Chapter 17.

Fájó szívvel, de...

  Az ágyon ülve, a szobám falának dőlve hallgattam az esőcseppek hangos kopogását, amint a háztetőre értek. Pár perc múlva elállt, de nem véglegesen, mivel nem kellett sok és újra esni kezdett. Mintha még az ég is a belsőmet tükrözte volna. Pont olyan volt, akárcsak nyugtalan és zavart érzéseim. Nem tudtam eldönteni, hogy szomorú vagy boldog kéne-e legyek, a kettő egyszerre nem ment. Úgy éreztem nem fogom kibírni azt a nagy érzéskavalkádot ami bennem játszódott, főleg ha még az emlékeim is közbeavatkoztak. Persze az nem volt kérdéses mit fogok tenni... Egyértelműen úgy döntöttem, hazautazom.

  Miután sikerült elhitetnem a szüleimmel, hogy örülök a visszamenetelnek, ami részben igaz is volt, előálltak a kevésbé jó hírrel. A nagynéném, aki ugyancsak New York-ba lakott, betegsége súlyosbodott, így szüksége volt valakire, aki mellette lehet, mivel a nagybátyám már nem volt az élők sorában, ezért a szüleim felajánlották, hogy költözzön hozzánk. Mint kiderült, ez is befolyásolta őket, hogy visszamenjünk, na meg elmondásuk szerint úgysem laktunk volna Koreába többet, mint 1 év, és még így is azt hiszem sokat mondtam. A koreai áruházláncot a központból, New York-ból fogják tovább vezetni, ami addig is működött, míg mi városon kívül voltunk, mert a szüleim innen adták az utasításokat. Egyszerre zúdítottak rám mindent, én viszont nem tudtam mit kezdeni azzal a sok információval, így inkább visszavonultam a szobámba.

  A telefonom már egy ideje csörgött, nem is egyszer ami azt illeti, de figyelembe se vettem, mivel JR neve villogott a kijelzőn. Még nem akartam elmondani neki, jobban mondva nem mertem, mert nehéz bevallani, de féltem, hogy csak szárazon bólintana rá, vagy megértően hazaküldene és egy pillanatig sem marasztalna. Miért is tenné? A mellettem pihenő készülék újra felelevenedett, viszont akkor már Lysh hívott.

- Kang Hyun Ju! Már vagy 1000x hívtalak! - hallottam meg barátnőm kissé ideges hangját.
- Hey, Lysh...
- ...Baj van?
- Nem, dehogy, nincs semmi - próbáltam olyan határozottan válaszolni, amennyire csak lehetett.
- Miért nem hiszek neked? A hangod elárul, szóval halljam. What's wrong?
- Igazából...jövőhéten utazok New York-ba.
- És mi ezen olyan nagy kunszt?
- Nem érted. Utazok New York-ba, haza. Nem valószínű, hogy visszajövök.
- Wait... What?! Nem úgy volt, hogy itt maradsz véglegesen?
- Én is azt hittem, de a jelek szerint csak ideiglenesen költöztünk ide a magatartásom miatt. Itt az idő hazamenni.
- Na jó, ez már nem telefon téma. Azonnal átmegyek.


  Mielőtt még bármit is válaszolhattam volna, bontotta a vonalat. Nem volt mit tenni, vártam hogy megérkezzen. Igaz, hogy ő elég messze lakott tőlem, szóval az "Azonnal átmegyek." egy olyan 20 percbe telt, azonban megérte várni. Olyan sebességgel rontott be hozzám, hogy azt hittem a széltől amit csapott levisz egy pár dolgot a szekrényemről.

- Ne nézz így rám, anyud beengedett - fújta ki a levegőt, az ágyamhoz sétált, ahol velem szemben foglalt helyet. - Témára visszatérve. Akkor...most tényleg visszamész.
- Fájó szívvel, de igen, visszamegyek. Én ott születtem, nőttem fel, úgy ismerem azt a várost, mint a saját tenyerem. Na meg aggódom a nagynéném miatt, mi fogunk gondoskodni róla, rosszabbodott az állapota, de ha helyesen szedi a gyógyszereket akkor nem lesz baj, de attól függetlenül nem hagyhatjuk egyedül. Úgy érzem mennem kell...
- Te tényleg itt hagysz minket - állapította meg lekonyult szájjal.
- Igen, azt hiszem - mosolyogtam halványan.
- Neki... mikor mondod el?
- Kine... Áh, JR-nek. Hamarosan. Még gyűjtöm az erőt.
- Meg tudom érteni. Jaj, olyan rossz lesz nélküled - hajolt közelebb és megölelt.
- Nekem is fogsz hiányozni... De még van egy egész hetünk, amit kihasználhatunk, ne kezdjünk el máris búcsúzkodni - nevettem fel, majd elengedtem.
- Igazad van - vigyorodott el.

  Még beszélgettünk egy keveset, majd Lysh haza indult, hiszen már 11 is elmúlt. Kicsivel jobban éreztem magam azok után, hogy megoszthattam valakivel a nagy dilemmámat. Lassú léptekkel átmentem a fürdőbe, ahol megálltam a tükör előtt, és szembenéztem magammal. A látvány kissé elborzasztott, ezért gyorsra vettem a fogmosást, majd visszamenve a szobámba átöltöztem és bebújtam az immár megvetett ágyba, viszont még mielőtt elaludhattam volna, kieszeltem valamit.

  Másnap korán kellett kelnem, mert 8-tól volt az első órám. Néha nagyon tudtam utálni az órarendemet, viszont abban a pillanatban még azért sem nyavalyogtam. Mindent percet, napot kihasználtam, amíg megtehettem. Hatalmas mosollyal köszöntöttem az ebédlőben reggeliző szüleimet, akik ugyanígy tettek, majd anya parancsára leültem én is elfogyasztani a kitett ételt, miközben mindenféléről beszélgettünk. Még Jake is szóba került, én meg véletlenül elköppintettem, hogy ők is Szöulba voltak, mire apa majdnem félrenyelt, viszont csak a meglepetéstől. Nem tudom mi ütött beléjük ebben a pár napban, de teljesen megváltoztak, már Jake miatt se voltak kiakadva. Gyanús tekintettel néztem anyára, ő pedig csak sejtelmesen mosolygott vissza rám. Ebből már le is vontam a következtetést: megbeszélte apával a dolgokat. Úgy látszik többször kellett volna a múltban kibuknom, hogy végre felfigyeljenek az én érzéseimre is.

  Amint végeztem a reggelimmel, elköszöntem szüleimtől, majd kibillegtem a házból. Olyan jó kedvem volt, a vicces csak az, hogy nem tudtam mitől. Ahogy kiléptem az ajtón, a jól ismert fekete autót pillantottam meg, a sofőr ahjussi-val a vezető ülésbe. Mosolyogva hátra ültem, majd az egyetemig vezető utat végigbeszéltük. Első megállóm amint kiszálltam az az egyetem parkja volt, ott is az a pad, amin annyiszor ültünk JR-rel. Eszembe jutott a diákigazolványos eset, na meg a feledékeny feje, amikor elfelejtett pénzt vinni kajára. Leültem a fa árnyékába, kinyújtóztattam a lábaimat, hátra hajtottam a fejem és csak néztem a kék égen átsuhanó fehér puffos felhőket, miközben felelevenítettem az összes emlékemet, ami Koreához kötött. Az első találkozásomat Lysh-el az egyetemen, a sok nevetéssel teli napot, a versenyemet JR-rel, a sok csicskáztatást, az estélyt, a csókunkat... Nagyot sóhajtottam, majd visszahajtottam a fejem. Azt hittem ott kapok szívbajt. Szemeim elkerekedtek és csak pislogtam magam elé. Jake guggolt velem szembe.

- Morning, Jun - vigyorodott el.
- What the hell are you doing here? - néztem rá kíváncsian.
- Nem is örülsz nekem? - állt fel, majd lehuppant mellém.
- Nem az, csak honnan tudtad, hogy hol vagyok? Egyáltalán hogy jutottál ide?
- Elárulok egy titkot. Tudod...vannak kapcsolataim - nevetett fel jóízűen.
- You're not funny - boxoltam a vállába.
- Oké-oké, JR mondta, hogy biztos itt leszel.
- Óh, csaknem összehaverkodtatok?
- De, tök jófej, nem tudom mit bunkóztad.
- Cöh, nem ismered még úgy, mint én. Lehet hogy most már nem annyira köcsög, de ne tudd meg milyen volt amikor először találkoztam vele... - vágtam egy grimaszt. - Na jó, nem fontos. Szóval miért is vagy itt?
- Nem tudom, csak úgy jöttem - vont vállat pajkosan. - Mikor szabadulsz?
- Hát van 8-tól 10-ig órám, és ennyi. Azután elugrom JR-hez.
- Fasza, akkor megvárlak.
- Micsoda egy úriember - nevettem el magam.
- És mondtad már neki?
- Ne kezd te is. Majd elmondom neki, amikor úgy érzem itt az idő. Addig te se mondj neki semmit, vili?
- Yes, ma'am - szalutált játékosan.

  Azt a két órát egy egész kínszenvedés volt végigülni. Már nagyon akartam látni JR-t. Az óra végével elköszöntem Lysh-től, majd a parkolóba mentem, mivel Jake azt üzente, hogy ott fog várni. Mosolyogva köszöntött újra, majd autóba pattantunk és meg sem álltunk a kórházig, ahol összefutottunk JR orvosával. Rögtön felismert és jó hírrel szolgált. Jövőhét elején Jonghyun-t hazaengedik. A hír hallatán még jobban feldobódtam, ezért hatalmas mosollyal nyitottam be a kis beteghez.

- Ya! Kang Hyun Ju! Hol a francba tartod azt a hülye telefont? Nem vetted észre, hogy hívtalak tegnap? - támadt le kissé ingerülten.
- Ne haragudj, ma reggel vettem észre - füllentettem, miközben kínomba heherésztem.
- Ajh, ember - túrt bele szexisen a hajába, mire elállt a lélegzetem is. - Yo, Jake! - pacsizott le a hátam mögött nevető sráccal.
- Látom már kutya bajod - veregette meg vállát legjobb barátom.
- Szívós vagyok, ennyi nem tesz el láb alól.
- Most hallottuk a hírt, hogy jövőhéten hazamehetsz - szóltam közbe.
- Igen, végre. Hétfőn már itt sem vagyok.
- Örülök, hogy ezt mondod, mert lenne egy ajánlatom, vagyis inkább kihívásom - mosolyogtam határozottan.
- Csupa fül vagyok - fonta karba a kezeit.
- Kim Jonghyun! Én Kang Hyun Ju, kihívlak egy visszavágóra a múltkoriért. Jövő csütörtök, 10, ugyanott, ahol először versenyeztünk. Elfogadod?

  Mintha egy cseppet megleptem volna, nemcsak őt, hanem Jake-t is, mivel mind a ketten úgy néztek rám, mintha azt mondtam volna, hogy egy UFO vagyok. Én viszont még mindig határozottan álltam a pillantásokat. JR tekintete egyszerre megváltozott, ugyanaz a tűz égett benne, mint amikor először kihívtam. Félvigyorra húzta a száját, karját leeresztette, majd felém emelte a kezét és sikeresen összeborzolta a hajam. Szúrós pillantással illettem, de ő csak nevetett, kezét még mindig a fejemen tartotta.

- Már hogy a viharba ne fogadnám el!