11.fejezet - Megváltozott

  Zavartan pislogtam Daehyun irányába, aki csak összehúzott szemöldökkel, szemébe hulló haja alól nézett engem. Ha nem fogtam volna olyan erősen az összecsomagolt péksüteményt, meglett volna az esély rá, hogy elejtem. Nem voltam még lelkileg felkészülve arra a bizonyos találkozásra. A szívem hevesen dobogott, éreztem, hogy sápadok, annyira kínosan éreztem magam.

- Daehyun-ah, ti ismeritek egymást? - kérdezte a mellettem álló nő, ugyancsak meglepetten.

   A hirtelen jött hang hallatára mind a ketten felkaptuk a fejünket és egyszerre fordultunk az ahjumma felé, aki még mindig csak kapkodta köztünk a tekintetét. Az addig szobrozó srác egyszerre megmozdult, majd közeledni kezdett felénk, mire gyorsan lehajtottam a fejem, nem tudtam a szemébe nézni. Köztem és ahjumma közt állt meg, a nő felé fordulva.

- Igen, ismerjük. Ő a padtársam, Min Ye Rim.

  Nevem hallatára reflexszerűen kaptam fel a fejem, mire azt hittem ott jön rám a szívgörcs. Egy barna szempárral néztem össze. A nő egy-kettő végigmért, majd meleg mosollyal az arcán nyújtotta felém a kezét.

- Örvendek a találkozásnak, Ye Rim-ah. Én a mellettem álló, kissé modortalan fiú anyukája vagyok. A nevem Jung Yoon Sun - kuncogott.
- É-én is örvendek... - hajoltam meg, majd kezem az előttem várakozó női kézbe helyeztem.

  Keze meleg és puha volt, arcáról csak úgy áradt a kedvesség és a szeretet. Mosolya engem is mosolyra késztetett. Teljes ellentéte volt fiának, bár ahogy az emlékeimben élt, neki is ugyanolyan meleg keze és derűs mosolya volt. Mégis az a fiú, aki abban a percben előttem állt annyira más volt, nem olyan, mint akire emlékeztem. Hideg és visszahúzódó, amilyen a pár héttel azelőtti találkozásunkkor volt. Hol rejtegeted azt a kisfiút, akit megismertem?

- Omma, neked nem bent kellene legyél?
- Kijöttem egy kis friss levegőt szívni. Nem várhatod el tőlem, hogy egész nap bent legyek - nevetgélt Daehyun anyukája, miközben elengedte a kezem.
- Gyere, menjünk be most már, kezd hűvös lenni - tette a srác gyengéden kezét anyja vállára.
- Öm, hát akkor - nyomtam lesütött tekintettel Daehyun szabad kezébe a csomagot - én megyek is.
- Ugyan, hová sietsz? Igazán maradhatnál még - mondta marasztaló tekintettel mindezt ahjumma. - És még ki sem fizettem a süti árát.
- Nem is tudom... Nem fogom zavarni? - intéztem szavaimat Yoon Sun-ssi-hoz, de szememmel nem túl feltűnően Daehyun-ra sandítottam, aki kifejezéstelen arccal nézett maga elé.
- Dehogy zavarsz. Nagyon szeretném megismerni az én drágalátos fiam padtársnőjét. Na gyere, menjünk be - fogta meg a karom barátságosan, majd bevezetett a lakásba, miközben fia pillantását egész végig a hátamban éreztem.

   A lakás igen tágas és jól rendezett volt, ami egyből elnyerte a tetszésem. Bevezettek a nappaliba, ahol helyet foglaltam a hatalmas bézs színű kanapé egyik végén, míg Daehyun a másik végére ült. Mivel ahjumma átment a konyhába egy kis teát készíteni, ezért egyedül maradtunk. Nem tudtam hogy kezeljem a helyzetet, főleg úgy, hogy a velem egy légtérben tartózkodó srác, mint észrevettem, megint bevette a némává tévő tablettáját.

   Összehúztam magam és körülnéztem a helyiségbe, és ekkor megpillantottam egy képet, ami a szemközti szekrényre volt téve. Annyira kíváncsi voltam mit ábrázolhatott a fotó, hogy észre sem vettem mikor álltam fel, már csak arra eszméltem, hogy a szekrény irányába haladok, majd a kezembe veszem a képet. Egy derűs vigyorú kisfiút, egy meleg mosolyú nőt és egy férfit ábrázolt, viszont az utolsó személyből csak a fele látszott, mivel a kép félig el volt szakítva. Ahogy jobban szemügyre vettem a kép tartalmát és jól megvizsgáltam a fotón lévő kisfiút, szembe kellett néznem az igazsággal, hogy Daehyun tényleg nem hazudott. Hatalmasat sóhajtottam és Daehyun felé fordultam, de ő már nem a kanapén ült, hanem előttem állt és egyenesen a szemembe nézett, amitől egyből ledermedtem.

- A férfi a képen... Ő az apád? - buggyant ki belőlem a kérdés, mely először eszembe jutott.
- Egy olyan ember, mint ő... nem az apám - mondta rezzenéstelen hanggal.

   Kikapta a képet a kezemből, majd visszatette a helyére, viszont lefordítva. Értetlen arccal meredtem rá, de mintha észre sem vette volna, megfogta a csuklómat, majd visszavezetett a kanapéhoz, eleresztett,visszaslattyogott oda, ahol pár perccel azelőtt ült és újra helyet foglalt. Kelletlenül, de én is azt tettem. Ekkor Yoon Sun-ssi is megérkezett, egy tálcával a kezébe. Miután kifizette a sütit, kitöltötte a teát, majd kényelembe helyezte magát mellettem. Egy csomó kérdéssel bombázott meg, de nem is bántam, mindegyikre szívesen válaszolgattam. Időközben Daehyun lelépett, azzal a kifogással, hogy éhes volt. Ahjumma kapva az alkalmon egy igen kényes témát hozott fel.

- És Ye Rim-ah, a fiúkkal hogy állsz? - húzta kíváncsi mosolyra a száját.
- Hát...Igazából most nincs senki...
- Ugyan már, csak van valaki - noszogatott tovább.
- Volt, de nagyon régen... - tördeltem szégyenlősen ujjaimat. - Még nagyon kicsi voltam, azt hiszem a kedvessége fogott meg, de már megváltozott, meg amúgy sem hiszem, hogy jelentettem neki valamit is.
- Ne butáskodj, hiszen olyan szép vagy, biztos elcsavartad a fejét. A fiúk már csak ilyenek, nem mutatják ki az érzéseiket - kuncogott.

  Ajkamba haraptam és inkább csak hallgattam Yoon Sun-ssi által kialakított képét a fiúkról, amin persze néha jókat nevette, mivel olyan humorosan adta elő mondandóját, hogy azt képtelenség volt kihagyni nevetés nélkül.

- Daehyun-ah is inkább azok közé a fiúk közé tartozik, aki nem igen mutatja ki mit is érez. Persze én jól ismerem, de mások néha félreérthetik, csak azért, mert visszahúzódó, viszont régen nem volt ilyen. Egy nagyon vidám kisfiú volt, aki lépten-nyomon mosolygott.
- Valóban? Valahogy ezt egy kissé nehéz elhinni. Ám hallottam, hogy nagyon vigyáz önre.
- Igen, szívén viseli a beteg anyját - bólintott tele büszkeséggel.
- Ha meg nem haragszik, megkérdezhetem milyen betegségben szenved?
- Hogyne, nem titok ez. Epilepsziás vagyok. Nem mintha ezzel nem dolgozhatnék, de a fiam határozottan megtiltotta, hogy dolgozni menjek. Én a ház körüli munkákat végzem.
- Milyen figyelmes - mosolyogtam elismerően. - Igazán sajnálom, hogy betegeskedik.


   Egy adott pillanatban meg akartam kérdezni, hogy az apukával mi a helyzet, de ezt a gondolatot el is vetettem, mivel a kép alapján nem igazán jöhettek ki egymással. Na meg az amit Daehyun mondott...Bár kíváncsivá tett, nem akartam belefurakodni a magánügyeikbe. Bármilyen is volt a kapcsolatuk az apával, ez egy cseppet sem változtatott a tényen, hogy padtársam nagyon ügylet Yoon Sun-ssi-re. A kedvessége semmit sem változott. Otthon az anyjával egy teljesen más ember volt, mint akit minden nap mutatott nekem. Ez egy kissé elszomorított, ám nem mintha tehettem volna valamit is ellene. Az is nagy haladásnak számított, hogy egyre többet beszélt hozzám, de azok után, hogy kiderült ő volt az a kisfiú régről, mintha újra eltávolodott volna tőlem...

   Még beszélgettünk Yoon Sun-ssi-vel egy keveset, mikor Daehyun visszatért köreinkbe és helyet foglalt. Nem mintha ő is beleszólt volna a beszédbe, csak ott ült és hol rám sandított, hol anyját nézte, vagy esetleg a szemközti falat. Megpróbáltam nem tudomást venni róla, kisebb nagyobb sikerrel.

- Hát akkor azt hiszem most már tényleg indulnom kellene - álltam fel.
- Nagyon jó volt veled beszélgetni egy kicsit. Igazán jöhetsz máskor is.
- Kedves tetszik lenni. Észben tartom - vigyorogtam, mint a vadalma.
- Ugye nem haragszol ha nem kísérlek ki? Van még egy kis dolgom.
- Persze hogy nem - legyintettem bohókásan, majd a kijárat felé indultam.
- Daehyun-ah, megtennéd, hogy kikíséred Ye Rim-ah-t? - intézte szavait fiához, aki csak kelletlenül bólintott.
- Igazán nem szükséges... - szabadkoztam, viszont Daehyun egy szempillantás alatt mellettem termett, így nem volt más választásom. - Hát jó... Jó éjszakát, Yoon Sun-ssi - intettem, majd válasza után kiléptem az ajtón, padtársammal a sarkamban.

   Az utca ajtóhoz érve hirtelen a srác elém került, majd kinyitotta azt. Megálltam egy pillanatra, felnéztem rá és egy szégyenlős mosolyt küldtem felé, majd hátat fordítva neki kifelé vettem az irányt.

- Rosszul hitted.
- Mégis micsodát? - fordultam kissé hátra, hogy ránézhessek.
- Hogy megváltoztam... Mindig is ilyen voltam.
- Nem igaz. Amikor először találkoztunk, akkor...
- Jobb lenne, ha nem sokat gondolkodnál ezen. Inkább felejtsd el... - húzta gunyoros mosolyra a száját, majd becsukta előttem az ajtót.

   Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy gyors léptekkel megy vissza a házhoz, majd eltűnik a bejárati ajtó mögött. Magam elé bámultam és beletörődött nevetés hagyta el a szám.

- Hát tényleg nem jelentett neked semmit a találkozásunk...