17.rész/Utolsó rész: Eljött értem!

  Több, mint 3 hét telt el azóta, hogy vissza lettem hívva Jeremy által. A napok csigalassúsággal teltek, sőt még ez is nagyon gyors jelző lenne neki. Egy nap sem múlt el úgy, hogy ne gondoltam volna azokra, akiket már olyan rég nem láttam. Iszonyatosan hiányoztak. Minden éjjel úgy aludtam el, hogy azon elmélkedtem, vajon jól vannak-e...és vajon U-Kwon felépült már a sérüléséből, amit az a rohadt szemétláda szívtelen köcsög okozott neki. Tudom, hogy nagyon szépen hívom őt, de nem túlzok, megérdemli, meg még sok mást is, például, hogy bezárják végre a dutyiba, és akkor elgondolkodhatna azon, hogy mit is tett velünk...velem.

  Semmi sem változott. Jeremy ugyanúgy árulja a drogot a bárba betévedő embereknek, persze ha azok is igénylik azt, viszont a legtöbbször ők kérik. Szánalmas és egyben undorító alakok szoktak betévedni. Annak örülhettem, hogy már nem voltam kurva és Min Hee sem. Az oka rejtély, valami üthetett a "főnökbe" és egyikünket sem küldött éjjeli műszakra. Mindig rá akartam kérdezni, hogy miért olyan amilyen, de folyton tudatta velem, hogy az nem a legalkalmasabb idő a csevegésre, mert roppant elfoglalt volt. Hogy én mennyire nem tudlak sajnálni, féreg.

  Elég hamar sikerült megszoknom az új környezetet, pedig hogy én mennyire nem akartam, ki sem lehet mondani, viszont kénytelen voltam. Annak örülhettem, hogy ott volt nekem barátnőm, aki valamelyest el tudta terelni a figyelmem a mindennapos munkáról, cigi és piaszagról, és az undorító látványról. 

- Mindjárt elhányom magam - horkantam fel, miközben sört öntöttem az egyik vendégnek a poharába, persze ez Min Hee-nek szólt.
- Legszívesebben én is azt tenném - nézett végig a vendégek tömegén, aki mind kiéhező szemmel vizslatta a drágalátos kurtizánokat.
- Milyen jó, hogy nekem már nem kell azt csinálnom. Inkább eret vágnék magamon, minthogy még egyszer azt a szégyent elviseljem.
- Parancsoljon - mosolygott a vendégre barátnőm, miközben a kezébe nyomta a poharat. - Akkor úgy látom egy hullámhosszon jár az agyunk.
- Kb. mint mindig.
- Hé, cica. Nem lenne kedved velem egy körre? - kérdezte az előttem ülő, félig illuminált állapotban lévő férfi.
- Sajnálom, hogy vissza kell utasítanom, de a bárpult mögött lévő lányokkal nem táplálhat szexuális kapcsolatot, szóval kérem, ezt ne kérdezze meg minden egyes alkalommal, amikor bejön hozzánk. Köszönöm - hangom fölényesen csengett, vártam reakciójára.
- Ezt a főnök szabta meg?
- Igen, és ha nem tetszik, akkor szívesen megbeszélheti vele és engem hagyjon békén. Nézze, ott jön.

  Komótosan ballagott felénk Jeremy, sötét volt a pillantása, a szemét le nem vette volna a férfiról, aki megszólított. Juj, ez nem tetszik nekem.

- Valami probléma van? - kérdezte, hangjában semmi érzelem nem volt.
- Nem, nincs - felelt a vendég, majd fülét-farkát behúzva slisszolt ki a bárból.

  Úgy kellett neked!

- Amber, szeretném, ha velem jönnél - ragadta meg a csuklóm Jeremy.
- Dehát nem hagyhatom itt Krystalt magába...
- Semmi baja sem lesz egyedül, de ha nagyon ragaszkodsz hozzá, hívok valakit mellé.
- Muszáj mennem?
- Ha így kérdezed, akkor igen, muszáj.
- Jó... - sóhajtottam, majd felkaptam a kabátom és hagytam, hogy a karomnál fogva kihúzzon az épületből.

  Beültem a kocsijába, mielőtt még ő is beszállhatott volna, visszaszaladt a bárba, és egy nagy fekete táskával érkezett vissza. A kezembe nyomta azt és beült a volán mögé. Szinte tudtam, hogy mi van a táskában, meg sem kellett kérdeznem. Kinéztem az ablakon, fel a felleges égboltra. Lehangoltan támasztottam a fejem neki az ablaküvegnek és nagyokat sóhajtozva gondoltam arra a napra, amikor ugyanígy kocsiban ültem és néztem fel az égre, annyi különbséggel, hogy a mellettem lévő személy nem Jeremy volt, hanem az én U-Kwon-om. Ahogy elém vetítettem a képét, mosolygós arcát, összerándult a gyomrom. Nem sírhatsz, megértetted?

  Egy parknál álltunk meg, majd mindketten kiszálltunk a járműből. Elkérte tőlem a táskát, én pedig odaadtam neki és kerestem egy szabad padot, ahova leülhettem, míg ő az ügyfelével beszélgetett. Olyan nosztalgikus érzésem volt... 

- Készen vagyok - jelent meg mellettem Jeremy és színpadiasan helyet foglalt a padon.
- Látom - morogtam.
- Amber, szeretném, ha ezentúl velem maradnál... - fogta meg a kezem.

  Teljesen lesokkoltam. Szemem kikerekedett és villámgyorsasággal fordítottam felé a fejem.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan.
- Pedig nagyon is komolyak a szándékaim - közeledett hozzám.
- Jeremy, ne csináld! - kiáltottam fel, ellökve magamtól.

  Felálltam és megiramodtam az egyik ösvény felé, csakhogy messze legyek tőle, de ahogy fordultam, hirtelen neki ütköztem valakinek. Egy srácnak, akinek olyan ismerős volt az illata.

- Elnézést - emeltem fel rá a tekintetem, azon nyomban kővé dermedtem.
- Végre, hogy megtaláltalak! - szorított karjai közé.
- U-Kwon... U-Kwon! - bújtam hozzá, miközben könnyeim csak úgy potyogtak.
- Te gazdag senkiházi! - köpte a szavakat Jeremy. - Azonnal engedd el. Különben is, hogy találtál ránk?!
- Dehogyis engedem. Ő hozzám tartozik! És szerinted mire jó az, ha valaki gazdag, hm?
- Ezt nem úszod meg szárazon! Most kinyírlak!
- C-c-c, nem eszik azt olyan könnyen. Biztosúr, mostmár előjöhetnek! - kiáltotta a fák felé U-Kwon.

  Egyszerre egy csomó rendőr tűnt fel és azonnal Jeremy-hez lódultak. Megtalálták nála a drogot, majd bilincsbe verték. Nem tudta követni az eseményeket, de egyre csak azt hajtogatta, hogy ezért még megfizet barátom, ő pedig csak vigyorogva nézte végig a jelentet. 

- Hát eljöttél értem... - suttogtam neki, arcát két tenyerem közé fogtam.
- Mit gondoltál? Még szép, hogy eljöttem érted, hiszen nélküled nem tudnék létezni - fogta meg az arcán lévő kezeimet.
- Ezt akkor vehetem úgy, hogy megbocsájtottál?
- Teljes mértékben.
- És minden rendben veled? Meggyógyultál? Hye Ri?
- Meggyógyultam, no para. Hye Ri-ssi is kitűnően van, már alig várja, hogy találkozzatok. Szeretne veled egy kicsit elbeszélgetni.
- O-ó... - nevettem.
- Szeretlek - tapasztotta ajkait az enyémekre.

  Mintha egy teljes év telt volna el azóta, hogy úgy csókoltam őt. Annyira hiányzott már az érintése, úgyis mondhatnám, hogy Ő maga, a teljes valója hiányzott. Vadul és követelőzően csókolt, én pedig követtem őt. 

- Menjünk haza - mondta mosolyogva, miután sikeresen elváltunk egymástól.
- Rendben, menjünk.

~ Évekkel később ~

  Sok idő telt el azóta, hogy U-Kwon értem jött és visszavitt az otthonunkba. Persze Min Hee-t is vittük magunkkal. Barátnőim mind férjhez mentek, ugyanúgy, ahogy én is. Azóta az életünk kellemesen és nyugisan telt, vagyis....fogjuk rá.

- Anya! Jung Shin megint összefirkálta a rajzaimat! - szaladt hozzám kislányom, felmutatva a rajzát.
- Ejnye. Jung Hye, ne aggódj, majd rajzolsz másikat - simogattam meg a fejét, megnyugtatva a kis csöppséget.

  Behívtam kisfiamat is, aki csak bocsánatkérően nézett fel rám, így nem tudtam haragudni rá. 

- Megjöttem! - kiáltotta el magát férjem, mi pedig örömmel szaladtunk oda hozzá.
- Üdv itthon, U-Kwon-ah - csókoltam meg.

  Mindannyian letelepedtünk a nappaliba, majd a gyerekek, mint mindig, befészkelték magukat az ölünkbe.

- Omma~ Ugye elmeséled megint hogyan találkoztál apával? - nézett rám kérlelően Jung Hye.

  Ránéztem kedvesemre, aki csak egy enyhét biccentett a fejével, majd átkarolt.

- Nincs mit tenni. Legyen - pusziltam meg a két gyerkőc fejét.

  Sokszor elmeséltem nekik, hogy hogyan is találkoztam az apjukkal, de soha nem a teljes igazságot mondtam, mindig szépítettem rajta egy kicsit. Viszont az semmit sem változtatott a tényen, hogy a találkozásunk U-Kwon-nal sorsdöntő volt.

  Örökké emlékezni fogok arra a napra, a találkozásunk napjára, amikor annyi év után, újra láthattalak...

Ez lett volna a How to Smile? utolsó része. Remélem élveztétek olvasni a ficimet. Kár, hogy befejeztem, tudom, sokan megemlítettétek, de nem akartam elnyújtani, szerintem így pont jó lett. Még1x köszönöm mindenkinek, aki követte a ficim és remélhetőleg a jövőben is olvasni fogja a kreálmányaimat.

És amint láthattátok belekezdek egy új ficibe, aminek JR a főszereplője, szóval sokatokra számítok.

Ennyi lettem volna máról, nemsoká jelentekezem~

Annyeong ^^