4.fejezet - Az a mosoly...

  Kapkodva szedtem a levegőt, miközben hatalmas szemekkel meredtem karjaiban tartó Daehyun-ra. Az ő arcán szinte semmien érzelmet nem lehetett leolvasni, de a szeme mintha teljesen másról árulkodott volna. Szinte elvesztem nagy barna szemeiben, ami abban a pillanatban a rémültség és az aggodalom csatájában meredt rám. Majdnem teljesen elfelejtkeztem arról, hogy nem voltunk egyedül. De csak majdnem. 

  Amikor végül is feleszméltem, gyorsan egyenesbe állítottam magam, levéve Daehyun védő kezeit derekamról. Kihúztam magam, mintha semmi említésre méltó nem történt volna, majd megigazítottam szoknyámat.

- Ö...hát...kösz - intéztem szavaimat a velem szemben álló fiúnak.

  Pislogott egyet és a hátam mögé nézett. Ez a srác...felháborító!!! Megfordultam, mire egy aggódó Zelo nézett rám, és vizslatott végig.

- Te meg mit csinálsz? - nevettem fel. - Nyugi, nincs baj.
- Ember, a frász jött rám. Még jó, hogy hyung olyan gyors, mert ha nem segített volna, kissé bajban lennél.
- Jólvan, tudom. És már meg is köszöntem neki.
- Helyes.
- Ó, noona! Ne haragudj! Csak egy pillanatra vettem le rólad a szemem. Nem volt szándékos... - szaladt oda hozzám a srác, aki megpróbált megtanítani deszkázni.
- Ugyan - legyintettem. - Így, hogy nem lett semmi bajom, el is felejthetjük ezt a kis incidenst.
- Huh... - ocsúdott fel, mire halványan elmosolyodtam.
- Csak ne olyan sietősen. Te kis pernahajder, nekem még beszédem van veled - tette a kezét Zelo a srác vállára és fenéken rúgta, de csak játékosan.
- A leader akciózik, hm? - kérdeztem a többi deszkást, akik mintha ez olyan természetes lenne, vigyorogva megvonták a vállukat. - Ez nem normális... - csaptam a  homlokomhoz.
- Már megszoktuk.

  Ezen mindenkinek nevetnie kellett, még Dae is elmosolyodott, amitől még jobb kedvem támadt. Olyan furcsa és titokzatos volt az a fiú, de valahogy mindig, amikor elmosolyodott vagy csak rám vetett egy futó pillantást, melegség öntött el. Jó érzés volt, az már biztos. Ahogy ott álltunk és beszélgettünk a többiekkel, észrevettem, hogy padtársam többször is hosszan engem néz, majd mikor rajtakaptam a bámulásra, elfordította a fejét, és a távolba meredt. Ilyenkor tekintete olyan elhagyatottnak és szomorúnak látszott, hogy nem tudtam miért, de az én szívem is összefacsarodott. Éreztem, hogy azzal a sráccal valami nagyon nincs rendben, azonban nem akartam rákérdezni, hiszen egy: úgysem válaszolt volna, kettő: hót ziher, hogy nem méltóztat beszélni, három: az előző kettő.
Hatalmas sóhaj hagyta el a szám. Előhalásztam a telefonom valamelyik zsebemből, amin megnéztem hány óra is volt. Szemem fennakadt, mikor megállapítottam, hogy már 3 órán keresztül kint voltam a "kölykökkel". Visszacsúsztattam a készüléket a szoknyám zsebének rejtekébe, majd a fiúkhoz fordultam.

- Skacok, nekem mennem kell. 
- Noona, ne már. Maradj már még!
- Nem lehet - ráztam meg a fejem. - Így is sokat voltam kint, ez rekord a többi napomhoz képest. Muszáj besegítenem otthon.
- De nem úgy volt, hogy ma kint maradhatsz? - jelent meg mellettem Zelo, a szívbajt hozva rám.
- Ya!! Meg akarsz ölni, te idióta! - csaptam a vállára.
- Jaj, ne kezd már, noona~~~ - játszotta az agyát.
- Kapsz még egyet, ha nem hagyod abba. Amúgy meg, igen, maradhatnék még, de tudod a szívemen viselem a szüleim boltját és olyan furcsa, hogy ennyi ideig kint voltam, nem megszokott a többi napomhoz képest.
- Akkor elkísérünk - jelentették ki egyszerűen.
- Nehogy már. Egyedül is hazatalálok...
- Legalább akkor csak addig, ameddig útjaink külön válnak, hm?

  Azoknak a kiskutya szemeknek nem lehetett ellenállni, így kénytelen voltam beleegyezni a felajánlott kíséretbe.

- Akkor hozom a tásk...

  Nem volt szükséges befejeznem a mondatom, mert Daehyun gyorsabb volt nálam és már a kezembe is nyomta a táskámat.

- Köszi - vettem a hátamra a hátitáskát, majd rá se nézve elmentem mellette.
- Hékás, várj meg, noona! - szaladtak utánam a többiek, majd együtt folytattuk az utunkat.

  Annyi sok marhaságot összehordtak, hogy azt hittem minden könnyem kifolyik a sok nevetéstől. Nagyon bejött nekem az a kis csapat. Olyanok voltak egymással, mintha csak tesók lettek volna. Szívesen elfogadtam volna őket az öcséimnek egy másik életben. Ám ahogy egyre közeledtünk a házamhoz vezető utcához, úgy kezdtünk fogyatkozni és végül csak hárman maradtunk. Daehyun, Zelo és jómagam, viszont a végén legjobb barátom is magunkra hagyott, mert feldobták otthon a pizsamát, és nem jöhetett velünk tovább, mert tudni való, hogy Zelo nem arra lakott amerre én, csak minden reggel elfáradt egész hozzám, hogy onnan együtt mehessünk suliba. Hát nem édes? Na jó, azért ne túlozzunk.

  Mit ne mondjak, a Daehyun-nal való sétálás nem is volt olyan rossz. Jólesett a csend annyi zaj és beszéd után. Egymás mellett sétáltunk, én a lábamat nézve, ő pedig valamerre a távolba meredt, mint annyiszor szokta tenni. Igazából beszélni szerettem volna vele, de nem jött, hogy megszólaljak, így nem is erőltettem. Míg szótlanul ballagtunk egymás csendességét kiélvezve, egy csomószor lepörgettem magam előtt azt a jelenetet, amikor leestem a gördeszkáról és ő elkapott, majd megszólalt. Beszélt...Baszki! El is felejtettem, hogy ez a földönkívüli csávesz meg mert szólalni!! Pfff...

  Már rég az utcámba jártunk, mikor észrevettem merre is voltunk, majd megpillantottam szívemnek oly kedves virágomat az utca sarkán. Szám sarka mosolyra húzódott és gondolkodás nélkül odaszaladtam az orgonabokorhoz. Megálltam előtte és figyeltem ahogy a gyenge tavaszi szél fújja az ágain lévő halványlila és rózsaszín virágokat. Pár másodperc elteltével Daehyun is mellém ért, majd ő is megállt, és kíváncsian nézett a bokorra.

- Fontos neked...?

  Ledermedtem. Hangja megint megfagyasztotta ereimben a vért. Lassan levettem tekintetem a gyönyörűen szikrázó virágokról és a fiúra néztem, viszont ő nem fordult felém, ám láttam, hogy valamiféle választ vár. Felkuncogtam és bohókásan visszafordultam én is.

- Nagyon. Sok emlékem fűződik ide, különösen egy... A legkedvesebb emlékem.

  Odaléptem a bokorhoz, majd leszakítottam egy virágot. Visszasétáltam Daehyun-hoz és a kezébe nyomtam a virágot. Értetlen tekintetét látva, csak még nagyobb mosolyra húztam a szám.

- Köszönetem jele, amiért ma elkaptál. Kvittek vagyunk, hm?

  És akkor felém fordult. Mosolygott. Bólintott egyet, majd felemelte a virágot és jobban szemügyre vette. Ahogy feljebb emelte a fejét, az utca lámpája megvilágította az arcát, amin még mindig ott éktelenkedett a ragtapaszom, a nevemmel rajta.

- Látom még nem cserélted ki.

  Összeszűkítette a szemét, nem értette.

- A sebtapaszt. Még mindig az enyém van rajtad - vigyorogtam.

  Az arcához kapott, és mintha csak meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg ott van-e még, megérintette a kis védőanyagot.

- Tudod, a tegnap egészen megrémítettél, ahogy ott feküdtél egy csomó karcolással meg lila foltokkal. Nem minden nap lát ilyet az ember.
- Tudom... - hajtotta le a fejét.

  Beharaptam az alsó ajkam, majd mintha valami érdekes lenne a földön, azt kezdtem el nézegetni. Ekkor megcsörrent a telefonom a zsebembe, megtörve a kínos csendet.

- Igen?
- Ye Rim-ah, kincsem, merre vagy?
- Oh, omma! Itt vagyok már az utcába. Pár pillanat és otthon leszek.
- De ugye nem egyedül jöttél haza ebben a sötétben?
- Hát...
- Ye Rim, mondd hogy a kis barátod veled van.
- Nem igazán.... Az egyik osztálytársammal vagyok, szóval megnyugodhatsz, nem vagyok egyedül.
- Ezt jó hallani. Akkor siess haza, mert kész a vacsi.
- Értettem, pár perc és már otthon is leszek.

  Ezzel kinyomtam a hívást és a kajára gondolva megkortyant a hasam, mire a hátam mögött elfojtott nevetésre lettem figyelmes. 

- Jaj, de vicces... - néztem szembe padtársammal. - Jó volt veled "dumálni", majd még máskor is megtehetjük - mondtam egy csipetnyi gúnnyal a hangomba.

  Sarkon fordultam és már készültem otthagyni Daehyun-t, mikor az megszólalt.

- Kösz a tegnapit.

  Erre muszáj volt ránéznem. Nem számítottam egy köszönetre, főleg nem tőle, viszont nem titkolhattam, jól esett, hogy ha nem is előbb, de legalább utóbb megköszönte. Az a melegség megint beköltözött a szívembe, ahogy megláttam azt a parányi, de mégis sokat jelentő...mosolyt.

- Szívesen, hiszen nem hagyhattalak volna csak úgy ott, nem gondolod? - intettem egyet felé, majd elszaladtam, meg sem állva hazáig.