1.fejezet - Mert találkoztunk...

  Senki nem tudja mit szán neki a sors, vagy esetleg hová fújja a szél. Mennyi és milyen emberekkel kell találkoznia, hogy igazán teljesnek érezze magát, vagy hogy meddig tud eljutni saját erejéből. Mint mindenki más, én sem tudtam ezekre a válaszokat, hiszen csak egy átlagos, hétköznapi lánynak lehetett elkönyvelni, akinek egyetlen barátja volt, az is fiatalabb és fiú.
  Busan adott nekem és családomnak otthont, a városon kívül szinte sosem jártam. Középiskolás lévén a szüleimmel laktam egy kis kertes házban. Volt egy pékségünk is, ahol majdnem minden nap besegítettem, mert azért nehéz volt nekik ketten vezetni a helyiséget és még az embereket is kiszolgálni. Így sulis és igen uncsi életem mellett dolgoztam is. Igen, szerintem is baromi érdekes ezt mind elmesélni, de hogy mindenki értse miről van szó, le kell tudni a formaságokat.
Az a napom is szokásosan indult, de ami a végét illeti...no comment.

- Ye Rim-ah! Csipkedd magad, mert a kis barátod már vár! - kiáltott anya már az ajtóból.
- Oké, egy perc! - kaptam be az utolsó falat perecet. - És kérlek tanuld már meg, hogy a "kis barátom" neve Zelo.
- Azon leszek - nevetett fel, majd megpuszilt.
- Mentem! Olyan 4 körül itthon vagyok - kurjantottam el magam, majd a kapuban várakozó haveromhoz léptem.
- Kb. a fél utca tudja, hogy éppen suliba készülsz menni - köszöntött Zelo egy pacsi kíséretébe.
- Kit érdekel? Legalább tudják, hogy jó kislány vagyok és megyek tanulni - nevettem el magam.
- Pff, na persze.
- Ya! Ki mondta, hogy kinevethetsz? - kaptam ki a gördeszkáját a kezéből, amivel enyhén fejbe csaptam. 

- Áú! Miért kell minden reggel rajtam próbálgatni a szadista hajlamaidat?

- Mert egy tuskó vagy és mert megérdemled - nyújtottam rá nyelvet.

  Ahogy az utca sarkára értünk, ismerős illat csapta meg az orrom, mivel ott állt az a bokor, ami minden évben virágba borult és ami oly kedves volt a szívemnek. Orgona bokor volt, aminek virágai minden tavasszal csodálatos illatot árasztottak, és neki köszönhettem az első szerelmemet is. Megálltam előtte és nosztalgiázni kezdtem, mint minden egyes reggel. Visszaképzeltem magam arra a napra, amikor találkoztam azzal a fiúval, igaz csak pár perc volt, de azonnal beleszerettem. Nevetséges, nem? És még a nevét sem kérdeztem. Azóta 8 év telt el, de még mindig emlékeztem az arcára, a mosolyára.

- Jaj, Ye Rim, gyere már! Nem akarok még egy igazolatlannal többet - térített vissza gondolataimból Zelo.
- Bocs, mehetünk - boxoltam a vállába. - Ya, és mi az, hogy még egy igazolatlannal többet? Lógsz, te kis csirkefogó?
- Én? Kikérem magamnak. Még szép, kell egy kis pihenő.
- Az, pihenő, meg a frászt. Akkor is csak gördeszkázni mész a többiekkel.
- Mi az hogy csak gördeszkázni? Imádom a deszkámat, szóval a sportágat se fikázd, értetted?
- Sportágat? Behalok - röhögtem fel. - Jó, hogy nem isteníted már a deszkádat ennyi erővel.

  Ennyi kellett. Bevágta a durcát és egész a suliig nem szólt hozzám. Nevetve köszöntem neki, de nem köszönt vissza, csak felszegett fejjel továbbállt, mert ő egy tiszta fiú suliba járt. Tudtam, hogy délutánra elmúlik a haragja, szóval még lelkiismeret furdalásom sem volt. Szórakozottan felpattogtam a lépcsőn és bementem az osztályba. Igazán senkit nem érdekelt, hogy megérkeztem, éppen csak elköppintettek egy "Reggelt" és folytatták tovább amit éppen csináltak. Levágódtam a helyemre, a táskámat letettem a mellettem lévő üres székre, (mellettem nem ült senki) amiből kivettem az egy hadseregre való adag kajámat, mert tudni kellett, hogy én a haspókok csoportjába tartoztam, szóval elég sokat ettem már korán reggel is, mert a reggelimet sosem tudtam rendesen befejezni Zelo miatt. Néha jött, hogy leharapjam ezért a szőke fejét.

  A nap csigalassúsággal telt, azt hittem sosem szabadulok már a suliból. Angolon még a tanár is éppen engem szemelt ki, így gazdagodtam egy jó jeggyel is. Nem vicc, tényleg jó lett. Amikor végre csengettek és mehettünk haza, az egész osztály egy emberként állt fel és próbáltak minél hamarabb kijutni. Én ráérősen összepakoltam a cuccaimat, majd utolsóként hagytam el a termet. Ahogy kiléptem a suliból, megszólalt a telefonom, a kijelzőn pedig Zelo neve villogott. Na, mit mondtam?

- Szeva szöszi - emeltem a fülemhez a készüléket.
- Szeva. Mi a pálya?
- Semmi, most szabadultam a suliból.
- Aha, hát én itt vagyok a sulim előtt. Gondoltam megkérdezlek, hogy nincs-e kedved jönni velünk deszkázni egyet.
- Bocsi, de én nem űzöm ezt a sportágat - kuncogtam.
- Nézőket is fogadunk, nem muszáj te is deszkázz. Na?
- Szívesen mennék, te is tudod, de 4-re otthon kell lennem, mert apunak el kell intéznie valamit, így én is be kell segítsek a boltba. Majd esetleg máskor.
- Á, világos. akkor majd reggel ütközünk.
- Persze-persze.

  Amikor letettem a telefont, hatalmas nevetésben törtem ki. Olyan viccesen szólt a hangja a telefonba, hogy folyton kiröhögtem érte, ezért is nem szeretett annyira hívogatni. Végre amikor sikerült valamelyest lenyugodnom, előhalásztam a fejhallgatómat, amit a mobilomba dugtam, majd elindítottam a zenét. Mit ne mondjak, annyira nem voltam odáig, hogy egyedül kellett hazamennem, mert az úgy olyan unalmas volt, de barátok híján így jár az ember. Bezzeg annak a langaléta szőkeségnek egy csomó barátja volt, meg se lehetett számolni őket. Ő menőnek számított, mert mindenki vele akart barátkozni. A kis mázlista, de tett is arról, hogy ez így legyen. Nem keveset bajlódott az öltözködésével és a hajával, hogy úgy nézzen ki ahogy. Nekem még 17 éves fejjel sem engedték meg a szüleim, hogy befestessem a hajam, bezzeg Zelo-nak 15 évesen mennyi mindent megengedtek. Bárki bármit is mondd, ez nem volt fair.

  Ahogy komótosan sétáltam, észrevettem, hogy már nem sok kellett hazáig, mire elhúztam a számat. Nem arról volt szó, hogy nem akartam a szüleimnek segíteni, de néha igazán szerettem volna élni is egy keveset. Lógni Zelo-val meg a bandájával egész estig nem lett volna ellenemre...
Az orgona bokor elé érve megálltam, majd felnéztem az ágaira, ami teles tele volt virággal. Leszakítottam egyet, arra gondolva, hogy otthon vázába rakom és ellesz majd a szobámba. Elmosolyodtam és tettem egy lépést előre, de nyöszörgésre lettem figyelmes. 360°-os fordulatot vettem, viszont az utcába nem láttam senkit. Mocorgást hallottam az orgona bokor alatt. Lehajoltam, hogy megnézzem onnan jött-e a hang. Bingó!

  Egy srác feküdt ott, kezén és arcán véres foltok, szemei lecsukva, barna hajába pedig pár orgona virág volt akadva. Először megrémültem tőle, de aztán közelebb férkőztem hozzá. Fájdalmas arcát látva nekem is lekonyult a szám. Előkotorásztam a táskámból az elsősegély tasakom (ne nézzetek hülyének, Zelo miatt hordtam olyasmit), letörölgettem zsebkendőmmel a vért a sebekről, majd ragtapaszt helyeztem mindegyikre. Egyszer-kétszer felszisszent, ami miatt volt hogy reflexből visszahúztam kezeimet.

  Amikor végeztem, egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem és visszapakoltam a cuccokat az eredeti helyére. Újra lenéztem rá, mire a szívem kihagyott egy dobbanást. A srác nyitott szemmel meredt rám. Hátráltam egy kicsit, hogy fel tudjon ülni.

- Elláttam a sebeidet, annyira nem voltak vészesek. De mi történt veled?

  Egy fagyos pillantást kaptam válaszul. Vártam, hogy talán mondana-e valamit, vagy esetleg szóban is válaszolna a kérdésemre, de nem nagyon erőltette meg magát, csak nézett, de nem beszélt. Talán néma? Meg szerettem volna ezt kérdezni még tőle, de még mielőtt megtehettem volna, felpattant és elviharzott. Én meg ott maradtam és csak annyit tudtam tenni, hogy felálltam és utánanéztem. Már akkor nem volt sehol sem. Lemeredve pislogtam magam elé, és próbáltam feldolgozni a történteket.

- Ez meg mégis mi a hétszentséges jó élet volt már?!! És a köszönöm hol marad?? - kiáltottam el magam, és úgy éreztem nyomban felrobbanok.