5.fejezet - Padtárs

  Hamarabb hazaértem, mint vártam. Igaz, úgy futottam, mint akit puskából lőttek volna ki, szóval nem tudom mit hittem. A házhoz vezető ajtóhoz léptem, de még mielőtt lenyomtam volna a kilincset, elnéztem oda, ahol elváltam padtársamtól. Még akkor is ott állt, és a virágot bámulta, amit a kezébe nyomtam. Lehet a homlokán is volt szeme, nem tudom, de hirtelen felkapta a fejét, mintha érezte volna hogy nézem, majd biccentett egyet és ő is elindult arra, amerre lakott...gondolom...

- Megjöttem! - kiáltottam el magam a küszöbön, miközben a cipőmet próbáltam levenni.
- Ye Rim-ah! Az ebédlőbe vagyunk! - hallottam meg anya hangját.

  Elmosolyodtam, majd az elhangzott hely felé vettem az irányt. Ahogy beléptem, a vacsora jellegzetes finom illata csapta meg az orrom. Letettem valahova a táskám és az asztalhoz ültem.

- Na kicsim, milyen volt kint a barátaiddal? - ült le mellém anya.
- Nagyon jó. Úgy érzem mostmár a padtársammal is jobban ki fogok jönni, mint reméltem - vettem az evőpálcikát a kezembe.
- De ugye az a padtárs egy lány? - szólalt meg apa.
- Nem igazán. Ha azt mondtam, hogy vele jöttem haza, akkor biztos nem lány - nevettem el magam. 
- Egy fiúval jöttél haza??
- Na de szívem, jobb, mintha egyedül jött volna...
- És Jun Hong? Ő merre volt?
- Zelo-nak feldobták a pizsamát. Jaj, appa, ne parázz már. Csak egy osztálytárs, semmi több.

  Viszont mintha csak a falaknak beszéltem volna, apa már megint kezdte szokásos aggodalmát, ha egyszer is egy fiúval merek beszélni, aki nem Zelo. Röhejes.

- Ye Rim is nemsoká itthagy minket...El tudod ezt hinni? - kérdését anyához intézte.
- Jagiya, addig még van, hiszen még középiskolás, nem fog már holnap férjhez menni...
- A testvérére is ezt mondtad, és huss, már nincs itt...

  Megforgattam a szemeimet, majd bekapva az utolsó falat vacsorámat, megköszöntem az ételt és felálltam. Persze meg sem hallották, annyira beszélték a jövőmet, meg a nem létező esküvőmet, hogy semmi másra nem figyeltek. Nagyot sóhajtottam, felkaptam a táskámat a földről és a szobámba baktattam, ahol újra lelöktem valamerre és leültem az ágyam szélére.

  Egy ideig csak szemeztem gitárommal, végül felkaptam a faltól és játszani kezdtem még azt a dalt, amit még nővérem tanított meg nekem. Miközben pengettem a hangszert, felelevenítettem az emlékeimet, amiket együtt éltünk át, azután pedig valahogy az utóbbi napok jutottak eszembe, amikor a refrént kezdtem el énekelni. A Daehyun-nal való találkozás, Zelo meg a bandája. Elmosolyodtam, majd a dal befejeztével letettem féltve őrzött gitárom a helyére és elnyúltam az ágyon. Addig csak a szüleim tudták, hogy gitároztam, Zelo-nak még nem mondtam, mert valahogy mindig kiment a fejemből. 

  Volt egy kis házim másnapra, de úgy voltam vele, hogy majd másnap a suliba megcsinálom őket, mert már túlságosan fáradt voltam, ezért gyorsan átöltöztem, és már le is feküdtem. Nem telt bele sok idő és én már az igazak álmát aludtam.

  Persze másnap reggel újra későn keltem, miért is ne. Felhívtam Zelo-t, hogy ne várjon meg, mert megint késni fogok és ő ne késsen miattam. Irigységre méltó gyorsasággal készültem el, majd szüleimtől elköszönve, akik csak csóválták a fejüket, elindultam, vagyis inkább rohantam az iskolámba, pirítóssal a kezembe, meg a számba, természetesen. 

  Éppen azzal bajlódtam, hogy miként vegyem elő úgy a fejhallgatómat, hogy ki ne essen a pirítós a kezemből, amikor valaki megkocogtatta a vállam. Hanyagul hátrafordultam, majd jól össze kellett zárjam a szám, mert a meglepettségtől félő volt, hogy kiesik a reggelim a számból.

- Öööö...Daehyun...? Te meg?

  Vállat vont, majd mellém lépett. Összeszűkített szemekkel néztem rá és próbáltam megfejteni az arcán lévő kifejezést, persze sikertelenül. Rezzenéstelen arccal nézett rám.

- Késésbe vagy te is, mi? - kérdeztem cinkos vigyorral.

  Bólintott.

- Hááá, tudtam én!
- Sietni kéne... - szólalt meg halkan.

  Ekkor döbbentem rá, hogy igaza volt. Sietve lenyeltem az utolsó darabot a reggelimből, majd kiadtam a parancsot, hogy szaladni fogunk, mire megint csak bólintott. Felsóhajtottam és futásnak eredtem, nyomomban Daehyun-nal. Pont becsengetés előtt 5 perccel értünk oda. Kapkodva szedve a levegőt másztam fel az osztályomig, ahol csak éppen lézengtek, szokás szerint. Első órákon mindig kevesen voltunk, lusták voltak bemenni, túl korán volt. Levágtam magam a helyemre és már akartam volna a táskámat a másik székre tenni, amikor Daehyun kihúzta azt.

- Ja, tényleg, padtárs. Bocs.

  Elhúztam a szám, közben pedig a táskámból előkotortam az uzsim és enni készültem, de úgy éreztem mintha valaki figyelne. Bal oldalamra néztem, ahol Daehyun rákönyökölve az asztalra nézett kerek szemekkel.

- Mi az? Miért nézel így?
- Te...eszel...korán reggel?
- Mindig eszek, amikor beérek a suliba - vontam vállat. - Másképp éhen halnék. Tudom, furcsa. Majd idővel megszokod - legyintettem, majd egy nagy falatot haraptam az egyik péksüteményből.

  A tanár pont akkor lépett be, amikor már a második falatnál jártam, így lemondóan elrejtettem a padomba kajámat és megpróbáltam a névsorra figyelni, azután pedig rákönyököltem az asztalra és nagyot ásítva hallgattam a tanár mondandóját. Igazából nem figyeltem oda mit is mondott, majd csak amikor valaki megbökte a kezem, akkor eszméltem fel igazán.

- Min Ye Rim! - szólt a tanár. - Már harmadjára szólok. Kérlek olvasd fel a következő bekezdést.
- Öö, oké - álltam fel kezembe véve a könyvet.

  Nem igazán tudtam hol is tartottunk, ezért csak nagyokat pislogva néztem a könyvbe, amikor újra egy kis bökést éreztem. Lenéztem padtársamra, aki a saját könyvéből mutatta honnan kell olvasnom. Gyorsan odalapoztam, majd felolvastam a részem. Megkönnyebbülve estem vissza a padba. A füzetem hátuljáról kitéptem egy kis papírdarabot, majd ráfirkantottam egy köszönöm-öt és Daehyun részére csúsztattam. Lenézett a kis papírra és ő is írt rá valamit, majd visszatolta elém. "Nincs mit, padtárs." ez állt rajta. Kuncogni kezdtem. Úgy gondoltam tényleg jól elleszünk mi, annak ellenére, hogy olyan hallgatag, hogy simán elkönyvelhető némának, egész szimpatikusnak tűnt, viszont ha azok a titokzatos szemei nem lettek volna, lehet jobban ki tudtam volna ismerni, de úgy...fogalmam sem volt mit gondolhat. 

  Miután színpadiasan végigszenvedtük az összes óránkat, mindenki felszabadultan hagyta el az osztályt. Én is fellélegeztem ahogy kiértem a suliból.

- Noona! - kiáltott valaki, jobban mondva valakik.

  Körülnéztem és Zelo bandája integetett nekem hevesen, meg szaladtak elém.

- Sziasztok. Hát ti?
- Zelo azt mondta nem tud jönni, mert haza kellett menjen, így helyette eljöttünk mi, és hazakísérünk - mondta az egyikőjük, akinek sajnos nem jegyeztem meg a nevét.

  Tévedés ne essék, mert egyiknek se jegyeztem meg, túl sokan voltak, én meg nem voltam jó az olyasmibe.

- Milyen kedvesek vagytok - nevettem fel.
- Tudjuk - mondták, mire ők is nevetni kezdtek. - Á, Dae-hyung!

  Az említett személy felénk fordult. Az egyik srác odaszaladt és beszélt vele valamit, majd amikor Daehyun elindult, a srác visszajött hozzánk.

- Hmm, azt mondta ő nem jön.
- Miért? - kérdeztem, talán egy cseppet kíváncsibban, mint akartam.
- Nagyrészt délutánonként dolgozni szokott, hogy eltartsa magát és a beteg anyját - világosítottak fel.
- Dolgozik? És az apja ilyenkor merre van?
- Hát, tudod noona...igazából ezt nem mondhatjuk el. Dae-hyung arra kért, hogy ne járjon a szánk, mert megbízik bennünk.
- Á, értem. Hát akkor induljunk!

  Már megint ez a titkolózás...Talán az apjával van valami? Vajon mit rejteget még? Különös ez a srác...