Mindig is tudni akartam ki volt az a fiú a múltamból, aki annak ellenére, hogy nem is ismert, meghallgatott, megnyugtatott, mosolyt csalt az arcomra. Ezért is szerettem bele. A találkozásunk után mindig visszatértem az orgona bokorhoz, hátha megpillantom még egyszer, ne talán találkozom vele, de soha többé nem láttam azok után. Egy ideig szomorú voltam emiatt, viszont ahogy telt az idő, már csak úgy gondoltam vissza rá, mint egy kellemes emlékre. Meg sem fordult a fejemben, hogy valaha is viszont láthatom...
Mint aki éppen a másnaposságon akar felülkerekedni, úgy ballagtam vissza a házba, ott is az ebédlőbe, ahol nagyba ment a pletyka. Nem nagyon zavartatták magukat amikor megjelentem, így inkább otthagytam őket és feltotyogtam a szobámba. Amint beértem, egyből az ágyat céloztam meg amibe beledőltem és a plafont kezdtem el méregetni, miközben Daehyun hangja ismételte újra és újra szavait a fejemben, ami egy idő után olyan vörös lett, mint a rák. Egy cseppet sem volt meglepő, hogy zavarban voltam, mert visszagondolva bevallottam neki, ha tudatlanul is, hogy régen szerelmes voltam belé. Úgy éreztem rögtön elbújok a föld alá, és soha többet nem dugom ki a fejem onnan.
- Hogy ez milyen kínos már... - emeltem fel az egyik közelben heverő párnát, majd arcomra nyomtam, átölelve azt.
Nem tudtam nyugodni a gondolattól, hogy Daehyun miután elmondta amit akart, csak úgy otthagyott, pedig annyi kérdésem lett volna hozzá, viszont azok megválaszolatlanok maradnak, mivel nem voltam benne biztos, hogy még egyszer a szemébe tudok nézni úgy, hogy nem vörösödöm el. A tény, hogy ő volt az első szerelmem nagyon felzaklatott. Legszívesebben elmentem volna hozzá és jól képen törlöm azért, mert aznap amikor találkoztunk megígérte, hogy másnap újra eljön az orgonafához, de nem tartotta meg az ígéretét. Lehet, hogy gyerekes voltam, mert még mindig emlékeztem az akkori ígéretére, ám nem tehettem róla, még az is kellemes emlék volt. És annyi év után megint megjelent előttem, mint Jung Dae Hyun, amit nem lehetett egy könnyen megemészteni. Úgy éreztem időre volt szükségem, hogy mindent jól átgondoljak és beszélni tudjak vele erről az egészről.
Egy óriásit sóhajtva párnámat visszatettem eredeti helyére, felkeltem, majd gyors átcseréltem hétköznapi ruháimat pizsamára, visszabújtam az ágyba és megpróbáltam elaludni, kisebb-nagyobb sikerrel, mivel először nagyon nem akartak elszállni a gondolatok, de azután valahogy elnyomott az álom. Másnap arra ébredtem, hogy valaki nagyon fel akart kelteni.
- Ye Rim-ah, kelj fel! Ya~ Kelj már fel!
- Ye-Kyung...Nem akarok iskolába menni... - nyöszörögtem, miközben a fejemre húztam a takarót.
- Szombat van, te lüke és 11 óra.
- Hmmm...Hm...Mi?? - ültem fel hirtelen.
- Ahogy elnézem, ezzel kellett volna kezdenem - kuncogott, majd az ajtóhoz sétált. - Vonszold le magad reggelizni, azután pedig egész 4-ig szabad vagy, mivel anyáék azután valami ismerősüket mennek meglátogatni, aki beteg. Azután mi kell még egy kicsit vezessük a boltot, szóval jól oszt be az idődet - kacsintott.
- És te addig mit csinálsz, unni? - törölgettem a szemem.
- Hát valószínű bejárom a várost és veszek valami göncöket.
- Sok sikert hozzá - vontam meg a vállam kómásan, miközben kikászálódtam az ágyból.
- Azt hittem, hogy velem jössz - konyult le a szája.
- Bocsi unni, de tudod, hogy nem vagyok odáig a vásárlásért, meg amúgy is rég nem találkoztam már a szöszkémmel, még megsértődik.
- Élvezd ki a gyerekkorod - vigyorgott, majd becsukta maga mögött az ajtót.
- Ya!!! Már nem vagyok gyerek! - kiáltottam utána, mire csak egy jó hangos nevetést kaptam válaszul.
Gyors rendbe szedtem magam, felvettem valami tisztességes ruhát és már szaladtam is lefelé, egyenesen az ebédlőbe, mert a hasam már nagyon kívánta a kaját. A reggelim már az asztalon volt lefedve, ezért ahogy leültem, hozzá is fogtam. Nem kellett sok idő és az addig kitett ételnek nyoma sem maradt. Én meg a jó étvágyam. Összeszedtem a mosatlant, majd a konyhába vittem, ahol elmosogattam. Amint azzal kész voltam, már fogtam is magam és a bejárati ajtóhoz mentem, leültem a küszöbre, miközben Zelo-t hívtam, aki csak a harmadik csörgésre vette fel.
- Na mi a pálya?
- Nem sok, mit csinálsz? - vettem a kezembe egy hajtincsemet, majd csavargatni kezdtem.
- A srácokkal chillezünk itt a pályán. Jössz te is?
- Gördeszkapályán?
- Ismersz már, ha lehet itt lógok.
- Túl jól és túl régóta - vigyorogtam.
- Hoy, Zelo, kivel megy a duma? - hallottam meg egy másik hangot a telefonban.
- Ye Rim-mel.
- Wá! Noona, gyere te is!
- Olyan régen nem láttunk~ - szólt bele a készülékbe még egy.
- Igazából nincs még semmi dolgom, szóval miért is ne?
A vonal másik oldalán hirtelen olyan hangzavar lett meg örvendezés, hogy a mobilom el kellett tartsam a fülemtől, másképp félő volt, hogy megsüketülök. Amint vége lett a beszélgetésnek, zsebre vágtam a készüléket, felvettem a cipőmet, jó hangosan elköszöntem mindenkitől, mivel nem tudtam ki merre lehetett, majd kiléptem a házból. Szikrázóan sütött a nap, ami mosolyra késztetett. Komótosan lépdeltem az utcán, míg el nem értem az orgonához, amin már rég nem voltak virágok, lejárt az idejük. Egy furcsa szorító érzés keltett hatalmába, amitől izzadni kezdett a tenyerem. Pontosan tudtam miért volt ez. Daehyun, ő jutott újra eszembe. Ekkor pattant be, hogy lehet ő is ott lesz a bandával, ami nem lett volna a legjobb, de már nem akartam lemondani a találkozást a többiekkel. Nagyokat lélegeztem, miközben reménykedtem, hogy nem tartózkodik a srácokkal. És tényleg nem volt ott. Hatalmas kő esett le a szívemről.
A "kölykök" amint megpillantottak, mint valami nagy csorda közeledtek felém széles vigyorral , míg Zelo a szokásos kézfogásunkkal köszöntött. Egyiknél sem láttam deszkát, ami így elég furcsán jött ki merthát csak egy gördeszka pályán voltunk, de ha nem zavartatták magukat, akkor engem sem nagyon érdekelt. Visszaballagtunk oda, ahonnan az előbb felálltak, és leültek, helyet hagyva nekem is. Akkor kezdődött ám igazán a beszélgetés. Nem sokhoz tudtam hozzászólni, attól függetlenül jól éreztem magam velük, hiszen egy nagyon jó kis csapat voltak.
Sajnos az idő hamar elszállt, így unni parancsára 4-re hazaértem. A srácok nem igazán akarták hagyni, hogy elmenjek, viszont miután elmagyaráztuk Zelo-val mi a szitu, beletörődve elköszöntek. Komolyan, kimondottan csíptem azt a bandát, viszont így, hogy velük voltunk, legjobb barátomnak nem tudtam így elmondani, hogy aki eddig az emlékeimben élt, személyesen is sikerült találkoznom vele, hiszen mellettem volt, azóta hogy visszajött.
- Megjöttem! - kiáltottam, miközben a cipőmet hámoztam le magamról.
- Annyeong Ye Rim - szökkent le a lépcsőn Ye Kyung. - Épp időben.
- Óh. Anyáék?
- Pont ebben a pillanatban mentek el, nem találkoztál velük?
- Lehet, hogy a másik irányba mentek, mert nem láttam őket.
- Az is meglehet. Na pattanj, menjünk le.
- Oké~
Még szombati nap is, ahhoz képest, hogy már 6 óra is elmúlt, elég sok vásárló akadt, de még így is meg tudtuk beszélni Ye Kyung-al, hogy mit csináltunk aznap. Persze a betévedő emberekre is szakítottunk időt, hogy csevegjünk velük egy kicsit, ápolni kellett a kapcsolatot a szomszédokkal, ismerősökkel, de még az ismeretlenekkel is. Még úgy ketten is elég jól boldogultunk, igaz, volt amikor nem tudtuk, hogy anya hova tette a tartalék csomagoló papírt, azonban attól eltekintve igenis jók voltunk.
- Ye Rim-ah! Te úgyis most szabad vagy. Ki tudnád vinni ezt a rendelést? - sietett hozzám unni és egy csomagot nyomott a kezembe.
- Nincs más választásom, ugye?
- Nem nagyon.
- Hát jó.
- Imádlak - ölelt meg, majd visszasietett a pult mögé.
Kíváncsi tekintettel néztem a papír darabra és próbáltam kivenni valamit is testvérem írásából, mert tudni illik, nem a szépírás az erőssége. A cím ami le volt firkantva pont az utca másik végében volt. Azért még párszor elolvastam, hogy jól értelmeztem-e, majd elindultam az úti célom felé. Sietősre fogtam, mert kezdett hűlni a levegő, én meg pólóba mászkáltam,na meg az utca nem mondhatni, hogy a rövid kategóriába volt sorolható.. Megálltam a helyes ajtónál és becsengettem. Míg vártam, egy ahjumma-t vettem észre, aki ugyan ahhoz a házhoz sétált.
- Jó estét. Csak nem a rendelést hoztad ki? - mosolygott rám melegen.
- Jó estét kívánok - hajoltam meg. - De igen, azt hoztam.
Léptek zajára lettem figyelmes, majd az ajtó, ami előtt álltunk kitárult és egy srác lépett ki rajta, lenge öltözékbe, szemébe hulló haja alól nézett fel rám. Úgy éreztem megfagyott a vér az ereimben, de ő sem tűnt valami nyugodtnak.
- Daehyun?!
- Ye Rim...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése