4.fejezet - Az a mosoly...

  Kapkodva szedtem a levegőt, miközben hatalmas szemekkel meredtem karjaiban tartó Daehyun-ra. Az ő arcán szinte semmien érzelmet nem lehetett leolvasni, de a szeme mintha teljesen másról árulkodott volna. Szinte elvesztem nagy barna szemeiben, ami abban a pillanatban a rémültség és az aggodalom csatájában meredt rám. Majdnem teljesen elfelejtkeztem arról, hogy nem voltunk egyedül. De csak majdnem. 

  Amikor végül is feleszméltem, gyorsan egyenesbe állítottam magam, levéve Daehyun védő kezeit derekamról. Kihúztam magam, mintha semmi említésre méltó nem történt volna, majd megigazítottam szoknyámat.

- Ö...hát...kösz - intéztem szavaimat a velem szemben álló fiúnak.

  Pislogott egyet és a hátam mögé nézett. Ez a srác...felháborító!!! Megfordultam, mire egy aggódó Zelo nézett rám, és vizslatott végig.

- Te meg mit csinálsz? - nevettem fel. - Nyugi, nincs baj.
- Ember, a frász jött rám. Még jó, hogy hyung olyan gyors, mert ha nem segített volna, kissé bajban lennél.
- Jólvan, tudom. És már meg is köszöntem neki.
- Helyes.
- Ó, noona! Ne haragudj! Csak egy pillanatra vettem le rólad a szemem. Nem volt szándékos... - szaladt oda hozzám a srác, aki megpróbált megtanítani deszkázni.
- Ugyan - legyintettem. - Így, hogy nem lett semmi bajom, el is felejthetjük ezt a kis incidenst.
- Huh... - ocsúdott fel, mire halványan elmosolyodtam.
- Csak ne olyan sietősen. Te kis pernahajder, nekem még beszédem van veled - tette a kezét Zelo a srác vállára és fenéken rúgta, de csak játékosan.
- A leader akciózik, hm? - kérdeztem a többi deszkást, akik mintha ez olyan természetes lenne, vigyorogva megvonták a vállukat. - Ez nem normális... - csaptam a  homlokomhoz.
- Már megszoktuk.

  Ezen mindenkinek nevetnie kellett, még Dae is elmosolyodott, amitől még jobb kedvem támadt. Olyan furcsa és titokzatos volt az a fiú, de valahogy mindig, amikor elmosolyodott vagy csak rám vetett egy futó pillantást, melegség öntött el. Jó érzés volt, az már biztos. Ahogy ott álltunk és beszélgettünk a többiekkel, észrevettem, hogy padtársam többször is hosszan engem néz, majd mikor rajtakaptam a bámulásra, elfordította a fejét, és a távolba meredt. Ilyenkor tekintete olyan elhagyatottnak és szomorúnak látszott, hogy nem tudtam miért, de az én szívem is összefacsarodott. Éreztem, hogy azzal a sráccal valami nagyon nincs rendben, azonban nem akartam rákérdezni, hiszen egy: úgysem válaszolt volna, kettő: hót ziher, hogy nem méltóztat beszélni, három: az előző kettő.
Hatalmas sóhaj hagyta el a szám. Előhalásztam a telefonom valamelyik zsebemből, amin megnéztem hány óra is volt. Szemem fennakadt, mikor megállapítottam, hogy már 3 órán keresztül kint voltam a "kölykökkel". Visszacsúsztattam a készüléket a szoknyám zsebének rejtekébe, majd a fiúkhoz fordultam.

- Skacok, nekem mennem kell. 
- Noona, ne már. Maradj már még!
- Nem lehet - ráztam meg a fejem. - Így is sokat voltam kint, ez rekord a többi napomhoz képest. Muszáj besegítenem otthon.
- De nem úgy volt, hogy ma kint maradhatsz? - jelent meg mellettem Zelo, a szívbajt hozva rám.
- Ya!! Meg akarsz ölni, te idióta! - csaptam a vállára.
- Jaj, ne kezd már, noona~~~ - játszotta az agyát.
- Kapsz még egyet, ha nem hagyod abba. Amúgy meg, igen, maradhatnék még, de tudod a szívemen viselem a szüleim boltját és olyan furcsa, hogy ennyi ideig kint voltam, nem megszokott a többi napomhoz képest.
- Akkor elkísérünk - jelentették ki egyszerűen.
- Nehogy már. Egyedül is hazatalálok...
- Legalább akkor csak addig, ameddig útjaink külön válnak, hm?

  Azoknak a kiskutya szemeknek nem lehetett ellenállni, így kénytelen voltam beleegyezni a felajánlott kíséretbe.

- Akkor hozom a tásk...

  Nem volt szükséges befejeznem a mondatom, mert Daehyun gyorsabb volt nálam és már a kezembe is nyomta a táskámat.

- Köszi - vettem a hátamra a hátitáskát, majd rá se nézve elmentem mellette.
- Hékás, várj meg, noona! - szaladtak utánam a többiek, majd együtt folytattuk az utunkat.

  Annyi sok marhaságot összehordtak, hogy azt hittem minden könnyem kifolyik a sok nevetéstől. Nagyon bejött nekem az a kis csapat. Olyanok voltak egymással, mintha csak tesók lettek volna. Szívesen elfogadtam volna őket az öcséimnek egy másik életben. Ám ahogy egyre közeledtünk a házamhoz vezető utcához, úgy kezdtünk fogyatkozni és végül csak hárman maradtunk. Daehyun, Zelo és jómagam, viszont a végén legjobb barátom is magunkra hagyott, mert feldobták otthon a pizsamát, és nem jöhetett velünk tovább, mert tudni való, hogy Zelo nem arra lakott amerre én, csak minden reggel elfáradt egész hozzám, hogy onnan együtt mehessünk suliba. Hát nem édes? Na jó, azért ne túlozzunk.

  Mit ne mondjak, a Daehyun-nal való sétálás nem is volt olyan rossz. Jólesett a csend annyi zaj és beszéd után. Egymás mellett sétáltunk, én a lábamat nézve, ő pedig valamerre a távolba meredt, mint annyiszor szokta tenni. Igazából beszélni szerettem volna vele, de nem jött, hogy megszólaljak, így nem is erőltettem. Míg szótlanul ballagtunk egymás csendességét kiélvezve, egy csomószor lepörgettem magam előtt azt a jelenetet, amikor leestem a gördeszkáról és ő elkapott, majd megszólalt. Beszélt...Baszki! El is felejtettem, hogy ez a földönkívüli csávesz meg mert szólalni!! Pfff...

  Már rég az utcámba jártunk, mikor észrevettem merre is voltunk, majd megpillantottam szívemnek oly kedves virágomat az utca sarkán. Szám sarka mosolyra húzódott és gondolkodás nélkül odaszaladtam az orgonabokorhoz. Megálltam előtte és figyeltem ahogy a gyenge tavaszi szél fújja az ágain lévő halványlila és rózsaszín virágokat. Pár másodperc elteltével Daehyun is mellém ért, majd ő is megállt, és kíváncsian nézett a bokorra.

- Fontos neked...?

  Ledermedtem. Hangja megint megfagyasztotta ereimben a vért. Lassan levettem tekintetem a gyönyörűen szikrázó virágokról és a fiúra néztem, viszont ő nem fordult felém, ám láttam, hogy valamiféle választ vár. Felkuncogtam és bohókásan visszafordultam én is.

- Nagyon. Sok emlékem fűződik ide, különösen egy... A legkedvesebb emlékem.

  Odaléptem a bokorhoz, majd leszakítottam egy virágot. Visszasétáltam Daehyun-hoz és a kezébe nyomtam a virágot. Értetlen tekintetét látva, csak még nagyobb mosolyra húztam a szám.

- Köszönetem jele, amiért ma elkaptál. Kvittek vagyunk, hm?

  És akkor felém fordult. Mosolygott. Bólintott egyet, majd felemelte a virágot és jobban szemügyre vette. Ahogy feljebb emelte a fejét, az utca lámpája megvilágította az arcát, amin még mindig ott éktelenkedett a ragtapaszom, a nevemmel rajta.

- Látom még nem cserélted ki.

  Összeszűkítette a szemét, nem értette.

- A sebtapaszt. Még mindig az enyém van rajtad - vigyorogtam.

  Az arcához kapott, és mintha csak meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg ott van-e még, megérintette a kis védőanyagot.

- Tudod, a tegnap egészen megrémítettél, ahogy ott feküdtél egy csomó karcolással meg lila foltokkal. Nem minden nap lát ilyet az ember.
- Tudom... - hajtotta le a fejét.

  Beharaptam az alsó ajkam, majd mintha valami érdekes lenne a földön, azt kezdtem el nézegetni. Ekkor megcsörrent a telefonom a zsebembe, megtörve a kínos csendet.

- Igen?
- Ye Rim-ah, kincsem, merre vagy?
- Oh, omma! Itt vagyok már az utcába. Pár pillanat és otthon leszek.
- De ugye nem egyedül jöttél haza ebben a sötétben?
- Hát...
- Ye Rim, mondd hogy a kis barátod veled van.
- Nem igazán.... Az egyik osztálytársammal vagyok, szóval megnyugodhatsz, nem vagyok egyedül.
- Ezt jó hallani. Akkor siess haza, mert kész a vacsi.
- Értettem, pár perc és már otthon is leszek.

  Ezzel kinyomtam a hívást és a kajára gondolva megkortyant a hasam, mire a hátam mögött elfojtott nevetésre lettem figyelmes. 

- Jaj, de vicces... - néztem szembe padtársammal. - Jó volt veled "dumálni", majd még máskor is megtehetjük - mondtam egy csipetnyi gúnnyal a hangomba.

  Sarkon fordultam és már készültem otthagyni Daehyun-t, mikor az megszólalt.

- Kösz a tegnapit.

  Erre muszáj volt ránéznem. Nem számítottam egy köszönetre, főleg nem tőle, viszont nem titkolhattam, jól esett, hogy ha nem is előbb, de legalább utóbb megköszönte. Az a melegség megint beköltözött a szívembe, ahogy megláttam azt a parányi, de mégis sokat jelentő...mosolyt.

- Szívesen, hiszen nem hagyhattalak volna csak úgy ott, nem gondolod? - intettem egyet felé, majd elszaladtam, meg sem állva hazáig.

Chapter 9.

Ketten az éjszakába

Csak mentünk és mentünk, de a kezemet egy pillanatra sem engedte el. Különböző érzések sokasága kavargott bennem, legfőképpen azt akartam volna tudni mit gondol abban a pillanatban, amikor úgy szorította a kezem, hogy úgy éreztem egyenesen hozzánő az enyémhez. Soha nem volt részem még olyan élményben, mint akkor.

Végre, amikor már jó messze kerültünk az épülettől, lassított, így kénytelen voltam én is fékezni a tempómon. Halvány lilám nem volt merre voltunk egyáltalán, így csak abban reménykedtem, hogy Jonghyun pontosan tudja.

- Aish! - kiáltott fel. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen kemény a feje. Még mindig fáj az ütés helye. Bakker, ez tuti be fog kékülni.

- Pff...látod? Kellett neked menőzni - nevettem fel.

- Igen. Szívesen - váltott át gúnyos hangnembe.

- Most azt várod, hogy megköszönjem?

- Jól esne. Lehet nem fájna annyira a fejem.

- Akkor szenvedj még egy kicsit - mondtam jókedvűen.

- Szívtelen fruska... - mormogta.
- Azt hiszem most úgy fogok tenni, mintha ezt az utolsó beszólásod nem hallottam volna.

Ekkor megálltunk, pontosan egy szökőkút mellett, melyben a víz hol zölden, hol más színben pompázott. Mosolyogva figyeltem a víz csobogását, teljesen elfeledkezve arról, hogy nem vagyok egyedül.

- Ez gyönyörű! - szaladt ki a számon.

- Az, gyönyörű...

Azt hittem ő is arra gondolt, amire én, ezért felé fordultam, de JR egyáltalán nem a szökőkutat vizsgálta, hanem egyenesen engem nézett, amitől kissé...na jó, nagyon zavarba jöttem. Jesus! Szánalmasan festhetek most! Mielőtt még teljesen elöntött volna a pír, szememet levettem a srácról és összekulcsolt kezünkre irányítottam. Hadd ne mondjam, ettől még jobban feszengve éreztem magam. Jonghyun is követte a tekintetem, majd mikor ő is szembesült a látvánnyal, olyan lendülettel eresztette el a kezem, mintha valamilyen fertőző beteg lennék.

- Bo-Bocs, nem volt direkt, csak...ö... - habogott.

- Ha bántam volna, már rég eleresztem a kezed - haraptam bele alsó ajkamba.

Erre nem valószínű hogy számított, mert olyan kifejezés ült ki az arcára, hogy fogalmam sem volt mit is gondolt. Kellett nekem kinyitnom a szám. Oh, I'm sooooooo stupid! Zavaromban úgy éreztem nem bírok tovább állni, ezért leültem a szökőkút szélére.

- Uram? Esetleg nem akar helyet foglalni? - szavaim JR-hez szóltak, miközben végigsimítottam a mellettem lévő helyet.

- Huh? Ö, de.
Lazán lehuppant mellém, két kezével megtámasztotta magát és hátrább dőlt. Én is így tettem, de mielőtt még bal kezem is elhelyezhettem volna testem mellett, JR megragadta azt és egyeneset a szökőkútba lökött. De ennyivel azért ő sem úszta meg, mivel sikerült jól belekapaszkodnom és őt is velem rántani. A végeredmény két csurom vizes bolond lett, akik még jól ki is röhögik magukat.

- Hé, ez nem volt szép! - fröcsköltem le vízzel.

- Kvittek vagyunk.

- Hmpf....Ezt jól kigondoltad, mi?

- Igen. Ne tudd meg, egész végig ezen agyaltam - hangja szarkasztikusan csengett.

- Ó, tudtam én - terültem el, hiszen úgyis olyan mindegy volt már.

- Meg fogsz fázni...

- You don't say? Ez akkor kellett volna eszedbe jusson, amikor a vízbe löktél. Meg amúgy is, ha én megfázok, te is.

- Hm... Én gondolkodás nélkül cselekszem, ennyi az egész.

- Eh? Jó vagy hallod - kacagtam fel.

- Nem kell dicsérni. Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy tökéletes vagyok.

- Ó, hogy oda ne rohanjak. Tökéletesen bunkó vagy, az egoizmusodról nem is beszélve.

- Túl kedves vagy hozzám. Szapulj még egy kicsit ha lehet... - mondta ironikusan.

- Kívánságod számomra parancs, Jonghyun uraság.

Nagy levegőt vettem, mert már előre láttam, hogy hosszú lesz ez a kis lista, de végül mégsem azt mondtam, amit gondoltam.

- Hogy lehetsz ennyire eszetlen és önfejű, te jó ég?! Komolyan, te tényleg nem gondolkozol mielőtt teszel valamit? Oh my god! You IDIOT! Lefejelni egy gazdag gyereket? Te meg vagy húzatva? És ha valami történt vele és feljelent, vagy...Aish, te hülye gyerek!

Csekély monológom JR-t egyenesen sokkolta. Olyan jó érzés volt mindent kimondani, mintha egy hegy szakadt volna le rólam. Kifújtam a bent tartott levegőt és válaszra várva meredtem az előttem ülő srácra, de ő nem olyan tekintettel nézett rám, mint akinek eszében lenne válaszolni, csak elgondolkodó, mélyre ható pillantással bámult rám. Acélt kettészelő tekintetem nekem is ellágyult kissé, majd lehajtottam a fejem, nem akartam rá nézni, mert akkor tuti nem jött volna ki belőlem, ami hőstette óta a nyelvem hegyén volt és csak az alkalmas pillanatra várt.

- De azért...mindent elnézve...köszönöm. Nem tudom mi lett volna velem nélküled.

- Valószinüleg tökön rúgod, bokán, vagy esetleg még rosszabb - nevetett fel.

- Hé! Ezt most igenis komolyan gondoltam, de gúnyt űzöl belőlem - emeltem fel a fejem. - Asshole...

- Tudom. Nem vagy te olyan erős, mint amilyennek mutatod magad - simított ki egy kósza hajtincset az arcomból.

- Csak azért, mert véletlenül megköszöntem neked valamit, nehogy azt hidd, hogy befolyásolható törékeny kis virágszál vagyok.

- Sosem gondoltam, de mindenki besokall egyszer. Te sem vagy kivétel.

- Én...

- Ne is próbáld tagadni, mert nincs értelme. Az a megterhelt arckifejezés nap, mint nap...nagyon ismerős, túlságosan is.

- Oké, átlátsz rajtam! - emeltem fel megadóan kezeimet.

- Nem is vártam más választ - szája félmosolyra kanyarodott.
- Kíváncsi vagyok mikor akarod elhagyni az egoizmusod - túrtam be játékosan a hajamba.
- Akkor, amikor te is.
- Hé! Én nem is vagyok egoista, vagyis nem olyan nagyon, mint te.
- Ezt fejtsd ki bővebben, ha kérhetem... - hangja unott volt, nem tetszett neki feltételezésem.
- Áh, mindegy.
- Nem mindegy, mondd, halljam. Szapulj megint, ahogy mindig is teszed.
- Mi? Mi van? Csak azért mondom, mert kiváltod belőlem. Sajnálom, hogy meg merem osztani a véleményem, nagyra becsült JR. Azt várod tőlem, hogy szótlanul eltűrjem, mikor ide-oda ugráltatsz kedved szerint? Ezt te sem gondolhatod komolyan.
- Tessék? Ugráltatlak, igen, de csak azért, mert megnyertem a fogadást, ennyi az egész. Akkor kellett volna kilépj, amikor feltettem a fogadás ötletét, de te mégsem tetted. Hát viseld a következményeket - lekezelő hangneme nagyon piszkálta a csőröm.
- Utálom, amikor felsőbbrendűbbnek képzeled magad...
Azzal a lendülettel fel is álltam, meglöktem kissé JR-t, hogy az meg kellett tartsa magát nehogy háttal a vízbe essen újra, és gondolkodás nélkül szapora léptekkel kimásztam a szökőkútból, majd elindultam előre. Úgy voltam vele, hogy majd kilyukadok valahol, csak ne kelljen azzal a bunkóval egy levegőt szívnom. Nagyon felidegesített. Jött, hogy belerúgjak valamibe, de sajnáltam a cipőmet. Levettem lábbelimet, mert nehéznek bizonyult benne a járás, így mezítláb folytattam tovább utamat. Kissé fáztam, és a lábam is fájt, de nem sok figyelmet szántam neki.
- Miért érzem úgy, hogy legszívesebben leütnél? - harsant a hátam mögött JR hangja.
- Kibaszottul jól érzed. És ne kövess.
- Ez egy szabad világ, azt csinálok, ami nekem tetszik. És én most pont azt csinálom, nehogy valami hülyeséget csinálj.
- Baszódj meg!
- Bocs, nem áll szándékomban.
- Akkor rohadj meg!
- Ha szeretnéd sem tudnék.
- Mindenre van válaszod?
- Úgy néz ki - ért mellém.
Megálltam, mire ő is ezt tette. Gonosz nézéssel bámultam fel rá, de mintha egy kis gyerek lennék, kiröhögött. Itt valami elpattant az agyamban, felemeltem a kezem, és egy nagy csattanós pofont nyomtam nála. Lemerevedett. A fejét lassan felém fordította és valami ördögi vigyor jelent meg az arcán, majd közeledni kezdett felém, én viszont csak hátráltam tőle.
- Ezt nem kellett volna, Jun.
- Ne gyere közelebb, vagy megbánod!
- Nem tudsz megfélemlíteni - roppantott egyet mutató ujján, majd sorba a többin is.
Menekülési útvonalamat egy épület fala zárta el, így csak dacosan néztem vissza JR-re, aki már emelte is a kezét. Ez meg fog ütni...Ez kicseszettül meg fog ütni!! Szorosan becsuktam a szemem, és vártam a csattanást. De...az nem következett be. Résnyire nyitottam látószervem, mire egy JR arccal találtam szembe magam. Megütközött tekintetét látva, kicsit megbántam, amit a fejéhez vágtam, na meg a pofont. Mindenfelé néztem, csak őrá nem.
- Heh, ennyire utálsz?
- Mi? Nem, én csak...én...sajn...
Viszont mondatom befejezetlen maradt, mert olyan történt, amitől a lélegzetem is elakadt. Szó szerint. 
Megcsókolt....