Úton a suli felé vagy háromszor is megbotlottam, utoljára pedig majdnem hasra estem, persze ezen L.Joe csak nevetett.
- Ha gyorsan nem hagyod abba a nevetést, betömöm a szádat azzal a kővel, amiben megbotlottam!
- Oké, csak ne legyél mérges - törölgette szemeit a könnyektől, amit a nevetés okozott.
- Elkéstél, már mérges vagyok.
- Akkor azt hiszem megtartom a tisztes távolságot.
- Ugyan már, ennyire nem vagyok közveszélyes, vagyis remélem - nevettem el magam, majd kezénél fogva visszahúztam mellém, és úgy mentünk tovább.
- Amúgy Ah Ri...nem félsz attól, hogy az emberek hülyének néznek?
- Mert?
- Hát csak azért, mert lehet hogy ők nem látnak engem...
- Ne hülyíts! Nem azt mondtad, hogy most a látható vagy milyen formádba vagy?
- De, viszont ha véletlenül visszaváltoznék? - nézett rám sunyi vigyorral, azt várva, hogy robbanjak, viszont én csak nyugodtan, mosolyogva válaszoltam neki.
- Akkor véletlenül valami nekicsapódna a fejednek, és repülnél vagy 1 km-t. Na, az milyen lenne?
- Azt hiszem mégis csak kell az a tisztes távolság.
- Te kezdted, én csak folytattam - vontam vállat.
Ezek után a téma átváltott arra, hogy hogyha nem sietünk, tuti elkések, és milyen igazunk is lett.
- Kim Ah Ri, elkésett, már hanyadjára is? - üdvözölt ezzel a tanárnő, amikor beléptem az osztályterembe.
- Nocsak, a kis különc már megint elkésett. Szégyellhetnéd magad, hogy folyton későn érsz be... - szólt be az egyik osztálytársnőm.
- Bocsánat, megpróbálok máskor időben beérni - intéztem a szavaimat a tanárnőnek, miközben szúrós pillantással bombáztam azt a hülye libát.
- Rendben, de attól még erre az órára nem jöhet be.
- Hallottad Ah Ri, kívül tágasabb!
- Oké, értettem, legalább nem fog megint papolni nekem a rendszeres késéseimről - sóhajtottam, majd elhagytam az termet. - Hogy rohadna meg az összes kis ribanc ebbe a suliba, hogy szakadna rájuk a plafon, hogy törne le az összes kicicomázott körmük...gyááá!
- Minden rendben? - termett mellettem L.Joe.
- Yaa! Te is a frászt hozod rám!
- Bocs...
- Ja, minden rendben amúgy.
- Én másképp látom...
- Dugulj már el, törpike! - rivalltam rá, és észrevettem hogy ez nagyon ottvolt.
- Bajod van a magasságommal? - hangja fenyegetőnek hatott, szóval inkább én emeltem fel a fehér zászlót.
- Mindennel bajom van, ne haragudj.
Nem beszélt egyikünk sem míg fel nem értünk a suli tetejére, majd ott leültünk. Folyton, ha nyugalomra és magányra volt szükségem, oda mentem, mert minden egyes napom a suliba maga volt a pokol. Leültünk valamerre a sarokba, én pedig szemem az égnek emeltem.
- Szóval te onnan fentről jöttél... - mondtam elgondolkodva.
- Igen - nézett ő is az ég felé.
- Milyen ott fent?
- Meg kell vallani, sokkal jobb mint itt. A Mennyben minden olyan békés, vagyis majdnem. Azt leszámítva, hogy egy csomó angyal röpköd ide-oda, néha nagy a hangzavar, mert valamilyen küldetésről jöttek vagy mennek, na meg az őrangyalkiképzés... Na, ha ezeket félresöpörjük, akkor tényleg el lehet mondani azt, hogy ott fent, ahogy azt te is mondtad, minden nyugisabb.
- Hm...te is átestél az olyan őrangyalkiképzésen?
- Persze, másképp nem lehetnék most itt.
- Igazad lehet.
- Nekem folyton igazam van.
- Ha te mondod - forgattam meg a szemeimet.
- Na jó, váltsunk témát. Mit csinálunk ma?
- Kimegyünk a temetőbe - mondtam egy szomorkás mosoly kíséretébe. - Meglátogatjuk a szüleimet.
A szemét hirtelen rám emelte, mintha meglepődött volna.
- Meglepődtél? Igaz, nem csodálom. Nem ismertem a szüleimet, mégis kimegyek hozzájuk, de néha nagyon hiányozna egy igazi család...
- Sajnálom.
- Ugyan, ne sajnálj, kibírom. Na de indulni kéne, mert nemsoká csengetnek - pattantam fel, amit L.Joe is követett, majd lementünk.
Miután végre kiszabadultunk a suli fogságából, nem mentünk haza, egyenesen a temető felé vettük az irányt. Közben még beugrottam egy virágüzletbe venni anya kedvenc virágaiból egy csokorral. Még apa mondta melyik virág volt anya kedvence, hiszen a testvére volt, én pedig észbe tartottam. Míg mentünk a temető felé, L.Joe egyre jobban kezdett lelombozódni, nem értettem miért. Annyira elgondolkodtam ezen, hogy észre sem vettem mikor érkeztünk meg, de azt már lehetetlen volt nem észrevenni, hogy sikeresen neki mentem valakinek.
- Elnézést - hajoltam meg az illető előtt.
- Nincs semmi baj.
Mikor felemeltem a fejem nem egy embert láttam magam előtt hanem ötöt. Köpni-nyelni nem tudtam, mert annyira ledöbbentett amit láttam. A Teen Top állt velem szemben, mindegyiknek egy-egy csokor virág a kezében.
- Bocsánat, de ti véletlenül nem a Teen Top-os fiúk vagytok? - muszáj volt megkérdeznem, mert másképp nem hinnék a szememnek.
- De igen - mosolygott rám Niel, akinek nekimentem.
- Örülök, hogy személyesen találkozhattam veletek, de nem gondoltam volna, hogy pont itt fogunk találkozni...Ha nem veszitek sértésnek, esetleg megkérdezhetném kinek hoztatok virágot?
- A volt bandatagunknak, aki sajnos nem debütálhatott velünk, mert baleset érte és meghalt - mondta C.A.P szomorúan.
Nem tudtam miért, de már csak úgy jött, hogy L.Joe-ra nézzek, aki most úgy állt mellettem, mintha szellemet látott volna. Furcsának találtam reakcióját, de nem mondhattam abban a pillanatban semmit neki. Visszafordultam a srácokhoz, majd a csokorból amit szorongattam kihúztam pár szál virágot és C.A.P kezébe nyomtam.
- Ezt ha megkérhetlek odatennéd a sírjához? Igaz, nem ismertem, de attól még szeretném ha megtennéd, és részvétem.
- Köszönjük - vette el tőlem a virágokat.
Ezután elbúcsúztam a fiúktól, mert ők bementek a temetőbe, én viszont még akartam beszélni L.Joe-val.
- Mi ez a savanyú kép?
- Most legyek boldog, mikor egy temetőbe jövünk?
- Nem, de...
- Nem fontos, inkább menjünk mi is - sietett előre.
- Ennek meg mi a baja van? - jegyeztem meg még magamnak és utána szaladtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése