14.rész - Fear

Tudtam, hogy egyszer be fognak következni a látomásaim, de nem gondoltam volna, hogy olyan hamar. Ez az egész nagyon megviselt, főleg az mit tettek az én angyalommal.
Patakokban folytak könnyeim, kiáltoztam, rúgkapáltam, kapálóztam, csakhogy mégis leszúrták és nekem végig kellett néznem. L.Joe gyönyörű arca eltorzult és formás ajkaiból vér buggyant elő. Üveges tekintettel nézett fel rám, miközben karját szorosan tartották, majd elmosolyodott, aztán pedig leejtette a fejét. Abban a pillanatban mintha az én mellkasomba szúrták volna azt a kardot, annyira belesajdult mindenem, amikor eszméletét vesztette.
- L.Joe..L.Joe....L.Joe!!!!! - sikítottam nevét, mire a másik angyal elnevette magát.
- Nesze neked angyalka. Mostmár meggondold, hogy az utamba állsz-e még egyszer.
- Ezért még megfizetsz! Hogy tehetted?! - zokogtam.
- Megfizetek? Viccnek szántad, kis hercegnő, mert akkor jót nevetek rajta - megfogta a fejem és felé fordította, hogy egyenesen a szemébe nézzek. - Csak egy korcs szerzet vagy, aki még nem fedezte fel a saját erejét, mégis mit tudsz te tenni ellenem?
Ahogy sötét szemeit néztem, éreztem ahogyan a félelem, mint kígyó, kúszik fel a testemen és eléri az agyamat. Igaza volt, nem tudtam ellene tenni semmit sem, hiszen mindig ott volt nekem L.Joe a bajban, én sosem tettem semmit, ezért is féltem annyira.
- Na, hol van az a megfizetsz beszéd, hm? - vigyorodott el gonoszul.
- Rohadj meg.
- Sajnálattal közlöm veled kicsi lány, hogy olyat nem tudok.
- Pedig nagyon szépen megköszönném - hangom ironikusan csattant.
- Meghiszem azt. Na gyere szépen, most elviszlek a gazdámhoz.
Már éppen azon voltam, hogy szembeköpjem, vagy csináljak valamit amivel kiszabadulhatok a szorításából és a szöszihez fussak, de valami olyan történt, amire senki sem számított, még az a nagyszájú fajankó sem, aki lefogva tartott. 
L.Joe felemelte a fejét, szemei jég kéken világítottak, majd fény tört elő testéből, vakítóan fehér fényzápor.
- Mi a...? - engedett el hirtelen a bukott, hogy kezeivel eltakarja a szemeit. 
- L.Joe? - néztem körül, de nem láttam mást, csak fehérséget.
Valaki megfogta a kezem, nagyot szorított rajta és kifelé húzott a fényességből. Gyengén szedte a levegőt, alig tudott szaladni, de minden erejét összeszedte, csakhogy eltudjunk menekülni, mert másképp velük kellett volna mennünk. Őrangyalom mellkasát fogva szaladt elől, maga után húzva engem is. Ahhoz képest, hogy igen nagy sebet ejtettek rajta, jól bírta magát. Dehát mit is vártam tőle, ő egy angyal volt.
Hátrapillantottam, hogy nem e követnek az ellenségeink, viszont megkönnyebbülésemre nem láttam senkit, kivéve a járókelőket, akik elszörnyülködve vagy éppen meglepődve néztek rám.
- Most már lassíthatsz, nincsenek a nyomunkban - húztam a kezén egyet, hogy úgy tegyen, ahogy mondtam.
Nem mondott semmit, csak fékezett egy kicsit, majd megszédülve a karjaimba esett. A körülöttünk lévő emberek mind suttogni kezdtek.
- Mi lehet azzal a szegény fiúval?
- Ugyan. Biztos csak verekedett.
- Ennyire? Nem látod, hogy csupa vér?
- Lehet nem az övé.
- És a lány? Biztos a barátnője...
Nem bírtam tovább hallgatni az emberek beszédét, főleg úgy, hogy fogalmuk sem volt mi is történt igazából, inkább megpróbáltam felállítani a srácot, jobb karját átdobtam nyakam hátsó részénél és megpróbáltam elindulni.
- Hoy, lábra tudsz állni? - suttogtam oda lágyan szöszkémnek.
- Mondhatni.
- Ha hazaértünk bekötözöm a sebet, csak addig bírd ki, oké?
- Oké - nyöszörögte.
- Az emberek miért látnak téged? - buggyant ki belőlem a kérdés, pedig nagyon nem volt rá idő, hogy társalogjunk.
- Ilyenkor...nem...tudom kontrollálni az erőm, főleg...ha fájdalmaim...vannak.
- Nemsoká hazaérünk, már nincs sok hátra - biztattam.
Egy enyhe bólintásra futotta tőle, viszont nekem az már éppen elég volt.
Amikor a házunk elé értünk, meglepődve tapasztaltam, hogy a védőburok, még L.Joe sérülése ellenére is sértetlenül áll. Ahogy beléptünk az ajtón, még a küszöbig sem értünk el, a srác összerogyott, újra eszméletlen állapotba került. Sok vért veszített, ehhez kétség sem fért. Újra átjárta a testem a félelem, viszont akkor már nem attól féltem, hogy ránk találnak, nem, dehogyis. Attól rettegtem, hogy valami komolyabb baja lesz és az ok én voltam.
Felcipeltem L.Joe-t az emeletre, ott is a szobámba és az ágyamra fektettem. Levettem róla a véres ingét, és megcsodálhattam volna egy srác felső testét, ha olyan hangulat lett volna, viszont valahogy nem törődtem vele. Siettem a kötszerért és a fertőtlenítőért, még éppen akadt egy kevés. Jó alaposan ki tudtam mosni a sebet, a nélkül, hogy fölébredt vagy felszisszent volna. Akkor vettem igazán észre milyen nagy vágás éktelenkedett a mellkasán. A szívem összeszorult, a torkomban csomó gyűlt. Beharaptam az ajkam, hogy el ne bőgjem magam. Csak az hiányzott a legkevésbé. 
Bekötöztem a sebet, majd jó alaposan betakargattam. Időközben megszabadultam véres egyenruhámtól, amit a mosógépbe száműztem. Immár tiszta ruhámban leültem a szobámban lévő egyik díványra és onnan figyeltem a szárnya szegett angyalt, na jó, ezt csak képletesen kell érteni.
Olyan csend volt a szobámban,  mint még soha azelőtt. Ezt kihasználva összeszedhettem a gondolataimat. Miért nincs nekem normális életem? Olyan tökéletes lenne. Nem kellene attól rettegnem minden nap, hogy mikor fognak magukkal hurcolni valamilyen ismeretlen helyre, vagy csak mikor jönnek el értem. L.Joe is megsebesült, ráadásul súlyosan. Még hogy gyorsan gyógyulsz? Lehet, de nem eléggé. Azt hiszem az lenne a legjobb ha egy ideig nem mennék ki az utcára...
Észre sem vettem ezidáig, de remegtem. Túl sok volt nekem az aznapi sokk után sokk sorozat. Még annyi vért életemben nem láttam, nem csodáltam, hogy megviselt voltam. Minden emberi lény így érzett volna, nem? Csak el ne felejtsd, hogy te nem vagy egész ember. Persze a tudatalatti énemnek mindig igazat kellett mondjon. Igazából sosem éreztem magam addigi életem során olyannak, mint a többi velem egykorú tinédzser. Kezdetektől fogva tudtam, hogy van bennem valami más, ami különlegessé tesz, viszont erre sosem gondoltam. Mindent át tudtam pillanatról pillanatra gondolni, a szüleimtől kezdve L.Joe balesetéig, mindent. Még azt a napot is, amikor találkoztam a Teen Top-os srácokkal. Olyan messzi emlékeknek tűntek, pedig azért nem volt az olyan régen. L.Joe jelenléte is teljesen a részemmé vált az alatt a kis idő alatt. Már nem tudtam olyan napot elképzelni, amiben ő ne szerepelt volna. Viszont meddig lesz veled? Erre a kérdésre a válaszom folyton ugyan az volt: Nem tudom.
Mocorgást véltem felfedezni L.Joe felől, ezért felpattantam a díványról, majd az íróasztalomnál talált széket odahúztam az ágyam mellé, és helyet foglaltam. Észrevettem az arcáról, fájdalmai voltak. Jobb keze után nyúltam, ami félig kint volt a paplan alól és kezeim közé fogtam, majd gyengéden megszorítottam. Alsó ajkamba haraptam, de éreztem, hogy a sírás szakadékánál állok és már csak egy lökésre volt szükségem, amit meg is kaptam. A szöszi felébredt.
- Ah Ri... - fordította felém a fejét.
- Hogy vagy? - szorítottam meg még jobban a kezét. - Jobban vagy már.
- Azt hiszem, fogjuk rá. Megtennéd, hogy felsegítesz? Szeretnék felülni.
- Persze - és így is tettem.
- És te? Te jól vagy? - simított ki egy tincset az arcomból szabad kezével.
- Ó...én...én... - eltört a mécses. - Annyira sajnálom, L.Joe. Mindez miattam történt! Én tehetek róla, hogy megsebesültél. Úgy aggódtam érted. Ha erősebb lettem volna, nem is, ha erősebb lennék akkor nem kéne feláldozd magad. Istenem, annyira ügyetlennek, erőtlennek, semmirevalónak és ostobának érzem magam! Bárcsak...bárcsak meg se születtem volna! - teljesen ki voltam akadva, a könnyeim potyogtak, ám nem mertem felnézni.
Még egyik pillanatban a kezünket néztem, a másikban már L.Joe dühös pillantásával találkoztam, majd a távolságot kettőnk között megszüntette és megcsókolt. Megdöbbenten pislogtam, nem sikerült felfognom milyen helyzetben is voltam és hogy egyáltalán mi is történt. Mikor elvált ajkaimtól, még akkor is dühöt láttam a szemében. Miért vagy mérges?
- Soha többet ne mondj olyat, hogy bárcsak meg se születtél volna! Nekem így vagy tökéletes, ahogy most vagy.