, persze írásban, de nagyon kis semmiségekről, hogy unatkozik, éhes, vagy milyen az idő, én pedig kénytelen voltam visszaírni neki, mert addig dobált papírgalacsinokkal, míg be nem adtam a derekam és válaszoltam. Bár szünetekben sosem beszéltünk, mert mindig el volt foglalva a rajongóival, én meg Ji Na-val lógtam, valamiért órán mindig szómenése volt és egy idő után már megszoktam.

  Hetekig ment ez így, mikor feleszméltem, hogy még be sem mutatkoztam neki, és míg én nagyon is jól tudtam a nevét, ő valószínűleg azt sem tudta, hogy hívnak. Úgy belegondolva sosem kellett megemlítenem a nevem, mivel a nélkül is nagyon jól elvoltunk és az alatt a kis idő alatt a zavartságom, melytől mindig vörös lett a fejem, kissé enyhült, de azért még bennem volt az a görcsös érzés, amikor már csak rám nézett.

  A Jeonghan-nal való gondolataimmal voltam elfoglalva, miközben komótosan sétáltam a folyosón, amikor is pár osztálytársnőm tűnt fel a láthatáron, majd megálltak előttem.

- Hae Ri, beszélhetnénk veled?
- Öm, persze…

  Lementünk az udvarra, majd az iskola falánál összegyűltünk, és valamiért nagyon a középpontba éreztem magam. Kezdett nagyon rossz érzésem támadni, főleg azért, mert olyan csúnyán néztek rám, hogy ha szemmel ölni lehetett volna, rég halottan hevernék.

- Mi van közted és Jeonghan között? – szólalt meg az egyik és közelebb lépett hozzám.
- Semmi? Mégis mi kéne, hogy legyen?
- Ne játszd az ártatlant! Azért vakok nem vagyunk!
- Miről beszélsz? – kérdeztem, és már kezdtem félni, hogy esetleg tudtak arról, hogy én meg Jeonghan szoktunk beszélni órákon.
- Bármikor feltűnsz a színen, minket semmibe vesz, és mindig téged néz! Ne mond, hogy ez csak a véletlen műve! – akadt ki a másik, majd belekapott a hajamba.
- Áú! Ya! Mondom, hogy nincs semmi sem köztünk! – emeltem fel a hangom én is már, de semmi hatása nem volt, úgy éreztem magam, mint egy egér a vadmacskák között.

- Akkor nagyon örülnénk, Hae Ri-ah, ha ez így is maradna, mert különben… - markolt bele még erőteljesebben a hajamba, majd húzni kezdte -… igen pórul járnál. Világos voltam?

  Pár másodpercig csak néztem őket tágra nyílt szemekkel és kezdett tudatosulni bennem a gondolat, hogy meg lettem fenyegetve egy srác miatt. Kell ez nekem? Bár nagyon élveztem a közös beszélgetéseimet Jeonghan-nal, nem akartam bajba kerülni miatta, így inkább lassan bólintottam egyet, mire a lány, ki hajamnál fogva tartott, elengedett, elmormogott még valami fenyegető szöveget, majd a többiekkel együtt elmentek. Megkönnyebbülésembe a lábaim fölmondták a szolgálatot, így kisebb huppanással a földre rogytam és magam elé bámulva gondoltam vissza a buta, de mégis sokat jelentő beszélgetéseinkre, legalábbis nekem egy idő után tényleg kezdett jelenteni valamit, főleg azok után, hogy Jeonghan egyfolytában grimaszokat vágott, de a legfontosabb mégis a mosolya volt, melyet mindig felém küldött. Így éreztem, viszont nem akartam bajt hozni a fejemre egy egész lánysereg képében. Szomorú voltam, nagyon is, de végül is úgy gondoltam, hogy talán úgy lesz a legjobb, ha ignorálom, mert aztán csak nekem fog fájni az egész, főleg ha eljutok addig a szintig, hogy megszeressem.

  Hosszas elmélkedés után felálltam, majd visszaandalogtam az épületbe, ott is az osztályba, ahol már javában elkezdődött az óra, így valamilyen gyenge indokkal bocsánatot kértem a késésért, majd a leültem a helyemre. Nem sok idő kellett és már landolt a padomon az első papírgalacsin, ami persze tudtam, hogy kitől származik, így ügyet sem vetve rá, tovább figyeltem a táblát és szorgosan jegyzeteltem. Még 1-2 galacsinnal megpróbálkozott a mellettem ülő srác, de mivel láthatta, hogy nem reagálok semmit, ezért egy idő után abbahagyta, majd eseménytelenül telt el az óra.

  Pár nap után Jeonghan látszólag végleg feladta az üzenetek küldözgetését, ami ugyan örömmel kellett volna eltöltsön, de e helyett egyre letörtebb és szomorúbb voltam, főleg akkor, amikor a folyosón elmentünk egymás mellett és rám se hederített, pedig legtöbb esetben mindig elkapta a pillantásom, vagy egyszerűen rám mosolygott, de ezek közül egyik sem történt meg, ezért csak annyit tehettem, hogy megálltam, majd hátra fordulva néztem távolodó alakját. Hiszen ezt akartad, nem? Akkor viseld a következményét.

  Mikor az utolsó órának is vége lett, kedvetlenül összepakoltam, majd a folyosón találkozva Ji Na-val tettem meg a további utat egész a szekrényekig, ahol átcseréltük a cipőnket, és már indultunk volna tovább, amikor lábam gyökeret eresztett, amint megláttam őt. Nem egyedül volt és nem is a rajongótáborával, hanem csak 2-3 fiúval, akik nevetések közepette mentek előtte, míg ő hátul kullogott és a srácokat mosolyogta. Szívverésem nagyobb sebességre kapcsolt, főleg abban a pillanatban, amikor pillantása találkozott az enyémmel. Nem sokáig csodálhattam tekintetét, mert másodpercek töredéke alatt visszavezette figyelmét barátaira, így én is elpillantottam, és a cipőm orrát néztem, míg elhaladtak mellettem, amikor is egy kéz nyúlt felém, majd a táskámat tartó tenyerembe nyomott egy kis cetlit és már tovább is állt. Felemeltem a fejem, de már nem volt sehol. Ji Na vigyorogva mellém somfordált, miközben én a kezembe nyomott papír darabot fixíroztam és pár másodperc fáziskésés után kinyitottam:

Nem tudom mit tettem, amiért nem beszélsz velem, de szeretném, ha eljönnél a mai kosár meccsemre. És NE rohanj el úgy, mint a múltkor!

Jeonghan

  Visszafojtott lélegzettel olvastam a meghívót, melyet az a srác írt, kinek kézírását, még ha nem is írt volna nevet, akkor is felismertem volna. A hátam mögött barátnőm is végigfutatta szemét a két soros szövegen, majd ellépett tőlem, elém sétált, megállt, végül bámulni kezdett.

- Ji Na-ah, miért nézel így? – kérdeztem, majd felemeltem tekintetem és rá szegeztem.
- Csak azt akarom belőled kiolvasni, hogy most mit teszel?
- Azt hiszem ez egyértelmű, nem? – suttogtam, miközben zsebre vágtam a levelet és a kijárat felé fordultam, ámbár nem indultam el.
- Tudom, hogy menni szeretnél, akkor miért nem teszed?
- Mert… Tudod miért…
- Mert azok a libák megfenyegettek? Vagy, mert félsz szembenézni a hercegnővel? Vagy esetleg az érzéseiddel, melyeket iránta táplálsz? – szegezte nekem a kérdések tömkelegét, én meg csak annyit tehettem, hogy lehajtom a fejem és ökölbe szorítsam a kezem. – Hae Ri-ah, hallgass a szívedre…
- De…
- Menj már, a csudába is! Nem jó rád nézni, amikor ilyen rossz kedved van! Lehet, hogy már elkezdődött a meccs!- Na, gyerünk már! – adta meg a kezdő lökést, szó szerint, mire majdnem orra buktam, de valahogy sikerült megtartani az egyensúlyt.

  Hálás pillantással néztem vissza barátnőmre, aki csak csápolt, hogy induljak már el végre és úgy is tettem. Igaz, nem siettem el a dolgokat, nagyon nyugodt, mondhatni nyugdíjas tempóban közelítettem meg a tornatermet, ahol már méterekre hallatszott a lányok sikoltozása, mely teljesen elnyomta a labda pattogásának a hangját. Mint valami rossz kém, a falhoz lapulva mászkáltam, majd az egyik kis sötét sarokba meghúztam magam és onnan néztem a meccs hátra lévő részét, jobban mondva élvezkedtem Jeonghan látványában. Egy bugyuta mosoly jelent meg arcomon, mely a mérkőzés végéig ott csücsült az arcomon. Azt hiszem nem is kell említenem melyik csapat győzött. Az utolsó pontot a hercegnő dobta, amely eldöntötte a meccs kimenetelét. Minden lány egyszerre rohant ahhoz a csapathoz, melyben kedvencük játszott, aki azt sem tudta melyikre figyeljen, hiszen hirtelen olyan sokan körülrajongták.

- Ennyi lány ellen nincs esélyem… - mondtam, miközben fülig érő mosolyom szomorkásba váltott át, majd felálltam, ezzel a mozdulatommal pedig sikerült a lányok kedvencének a figyelmét is felkeltenem – Ó, jaj…

  Bár azt kérte tőlem ne fussak el, mégis megtettem és a szekrényekig meg sem álltam. Ott aztán kifújtam magam, miközben nekidőltem az egyik szekrénysornak és a gondolataimba merülve elemezni kezdtem a helyzetemet és a felgyülemlett érzéseimet, majd végül levezettem a következtetést, hogy igazán s visszavonhatatlanul is beleszerettem Jeonghan-ba.

- Úgy emlékszek, azt kértem, hogy ne fuss el… - szólalt meg az említett srác mellőlem, mire majdnem a szívbaj jött rám.
- Te-te meg mit…
- Mit keresek itt? Inkább úgy mondanám, hogy kit – nézett egyenesen a szemembe, mire zavaromban gyorsan elkaptam a pillantásom.
- Nem kellett volna… - suttogtam magam elé halkan, de tudtam, hogy úgyis hallotta.

- Már miért nem? Ha én nem lépek, tuti, hogy egész életedbe kerültél volna, csak azt nem tudom, hogy miért… - lépett közelebb hozzám, én pedig hátráltam egy lépést.
- Mert… mert te teljesen más világban élsz, mint én. Mindenki szeret téged és a rajongóid nem akarnának egy olyan lányt a közeledbe tudni, mint én…
- Miért érdekel téged, hogy ki mit akar? A lényeg az, hogy te és én mit akarunk – egy lépéssel újra közelebb jött hozzám, teljesen sarokba szorítva engem.
- De én… ők…
- Nehéz eset vagy, mi? – nevetett fel, majd sóhajtott egy nagyot. – Tetszem neked? – kérdezte, mire a szó szoros értelmében olyan rák vörös lettem, hogy éreztem, ahogy ég az arcom.
- … Azt hiszem… Igen…
- Jó – mondta, majd az államnál fogva kényszerítette, hogy rá nézzek, és csak úgy, a semmiből, megcsókolt.

  Hatalmasakat pislogva próbáltam felfogni a történteket, de az agyam teljesen leblokkolt, az erő a testemből, úgy éreztem, hogy teljesen elszállt, és csak Jeonghan-ra tudtam koncentrálni és arra, hogy tudjam tartani az iramot csókjával. Igaz, nagyon meglepődtem, de egyben olyan boldog is voltam, hogy majd kiugrottam a bőrömből. Hosszú csókunknak a levegőhiány vetett véget, de az előttem álló srác egy percre sem vette le a szemét rólam, mintha csak attól félne, hogy ha egy másodpercre nem figyel, elszaladnék, ami már rég nem volt szándékomban.

- Nekem is tetszel, Hae Ri – jelentette ki, nevem hallatára pedig teljesen elámultam, azon meg még inkább, hogy annak a Jeonghan-nak, aki a suliban bármelyik epekedő lányt megkaphatta volna, bevallotta, hogy tetszem neki, hogy ÉN tetszettem neki.
- Eh? Csípj meg, hogy nem álmodom…
- Csak akkor álmodsz, ha én is… - mondta mosolyogva, mire én teljes önkívületemben a nyakába ugrottam és szorosan magamhoz öleltem.
- De mi lesz a rajongóiddal?
- Majdcsak túlélik.
- Amúgy… - toltam el magamtól, mire kérdően nézett rám. – Honnan tudod a nevem? Mivel nem emlékszem, hogy bemutatkoztam volna…
- Hát… A füzetedről…
- Úristen – tört elő belőlem a nevetés, de annyira, hogy még meg is könnyeztem. – Akkor azt hiszem itt az ideje, hogy bemutassam magam. A nevem Lee Hae Ri – nyújtottam felé a kezem, de ő csak eltolta azt, majd magához húzott.
- Örvendek… - suttogta, egy kacér mosoly kíséretében, minek utána gyengéden végigsimított arcomon, a szeme viszont ajkaimon pihent, így miután pillantása feljebbvándorolt és találkozott az enyémmel, ajkai közeledni kezdtek, majd egy újabb csókban forrtunk össze.

Annyeong, kedves olvasóim~!

Mint láthatjátok, egy oneshot erejéig még visszatértem, mivel már nagyon kikívánkozott már belőlem~ Viszont tartom magam ahhoz, hogy egy ideig még nem hozok új részt, mert tényleg tanulnom kell, de már nemsoká vakáció és miegymás, szóval lesz egy kis időm írni is. 

Kitartás és fighting~

Amúgy remélem tetszeni fog ez a kis fluff, ami picikét hosszúra sikeredett~ 

Véleményeket szívesen fogadok~

A ti Blueberry-tek~ ^^

Közérdekű közlemény~!

Annyeong, kedves olvasóim~

Ne haragudjatok, hogy csak most jelentkezem, ennyi szünet után, viszont mostanába nagyon el vagyok havazva a tanulással, mert most egy csomó vizsgám van készülőben, és sajnos azt se tudom néha hol áll a fejem. Egy ideig ne várjatok tőlem új részt, mivel nem hiszem, hogy lenne időm, lelki és testi erőm hozzá, de amint az utolsó  hétnek vége az egyetemen, akkor azonnal nekiesek az írásnak, persze csak addig, ameddig nem kell újra tanulnom...

Addig is a türelmeteket kérem és azt, hogy ne haragudjatok rám, amiért ilyen lusta emberke vagyok, hogy még amikor lenne időm, akkor sem írok, mert élvezem a kis pihenőmet.

Nemsokára jelentkezem~

Puszillak benneteket~

Blueberry