6.fejezet - Titokzatos

  Az akkor elkészült péksüteményeket raktam fel a polcokra, mert úgy kapkodták elfele, mint a cukrot. Hát igen, nem akarok dicsekedni, de a szüleim boltja nagyon jól ment, hiszen az ő pékségükben volt található a legfinomabb sütemények és kenyér fajták. Büszke voltam rájuk, hogy milyen sokra vitték, mert régebben nem ment azért olyan jól a sorunk. Mikor pénz szűkében voltunk, jöttek a nagy veszekedések, majd az egyik szomszédunk dobta fel a pékség ötletét, mivel anya már akkoriban nagyon finomakat tudott sütni. Azóta is hálás voltam annak az ahjumma-nak, mert így a szüleim...nem váltak el. Akkoriban találkoztam azzal a fiúval, akit még annyi év után is tisztán láttam az emlékeimben, akit képtelen voltam elfelejteni, akivel azóta sem találkoztam...

- Ye Rim-ah, kincsem, gyere egy pillanatra! - kiáltott anya a pult mögül.
- Hogyne - sétáltam oda. - Mi az?
- Ki tudnád szolgálni a vásárlókat, mert hátra kell ugranom egy kicsit, megnézni a kemencét...
- Persze, menj csak - bólintottam.

  Mosolyogva csak annyit mondott, hogy milyen segítőkész és jóravaló vagyok, majd eltűnt az ajtó mögött. Persze ennek hallatán az egóm fényesedett valamelyest és hatalmas vigyorral mentem oda azokhoz, akiknek nehezükre esett választani a sok finomság közül. Megértettem őket...Néha én sem tudtam ellenkezni a csábításnak.

  Teljesen kifáradva dobtam le magam a díványra és a plafont vizsgáltam. Apa leváltott egy kis időre, azzal a paranccsal, hogy menjek fel és csináljam meg a leckéimet. Persze, mint jó kislány csak nagyba bólogattam és már fel is spuriztam. Biztos voltam benne, hogy abból a tanulásból nem lesz semmi, és no lám, igazam lett. A helyett, hogy a tankönyveim felett görnyedjek, inkább elterültem a kanapén és becsuktam a szemeim. Nem sok kellett, hogy elaludjak, hisz kissé elfáradtam.

  Sírva hagytam el a házunkat. A szüleim újra veszekedtek és már nem bírtam tovább. A sok kiabálás már nagyon bántotta a fülem. Arra készültem, hogy elszökök otthonról, elmegyek világgá. Kicsi voltam még, így elég abszurd volt, de futottam. Elfutottam egészen az orgona bokorig, ahol megbotlottam egy kőbe, ezért nagyot zuhantam. Nyöszörögve támaszkodtam fel a földről, miközben könnyeim patakokban folytak. Valaki megállt előttem és a kezét nyújtotta felém. Felnéztem rá, elfogadtam a felajánlott kezet. Felhúzott a földről, majd rám mosolygott.

- Sosem jó ha egy lány sír, nevess.

  Először csak néztem rá nagy szemekkel, könnyeim elapadtak. Azután pedig akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, majd nevetni kezdtem, ő pedig csak nézett nagy szemeivel, még mindig mosolyogva.

  Ekkor felébredtem. Gyorsan felültem és körbenéztem. Kinevetve saját magam álltam fel, majd visszamentem a boltba. Rég nem álmodtam azzal a titokzatos fiúval, így olyan furcsa volt újra látni az emlékeimen keresztül, amikor még mit sem sejtve elszöktem otthonról, találkoztam vele, és első látásra bele szerettem. 
Nagyot sóhajtva megráztam a fejem és a pulthoz léptem, ahol apa nagyba beszélgetett az egyik vevővel.

- Áh, Ye Rim-ah, de jó, hogy jössz...Ki tudnál vinni egy rendelést?
- Éppen semmi dolgom nem akadt, szóval szívesen.
- Angyal vagy - puszilta meg a homlokom, majd a kezembe nyomta a csomagot.

  Egy kis cetlin rá volt írva a cím, ami ahogy láttam nem volt messze a mi házunktól, így arra gondoltam, hogy gyalog teszem meg az utat, hiszen sosem ártott egy kis séta. Elköszöntem a boltban lévőktől, és nekivágtam az útnak. Sajnos a fülesem otthon hagytam, így nem volt semmi ami szórakoztathatott volna, addig a pillanatig, amíg valaki a nevemet nem kiáltotta. Hátrafordultam, hogy megnézzem kinek hiányoztam és legjobb barátom arca jelent meg előttem.

- Zelo! Hát te meg? 
- Ne is kérdezd... Apámmal voltam kajálni - húzta el a száját.

  Tudni való, hogy Zelo szülei elváltak, így barátom az anyjával lakott, de néha kiruccant az apjával is valamerre, ámbár nem volt ínyére, mert az igazat megvallva az apja miatt váltak el a szülei, amiért Zelo ki nem állhatta. 

- Ahogy látom nem lehetett valami felemelő... - veregettem meg a hátát.
- Jól látod... Na mindegy, ezt is kell néha. És te merre mész?
- Felétek - vigyorogtam.
- Igen? Mert?
- Szerintem ha a csomagra nézel, amit a kezembe tartok, rájössz.
- Futárt játszol, megint? - nevetett fel, majd elindultunk.
- Ez van, nem mintha bánnám, mert így megvan a mindennapi kilométerem - legyintettem.
- Még jó, hogy ezt így veszed. Nem lennék a helyedbe...
- Tudom, mert majdnem minden nap az orromra kötöd - forgattam meg a szemeimet nevetve.
- Tényleg?...Észre se vettem.
- Tipikus Zelo.
- Ya! - bökte meg a fejem, mire a vállára csaptam.

  Végül épségben megérkezett a csomag a kijelölt házhoz, hiszen egyszer majdnem sikerült leejtenem barátomnak hála, de jó reflexeimnek köszönhetem, hogy még időben elkaptam, mielőtt még találkozott volna a földdel. Zelo egész végig velem volt, míg a megrendelő kifizette a süteményt. Elköszönve a vevőtől visszafelé vettem az utam, Zelo-val a sarkamban.

- Biztos nem baj, ha engem kísérgetsz mindenhová? Nemsoká besötétedik.
- Pont ezért megyek...Na meg fiú vagyok, nehogy már ne lehessek kint este is - tette karba a kezeit.
- Oké-oké, te tudod, de ha ahjumma mérges lesz, ne kend rám.
- Nem tennék ilyet.

  Elmosolyodtam, de ez hamar le is hervadt az arcomról, mert közel a házunkhoz hangoskodásra lettem figyelmes. Mindketten hirtelen elhallgattunk, majd közelebb osontunk, hogy megnézzük mi is folyik ott. 3 férfi 1 srác ellen. Nem mondhatni, hogy a felállás igazságos volt. Csodáltam, hogy a kiáltásokra nem mentek ki az emberek, vagy csak jobbnak látták nem közbeavatkozni, nem tudtam megállapítani. Hirtelen egy kéz tapadt rá a csuklómra, majd jól megszorította azt. Zelo-ra néztem, aki rémült tekintettel nézte az eseményeket, ezt pedig gyanúsnak találtam.

- Hé, Zelo, mi az?
- Ye Rim...Az a srác...Dae-hyung - ekkor ábrázata átváltott dühössé.

  A verekedőkhöz kaptam a tekintetem és jobban szemügyre vettem a srácot. Megrémültem én is. Tényleg Daehyun volt. Azok a fazonok ott ütötték, ahol érték, közben meg mondtak valamit, de nem értettem teljesen, nem voltunk hallótávolságon belül. Nem bírtam tovább nézni, ahogy padtársam laposra verik, ezért már megindultam volna, hogy közéjük álljak, de haverom megelőzött. Úgy rohant oda, mintha az élete múlt volna rajta. Meglepetésszerűen az egyik tag bokájába rúgott, aki a csapás után térdre rogyott, ezzel magára vonva a többi figyelmét. Teljesen meg voltam ijedve. Ott toporzékoltam, hogy mit tudnék nekik segíteni, mert ha úgy folytatódik... Előhalásztam a telefonom,és már éppen tárcsázni akartam a rendőrséget, de ahogy léptem egyet előre, belerúgtam egy kőbe így én is felfedtem kilétem. Mindenki felém nézett. 

- El-elég legyen! Felhívtam a rendőrséget, bármelyik pillanatban itt lehetnek, szóval hagyják őket békén, ha jót akarnak.

  Minden erőmet össze kellett szednem, na meg bátorságom, hogy kimondjam ezt a két mondatot. A fickók mintha beijedtek volna, fülüket-farkukat összehúzva menekültek el, én pedig nagy megkönnyebbüléssel szaladtam a két fiúhoz.

- Jesszus, Zelo, Daehyun! Jól vagytok? - guggoltam le hozzájuk.
- Prímán vagyok, nyugi - állt fel barátom, és ő tényleg nem volt olyan állapotban, mint padtársam.
- És te, Daehyun? - fordultam felé.

  Kiköpte a szájában lévő vért, majd megtörölte a száját. Rám nézett és bólintott.

- Mégis mi a fészkes fene volt ez? Miért törtek rád azok a fickók?
- Nem fontos... - szólalt meg, miközben elfordította a fejét. 
- Mi az, hogy nem fontos? Majdnem szívgörcsöt kaptam, amikor megláttam mit művelnek veled!

  Nem felelt. Zelo időközbe felállította, majd kezet fogtak. Daehyun megköszönte a segítségét és hátat fordítva elindult.

- Nem mondod komolyan, hogy ez most haza indul?
- Dae-hyung már csak ilyen - vont vállat Zelo.
- Na azt már nem! - utána futottam, majd megfogtam a ruhája szegélyét.

  Megállt, azután hátranézett. Mintha a szemei azt sugározták volna, hogy mit akarok még, mire vettem egy nagy levegőt.

- Jó, oké, nem kell elmondd mi volt ez, de nem hagyhatom, hogy így menj haza. Azonnal velem jössz és ellátom a sebeid. Vita nincs - mondtam határozottan.

  Elgondolkodó tekintete arról árulkodott, hogy megfontolta, amit mondtam. Végül a szemét az égre emelte, sóhajtott egyet és visszanézett rám.

- Legyen.