Sokat álmodoztam arról a pillanatról, amikor végre bevallhattam neki mit is éreztem, mennyire hiányzott azok után, hogy csak úgy eltűnt az életemből, majd évek múltán újra belecsöppent, de ezt a lehetőséget már nem hagyhattam, hogy kicsússzon a kezeim közül, szorosan tartottam és eszem ágában sem volt elengedni. Már előre megbékéltem a gondolattal, hogy lehet ő nem érzett ugyan úgy, mint én és ezért elsőre féltem elmondani neki, amit annyi időn keresztül hordtam a szívembe, viszont a Zelo-val való beszélgetés felnyitotta a szemem és kinyílvánítottam érzéseimet, így megtudhattam miként érzett Daehyun is, remélve, hogy ezúttal nem taszít el magától.
Kéz a kézben sétáltunk a lámpákkal kivilágított utcán, ahol már egy lélek sem járt, csak mi lézengtünk kint és beszélgettünk. Mindenféle téma felhozódott, kérdeztem a munkájáról, míg ő a bolttal kapcsolatban, és éreztem, hogy a legkimerítőbb témát a legvégére tartogatja. Amint észbe kaptam, már annál a gördeszka pályánál jártunk, ahol a kis csapat, vagy ahogy Zelo mindig mondta, a „banda” szokott állomásozni. Amint ezt hangosan is kimondtam, mind a ketten nevetni kezdtünk, majd leültünk a pálya szélére, pontosan oda, ahova a harmadik találkozásunkkor ültünk. Helyet foglalva mindketten elhallgattunk, majd a távolba meredtünk, kezünk viszont még mindig össze volt kulcsolva köztünk. Hirtelen Daehyun engedett egy kicsit a szorításán, és azt hittem elveszi a kezét, viszont nem így lett, csak a figyelmemet akarta felkelteni, hogy felé fordulva ránézhessek.
- Kb. mennyit mondott el neked Zelo? – kérdezte, hangja újra csendessé vált.
- Hát csak annyit, hogy az apád meg akart…uhh… - haraptam be a szám, nem voltam képes befejezni a mondatot.
- Meg akart ölni, mond csak ki…
- De hisz ez olyan kegyetlenül hangzik, hogy a saját szülőd akart végezni az életeddel és az anyukádéval…
- Érted mostmár, hogy miért voltam úgy felháborodva, amikor az apámról kérdeztél?
- Igen és sajnálom. Nem tudtam, hogy ilyen nagy titok lapul mindez mögött – hajtottam le a fejem bűnbánóan.
- Nincs baj, nem haragszom – állam alá nyúlt, majd felemelte a fejem és rám mosolygott, mire én is ezt tettem. – Hát akkor… gondolom szeretnéd hallani mi is történt.
- Nem-nem – ráztam meg a fejem, hiszen tudtam, hogy csak sebeket szakítanék fel vele, viszont egyben tényleg kíváncsi voltam, ám nem akartam szenvedni látni. – Nem muszáj megosztanod velem csak azért, mert kíváncsi vagyok. El tudom képzelni milyen szörnyű lehet felelevenítened a múltat – szorítottam meg a kezét, a mosoly eltűnt az arcomról, helyét a szomorúság vette át.
- Nem mondom azt, hogy szívesen gondolok vissza a múltra, mert akkor nagyot hazudnék, de neked el szeretném mondani, azok után eldöntheted, hogy velem akarsz maradni a mondandóm után is vagy…
- Nem is akarom hallani mit akartál mondani a vagy után. Biztos lehetsz benne, hogy nem foglak elhagyni – mondtam magabiztosan, igaz nem tudtam előre mit fog elmondani, de úgy gondoltam nem fog számítani, hiszen már eldöntöttem, hogy vele leszek.
- Remélem ugyan ezt mondod, miután meghallgattál… - mosolygott szomorúan, majd nagyot sóhajtott és belekezdett. – Minden azok után történt miután találkoztunk. Mint tapasztalhattad, és mint hallhattad omma-tól, nagyon vidám és folyton mosolygós gyerek voltam, de csak addig a napig … - csendesedett el, majd tekintetét rólam a távolba emelte és kiolvashatatlan szemekkel folytatta – Az… apám… kezdetekben jó ember volt. Mindig a család volt neki az első, mi tartottuk benne a lelket, hogy folytassa a munkáját bármilyen nehéz is volt, viszont egy nap a munkahelye csődbe ment, így másik állás után kellett nézzen és itt kezdődtek a problémák. Egy gyárba került, mint szalagmunkás, ráadásul egy olyan részlegre, ahol egész nap a pletyka ment. Először nem nagyon sikerült neki a beilleszkedés, amiért sokszor részegen jött haza és arról panaszkodott, hogy milyen rossz ott. Mivel anya tudta, hogy a férje egy nagyon érzékeny ember ilyen téren, elnézte neki, hogy ittasan jött haza még egy-két este. Délutánonként anya mindig átküldött Zelo-hoz játszani és akkor jött értem, amikor apa már aludt, viszont egy nap apa később jött haza a kelleténél. Én mentem neki ajtót nyitni. A munkatársaival volt, persze mind segg részegek voltak, majd az egyik megjegyezte neki, hogy mennyire nem hasonlítottam rá. Persze elhülyéskedték a dolgokat, és úgy nézett ki, mint aki fel se vette mit mondott a férfi, de ez nem így volt. Bogarat ültettek a fülébe ezzel, és minden nap csak rosszabbodott. Ezek után folyton részegen esett haza és számon kérte anyát, hogy hol volt, mit csinált aznap, mert úgy gondolta, hogy megcsalja. Mint kiderült, a pletykák a gyárban nagy hatással voltak rá, amihez hozzá adódott a stressz és az, hogy kezdtünk elhidegülni tőle, mert nagyon ijesztő látványt nyújtott, amikor nem volt józan. Csapkodott és ha valami nem úgy volt, ahogy ő akarta, volt amikor még anyát is megütötte, engem meg szarnak se nézett, végig állította, hogy nem voltam a fia. Mondjuk azért is hitte szerintem, hogy anya megcsalja, mert omma gyerekkori barátja, Dong Min-ssi sokszor átjött és játszott velem – mosolyodott el halványan az emlékre, viszont hamar legörbítette ajkait, így biztos voltam benne, hogy még hátra volt a java. – Egy nap aztán amikor apám hazajött, persze akkor sem hiányzott belőle az alkohol mennyiség, meglátta, hogy anyám barátja is ott volt, amitől teljesen elborult az agya. Valahonnan elővett egy kést, már nem emlékszem honnan, mert túlságosan nagy volt a sokk, majd verekedni kezdett Dong Min-ssi-vel, akin a végén sikerült halálos sebet ejtenie. Ekkor felém és omma felé fordult és láttam a szemén, hogy velünk is végezni akart, de amint lehajolt anya egy vázát tört össze a fején, ennek következtében elájult, mi pedig odarohantunk Dong Min-ssi-hez, de már késő volt. Még tisztán emlékszem arra a sok vérre, ami körülvette. Nagy sokkhatás ért mindkettőnket. Ezután kitalálhatod mi történt. Apámat börtönbüntetésre ítélték, mi pedig a temetés után elköltöztünk messze innen, mivel anya nem bírt abban a lakásban maradni tovább. Egész eddig Incheon-ban laktunk, míg vissza nem költöztünk a honvágy miatt. És… Kb. ennyi lenne.
Lassan kifújtam a benntartott levegőt és sűrű pislogás közepette néztem magam elé, az agyamban a kerekek úgy forogtak mint még soha a nagy információ tömeg hallatán, ámbár nem voltam képes elhinni a hallottakat. Abban sem voltam teljesen biztos milyen érzések cikáztak bennem mondandója után, hirtelen olyan üresnek éreztem magam, de ideges is voltam egyaránt, mivel nem jött hogy elhiggyem hogyan volt képes az apja rátámadni a saját családjára, csak azért mert a fejébe szállt az a sok sületlenség amit a munkába hallott, meg a stressz…
- Ye Rim… Jól vagy? – billentett ki gondolatmenetemből Daehyun aggódó hangja.
- Azt hiszem...
- Gondoltam, hogy ilyen hatást fog kiváltani belőled a történetem – jelent meg egy fanyar mosoly az arcán, majd megszorította a kezem.
- Még szép, hiszen ez annyira kegyetlenül hangzott. Hogy lehetett képes megölni valakit és megtámadni titeket, csak azért, mert úgy gondolta, hogy Yoon Sun-ssi megcsalja őt, méghozzá a legjobb barátjával? Ez abszurd. És ezt apád hogy nem vette észre?
- Mert telesen piás volt és a rögeszmélyévé vált ez a sok hülyeség, amit a képzelete kreált, viszont az is benne lehetett, hogy amikor még mind a hárman fiatalok voltak, Dong Min-ssi és apám tepertek omma után. Mindketten versenyeztek anya szívéért, de ő végül apát választotta, amibe először a másik fél nem akart beleegyezni, ezért vissza akarta anyát szerezni, ami kis hijján sikerült is neki, de omma végül elküldte és abban maradtak, hogy csak barátság fogja őket összekötni, semmi más. Szerintem apa nem tudott tisztán gondolkodni annyi piálástól a végén, ezért hitte azt, hogyha egyszer már kis hijján sikerült elcsábítani anyát tőle, akkor sikerülni fog újra.
- Ez szomorú, hogy ennyire nem bízott a saját feleségébe…
- És ez lett a veszte.
- Igazán szörnyű, ami a családoddal történt… - suttogtam, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcomon, amit Daehyun összevont szemmel nézett végig – Ne haragudj, azt sem tudom hogy reagáljam le a hallottakat, az érzéseim most nagyon össze vannak kuszálódva. Annyira sajnálom, ami veled történt… és egyben olyan bolondnak is érzem magam, amiért nap mint nap olyan vidáman mentem ki az orgona bokorhoz, hogy talán látni foglak még, és fogalmam sem volt róla, hogy te közben min mentél keresztül.
- Ezért igazán nem kell sírnod… - már majdnem suttogta ezt a pár szót.
- De hát, én… - felemeltem a fejem, majd a szemébe nézve még jobban záporozni kezdtek a könnyeim, miközben tenyeremet arcára helyeztem. – Hiszen te is sírsz…
Arcára döbbenet ült ki, miközben kezét lassan felemelte és ujjhegyével egy épp akkor legördülő könnycseppet morzsolt el arcáról. Olyan kifejezéssel ült előttem, mintha addig észre sem vette volna, hogy ő is ugyan úgy itatta az egereket, mint ahogy én. Egy szomorú, ám mégis megértő mosolyra húztam ajkaimat, majd karjaim teste köré fonva vontam magamhoz és olyan szorosan öleltem, mint még soha. El sem tudtam képzelni mennyi ideig tarthatta magába a fájdalmat, ami az után a nap után végleg belevésődött az elméjébe, a szívében sötétséget hagyva. Bele se mertem gondolni, hogy min mehetett keresztül és én csak egész végig a saját érzéseimmel foglalkoztam. Leírhatatlanul nyomorultul éreztem magam, nemcsak azért, mert figyelembe se vettem, hogy ő mit érzett, hanem azért is, mert nem tudtam semmi mást sem tenni érte, csak ott, a karjaimba tartani és együtt zokogni vele.
- Te bolond, komolyan azt hitted, hogy ezért nem maradok veled? – kuncogtam pulcsijába mikor már kezdtek elapadni a könnyeim.
- Ya! Ez nekem elég nagy ügy… Hiszen bajod eshet ha velem maradsz, gondolj csak bele… Hogyha az apám a nyomunkra bukkan, ki tudja mit tervez velem és anyával tenni… Így is elég, hogy Zelo-t belerángattam, nem akarlak téged is---
- Ezt most hagyd abba, oké? – szakítottam félbe, majd eltolva magamtól könnyes arcába néztem. – Már eldöntöttem. Nem foglak ezért elhagyni, szembeszállok bárkivel ha kell, hogy együtt maradhassunk. Egyszer már hagytalak kicsúszni a kezeim közül, még egyszer nem hagyom, főleg azok után, hogy tudom, én sem vagyok közömbös számodra.
- Ye Rim-ah… - mosolyodott el, miközben szemei hálát és fátyolos érzést lövelltek felém. – Köszönöm neked, hogy azok után ahogy bántam veled kitartottál mellettem.
- Ez csak természetes, hiszen szeretlek… - érintettem meg finoman arcát, mire ő az arcán lévő kezemet fogta meg.
- Én is szeretlek…
Lassan mozdult, kihasználva a pillanatot,
amíg egymás szemébe nézve közeledtünk egymáshoz és ajkaink már majdnem
összeértek, amikor Daehyun hirtelen megdermedt, miközben hátam mögé nézett
kerek, ijedt szemekkel. Sűrűn pislogva néztem rá, majd úgy döntöttem én is
hátra fordulok, hogy lássam mit vagy esetleg kit bámult annyira, mire bennem is
meghűlt a vér. Az a három férfi állt ott, karba tett kezekkel, gúnyos vigyorral
méregetve minket, akik még anno jól helyben hagyták Daehyun-t.
Szavait a teljesen leblokkolt Dae-nak intézte, viszont tekintetét egy percre sem vette le rólam, amitől teljesen libabőrös lettem és egy nagyon rossz érzésem támadt. És most… mégis mi lesz?... A francba!
Annyeong, kedves olvasóim~ Mint láthatjátok, meghoztam a beígért részt, sajnos sokat késve vele. Ne haragudjatok, tényleg, de annyira be vagyok táblázva, hogy az nem igaz... A tizenkettedik nem olyan rózsás, mint ahogy azt sokan mondták, erre sajnos nekem is rá kellett jönnöm... Grr... Na mindegy, a lényeg, hogy meg tudtam írni a fejezetet, igaz naaaagy kihagyással, de ezen próbálok javítani...
Remélem elnyeri a tetszéseteket irományom~
Hát akkor a következő viszont látásig, chu~
Blueberry^^