Bajban vagyok...

Hát igen, ahogyan a cím is elárulja, egy csöppnyit bajban vagyok. Na jó, nem kell mindjárt rosszra gondolni, csak míg van időm, úgy döntöttem kiírom, hogy tudatában legyetek a dolgoknak. Szóval...mostanság, hogy itt a vakáció segítenem kell itthon a szüleimnek és ez kb. elveszi az egész szabadidőm. Van 1-2 nap amikor nem kell csinálnom semmit, de olyankor meg van amikor az ágyat nyomom a hülye időjárás változások miatt. Mindent összevetve sajnos késni fogok a részekkel, nem tudom mennyit, de higgyétek el, próbálkozni fogok megírni őket, kitartás! Mianhae, hogy mindig van valami bajom, de igyekszem összeszedni magam és még a kiszabott munkámat is elvégezni.

Ennyi lettem volna a következő részig :3

ByeBye^^

14.rész - Fear

Tudtam, hogy egyszer be fognak következni a látomásaim, de nem gondoltam volna, hogy olyan hamar. Ez az egész nagyon megviselt, főleg az mit tettek az én angyalommal.
Patakokban folytak könnyeim, kiáltoztam, rúgkapáltam, kapálóztam, csakhogy mégis leszúrták és nekem végig kellett néznem. L.Joe gyönyörű arca eltorzult és formás ajkaiból vér buggyant elő. Üveges tekintettel nézett fel rám, miközben karját szorosan tartották, majd elmosolyodott, aztán pedig leejtette a fejét. Abban a pillanatban mintha az én mellkasomba szúrták volna azt a kardot, annyira belesajdult mindenem, amikor eszméletét vesztette.
- L.Joe..L.Joe....L.Joe!!!!! - sikítottam nevét, mire a másik angyal elnevette magát.
- Nesze neked angyalka. Mostmár meggondold, hogy az utamba állsz-e még egyszer.
- Ezért még megfizetsz! Hogy tehetted?! - zokogtam.
- Megfizetek? Viccnek szántad, kis hercegnő, mert akkor jót nevetek rajta - megfogta a fejem és felé fordította, hogy egyenesen a szemébe nézzek. - Csak egy korcs szerzet vagy, aki még nem fedezte fel a saját erejét, mégis mit tudsz te tenni ellenem?
Ahogy sötét szemeit néztem, éreztem ahogyan a félelem, mint kígyó, kúszik fel a testemen és eléri az agyamat. Igaza volt, nem tudtam ellene tenni semmit sem, hiszen mindig ott volt nekem L.Joe a bajban, én sosem tettem semmit, ezért is féltem annyira.
- Na, hol van az a megfizetsz beszéd, hm? - vigyorodott el gonoszul.
- Rohadj meg.
- Sajnálattal közlöm veled kicsi lány, hogy olyat nem tudok.
- Pedig nagyon szépen megköszönném - hangom ironikusan csattant.
- Meghiszem azt. Na gyere szépen, most elviszlek a gazdámhoz.
Már éppen azon voltam, hogy szembeköpjem, vagy csináljak valamit amivel kiszabadulhatok a szorításából és a szöszihez fussak, de valami olyan történt, amire senki sem számított, még az a nagyszájú fajankó sem, aki lefogva tartott. 
L.Joe felemelte a fejét, szemei jég kéken világítottak, majd fény tört elő testéből, vakítóan fehér fényzápor.
- Mi a...? - engedett el hirtelen a bukott, hogy kezeivel eltakarja a szemeit. 
- L.Joe? - néztem körül, de nem láttam mást, csak fehérséget.
Valaki megfogta a kezem, nagyot szorított rajta és kifelé húzott a fényességből. Gyengén szedte a levegőt, alig tudott szaladni, de minden erejét összeszedte, csakhogy eltudjunk menekülni, mert másképp velük kellett volna mennünk. Őrangyalom mellkasát fogva szaladt elől, maga után húzva engem is. Ahhoz képest, hogy igen nagy sebet ejtettek rajta, jól bírta magát. Dehát mit is vártam tőle, ő egy angyal volt.
Hátrapillantottam, hogy nem e követnek az ellenségeink, viszont megkönnyebbülésemre nem láttam senkit, kivéve a járókelőket, akik elszörnyülködve vagy éppen meglepődve néztek rám.
- Most már lassíthatsz, nincsenek a nyomunkban - húztam a kezén egyet, hogy úgy tegyen, ahogy mondtam.
Nem mondott semmit, csak fékezett egy kicsit, majd megszédülve a karjaimba esett. A körülöttünk lévő emberek mind suttogni kezdtek.
- Mi lehet azzal a szegény fiúval?
- Ugyan. Biztos csak verekedett.
- Ennyire? Nem látod, hogy csupa vér?
- Lehet nem az övé.
- És a lány? Biztos a barátnője...
Nem bírtam tovább hallgatni az emberek beszédét, főleg úgy, hogy fogalmuk sem volt mi is történt igazából, inkább megpróbáltam felállítani a srácot, jobb karját átdobtam nyakam hátsó részénél és megpróbáltam elindulni.
- Hoy, lábra tudsz állni? - suttogtam oda lágyan szöszkémnek.
- Mondhatni.
- Ha hazaértünk bekötözöm a sebet, csak addig bírd ki, oké?
- Oké - nyöszörögte.
- Az emberek miért látnak téged? - buggyant ki belőlem a kérdés, pedig nagyon nem volt rá idő, hogy társalogjunk.
- Ilyenkor...nem...tudom kontrollálni az erőm, főleg...ha fájdalmaim...vannak.
- Nemsoká hazaérünk, már nincs sok hátra - biztattam.
Egy enyhe bólintásra futotta tőle, viszont nekem az már éppen elég volt.
Amikor a házunk elé értünk, meglepődve tapasztaltam, hogy a védőburok, még L.Joe sérülése ellenére is sértetlenül áll. Ahogy beléptünk az ajtón, még a küszöbig sem értünk el, a srác összerogyott, újra eszméletlen állapotba került. Sok vért veszített, ehhez kétség sem fért. Újra átjárta a testem a félelem, viszont akkor már nem attól féltem, hogy ránk találnak, nem, dehogyis. Attól rettegtem, hogy valami komolyabb baja lesz és az ok én voltam.
Felcipeltem L.Joe-t az emeletre, ott is a szobámba és az ágyamra fektettem. Levettem róla a véres ingét, és megcsodálhattam volna egy srác felső testét, ha olyan hangulat lett volna, viszont valahogy nem törődtem vele. Siettem a kötszerért és a fertőtlenítőért, még éppen akadt egy kevés. Jó alaposan ki tudtam mosni a sebet, a nélkül, hogy fölébredt vagy felszisszent volna. Akkor vettem igazán észre milyen nagy vágás éktelenkedett a mellkasán. A szívem összeszorult, a torkomban csomó gyűlt. Beharaptam az ajkam, hogy el ne bőgjem magam. Csak az hiányzott a legkevésbé. 
Bekötöztem a sebet, majd jó alaposan betakargattam. Időközben megszabadultam véres egyenruhámtól, amit a mosógépbe száműztem. Immár tiszta ruhámban leültem a szobámban lévő egyik díványra és onnan figyeltem a szárnya szegett angyalt, na jó, ezt csak képletesen kell érteni.
Olyan csend volt a szobámban,  mint még soha azelőtt. Ezt kihasználva összeszedhettem a gondolataimat. Miért nincs nekem normális életem? Olyan tökéletes lenne. Nem kellene attól rettegnem minden nap, hogy mikor fognak magukkal hurcolni valamilyen ismeretlen helyre, vagy csak mikor jönnek el értem. L.Joe is megsebesült, ráadásul súlyosan. Még hogy gyorsan gyógyulsz? Lehet, de nem eléggé. Azt hiszem az lenne a legjobb ha egy ideig nem mennék ki az utcára...
Észre sem vettem ezidáig, de remegtem. Túl sok volt nekem az aznapi sokk után sokk sorozat. Még annyi vért életemben nem láttam, nem csodáltam, hogy megviselt voltam. Minden emberi lény így érzett volna, nem? Csak el ne felejtsd, hogy te nem vagy egész ember. Persze a tudatalatti énemnek mindig igazat kellett mondjon. Igazából sosem éreztem magam addigi életem során olyannak, mint a többi velem egykorú tinédzser. Kezdetektől fogva tudtam, hogy van bennem valami más, ami különlegessé tesz, viszont erre sosem gondoltam. Mindent át tudtam pillanatról pillanatra gondolni, a szüleimtől kezdve L.Joe balesetéig, mindent. Még azt a napot is, amikor találkoztam a Teen Top-os srácokkal. Olyan messzi emlékeknek tűntek, pedig azért nem volt az olyan régen. L.Joe jelenléte is teljesen a részemmé vált az alatt a kis idő alatt. Már nem tudtam olyan napot elképzelni, amiben ő ne szerepelt volna. Viszont meddig lesz veled? Erre a kérdésre a válaszom folyton ugyan az volt: Nem tudom.
Mocorgást véltem felfedezni L.Joe felől, ezért felpattantam a díványról, majd az íróasztalomnál talált széket odahúztam az ágyam mellé, és helyet foglaltam. Észrevettem az arcáról, fájdalmai voltak. Jobb keze után nyúltam, ami félig kint volt a paplan alól és kezeim közé fogtam, majd gyengéden megszorítottam. Alsó ajkamba haraptam, de éreztem, hogy a sírás szakadékánál állok és már csak egy lökésre volt szükségem, amit meg is kaptam. A szöszi felébredt.
- Ah Ri... - fordította felém a fejét.
- Hogy vagy? - szorítottam meg még jobban a kezét. - Jobban vagy már.
- Azt hiszem, fogjuk rá. Megtennéd, hogy felsegítesz? Szeretnék felülni.
- Persze - és így is tettem.
- És te? Te jól vagy? - simított ki egy tincset az arcomból szabad kezével.
- Ó...én...én... - eltört a mécses. - Annyira sajnálom, L.Joe. Mindez miattam történt! Én tehetek róla, hogy megsebesültél. Úgy aggódtam érted. Ha erősebb lettem volna, nem is, ha erősebb lennék akkor nem kéne feláldozd magad. Istenem, annyira ügyetlennek, erőtlennek, semmirevalónak és ostobának érzem magam! Bárcsak...bárcsak meg se születtem volna! - teljesen ki voltam akadva, a könnyeim potyogtak, ám nem mertem felnézni.
Még egyik pillanatban a kezünket néztem, a másikban már L.Joe dühös pillantásával találkoztam, majd a távolságot kettőnk között megszüntette és megcsókolt. Megdöbbenten pislogtam, nem sikerült felfognom milyen helyzetben is voltam és hogy egyáltalán mi is történt. Mikor elvált ajkaimtól, még akkor is dühöt láttam a szemében. Miért vagy mérges?
- Soha többet ne mondj olyat, hogy bárcsak meg se születtél volna! Nekem így vagy tökéletes, ahogy most vagy.

Chapter 3.

A fogadás

El kellett volna vigyem magammal a fényképezőmet. Mindenkinek az a megdöbbent arca, jött, hogy szemberöhögjem őket. De ehelyett, inkább csak álltam és vártam, hogy a meglepettség mellett még reagáljanak valamit. Nem kellett sokat várnom, aki először visszatért döbbenetéből, az a későkása volt.

- Ezt te sem gondolhattad komolyan - nevetett fel.

- Már miért ne gondoltam volna? Azt hiszed, hogy egy lány nem lehet olyan jó, mint amilyennek hiszed magad? - kérdeztem flegmán.

- Nem hiszem, tudom. Láthattad az előbb, nincs vetélytársam, eddig még senki sem tudott lekörözni. 

- Ahogy még engem sem - kontráztam.

- És most elvárod tőlem, hogy ezt el is higgyem? - tette karba kezeit.

- Nem muszáj, ha nem akarod, de ez az igazság - vontam vállat.

Ha nem egyezel bele, kiütlek.

Elgondolkodó tekintettel nézett rám. Párszor végigmért, aminek mindig az lett a vége, hogy elmosolyodott, bennem pedig egyre jobban felment a pumpa. A közönség elfojtott lélegzettel várta mit is válaszol.

- JR, ne menj bele. Ne pocsékold az idődet egy ilyen kis fruskára - ment oda hozzá az a srác, akivel korábban lepacsizott.

- Parancsolsz? - néztem rá gyilkos pillantással. - Ne avatkozz közbe.

- És ha mégis, akkor mit teszel?

- Hagyd haver, már eldöntöttem, és legyen - mondta, majd rám nézett. - Tetszik az elszántságod, kíváncsi vagyok hogy fogsz teljesíteni. 

- Szóval akkor beleegyezel? - kérdeztem vissza, hogy biztos legyek jól hallottam-e.

- Ja, viszont van egy kikötésem.

- Oké, és mi lenne az?

- Fogadjunk - mondta egyszerűen.

- Hogy mi van? 

- Ha én nyerek, mindent megteszel amit mondok, pontosan 3 hónapig. Ha te nyersz, akkor én teszek meg neked mindent. Hogy tetszik?

- Miért mennék ebbe bele?

- Csakhogy legyen tétje is a versenynek. Egy kis szórakozás.

- Nem is tudom... - haraptam bele ajkamba.

Erre azért nem számítottam...

- Mi az? Nem vagy hirtelen biztos magadban? Pedig az előbb milyen nagy volt a szád - vigyorgott cinikusan.

- Jó, legyen. Fogadjunk - vágtam rá, majd kezet fogtunk.

- Ezt már szeretem. Skacok - fordította félig hátra a fejét - adjatok egy kocsit neki.

- Ahogy akarod, hyung.

Egyszerre mindenki fecsegni kezdett körülöttünk, és ahogy elnéztem JR-t ez nem különösebben zavarta. Elmagyarázta az útvonalat, hogy merre is fogunk menni, milyen kanyarok voltak és azt, hogy a kerület le volt zárva, nem volt hogy rossz útra forduljak, vagy rövidítési lehetőség. Egy pillanatra magamhoz hívtam Lysh-t, de csak annyi időre, míg odaadtam neki a táskámat.

Amikor kerítettek nekem is valakitől egy járgányt, beleültem, Egy kicsit szokatlan volt, de egyben jó érzés is újra autóban ülni. JR is elfoglalta a helyét, majd a startvonalra gurultunk. Az adrenalin csak úgy cikázott bennem. Kezeimet a kormányra helyeztem, majd átpillantottam a másik kocsiban ülő vezetőre. Látszott rajta, hogy alig várja a verseny kezdetét, alig fért már a bőrébe. A nézők között felfedeztem barátnőmet is, amint egy "Hajrá!"-t tátogott. Bólintottam egyet. 

Amint megadták a jelet az indulásra, azonnal a gázra léptem, de JR gyorsabbnak bizonyult vagy 3 másodperccel, ami ilyenkor soknak számított. Ahhoz képest, hogy nem igazán ismertem az utat, végül sikerült fej-fej mellett haladnunk tovább, be tudtam érni valamelyest. Nem volt ínyemre a vesztés gondolata, ígyhát megpróbáltam beleadni apait-anyait, de éreztem, hogy nem nagyon fog menni, mert szokatlan volt a kocsi. Sikerült pár másodpercre leköröznöm, az utolsó kanyarnál viszont megcsúsztam, mert nem gondoltam volna, hogy olyan éles lesz, ezért JR egy szempillantás alatt átvette a vezetést, majd könnyedén megnyerte a versenyt. Csalódottan szálltam ki a kocsiból, az egész tömeg csak úgy fütyült és visongott. Vesztettem. Először vesztek valaki ellen, akinek nemsoká a szolgája leszek. Hű, de ügyes vagyok mondhatom. Most teljesen lejárattam magam... Szégyen.

- Fasza verseny volt. Nagyon élveztem. Ha nem csúszol meg, talán nyerhettél volna, de elég nagy peched van - jött oda hozzám a nyertes, fülig érő szájjal természetesen.

- Kösz, ezzel most sokkal jobb - húztam el a szám. - Amúgy tényleg jó verseny volt. Most vesztettem először.

- Látszik, viszont az nem változtat a tényen, hogy elég jó vezető vagy, ezt el kell ismerni.

- Ó, egy bók. Hát kösz.

- És akkor most rá is térhetnénk a fogadásra.

- Már vártam, hogy szóba hozd... - mondtam ironikusan. - Ahogy megbeszéltük, mostantól azt csinálok, amit mondasz, de ha lehet, ne nagyon kapj rám, vili?

- Azt hiszem ez megoldható - bólintott.

- Helyes - mondtam és már indulni is készültem.

- Hé, várj! Asszem a neved is kéne tudnom, nem igaz? - kiáltott utánam.

- Minek? - fordultam vissza.

- Csak hogy tudjam kit keressek.

- Argh - sóhajtottam. - Kang Hyun Ju, mindenki ismer, szóval könnyen meg fogsz találni, ha már annyira keresni akarsz - forgattam meg a szemeimet.

- Oké, és még valami.

Belenyúlt a zsebembe és kivette a mobilom. Kerek szemekkel figyeltem, ahogy bepötyögi a saját telójába számom, majd a készülékem visszacsúsztatja a helyére.

- Belehatoltál a magánszférámba, ugye tisztában vagy vele? - kérdeztem mérgesen, azt hittem felrobbanok.

- Ez volt a szándékom.

- Mindig ilyen seggfej vagy?

- Igen, általába mindig, kivéve amikor alszom.

- Ó, hogy esnél hanyatt - trappoltam el, magammal rántva barátnőmet is a tömegből.

- Kösz a jókívánságot! - kiáltott még utánam.

Eléggé dühösen meneteltem Lysh mellett, aki jobbnak látta nem hozzám szólni. Hála az önfejűségemnek, még tetőztem a problémáimat. Nem volt elég, hogy egy levegőt kell szívnom JR-el az egyetemen, még keresni is fog.

- Aish! Valaki csapjon le, hogy ilyen hülye vagyok! - mérgelődtem hangosan.

- Ó, én szíves örömest megteszem neked, ha akarod.

- Köszi Lysh, én is szeretlek.

- Jaj, Jun, ne is törődj azzal a farokkal. Csak kikészíted magad idegileg - veregette meg a vállam.

- But I lost against him...What a shame...

- Látom előbújt az angol éned - kuncogott.

- Sorry. Ilyenkor mindig akaratlanul is angolul jön, hogy beszéljek.

- Akkor csak rajta, velem el tudsz társalogni.

- Thanks.

Egész hazafele úton angolul traccsoltunk Lysh-el, olyan jó volt, hogy valaki meg tudott hallgatni. Amikor a házunkhoz értem, elköszöntem tőle, majd hangtalanul bementem az ajtón. Csend volt a lakásban, szüleim már biztosan aludtak, ezért nem is zavartattam magam köszönni nekik, inkább felmentem, és bevágódtam a szobámba, egyenesen az ágyamba. A fejem belefúrtam a párnába és szidtam magam, mint a bokrot, hogy képes voltam veszíteni és egyben belemenni abba a rohadt fogadásba. Kang Hyun Ju, te egy totálisan nagy, eszetlen, hülye vagy. Ehhez semmi kétség sem fér.

Megrezzent a telefonom a zsebembe. SMS érkezett. Lustán előkotortam és megnéztem az üzenetet, amiben ez állt: " Csak szeretném, hogy tudd, még nem estem hanyatt. Alig várom a holnapot. Pihend ki magad, mert a holnapi nap fárasztó lesz neked. JR."

Jött, hogy kivágjam a telefont az ablakon, majd lemenjek és jól megtapossam, de tudtam, szegény készülék nem tehetett semmiről. Lemondóan fújtam ki a levegőt.

- Wáááááá, meg fogok őrülni! - túrtam bele a hajamba, majd visszacsapódtam az ágyba. - Bárcsak ilyenkor a föld alá bújhatnék, ahol nem talál meg senki. Az lenne a legjobb... - duruzsoltam magamnak.

Bármennyire is voltam ideges, végül csak sikerült elaludnom, és legalább addig nem kellett aggódjak semmi miatt.

Chapter 2.

Jó kislány, de meddig?

Lehangoltan néztem ki a kocsi ablakán, amelyen keresztül megcsodálhattam Korea fővárosát, Szöult. Több mint 1 hónapja laktam már ott.
Nehéz volt megszoknom az embereket, hogy mind koreaiak, nem pedig amerikai népek járkálnak az utcákon, angolul beszélve.
Miután lebuktam anyáék előtt a versenyzéssel és a cigivel kapcsolatban, nem sokszor engedték, hogy Jake-el pár szót is váltsak, telefonon persze. Őt hibáztatták azért, amit nem is csinált. Igazából haverom mindig is ellenezte azt, hogy cigit vegyek a számba, vagy illegálisan versenyezzek, de nem törődtem vele, mindig lecsitítottam, így a végén már segített nekem. Ennek viszont megvolt a maga ára, mégpedig az, hogy eltiltottak tőle. Nesze, kellett ez neked?Azóta játszom a jó kislányt. Úgy táncolok, ahogy anyámék azt elvárják tőlem.
Éppen egy fotózásról szállítottak egyenesen az egyetememre. Hát igen, meg kellett adni a módját, ezzel azt akarom mondani, hogy ha már gazdag vagyok, akkor miért is ne járhatnék egyetemre... Hurrá. Rüheltem tanulni, így az egész kb. úgy jött ki, mint valami pénzkidobás, mert munkám ha idősebb leszek, bőven fog akadni, szóval nem értettem szüleim logikáját, de legyen, abba a hülyeségbe is beleegyeztem. Miért is ne? Legalább addig sem ültem otthon.
Egy dolgok azért köszönhetek ennek az egyetemre-mész-mert-én-azt-mondtam stratégiának. Szereztem magamnak egy jó barátnőt, aki hadd ne mondjam, kellemes társaságnak bizonyult. Végül is folyton együtt lógtunk, szinte elválaszthatatlanok voltunk. A neve Ahn Alysha. Az apja koreai, az anyja angol volt, szóval bármikor becsusszant a mondandóm közé pár angol szócska, fel sem vette, inkább jót nevettünk rajta.
- Minden rendben Ash, jól vagyok - nyugtattam Jake húgát.
- Annyira hiányzol! 
Még telefonon keresztül is hallottam, hogy igazán komolyan gondolta.
- Te is nekem... és Jake is.
- Ezt jó hallani. Még mindig haragszom a szüleidre - váltott át duzzogó stílusba.
- Én sem hunytam még teljesen szemet a tettük miatt - sóhajtottam, majd tettem egy lépést felfele a lépcsőn.
- Szívesen idehívnám bátyust, hogy beszélhessen veled, de éppen piálni van a haverjaival.
- Szinte gondoltam - kuncogtam. - Na jó Ash, majd még dumálunk, mert be kellene mennem órára.
- Megértem. Akkor hívlak majd. Bye~
- Byebye.
Miközben kinyomtam a készüléket beléptem a terembe, ahol már Lysh karba tett kézzel várt a terem közepén. Még nem kezdődött el az óra, szerencse...
- Hyun Ju, mi tartott olyan sokáig, hogy idevonszold a formás feneked? - trappolt elém barátnőm.
- Bocs, Lysh, de fotózásom volt. Valami pletykalapnak pózoltam, és egy kicsit eltelt az idő.
- Ha munkád volt, akkor egye fene, meg van bocsájtva - legyintett.
- Imádlak - vigyorodtam el.
Helyet foglaltunk a sorok között, és beszélgetni kezdtünk, míg be nem lépett a tanár és el nem kezdődött az úgynevezett óra. Halálra untam magam, már a lábam is keresztbe tettem, a fejem megtámasztottam a kezemen, az elalvás szélén álltam, viszont ha ezt megtettem volna, mármint hogy elaludjak, akkor csak nekem származott volna belőle bajom, szóval inkább megütögettem az arcom, és megpróbáltam minden erőmmel az tanárra és arra amit mond koncentrálni.
Egy váratlan pillanatban a terem ajtaja kicsapódott, majd egy srác lépdelt be rajta. A tanár rá se hederített, folytatta a mondókáját. Csomó üres hely volt ahova leülhetett, de neki pont mellém kellett helyet foglalnia. Ez meg ki a halál? Sosem találkoztam még vele az alatt az idő alatt amióta egyetemre jártam. Semmi biccentés, még felém sem fordult. Úgy döntöttem én sem foglalkozom vele túlságosan, így előrefordultam és tovább untam magam.
- Kéne menni ma valahova - mondta Lysh, miközben ballagtunk végig a folyosón.
- Szerintem is. De hová?
- Hm...ez fogós kérdés...Mit szólnál hozzá, ha csak sétálnánk egy kicsit. Viszont majd csak este, nem ebbe a dög melegbe. So hot - legyezte magát, ezzel is kihangsúlyozva a kritikus hőséget.
- Tőlem aztán mehetünk - vontam vállat.
- És hogy állsz a bagóval? Sikerült már leszokni?
- Még nem teljesen, de próbálkozom.
- Ha rendesen viselkedsz, lehet kapsz egy-két szálat séta közben - emelgette a szemöldökét.
- Milyen kedves vagy - böktem oldalba nevetve.
Megbeszéltük, hogy olyan napnyugtakor vagy az után fogunk kimenni, addig még volt egy-két órám, így hazafuvaroztattam magam. Nem volt otthon senki, ez pedig még jobban feldobott. Fáradtan dőltem bele az egyik székbe, ami a legközelebb volt és kinyújtóztam, jó hosszúra sikeredett. Imádtam egyedül lenni otthon, az a csend és nyugalom olyan üdítő volt. Olyankor nyugodtan tudok gondolkodni, végiggondolni mindent amit akarok. Eszembe jutott a srác az egyetemről, de amint tényleg belemerültem volna az aznapi dolgok visszatekintésére, meghallottam, ahogyan egy autó leparkolt a házunk előtt. Haza érkeztek a szüleim. Lemondó sóhajt eresztettem ki, majd talpra kényszerítettem magam és felmentem a szobámba. Nem volt kedvem beszélni velük, főleg azért is nem, mert mindig amikor haza jöttek, csak a munkáról tudtak papolni, meg arról, hogy milyen fényűző partin kell következőleg részt vennünk. Már hányingerem volt, ha csak minderre gondoltam.
Bekapcsoltam a laptopomat, hátha kaptam valami e-mailt és így lett volna hatosom a lottón, kaptam biza, méghozzá Jake-től, amiben persze azt panaszolja milyen szar nélkülem és hiányzom neki nagyon. A mosolyt az arcomról nem lehetett volna letörölni, mikor olvastam ezeket a sorokat. Én is azt írtam neki vissza, hogy ő is nagyon hiányzik nekem és ne csináljon semmi ostobaságot, mert belőle simán kinézné az ember.
- Kincsem, miért nem dugod ki az orrod a szobádból? Lejöhetnél beszélgetni egy kicsit - kopogott be anya.
Fénysebességgel csuktam össze a gépet és tettettem, hogy tanulok. 
- Bocsi omma, most nem fog menni, tanulnom kell. Aztán pedig lemegyek sétálni egy kicsit Alysha-val.
- Jaj, bocsi, hogy zavartalak. Azt nagyon jól teszed ha tanulsz, és majd jót tesz egy kis séta. Majd szólj ha indulsz.
- Oké - mondtam.
Mikor nem hallottam már jelenlétét, kifújtam a bent rekedt levegőt, és kinyitottam a szekrényemet. Kiválasztottam a ruhát, amibe sétálni mentem, majd egyből magamra is öltöttem, mert nemsoká idő volt az indulásra. Fogtam az egyik táskámat, ami illett a ruhámhoz, majd mindenfélét belepakoltam, ami kellhet. Még kivettem egy topánt és szaladtam is le szólni szüleimnek, hogy mentem és majd egyszer hazaérek. Apa elmondta a hegyi beszédét, miszerint ne igyak, semmi cigi, kerüljem a részegeseket, ne álljak szóba idegenekkel, meg na, az ilyen nyilvánvaló dolgokat. Mindenre csak bólintottam, magamba viszont a falra másztam volna legszívesebben, hiszen 18 voltam. Jaj, könyörgöm, hagyjatok már lógva... Mikor végre sikeresen hárítottam a szülők nevezetű problémát, felszabadultan léptem ki az otthonomból, ami néha rosszabb volt, mint valami börtön.
Lysh-el egy közeli kávézó előtt találkoztunk, onnan pedig ballagni kezdtünk, amerre a lábunk vitt. Egész sötét volt már, ami nekünk akkor nagyon is kedvező volt.
- Itt az ideje cigizni egyet - vigyorodott el barátnőm, majd elővette a cigis dobozt.
Mindketten vettünk ki egy-egy szálat, azokat pedig meggyújtottuk. Örültem, hogy van még egy olyan barátom, aki nem hord le mindennek a cigi miatt, hanem velem együtt bagózott.
Ahogy elhaladtunk az egyik utca előtt, autómotorok túráztatására lettem figyelmes. Elnyomtam az elszívott cigit, megálltam és fülelni kezdtem.
- Mit hallasz? - állt meg Lysh is.
- Te nem hallod? Valahol autóverseny van. És szerintem illegálisan.
- Megnézzük? - kérdezte, miközben már tudhatta a választ.
- Már hogy a fenébe ne.

Siettünk, hogy legalább az utolját érjük el és azt pont el is értük. Tényleg autóverseny volt, a tömeg sokaságát nézve, igen jó versenyről maradtunk le. A győztes autó begurult a közönségbe, majd nyílt az ajtaja és kiszállt belőle a vezetője. Nagyokat pislogva néztem a srácot, akit azonnal felismertem. A kis neveletlen, elkéső, kicsoda-micsoda vagyok én srác, aki aznap mellettem ült. 
- JR, eszméletlen voltál öregem. Mint mindig, most is te lettél az első - pacsizott le egy sráccal.
- Ez csak természetes.
- Van valaki, aki ki meri hívni a bajnokot? - kiáltott fel egy másik, miközben végignézett a tömegen.
- Majd én! - tolakodtam előre.
Mindenki kerek szemekkel nézett rám, még a későkása is tátott szájjal bámult rám.
- Én versenyzek veled, szóval vedd ezt kihívásnak, JR - mondtam magabiztosan, majd egy határozott mozdulattal kihúztam magam.

13.rész - I protect you

Nagyokat sóhajtozva pakoltam be a füzeteket táskámba, mert másnap suliba kellett mennem. Már csak a gondolata is lehangolt. Amikor végeztem dolgommal, levettem a polcomról egy könyvet, majd belelapoztam és megpróbáltam csak a könyv tartalmára terelni a gondolataimat. Egy ideig ment is, de mikor olvastam a főszereplő lány szerelmi problémájáról, azon nyomban összecsuktam. Azt hiszem, ez most nagyon nem kell nekem. Ledobtam valamerre az ágyra, majd én is utána ugrottam. Elterültem ágyamon és próbáltam relaxálni, nem elmélkedni semmin, nem gondolni senkire. Olyan jól esett lustálkodni, hogy alvó pozícióba tornáztam magam, majd lassan, egyenletesen kezdtem szedni a levegőt. Már láttam magam előtt az álomvilágba vezető kaput, pár lépés és keresztül tudtam volna menni rajta, de kicsapódott a szobám ajtaja és valaki becsörtetett a szobámba.
- Milyen jó már egyeseknek, hogy csak így gondtalanul lustálkodnak - hallottam meg magam mellől L.Joe szemrehányó szavait. Hát igen, ki más lett volna.
Az álmosság kipattant a szememből és így kénytelen voltam kinyitni őket. Haragos tekintettel néztem rá a szöszire, miközben ülő helyzetbe kászálódtam.
- Gondtalanul mi? Azt hiszed, nekem nincsenek gondjaim? De van, nagyon is sok. Amúgy miért jöttél be ilyen nagy zsibajjal?
- Ja, semmi, csak gondoltam szólok, hogy felmegyek, elújságolom az Angyalok Tanácsának mik történtek az utóbbi napokban, mert néha jelentést is kéne tennem. 
- Aha, akkor jó utat - vontam vállat hetykén.
- Ameddig nem vagyok itt, nehogy ki merd tenni a lábad a házból, világos? Egy védőburkot fogok vonni a ház köré, amiben biztonságban leszel. Ezt mond meg majd a bácsikádnak is.
- Értettem, főnök - szalutáltam.
- Helyes. Megyek is. Ne feledd mit mondtam!
- Jó-jó.
Még intett egyet, majd kitárta gyönyörű szárnyait és a nyitott ablakon távozott is. Felálltam az ágyról, az ablakhoz lépdeltem. Láttam, ahogyan megáll a levegőben, és valamilyen furcsa kézmozdulatokat használva egy burkot von fel, aztán pedig tova száll. Mikor már nem látszott sehol, én még akkor is az eget kémleltem, hiszen már hiányzott. Pár perce ment el, de nekem már hiányzott a jelenléte. Vajon mikor jön vissza? Siess haza, L.Joe...
Hogy ne gondoljak annyit L.Joe-ra, inkább lementem a földszintre, ott is a nappaliba, ahol apa nagyba szétterpeszkedve a kanapén, nézte a tv-t, jobban mondva csak váltogatott a csatornák között. Elmosolyodtam, folyton ezt csinálta. Semmiféle műsor nem kötötte le, esetleg a híradó vagy az időjárás jelentés, de az is csak nagy ritkán. Leültem mellé.
- Nicsak, hogy-hogy itt vagy és nem a kis törpepalánta angyalkáddal?
- Apa - böktem oldalba.
- Jólvan na, akkor legyen L.Joe...Szóval?
- Elment jelentést tenni, vagy mi a csudát, az Angyalok Tanácsának, azt hiszem így hívták... - sóhajtottam.
- Áhá, ezért vagy olyan lehangolt.
- Nem is... Totál megvagyok nélküle is.
- Nagyon rosszul hazudsz.
Elmosolyodtam. Hát igen, apának sosem lehetett hazudni, mindig átlátott rajtam és néha le is szidott, hogy nem mondok neki igazat.
- Jó, tudom.
- Ah Ri, nem szeretném ha úgy járnál, mint anyád...
- Ezt meg hogy érted?
- Beleszerettél, nem így van?
- Miről beszélsz? - tettettem, mintha nem érteném miket beszél, közben pedig nagyon is tudtam, hogy lebuktam.
- Kérlek, felelj őszintén.
- Hát...na jó, igen, beleszerettem.
- Anyja lánya. Lehetetlenek vagytok, mindketten.

L.Joe szemszög

Leamortizált aggyal hagytam el a Nagy Termet, ahol elújságoltam mik is történtek. Annyit kérdeztek tőlem, hogy azt hittem, sosem szabadulok. Minden egyes napot, órát, sőt még percet is megkérdeztek. Hogy ez milyen fárasztó... Alig vártam, hogy végre megint Ah Ri-nál legyek. Olyan volt már ott, mintha csak haza mennék. 
Az utóbbi napokban észrevettem, hogy nagyon kötődöm hozzá, vagyis a védencemhez, amit nem szabadna, nagyon nem. Angyal nem létesíthetett kapcsolatot emberi lénnyel. Lehet hogy Ah Ri csak félig volt ember, de az már pont elég volt. Erre nincs időd, csak meg kell védd, ez a te kötelességed, ne pazarolj időt a felesleges érzésekre. 
Egy ismerős angyalt véltem felfedezni a távolban, méghozzá Ah Ri édesapját, aki komótosan vette az irányt felém.
- Üdvözöllek, Byung-hun.
- Üdvözlöm - hajoltam meg.
- Köszönöm, hogy olyan kitartóan védelmezed a lányomat. Igazán hálás vagyok.
- Nem kell annak lennie, ez a dolgom.
- És ha lehetséges, ne törd össze a szívét.
Elkerekedtek a szemeim. Csak pislogtam rá, nem esett le mire céloz, mire nevetni kezdett.
- Majd idővel megérted miért is mondtam ezt. Jaj, és még valami. Tessék - nyújtott át egy sípot. - Hogyha megtaláltátok a fivéremet, csak fújj bele a sípba és már jön is a segítség.
- Rendben, úgy lesz. 
- És most menj, a lányom már nagyon vár.
- Ég önnel - bólintottam, majd elszállva mellette, a Földre vettem az irányt.

Ah Ri szemszög

Lassan kitotyogtam a fürdőből és bementem a szobámba. Kihasználva, hogy L.Joe nem volt otthon, ott öltöztem át pizsamába. Arra gondoltam, hogy eltöltöm az időt egy kis internetezéssel, felmentem twitter-re, tumblr-re, de az idő még akkor sem telt elég gyorsan. Olyan fél 12 felé lehetett amikor meguntam a várakozást, és bebújtam az ágyamba. A nyakamig betakaróztam, majd lecsuktam szemeimet, viszont volt egy kis bökkenő az elalvással kapcsolatban, a villanyt égve felejtettem, ezért reflexből a takaró már nem a nyakamnál volt, hanem az egész  fejemet beterítette.
- L.Joe...oltsd már le a villanyt... - morogtam a textil alól, persze arról elfelejtkeztem, hogy ezt nem fogja teljesíteni senki sem.
Lemondóan kimásztam az ágyból, leoltottam azt, ami eddig bevilágította a szobát, aztán pedig lustán visszafeküdtem, majd nagy nehezen álomba szenderedtem.
Másnap sikeresen megint elaludtam. Csak úgy kapkodtam. Felöltöttem az egyenruhámat, felhúztam a zoknimat, kontyba csavartam a hajam, reggeli, cipő, táska és már indultam volna is, úgy éreztem elfelejtettem valamit.
- Szöszi, itthon vagy?! - kiáltottam el magam. - Ha igen, csipkedd magad, mert suliba is kéne mennem!
- Ajj, nem kell kiabálni, hallom én ám - totyogott ki a nappaliból, nagyban törölve szemeit.
- Akkor nyomás.
Megragadtam a karjánál fogva és húzni kezdtem kifelé. Csodával határos módon hagyta, mert olyan álmos volt, majd leragadtak a pillái. Jót nevettem rajta.
- Humorosnak találsz? - ásított egyet.
- Bizony, nem sűrűn lát az ember kómás angyalokat - vigyorogtam rá.
- Haha. Fogalmad sincs milyen fárasztó felmenni, jelentést adni, ahol mindenféle marhaságot kérdeznek, és visszajönni, megbizonyosodni arról, hogy a védenced nincs-e veszélynek kitéve.
- Ömm, inkább nem is akarom tudni - legyintettem.
- És ugye tegnap egyikőtök se ment ki a védőburkon túlra?
- Nem, beszéltem apával, észben tartotta amit mondtál.
- Azért. Nem lenne valami felemelő, ha az a rohadék megtalálna, igazam van, vagy...igazam van?
- Igazad van - bólintottam.
Ahogy tettük a lépéseket, úgy közeledtünk a sulimhoz, amit még a hátam közepére se kívántam volna, de milyen jó is lett volna ha eljutunk odáig. Amikor befordultunk az utolsó utcába, ami egyenesen az iskolához vezetett, egy egészen nem kívánt személlyel kellett farkasszemet néznünk. A félelem rohamosan uralni kezdte az összes testrészemet, mert előttünk nem más állt, mint a bukott angyal, vagyis csatlós vagy valami olyasmi.
- Hát újra találkozunk, hercegnő. És nézzünk oda, még a szőke herceged is itt van - lépett egyet előre, mire nyeltem egy nagyot.
- Ne merj közelebb jönni - állt elém L.Joe, hogy takarásban legyek. - Nyugi, itt vagyok, megvédelek - ez már nekem szólt.
- Megvéded? Tőlem nem tudod.
Ekkor eltűnt, vagyis ezt hittem én, de ez nem volt teljesen igaz, mert csak gyors volt, nagyon is, majd újra feltűnt L.Joe előtt.
- Takarodj az útból - morogta a sötét angyal.
- Cöh, nekem nem parancsol egy bukott.
Erre mintha a másik felkapta volna a vizet és nekiesett angyalomnak. Dulakodni kezdtek.
- Fuss. Ne gyökerezzen már ide a lábad! Menekülj! - kiáltotta L.Joe.
- De...te...
- Menj már!! - rúgott egy hatalmasat az ellenségbe, majd megragadta a kezem és futásnak eredtünk.
Olyan furcsa érzésem volt. Nem a félelem rossz érzése, inkább valami más. Féltem, ehhez kétség sem fért, de ez valami más volt. Rohantunk, ahogy csak a lábunk bírta. Láttam L.Joe-n, hogy kapkodva veszi a levegőt, kimerítette a harc. Nem jutottunk nagyon messzire, mert a bukott angyal, aki rám vadászott elkapott. Elszakított angyalomtól, akit úgyszintén lefogtak valamilyen más angyalok, biztosan a segítség. És ekkor minden puzzle darabka a helyére került. A látomás...ne...ne...ne!!
Bármennyire is azt akartam, hogy ne történjen meg, sajnos bekövetkezett, amitől annyira rettegtem. Próbáltam kapálózni, kiszabadulni, de nem sikerült. Aki szorosan tartotta L.Joe-t, elővett egy kardot, ami megcsillant a nap fényében.
- Hiába minden, téged akkor is elviszlek a gazdámhoz - suttogta a fülembe a bukott angyal.
A fejemet L.Joe felé fordította, majd végignézette velem, ahogy a kardot mellkasába döfik. Ekkor még jobban kezdtem kapálózni, miközben egyre csak az Ő nevét hajtogattam.
- L.Joe!!!

Chapter 1.

Ahogy minden elkezdődött

A száguldás volt a mindenem. Érezni az adrenalint, azt ahogyan a véred pezseg az ereidben. Imádtam versenyezni. Ez volt az örömöm az életben, amíg egy nap, ezt is elvették tőlem.
Amerikában laktam, pontosabban New York-ban, ott születtem és ott is nőttem fel. Igaz, koreai voltam, hiszen mindkét szülőm is az volt. A bökkenő csak az, hogy nem sokszor jártam Koreába, sőt, akkor látogattunk el oda, ha a nagyiékhoz, vagy rokonokhoz mentünk.  Nem kötődtem valahogy ahhoz az országhoz. Tudom, butaságnak hangzik, de ez az igazság. Látszott rajtam, hogy nem ott nőttem fel, máshogy viselkedtem, mint a velem egykorú koreai lányok.Szüleim otthon koreaiul beszéltek velem, szóval az angolt és az anyanyelvemet egyaránt tudtam használni.
Egy elég tehetős családban cseperedtem fel, ezért mindig is jól, illően, mint egy úri hölgy kellett viselkednem mások előtt. Gyűlöltem folyton azt az erőltetett mosolyt az arcomra kanyarítanom, de nem volt más választásom, nem okozhattam a szüleimnek csalódást. Egyrészt megértettem őket is, hogy be akarnak vezetni a tehetős emberek világába, de hogy az engem egy cseppet sem érdekelt, az is tuti. 
Ezt az egész herce-hurcát is csak azért tudtam elviselni, mert legjobb barátom és annak húga az ilyen összejöveteleken, vacsorákon, rendezvényeken általában velem voltak. Jake és Ashley Turner. Bizony ám, mind a ketten amerikaiak voltak. Ők voltak azok, akikkel legelőször összeismerkedtem az általános suliba, így ők lettek az én egyetlen, ám de legjobb barátaim.
- Kincsem, megtennéd nekem, hogy idejössz egy pillanatra? - hívott el anya.
Éppen egy rendezvényen voltunk, már a bokám tudja milyenen, ahol egy csomó gazdag ember összegyűlt és ahova ez alkalommal csak Jake tudott elkísérni...Ash-nek valami közbejött. Elnéztem anya irányába, hogy mit akar, aztán megláttam. Egy velem egykorú sráccal beszélgetett, miközben nagyban felém néztek. Felsóhajtottam. Anya már megint kezdi...
- Bocs, de oda kell mennem, különben anya felnyársal - mondtam haveromnak bocsánatkérő képpel.
- Menj csak - villantotta mindent tudó vigyorát.
- Hé, vissza se tartasz?
- Dehogyis, akkor anyud engem csinálna ki. Isten ments!
- Kösz, én is pont így szeretlek...
- Ó, én azt tudom.
Megforgattam a szemeimet, majd mosolygó arccal vettem az irányt szülőm felé. Jake...ezért még számolunk...
- Itt is van - nézett rám szülőm elégedetten. - Hyun Ju, bemutatom neked Adam-et, a rendezvény szervezőjének a fiát.
- Örvendek a szerencsének - nyújtottam neki kezet.
- Enyém a megtiszteltetés, kisasszony - ráztunk kezet.
Igazán kedves srácnak hatott, de tudtam, hogy ő is egy olyan elkényesztetett csávó, aki mindent megtesz amit a szülei megmondanak neki, és még tegyük azt is hozzá, hogy nem volt az esetem.
- Akkor én magatokra is hagylak, beszélgessetek csak - mondta anya, majd távozott is, visszament apához.
Adam elvezetett az egyik asztalhoz és ahogy anya is ajánlotta, beszélgettünk. Csevegésünkből rájöttem, hogy egy fikarcnyit sem tévedtem abban, hogy a mama meg a papa pici fia, de nem mutattam ki, mennyire jól szórakozom rajta, és csak folytattam tovább a bamba mosolygást. Egy pillanatra félrenéztem, a szüleim árgus szemekkel figyeltek minket Jake-el együtt. Ronda pillantást vetettem legjobb barátomra, aki mintha fel sem vette volna gyilkos pillantásom, vigyorgott, mint a tejbe tök, ezzel még jobban felhúzva az agyam.
Egyik percben még az emberek beszélgetése volt hallható az egész teremben, a másik pillanatban pedig megszólalt valami keringőhöz hasonló zene. Persze "partnerem" ki nem hagyta az alkalmat, és felkért táncolni. Ha vonakodva is, de elfogadtam a meghívást. Nem sokáig "élvezhettük" egymás társaságát, mert amikor a szüleim nem figyeltek, megjött a megmentőm, Jake személyében. Lekért, majd folytattuk a táncot.
- Azt hittem már sosem akarsz megjelenni - mondtam szemrehányóan.
- Bocs, meg kellett várjam a legalkalmasabb időpontot, hogy elraboljalak innen.
- Zene füleimnek. Akkor menjünk, nincs kedvem itt tovább jópofiskodni.
- Mondanod sem kell, látszik rajtad - nevetett fel.
Hatalmas diszkrécióval a terem bejáratához táncoltunk, ott pedig, amikor körülnéztünk, hogy senki sem lát-e, elhúztuk a csíkot.
- Végreee! - kiáltottam fel felszabadultan.
- Na, ugye hogy jobb itt kint?
- Teljes mértékben. Ugye elhozattad a kicsikémet.
- Szerinted? Ha már az én garázsomba tartod...
- Imádlak - ugrottam a nyakába, majd adtam egy cuppanósat az arcára. - Amúgy van egy cigid?
- Már hogy a viharba ne lenne?
Elővette a cigis dobozt és a gyújtót, majd a kezembe nyomta. Kivettem egy szál cigit, amit azon nyomban meg is gyújtottam. Szívtam belőle egy hatalmasat, aztán pedig lassan kifújtam.
- Ez kell nekem - adtam vissza neki a dolgokat.
- Ugye csereruhát hoztál magaddal?
- Úgy nézek ki?
- Magassarkúba és estélyibe akarsz versenyezni?!
- Úgy terveztem. Van valami kifogásod ellene? - fújtam rá a cigifüstöt.
- Á, nem, dehogy.
- Reméltem is.
Beültünk a kocsijába, majd elhajtottuk a megbeszélt helyre ahol a versenyt tartották. Gondolom már rájöttetek, hogy nem egy hétköznapi úri fruska vagyok, aki azzal szórakozik, hogy giccses partikra megy a szüleivel. Az illegális autóversenyzés volt az én szenvedélyem. A kocsimat Jake-nél parkolom mindig le, az ő garázsába rejtegetjük az én drága Audi R8-as járgányomat.
Amikor megérkeztünk, mindenki aki ott volt ujjongani kezdett, hiszen végre odaértünk, nélkülem nem kezdhették el a versenyt. Az autóm már ott parkolt a többi versenyző autói mellett, nekem már csak az volt a dolgom, hogy beszálljak.
- Sok sikert, Jun - biztatott Jake, miközben lerúgtam magamról a magassarkút és beültem.
- Köszi, azt hiszem, kelleni fog.
Elállt a kocsitól, mire a versenyzők bőgetni kezdték a motorokat, persze, velem az élen. Már csak a jelet vártuk, hogy elkezdődjön a várva várt verseny. A nézők csak kíváncsi tekintettel nézték a járgányokat és a benne ülő vezetőket. Amikor a jelet megadták, egyszerre indultunk el. Már meg voltam szokva a tempóval és azzal a tudattal, hogy az ellenfeleim is legalább olyan jól vezettek, mint én. Eddig viszont senkinek sem sikerült levernie. Mindig én voltam az első, és ez akkor sem volt másképp. Beérve a célba, hatalmas vigyorral az arcomon szálltam ki a kocsiból, mire mindenki körém gyűlt. Jake-től persze, mint mindig, akkor is megkaptam az "ügyes voltál" ölelést, szívtam egyet a cigijéből még, de az örömöm nem tarthatott sokáig, mert olyan személyek közeledtek felénk, hogy még a levegő is beszorult a tüdőmbe. A szüleim.
- Ez hihetetlen... - hüledezett anya. - Lányom, ezt mégis mire véljem? Mit keresel itt? Soha nem gondoltam volna rólad, hogy ilyenekben veszel részt.
- Anya, meg tudom magyarázni...
- Te meg Jake, meg sem próbáltad állítani, gondolom. Hogy fajulhattak idáig a dolgok?
- De anya...
- Semmi de! Azonnal ülj be a kocsiba, hazamegyünk! - mennydörögte apa.
Tudtam, nagy bajok lesznek még ebből. Elköszöntem haveromtól, majd lehajtott fejjel közelítettem meg az autónkat. 
Amikor hazaértünk, szüleim nem mondtak semmit, csak felküldtek a szobámba, ebből lehetett tudni, hogy másnap fogok leszidást kapni, sőt lehet még többet. De honnan tudhatták meg hol vagyok? Nem volt hogy rájöjjenek... Kár volt már ezeken elmélkedni, ezért inkább ágyba bújtam, és vártam a másnapi büntetésem.
Reggel, amikor lementem, hogy szembenézzek dühös szüleimmel, olyat láttam, hogy majd leesett az állam. Az házunk félig üres volt. Néztem kerek szemekkel, ahogyan rakodó munkások viszik ki a dolgainkat.
- Anya, mi ez az egész? - szaladtam oda az említetthez.
- Költözünk.
- Hogy micsoda?? Ezt mégis mikor találtátok ki?
- Az este, miután szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a lányunk nem is olyan, amilyennek mutatja magát.
- ...Hova megyünk?
- Koreába költözünk, szóval mehetsz pakolni, mert még ma el akarunk indulni.
- Én viszont nem akarok menni. 
- Az teljesen mindegy. Nem hagyhatjuk, hogy tovább folytasd ezt az esztelenséget. Elrontódtál és ennek Jake az oka.
- Ez nem igaz!
- Nem érdekel, menj és pakolj össze.
- Még egy kérdés és aztán megyek. Ki árult be engem?
- Adam, követett titeket. És most menj.
Elsápadva mentem vissza a szobámba, majd miután bevágtam magam mögött az ajtót, lecsúsztam a földre és üres tekintettel néztem magam elé. Mindent, mindenkit itt kell hagynom...Hogy a halába fogom én ezt az egészet túlélni?

17.rész/Utolsó rész: Eljött értem!

  Több, mint 3 hét telt el azóta, hogy vissza lettem hívva Jeremy által. A napok csigalassúsággal teltek, sőt még ez is nagyon gyors jelző lenne neki. Egy nap sem múlt el úgy, hogy ne gondoltam volna azokra, akiket már olyan rég nem láttam. Iszonyatosan hiányoztak. Minden éjjel úgy aludtam el, hogy azon elmélkedtem, vajon jól vannak-e...és vajon U-Kwon felépült már a sérüléséből, amit az a rohadt szemétláda szívtelen köcsög okozott neki. Tudom, hogy nagyon szépen hívom őt, de nem túlzok, megérdemli, meg még sok mást is, például, hogy bezárják végre a dutyiba, és akkor elgondolkodhatna azon, hogy mit is tett velünk...velem.

  Semmi sem változott. Jeremy ugyanúgy árulja a drogot a bárba betévedő embereknek, persze ha azok is igénylik azt, viszont a legtöbbször ők kérik. Szánalmas és egyben undorító alakok szoktak betévedni. Annak örülhettem, hogy már nem voltam kurva és Min Hee sem. Az oka rejtély, valami üthetett a "főnökbe" és egyikünket sem küldött éjjeli műszakra. Mindig rá akartam kérdezni, hogy miért olyan amilyen, de folyton tudatta velem, hogy az nem a legalkalmasabb idő a csevegésre, mert roppant elfoglalt volt. Hogy én mennyire nem tudlak sajnálni, féreg.

  Elég hamar sikerült megszoknom az új környezetet, pedig hogy én mennyire nem akartam, ki sem lehet mondani, viszont kénytelen voltam. Annak örülhettem, hogy ott volt nekem barátnőm, aki valamelyest el tudta terelni a figyelmem a mindennapos munkáról, cigi és piaszagról, és az undorító látványról. 

- Mindjárt elhányom magam - horkantam fel, miközben sört öntöttem az egyik vendégnek a poharába, persze ez Min Hee-nek szólt.
- Legszívesebben én is azt tenném - nézett végig a vendégek tömegén, aki mind kiéhező szemmel vizslatta a drágalátos kurtizánokat.
- Milyen jó, hogy nekem már nem kell azt csinálnom. Inkább eret vágnék magamon, minthogy még egyszer azt a szégyent elviseljem.
- Parancsoljon - mosolygott a vendégre barátnőm, miközben a kezébe nyomta a poharat. - Akkor úgy látom egy hullámhosszon jár az agyunk.
- Kb. mint mindig.
- Hé, cica. Nem lenne kedved velem egy körre? - kérdezte az előttem ülő, félig illuminált állapotban lévő férfi.
- Sajnálom, hogy vissza kell utasítanom, de a bárpult mögött lévő lányokkal nem táplálhat szexuális kapcsolatot, szóval kérem, ezt ne kérdezze meg minden egyes alkalommal, amikor bejön hozzánk. Köszönöm - hangom fölényesen csengett, vártam reakciójára.
- Ezt a főnök szabta meg?
- Igen, és ha nem tetszik, akkor szívesen megbeszélheti vele és engem hagyjon békén. Nézze, ott jön.

  Komótosan ballagott felénk Jeremy, sötét volt a pillantása, a szemét le nem vette volna a férfiról, aki megszólított. Juj, ez nem tetszik nekem.

- Valami probléma van? - kérdezte, hangjában semmi érzelem nem volt.
- Nem, nincs - felelt a vendég, majd fülét-farkát behúzva slisszolt ki a bárból.

  Úgy kellett neked!

- Amber, szeretném, ha velem jönnél - ragadta meg a csuklóm Jeremy.
- Dehát nem hagyhatom itt Krystalt magába...
- Semmi baja sem lesz egyedül, de ha nagyon ragaszkodsz hozzá, hívok valakit mellé.
- Muszáj mennem?
- Ha így kérdezed, akkor igen, muszáj.
- Jó... - sóhajtottam, majd felkaptam a kabátom és hagytam, hogy a karomnál fogva kihúzzon az épületből.

  Beültem a kocsijába, mielőtt még ő is beszállhatott volna, visszaszaladt a bárba, és egy nagy fekete táskával érkezett vissza. A kezembe nyomta azt és beült a volán mögé. Szinte tudtam, hogy mi van a táskában, meg sem kellett kérdeznem. Kinéztem az ablakon, fel a felleges égboltra. Lehangoltan támasztottam a fejem neki az ablaküvegnek és nagyokat sóhajtozva gondoltam arra a napra, amikor ugyanígy kocsiban ültem és néztem fel az égre, annyi különbséggel, hogy a mellettem lévő személy nem Jeremy volt, hanem az én U-Kwon-om. Ahogy elém vetítettem a képét, mosolygós arcát, összerándult a gyomrom. Nem sírhatsz, megértetted?

  Egy parknál álltunk meg, majd mindketten kiszálltunk a járműből. Elkérte tőlem a táskát, én pedig odaadtam neki és kerestem egy szabad padot, ahova leülhettem, míg ő az ügyfelével beszélgetett. Olyan nosztalgikus érzésem volt... 

- Készen vagyok - jelent meg mellettem Jeremy és színpadiasan helyet foglalt a padon.
- Látom - morogtam.
- Amber, szeretném, ha ezentúl velem maradnál... - fogta meg a kezem.

  Teljesen lesokkoltam. Szemem kikerekedett és villámgyorsasággal fordítottam felé a fejem.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan.
- Pedig nagyon is komolyak a szándékaim - közeledett hozzám.
- Jeremy, ne csináld! - kiáltottam fel, ellökve magamtól.

  Felálltam és megiramodtam az egyik ösvény felé, csakhogy messze legyek tőle, de ahogy fordultam, hirtelen neki ütköztem valakinek. Egy srácnak, akinek olyan ismerős volt az illata.

- Elnézést - emeltem fel rá a tekintetem, azon nyomban kővé dermedtem.
- Végre, hogy megtaláltalak! - szorított karjai közé.
- U-Kwon... U-Kwon! - bújtam hozzá, miközben könnyeim csak úgy potyogtak.
- Te gazdag senkiházi! - köpte a szavakat Jeremy. - Azonnal engedd el. Különben is, hogy találtál ránk?!
- Dehogyis engedem. Ő hozzám tartozik! És szerinted mire jó az, ha valaki gazdag, hm?
- Ezt nem úszod meg szárazon! Most kinyírlak!
- C-c-c, nem eszik azt olyan könnyen. Biztosúr, mostmár előjöhetnek! - kiáltotta a fák felé U-Kwon.

  Egyszerre egy csomó rendőr tűnt fel és azonnal Jeremy-hez lódultak. Megtalálták nála a drogot, majd bilincsbe verték. Nem tudta követni az eseményeket, de egyre csak azt hajtogatta, hogy ezért még megfizet barátom, ő pedig csak vigyorogva nézte végig a jelentet. 

- Hát eljöttél értem... - suttogtam neki, arcát két tenyerem közé fogtam.
- Mit gondoltál? Még szép, hogy eljöttem érted, hiszen nélküled nem tudnék létezni - fogta meg az arcán lévő kezeimet.
- Ezt akkor vehetem úgy, hogy megbocsájtottál?
- Teljes mértékben.
- És minden rendben veled? Meggyógyultál? Hye Ri?
- Meggyógyultam, no para. Hye Ri-ssi is kitűnően van, már alig várja, hogy találkozzatok. Szeretne veled egy kicsit elbeszélgetni.
- O-ó... - nevettem.
- Szeretlek - tapasztotta ajkait az enyémekre.

  Mintha egy teljes év telt volna el azóta, hogy úgy csókoltam őt. Annyira hiányzott már az érintése, úgyis mondhatnám, hogy Ő maga, a teljes valója hiányzott. Vadul és követelőzően csókolt, én pedig követtem őt. 

- Menjünk haza - mondta mosolyogva, miután sikeresen elváltunk egymástól.
- Rendben, menjünk.

~ Évekkel később ~

  Sok idő telt el azóta, hogy U-Kwon értem jött és visszavitt az otthonunkba. Persze Min Hee-t is vittük magunkkal. Barátnőim mind férjhez mentek, ugyanúgy, ahogy én is. Azóta az életünk kellemesen és nyugisan telt, vagyis....fogjuk rá.

- Anya! Jung Shin megint összefirkálta a rajzaimat! - szaladt hozzám kislányom, felmutatva a rajzát.
- Ejnye. Jung Hye, ne aggódj, majd rajzolsz másikat - simogattam meg a fejét, megnyugtatva a kis csöppséget.

  Behívtam kisfiamat is, aki csak bocsánatkérően nézett fel rám, így nem tudtam haragudni rá. 

- Megjöttem! - kiáltotta el magát férjem, mi pedig örömmel szaladtunk oda hozzá.
- Üdv itthon, U-Kwon-ah - csókoltam meg.

  Mindannyian letelepedtünk a nappaliba, majd a gyerekek, mint mindig, befészkelték magukat az ölünkbe.

- Omma~ Ugye elmeséled megint hogyan találkoztál apával? - nézett rám kérlelően Jung Hye.

  Ránéztem kedvesemre, aki csak egy enyhét biccentett a fejével, majd átkarolt.

- Nincs mit tenni. Legyen - pusziltam meg a két gyerkőc fejét.

  Sokszor elmeséltem nekik, hogy hogyan is találkoztam az apjukkal, de soha nem a teljes igazságot mondtam, mindig szépítettem rajta egy kicsit. Viszont az semmit sem változtatott a tényen, hogy a találkozásunk U-Kwon-nal sorsdöntő volt.

  Örökké emlékezni fogok arra a napra, a találkozásunk napjára, amikor annyi év után, újra láthattalak...

Ez lett volna a How to Smile? utolsó része. Remélem élveztétek olvasni a ficimet. Kár, hogy befejeztem, tudom, sokan megemlítettétek, de nem akartam elnyújtani, szerintem így pont jó lett. Még1x köszönöm mindenkinek, aki követte a ficim és remélhetőleg a jövőben is olvasni fogja a kreálmányaimat.

És amint láthattátok belekezdek egy új ficibe, aminek JR a főszereplője, szóval sokatokra számítok.

Ennyi lettem volna máról, nemsoká jelentekezem~

Annyeong ^^

16.rész Könnyes búcsú

  Egy test a földre rogyott. Egy alak előttünk, pisztollyal a kezében szúrós tekintettel figyelt minket. Sikítás. Valahogy csak ennyit tudtam felfogni az eseményekből. Remegő lábakkal guggoltam le U-Kwon mellé, akinek az arca eltorzult a fájdalomtól, a vállát szorongatta. Azon a ponton találta el a golyó. Mikor felé emeltem a kezem, akkor vettem csak észre, hogy az is reszket. 

- U-Kwon - suttogtam elhaló hangon.

  Fájdalmas arccal felnézett rám, majd elejtett egy kósza mosolyt.
- Jól vagyok. Többé-kevésbé.

  Éreztem, hogy valaki megfogja a vállam és letérdel mellém. Hye Ri volt az. Ő még sokkosabb állapotban volt, mint én. Ez mind az én hibám. Én tehetek mindenről.

- Sajnálom - néztem egyenesen U-Kwon szemébe. - Remélem egyszer meg fogsz tudni bocsájtani.
- Jan Di? Miért mondod ezt? - szorította meg a vállam barátnőm.

  A srácnak rögtön leesett mire készülök. Tudta, nagyon is jól tudta.

- Ha itt mersz hagyni minket, nem tudom, hogy meg fogok-e tudni bocsájtani. Nem mehetsz el - fogta meg a kezem.
- Itt hagyni? Ugye nem erre készülsz? Jan Di!
Sajnálkozó pillantást vetettem Hye Ri felé, akin láttam, már rég nem tudja követni az eseményeket.
- Még jobb lesz, ha nem kapok megbocsájtást. Legalább hamarabb elfelejtesz majd - érintettem meg az arcárt.
- Nem teheted... - nyögte kínok között.
- Megtehetem, mert megfogadtam, hogy vigyázni fogok rátok. Mert soha többet nem veszítem el magam.

  Rámosolyogtam, majd egy csókot hintettem a szájára.

- Tudom, hogy sosem mondtam még ki, de nem volt szükség rá. Eddig még nem. Tudnod kell, hogy szeretlek, nagyon is. Ezzel búcsúzom - gördült le egy könnycsepp az arcomon.

  Felálltam, majd gyors fordulatot tettem, nem tudtam volna a szemébe nézni. Hát akkor pecsételjük meg a sorsunkat.

- Látom mondanivalód van - pörgette meg a kezébe Jeremy a pisztolyt.
- Van. Először is, rohadj meg! Mondtam, hogy ne merj hozzáérni, talán baj van a hallásoddal?
- Nem értem hozzá, csak lelőttem. Az nem ugyanaz.

  Nagyot szippantottam a levegőből, hogy visszatartsam düh kitörésem. 

- Legszívesebben kiverném belőled a szuszt is, de tudom, nem sokat érnék vele.
- Pontosan. Milyen kis okos vagy.
- Másodszor... azt hiszem veled megyek - sütöttem le a szemem.
- Helyes. Látom észhez tértél.
- Ne csináld! Kérlek, ne menj! - ragadta meg a karom Hye Ri.
- Bocsáss meg Hye Ri. Nagyon szeretlek. Vigyázz magadra és U-Kwon-ra a helyemben is.

  Sírni kezdett, ez pedig remek alkalomnak bizonyult, hogy kiemeljem a karom, és újra farkas szemet nézzek Jeremy-vel.

- Mehetünk? - rakta el a fegyvert és emelte felém jobb kezét.

  Haboztam egy pillanatra. Még egyszer hátra néztem, látnom kellett őt, még utoljára. Az ájulás szélén állt, csoda, hogy addig bírta. Felnézett rám, szemében könnyek, kapkodva szedte a levegőt, a fájdalom az arcán még nagyobb lett. Mielőtt még elfogadtam volna Jeremy kezét, két szót tátogtam a földön lévő srácnak: "Köszönök mindent".

  Kezemet annak a rohadéknak a kezébe tettem, aki olyan hévvel húzott magával, hogy már majdnem szaladnom kellett. 

- Jan Di!!! 

  Szememet összehúztam, legszívesebben a fülemet is befogtam volna, csak ne halljam a hangját. Ahogy beültünk az autóba, elsírtam magam. U-Kwon...ég veled.

  Lassan nyitottam ki a szememet. Felültem és körbenéztem. Egy szoba féleségben voltam, egy ágyon, egy pokróccal betakarva. Nem ismertem a helyet, olyan idegennek tűnt. Lustán kiemeltem a lábam a pokróc alól, majd függőlegesbe helyeztem magam. Elbattyogtam a nagy tükörig, ami a szembeni falon lógott és szembenéztem tükörképemmel. Arcom nyúzott volt, szemeim meg voltak dagadva. Biztos elaludhattam a sok sírásba. Elfordítottam fejem valamerre jobbra, ahol találtam egy ajtót. Kimentem rajta és egy hosszú folyosón találtam magam. Nem tudtam merre megyek, csak haladtam előre. A folyosó végén megint szembetalálkoztam egy ajtóval és úgy gondoltam, rosszabb már nem lehet. Amikor benyitottam, egy nagy bár tárult a szemeim elé. Olyan volt, mint a másik, amelyikben dolgoztam, de az nem volt annyira hatalmas, mint ez. Rengetek ismerős arcot fedeztem fel az asztaloknál, ahogy kiszolgálják az embereket, vagyis inkább a férfiakat, vagy éppen kényeztetik őket. Elhúztam a szám, a gyomrom görcsbe rándult. Rég szimatoltam már azt a cigi és pia szagú levegőt, teljesen elszoktam tőle.

  Már éppen fordultam volna vissza, hogy talán jobb lenne a szobában maradni míg hívnak, de ahogy tettem egy lépést, a pultnál megpillantottam Min Hee-t. Mű mosollyal szolgálta ki a vendégeket, mint mindig. Ő velem ellentétben, mindig is jól csinálta ezt. Nem kellett sokat bámulnom őt, mert pillantását hirtelen rám vetette. Bocsánatot kért a vendégektől, majd fény sebességgel előttem termett.

- Jan Di! - ölelt meg.
- Jó újra látni téged - öleltem meg én is.
- Az nem is kifejezés - engedett el. - De mégis mi a fészkes fenét keresel itt?
- Hé! És hol van itt a baráti szeretet?
- Sajnálom, de nem tehetek mást, minthogy leszidjalak. Mondtam, hogy miattam nem kellett volna...
- U-Kwon megsebesült - vágtam a szavába.
- Tessék? - kerekedtek el a szemei.
- Miután Jeremy letette a telefont, meglőtte őt. Miattam bajba került. Ő is és Hye Ri is. Cselekednem kellett. Nem hagyhattam, hogy további bajuk essen. Te mit tettél volna a helyembe? 
- Valószínüleg ugyanezt.

  Fáradtan sóhajtottam egyet.

- És hol vagyunk? Mert az biztos, hogy nem abba a bárba, ahol eddig dolgoztunk.
- Ez valami új hely. Jeremy vette és átköltöztetett mindent. Már nem Szöulban vagyunk.
- Hogy mi?
- Incheon-ban vagyunk. Ezt már rég eltervezte, hogy amint téged megkaparint, akkor elmegyünk Szöulból, hogy U-Kwon ne találhasson meg.
- Úgyse jönne értem - mondtam ironikusan.
- Ezt miből gondolod? Hiszen oda meg vissza van érted.
- Nem fog megbocsájtani, mert eljöttem. Ezt ő maga mondta.
- És ezt te el is hitted? Komolyan, ha igazán szeret, égen-földön keresni fog, és elvisz téged, ezt a seggfejt meg dutyiba dugja.
- Biztos vagy te ebben? - hangom remegett, nem tudtam elhinni amit mondott.
- 100%
.
  Úgy döntöttem hinni fogok Min Hee szavaiban, ha csak egy kicsit is, de remény töltött el.

- Ó, Amber, látom felébredtél - termett mellettünk egy srác, fülig érő vigyorral.
- Ismerlek? - néztem rá összehúzott szemöldökkel.
- Myung-Dae - morogta Min Hee, láttam rajtra, hogy majd szétveti az ideg.
- Myung-Dae? Te vagy a Jeremy haverja, akivel telefonon beszélt? Aki Min Hee-t majdnem megölte? - hangomból kihallatszott, hogy kicsit frusztrált lettem.
- Nyugi, az a lényeg, hogy nem lett baj, nem? Amúgy igen, én vagyok.
- Még hogy nem lett baj...
- Na jó, én csak azért csatlakoztam hozzátok, hogy átadjam a ruhád. Menj öltözz át a szobádban. Pultos lány leszel. Halvány lilám sincs Jeremy miért nem akar téged kurvának beállítani, de ő tudja - vont vállat, majd a kezembe nyomta a ruhákat és elsétált valamerre.

  Elköszöntem arra a pár percre Min Hee-től, mondva hogy a pultnál találkozunk, és visszamentem a "szobámba". Amikor öltöztem át, észrevettem, hogy csere fehérneműt is kaptam, hiszen semmi ruhát nem hoztam. A fényképemre gondoltam, amin mind a 4-en rajta voltunk...a szüleim, én és...U-Kwon.
Kimondhatatlanul aggódtam érte. Miután otthagytam megsebesülve, az aggodalom csak úgy cikázott bennem. Csak remélni tudtam, hogy ellátták a sebét és nem súlyos. Amint az utolsó ruhadarabot is felöltöttem, még egy pillanat erejéig kinéztem az ablakon, ami a nyüzsgő utcára nyílott. 

  Ha ez mind igaz, amit Min Hee mondott, akkor kérlek, siess, és szabadíts ki innen! U-Kwon...

Hoy~ Régen nem írtam már valami kis megjegyzést ide nektek. Amint látjátok, két blogból egy lett. Remélem így is tetszeni fog és olvassátok majd. Ennyi lett volna máról a rész, véleményeket szívesen fogadok :3

ByeBye <3