20.fejezet - Váratlan fordulat

  Meglepetten vizsgáltam az előttem tornyosuló srácokat, akiknek az arcáról pontosan leolvasható volt, hogy ők sem számítottak arra, hogy itt fognak találni minket. Tekintetem a sűrűket pislogó Zelo-ról a már szélesen vigyorgó csapatra emeltem, majd végignéztem a kis társaságon, minek következtében megakadt a szemem a gördeszkákon, amelyeket nagy becsben tartottak a kezükben. Gyanakvó pillantással illettem őket, majd újra legjobb barátom felé fordultam, aki ugyancsak észrevette helyzetét, ezért elővette a legcukibb arcát, viszont nálam soha nem járt sikerrel, így persze akkor sem dőltem be neki, mire lefagyott a mosoly ajkairól és nagy szemekkel nézett rám.

- Zelo… Már megint lógtok a suliból? – kérdeztem egy csepp gúnnyal a hangomban, miközben hallottam, ahogy Daehyun mellettem halkan elneveti magát.

- Tudod Ye Rim… izé noona… az úgy volt, hogy… - kezdett volna magyarázkodni, de elkerekedett szemeimet látva benn rekedt minden szava.
- Noona? Mióta nevezel te noona-nak? És amúgy is, nem értem miért kell folyton lógnod a suliból csak, hogy deszkázni járj – fontam karba a kezeimet, majd úgy néztem tovább Zelo-ra és kis társaságára, akik alig tudták visszatartani a nevetésüket látván, hogy legjobb barátom mennyire nem találja a szavakat előttem.
- Mondtam már, hogy ez nem csak deszkázás! Ez egy igenis hasznos sport…
- Jó-jó, tudod mit, feladom, mert úgyse jutok veled dűlőre – nevettem el magam, majd megadóan felemeltem a kezeimet. – Most amúgy sem vagyok olyan helyzetben, hogy kérdőre vonjalak, mivel mi is lógunk, mint láthatod.
- Ya! Akkor meg minek kell szivatni?
- Mert olyan jó volt nézni a többieket, amint majd megpukkadtak a hátad mögött a nevetéstől, na meg azért is, mert vicces volt hallani, ahogyan noona-nak szólítottál. Fenomenális élmény!
- Ye Rim, ezért még számolunk! – fenyegetett meg vörös fejjel, majd miután kissé lecsillapodott, leült mellénk, majd kérdően nézett ránk. – Történt valami?

  Az addig mosolygó Daehyun arca egyszerre komollyá vált, ezért kezemet az ő kezére helyeztem, kissé megszorítva azt, majd melegséget sugárzó szemekkel néztem rá, mire válaszul engedett kicsit megfeszült arcizmain. Zelo és a srácok is már mind körénk gyűltek és várták, hogy végre beavassuk őket is a történtekbe, ezért barátom belekezdett a mesélésbe. Igaz, elég szűkszavúan számolt be arról, hogy mi várt minket a suliban, hogy már mindenki tudott arról, hogy az apja kiszabadult a börtönből, hogy mindenki gyilkosnak gondolja és a verekedést is csak pár szóban mondta el. Bár barátom annyira nem mutatott sok érzelmet, azt sem, hogy mennyire megviselte a dolog, láttam, hogy Zelo pontosan megértette, hogy Daehyun min ment keresztül, ezért csak némán felemelte a kezét és vállon veregette az idősebbet, mintha csak fel akarná vidítani, vagy azt mondani, hogy maradjon erős, mert mellette áll. Én és a többi srác is csak halvány mosollyal az arcunkon néztük az igenis megható jelenetet, ami persze nem tartott sokáig, mert hát a fiúk nem azok a lelkizős fajták, de a tudat, hogy Zelo ennyire Dae mellett állt, hálás érzéssel töltött el.

  Látva, hogy mindenki egyszerre nagyon csendbe, szó nélkül meredt maga elé, legjobb barátom odafordult a srácokhoz, majd intett nekik egy hatalmas vigyorral az arcán, így mindenki hamar felállt, a deszkáikat a hónuk alá csapták, majd lesiettek a pályára, ahol elkezdték a szokásos rutint. Zelo még egy-két percet beszélt Daehyun-nal, minek utána ő is csatlakozott a többiekhez. Odacsusszantam barátom mellé, aki egy mosollyal fogadott, majd összekulcsoltuk kezeinket és úgy ültünk egymás mellett, nézve a srácokat, ahogyan gyakoroltak.

- Nem fogsz bajba kerülni otthon, amiért ellógtál? – kérdezte halkan, hangja megnyugtatóan hatott elmémre.
- Egyszer én is megtehetem, nem gondold? – kuncogtam ugyan olyan hangszinten, ahogyan ő szólalt meg, miközben fejemet vállára hajtottam.
- Csak egyszer?
- Bármilyen hihetetlenül is hangzik, csak egyszer, mert Zelo sose tudott rávenni, hogy ellógjak, bármennyire is utáltam suliba járni.
- Hm…

  Megelégedve a válaszommal nézett tovább előre, ezek után pedig csönd telepedett ránk, egyikünk sem szólalt meg, csak néztük a többieket, akik egyszer-egyszer feleszméltek, hogy bámuljuk őket, ezért mindig intettek nekünk, majd tovább folytatták azt, amit addig csináltak. Ahogy néztem a gördeszkázó fiúkat, egyszerre egy nem is olyan távoli emlék elevenedett fel előttem: a negyedszeres találkozásunk Daehyun-nal, amikor is Zelo úgy mutatta nekem be, mint a gyerekkori barátját. El sem tudtam hinni, hogy mennyi minden történt azóta, és hogy az érzéseim milyen nagy fordulatot vettek, hiszen először nagyon is utáltam Daehyun-t, viszont még mielőtt megtudtam, hogy ő volt az első szerelmem, már akkor kezdtek megváltozni az érzéseim iránta.

  Ábrándos tekintettel és mosolyogva gondoltam vissza arra a napra, amikor mind a ketten ott ültünk a pálya szélén és a srácokat néztük. Mennyire akartam hallani a hangját, hiszen nem igazán beszélt addig előttem, de a legjobban az aggasztott, hogy ki is volt ő valójában és miért keltett bennem olyan furcsa érzést akkor, amikor a közelében voltam. Miért volt olyan rejtélyes. Azóta minden megváltozott, már eleget tudtam róla ahhoz, hogy ilyen gondolatok ne háborgassák elmémet, hiszen akkor nagyobb gondunk is volt annál. Amint Dae apjára gondoltam és arra, amit tett Yoon Sun-ssivel és Daehyun-nal, hogy milyen traumát okozhatott neki azzal, ami történt, a hideg futkosott a hátamon. Minél előbb szerettem volna, hogy újra rácsok mögött tudhassuk, mert azt akartam, hogy barátom egy rendes, nyugodt életet éljen, nem félve attól, hogy mikor tör az anyja vagy esetleg az ő életére az a… gyilkos.

  Gondolataimból Daehyun zökkentett ki, megszorítva kissé a kezemet. Felé fordítottam a fejem, mire egy kérdő és egyben aggódó pillantással találkoztam. Akkor vettem csak igazán észre, hogy összehúzott szemöldökkel, gondterhelt arccal bámultam még pár másodperccel azelőtt magam elé. Gyors eltüntettem a negatív vonásokat arcomról, majd megráztam a fejem, jelezve, hogy nincs semmi baj. Bár nem voltam benne biztos, hogy hitt nekem, de abból, hogy csak bólintott és szabad kezével végigsimított arcomon tudtam, hogy megértette.

  Egymás társaságát élvezve csak úgy röpült az idő körülöttünk, amit mi annyira, észre sem vettünk. Akkor eszméltünk fel, amikor Dae telefonja csörögni kezdett, ami azt jelezte, hogy dolgoznia kellett menjen. Elhúztam a számat, nem akartam, hogy elmenjen, viszont tisztában voltam vele, hogy nem láncolhattam magam mellé, főleg azzal a tudattal, hogy fenn kell tartania magukat valamelyest, hiszen Yoon Sun-ssi állapota nem volt súlyos, igazán tudott volna dolgozni mellette, de fia nem akarta, túlságosan is féltette őt.

- Mennem kell – mondta, miközben elengedte a kezem és szép lassan felállt.
- Tudom… - bólintottam egy aprót és én is felálltam.
- Ha valami történik, hívj, de remélem nem lesz rá szükség.
- Rendben, de ez rád is vonatkozik.
- Értettem. Zelo-nak pedig mond meg, hogy ne császkáljon el mellőled.
- Ne aggódj, hyung, nem megyek sehova – jelent meg hirtelen mellettünk az említett fiatalabbik srác, mire mindketten pislogva meredtünk rá. – Most mi van? Láttam, hogy Dae-hyung menni készül és jöttem elköszönni.
- Vigyázz rá – mondta Daehyun és ökölbe szorított kezét Zelo felé nyújtotta, aki követve a mozdulatot, kezét ő is ökölbe szorította, majd összeütötték kezeiket.
- Mondanod sem kell – válaszolt legjobb barátom egy megnyugtató mosollyal.

  Mielőtt még végleg elment volna, Dae szorosan magához ölelt, mire kissé zavarba jöttem, főleg azért is, mert éreztem a srácok tekintetét, ahogy éppen lyukat készültek fúrni a hátamba és persze megkaptuk az elmaradhatatlan füttyöket is. Nyugtalan és komplex érzések közepette engedtem el barátomat, aki még egy utolsó halvány mosollyal elköszönt, majd útjára indult. Felfelé görbítve ajkaimat integettem utána, viszont amint eltűnt a szemeim elől, kezem lazán testem mellé engedtem és aggodalom ittas szemmel néztem előre. Csak bizakodni tudtam, hogy nem fog semmi baja történni.

- Semmi baja nem lesz – szólalt meg a jobb oldalamon Zelo, mire felé vezettem a pillantásom. – Megmondta, hogy felhív, ha lesz valami, úgyhogy nyugi.
- Igazad van.
- Nekem mindig igazam van – felelte túltengő önbizalommal, minek következtében egy grimasszal tarkón csaptam. – YA!
- Ez volt a szeretet ütésem. Érzed, hogy átjár a szeretetem? – néztem rá fél szemmel, miközben próbáltam magamban tartani a nevetésem.
- Máskor kedvesebben is éreztethetnéd, hogy szeretsz… - pufogott Zelo sértődötten, de ez nem sokáig tartott, mert pár pillanattal később megragadta a karom, majd visszavezetett a többiekhez, akik hatalmas vigyorral az arcukon vártak.

  Elég sok időt töltöttünk el még aznap a gördeszkapályán, mivel a srácok unszolására újra arra a kis guruló izére álltam és próbáltam rajta tartani magam, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt, ami persze nagyon is szórakoztatta a kis társaságot. Ámbár jól éreztük magunkat, az idő rohamosan telt, ami azt jelentette, hogy ideje volt már hazaindulni, így a fiúkat hátrahagyva, akik még kiélvezve a jó időt ottmaradtak, Zelo és én hátunkra kapva táskáinkat, elindultunk. Ahogy hazafelé meneteltünk, egyszerre a mellettem deszkázó fiú felkiáltott, mire majdnem ott nyomban elhaláloztam az ijedtségtől. Szúrós pillantással illettem, de ő csak gyorsan hajtva magát megeredt előre, mire csak értetlenül követni kezdtem.

- Teszünk egy apró kis kitérőt, ugye nem baj? – kérdezte, és igen komolynak hangzott.

- Nem, de… mégis hová megyünk?
- Egy kis infót gyűjteni.

  Kíváncsi tekintettel néztem arrafelé, ahová éppen gyalogoltunk, az értetlenség pedig még inkább úrrá lett rajtam, hiszen éppen egy hajléktalanokkal teli helyre tartottunk. Hosszakat pislogva forgattam a fejem jobbra-balra, amikor is megpillantottam egy rendőrautót, majd annak a sofőrjét is, minek következtében rögtön leesett, hogy miért is mentünk éppen oda. Ugyan az a rendőr állt a kocsi mellett, akit akkor láttam, amikor Dae lakásához mentem. Ő volt az, aki akkor felügyelt rájuk. Sietve szedve a lábunkat hozzá trappoltunk, a rendőr pedig meglepetten ugyan, de köszöntött minket.

- Nem szabadna itt lennetek – mondta, én pedig rögtön Zelo-ra néztem, aki csak megvonta a vállát, úgy mintha minden mindegy lett volna.
- Sikerült a nyomára bukkanni? – kérdezte a fiú kertelés nélkül, mire a rendőr csak sóhajtott egyet, láthatólag beadva a derekát, hogy elmondja nekünk a pontos helyzetet.
- Szemtanúk szerint, Jung Dae Hyun apja legutóbb itt tűnt fel, ezért körbevizsgáljuk a területet, bár már nem nagy a valószínűsége, hogy még mindig itt tartózkodna. Ő sem lehet olyan amatőr.
- Azért még mindig jobb, ha átfésülik a terepet, mert sosem lehet tudni – kontrázott rá Zelo, az ahjussi pedig csak egyetértően bólintott.

  Beszélgetésüket hallgatva kissé körülnéztem a helyen és akkor realizálódott bennem, hogy a hajléktalanok közül bármelyik lehetne Daehyun apja, hiszen nem volt nehéz rongyos ruhákba öltözni és beolvadni a szemem elé táruló környezetbe. Éreztem, ahogy kicsit eluralkodik rajtam a félelem és gyöngyözni kezd a homlokom. Mély levegőt vettem, ezzel próbálva lenyugtatni magam, hiszen mellettem volt legjobb barátom meg persze a rendőrök sokasága, semmi bajom nem eshetett.

  Egy zsebkendőt kotortam elő a táskám mélyéről, hogy letöröljem homlokomat, viszont amikor cipzáraztam össze fele a táskámat, a textildarab kiesett a kezemből, majd a lengedező szél kicsivel messzebb sodorta tőlem. Sóhajtva lépdeltem utána és már éppen lehajoltam, hogy újra a kezemben tudhassam, amikor valaki megelőzve elkapta, majd felém nyújtotta. A kéz felettébb piszkosnak tűnt, így már nem is kellett az illetőre nézzek ahhoz, hogy tudjam, egy hajléktalan volt. Hatalmas görccsel a gyomromban a zsebkendőért nyúltam, gyorsan kikaptam a kezéből, majd eldünnyögtem egy köszönöm-öt és már meg is fordultam, hogy visszamenjek Zelo-hoz, amikor ugyan az a kéz megragadta a vállamat, ezért hirtelen megtorpantam. Még a levegő is a tüdőmbe rekedt.

- Üdvözlöm Daehyun-t… - suttogta az illető, mire teljesen elkerekedtek a szemeim, viszont amikor már én is szólásra nyitottam a számat, a kéz szorítása eltűnt a vállamról, így gyorsan hátrafordultam, de már nem volt sehol.

  Levegő után kapkodva fordítottam a fejem jobbra majd balra, de hiába. Mivel nem láttam, nem is tudtam volna beazonosítani, így kétségbeesetten rogytam le a földre és Zelo-ért kezdtem kiabálni, aki pár másodperc után mellettem is termett.

- Ye Rim! Pár másodpercre veszem le rólad a szemem és tessék! Mi történt?
- Itt volt… Daehyun apja itt volt!
- Micsoda?! – kapta fel a fejét hirtelen és ő is körbenézett a területen, sikertelenül. – Miért nem szóltál hamarabb?
- Mert… - néztem le a kezemben lévő zsebkendőre, majd megszorítottam azt, viszont egyből össze is húztam a szemeimet, mert valami nem stimmelt.

  Túl keménynek bizonyult a textildarab, ezért letettem a földre és kibontottam, így a szemeim elé tárulhatott egy egészen nagy papírgalacsin. Ezt látva, Zelo is közelebb hajolt, miközben én azon mesterkedtem, hogy kibontsam az összegöngyölt papírt. Olvasni kezdtük a papír tartalmát, viszont hamar végeztünk is vele, mert csak egy szó áltt benne. Csak egy szó, ami elég is volt ahhoz, hogy tudjuk, tényleg Daehyun apjával találkoztam, ami elég volt ahhoz, hogy elindítsa a történések sorozatát.

„Jövök…”

Kedves olvasóim, annyeong~!

Nagyon sokáig megvárattalak titeket, tudom, de már nem fáradok azzal, hogy bocsánatot kérek, ezért nyugodtan meg is kövezhettek >< Nem fogom felsorolni, hogy miért nem írtam ilyen sokáig, mert úgyis csak kiutat keresnék, meg felesleges kifogásokat találnék. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy itt a várva várt rész, ami remélem tetszeni fog~

A következő részig~
Chu~
Blueberry