12.fejezet - Nem értelek

  Kimerülten és gondterhelten sétáltam hazafelé a már sötét utcán, melyet csak az oszlopokon felfüggesztett lámpák adtak fényt. Egész végig Daehyun barátságtalan szavai visszhangzottak a fejemben, ami nem derített egyáltalán jó kedvre. Teljesen le voltam törve.

- Ye Rim, hát megjöttél végre! - köszöntött unni, amint átléptem a küszöböt. -  Már azt hittem, hogy elraboltak, olyan sokáig voltál.
- Bocsi, tessék - nyomtam a kezébe a Yoon Sun-ssi-től kapott pénzt. - Azt hiszem felmegyek a szobámba, nem érzem valami jól magam.
- Történt valami? - kérdezte aggodalommal a hangjában.
- Nem... Nem fontos.
- Húgi, nem akarod megosztani velem a gondjaidat?
- Tényleg Ye Kyung, nincs semmi fontos. Akkor jó éjt - mosolyodtam el halványan.
- Ahogy akarod. Neked is - viszonozta gesztusom, de láttam rajta, hogy ez a téma még fel fog hozódni.

  Egyedüllétre volt szükségem, hogy jól át tudjam gondolni a dolgokat, nem mintha bármire is jutottam volna vele. Egyszerűen nem értettem őt, Daehyun-t, nem lehetett olvasni benne. Bármennyi időt is töltöttem vele odáig, sajnos még mindig kifürkészhetetlen maradt. Titokzatossága kezdett az idegeimre menni, viszont többet akartam megtudni róla, arról a személyről, akit egykor szerettem és ez az érzés máig sem lankadt. Persze abban a pillanatban teljesen össze voltam zavarodva érzéseimet illetően, mert a srác szavai teljesen befészkelték magukat a fejembe: Jobb lenne ha nem sokat gondolkodnál ezen. Inkább felejtsd el... . Viszont én egyáltalán nem akartam felejteni, mivel nekem találkozásunk egy nagyon jó emlék volt. Titokban mindig is azt szerettem volna, hogy Daehyun legyen az a kisfiú, mert hát annyi mindenben hasonlítottak, ám sosem gondoltam volna, hogy tényleg ő az. Ez az egész helyzet nagyon reménytelennek tűnt, hiszen még én sem tudtam kiigazodni a saját érzéseimen se.

  Szomorú sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy néztem a sötét égboltot. A csillagok egyáltalán nem látszottak, mivel a fellegek mind eltakarták őket. Estére és még pár napra esőt mondtak. A tv halkan morajlott a hátam mögött, éppen a hírek mentek. Balesetekről volt szó, meg valami szökött rabról, ennyit tudtam kivenni az egészből, mert gondolataim újra máshol jártak. A sors fintora lehetett, hogy mi ketten megint, ugyan annál az orgona bokornál találkoztunk. Nem valami nőiesen elkáromkodtam magam, a tv képernyője felé fordultam, majd kikapcsoltam azt, mivel már idegesített a dumája. Átvedlettem pizsamába, bebújtam kényelmet nyújtó ágyamba, majd lecsuktam a szemem, várva, hogy magával ragadjon az álom.

 A vasárnap egy szempillantás alatt telt el, mivel majdnem az egészet Zelo társaságában töltöttem. Kellett neki segítsek valami háziba, azután pedig leléptünk és a városba bóklásztunk, ezzel is legalább tereltem a gondolataimat, viszont a hétfő így is hamarabb elérkezett, mint vártam, amikor is újra szembe kellett néznem padtársammal. Felém még mindig azt a bezárkózott képét mutatta, bezzeg Zelo-val már rendesen beszélt, de mintha még így is lett volna vele valami, olyan feszültnek tűnt.

- Veletek meg mi van? Megfolyt ez a feszült légkör - nézett legjobb barátom először rám, majd Daehyun-ra.
- Nem tudom miről beszélsz - válaszoltam közönyös képpel.
- Furcsák vagytok ti nekem... Dae-hyung, miért vagytok fasírtban?
- Hmm - vont vállat és másfelé nézett.
- Ya! Ye Rim, te meg hová sietsz? - szólt utánam Zelo mikor látta, hogy gyorsabb tempót diktálva lehagyom őket.
- Túl lassúak vagytok, éhes vagyok. Majd dumálunk! - intettem hátra sem fordulva és még jobban belehúztam.

  Röpke 3 perc alatt a sulihoz értem, ahol ugyan kapkodva szedtem a levegőt sietés miatt, de megérte, mivel így hamarabb hozzáférhettem a kajámhoz, na meg bántott Daehyun hűvös természete, viszont úgy döntöttem nem hagyom, hogy felhúzzon. Lusta léptekkel felballagtam az osztályba, ahol csak 1-2 ember lézengett. Elmormogtam egy 'Reggel'-t, amire csak egy gyatra köszönést kaptam válaszul, nem mintha másra számítottam volna. Leültem a helyemre, jobban mondva lerogytam, mivel a lábaim még mindig sajogtak, majd kivettem az omma által elrakott uzsimat és falatozni kezdtem. Javában ettem, amikor végre belibbent Daehyun is. Köszönés nélkül szelte a sorokat, minden szempárt magára vonva. Úgy látszott az osztály még mindig nem szokta meg a jelenlétét. Ügyet sem vetve a többiek bámulására, padtársam szó nélkül helyet foglalt mellettem, elővette a fülesét, majd lehajtotta a fejét a padra. Megforgattam a szemem, viszont ekkor eszembe jutott, hogy aznap is bizonyára suli után megint dolgozni megy, ezért inkább újra belemélyedtem az evésbe, csak arra akartam koncentrálni.

  A csengő hangjára összecsomagoltam a megmaradt kajámat, amit a táskám legmélyére rejtettem. Fogalmam sem volt milyen órám lesz, ezért nem vettem elő semmit és csak bámultam kifelé az ablakon, kizárva magam körül a külvilágot. Teljesen átadtam magam a gondolataimnak, semmi másra nem figyeltem, még azt sem vettem észre mikor jött be a tanár Hirtelen valami a fejemen landolt, ami kizökkentett és az osztály felé fordultam. Mindenki engem nézett az osztályfőnökkel együtt.

- Min Ye Rim! Már vagy ötödjére szólítalak!
- Bocsánat, nem figyeltem - álltam fel és lehajtottam egy kissé a fejem.
- Meg tudnád ismételni mit kérdeztem pár másodperccel ezelőtt?
- Nem, mivel most mondtam, hogy nem figyeltem.
- Értem, szóval nem. Akkor megkérdezzük a padtársadat is. Lennél olyan kedves és felébreszted Jung Dae Hyun-t?
- Öö... hogyne - bólintottam hezitálva, majd padtársamhoz fordultam, aki még mindig a padra hajtott fejjel aludt, a fülestől pedig nem hallhatott semmit. - Hoy, Daehyun, kelj fel - ráztam meg a karját.

  Mintha meg sem érezte volna. Tanácstalanul néztem a tanárra, aki intett a kezével, hogy folytassam. Elhúztam a szám, mire az osztály halk kuncogásba kezdett. Komor képpel rájuk néztem, mire teljes csönd lett, de még le lehetett róluk olvasni, hogy jót szórakoznak rajtunk. Megforgattam a szemeimet. Megint Daehyun felé fordultam, levettem a fejéről fejhallgatóját, lehajoltam hozzá egészen a füléhez, nagy levegőt vettem és elkiáltottam magam.

- Daehyun, ébresztő!

  Egyszerre felpattant a szeme, majd megvakarta a tarkóját. A füléhez nyúlt és azt is megvizsgálta épségben van-e még az előbbi kiáltásom miatt. Felegyenesedtem és diadalittas mosoly terült szét az arcomon. Olyan pillantással nézett rám, hogy úgy éreztem meg tudna szemmel gyilkolni.

- Ya! - ugrott fel a helyéről mérgesen.
- Jung Dae Hyun, üdvözöllek köreinkben - szólalt meg az eddig csendben figyelő osztályfőnök. - Talán te el tudnád ismételni a kérdésem?
- Tessék..? - nézett ezúttal a tanárra padtársam teljesen értetlen arccal.
- Szóval te sem tudod. Hát rendben, akkor mindketten ma itt maradtok iskola után és kitakarítjátok az osztályt.
- De... - kezdtem volna bele, viszont belém fojtotta a szót.
- Nincs apelláta - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd intett, hogy helyet foglalhatunk.

  Bosszúsan néztem magam elé, majd Daehyun-ra, aki ugyan úgy tekintett rám. Ez a te hibád is... formáltam az ajkammal a szavakat padtársamnak, aki olyan negatív energiát árasztott magából, hogy úgy éreztem mindjárt felrobban. Becsukta a szemét, vett egy mély levegőt és a tanárra szegezte ezúttal tekintetét. Lemondóan sóhajtottam, és ezek után én is megpróbáltam a tanárra figyelni.

  Iskola után, amikor mindenki elhagyta már az osztályt, megkaptuk a takarításhoz való kellékeket, és nagy kedvvel kezdtünk neki a munkának. Egyikünk sem szólalt meg, csak csöndben csináltuk azt amit kellett. Egyáltalán nem fűlött a fogam hozzá, de nem tehettem ellene semmit. Gyorsan küldtem unni-nak egy sms-t, hogy késni fogok, mert munkára lettem befogva, majd folytattam az ablak pucolását. A tekintetem Daehyun-ra vándorolt, aki az osztály előtt beszélt telefonon és nagyban bocsánatot kért valakitől. 1-2 mondat morzsát elcsíptem, amiből kiderült, hogy a főnökével beszélt. Ezek után letette a telefont, miközben visszasétált az osztályba és a dolgába temetkezett.

- Nem értelek... - buggyant ki belőlem, miközben nagyot sóhajtottam. - Eddig olyan jól elvoltunk, most meg mintha távolságot tartanál. Mi változott? Talán azért vagy ilyen, mert kiderült, hogy te voltál az én...tudod...

  Mint aki meg sem hallotta, hogy éppen hozzá beszéltem, szedte tovább a padokból a szemetet. Azt hiszem itt telt be teljesen a pohár. Én kommunikációt próbálok itt kezdeményezni, te meg magasról teszel rá? Oké, ahogy akarod. A kezemben lévő rongyot valamerre a padlóra löktem, majd ideges léptekkel közelítettem meg padtársamat, aki egyáltalán nem zavartatta magát.

- Mond a szemembe hogyha bajod van velem, ne játszd itt a némát!
- Nem tudsz te semmit... - mormogta az orra alatt.
- Akkor magyarázd el, arra van a szád, nem?! - csaptam rá a padra.

  A keze hirtelen leállt, a szemetet ami a kezébe volt a szemetesbe dobta, felnézett rám, szeméből nem tudtam kiolvasni semmit, ami még inkább feljebb vitte bennem a pumpát. Kiegyenesedett, arca merő komolyság volt vegyítve egy csöppnyi frusztrációval.

- Nem fogod fel ugye? - fogta meg mindkét karom, úgy húzott egy lépéssel közelebb magához, majd a szemembe nézett. - Távol akarlak tartani magamtól.
- Mi van? - néztem rá megütközött pillantással. - De hát én azt hittem, hogy mi jóba va-...
- Ne higgy semmit, és ezentúl próbálj meg elkerülni - eresztett el, majd visszatért kiszabott munkájához.

  A szavai úgy fájtak, mintha arcon ütött volna. Hitetlenül pislogtam magam elé és próbáltam raktározni az előbb hallottakat. Lassan én is visszatértem az ablak mosáshoz, de már egyáltalán nem tudtam arra koncentrálni, mivel olyan szomorú voltam, hogy úgy éreztem nyomban elsírom magam. A könnyeimmel küszködve töröltem fényesre az ablak üvegét, legalább addig is háttal voltam Daehyun-nak. Ekkor hirtelen kivágódott az osztály ajtaja, mire mindketten odakaptuk a fejünket. Megdöbbent arccal néztük a rendőrt, aki végignézett rajtam, majd tekintete átvándorolt Daehyun-ra és ott meg is állapodott.

- Jung Dae Hyun, lenne egy kis beszédem veled.