7.fejezet - Megjelölt sérülés

  Csendben ballagtunk egymás mellett, miután papagájunkat - aki Zelo volt - hazarendelték. Igazából temérdek kérdésem lett volna a mellettem sétáló fiúhoz, de megígértem, hogy nem kíváncsiskodom és csak ellátom a sebeit. Persze kijelentésemet követően ostoroztam is magam rendesen, mert hát fogalmam sem volt mit is mondhatnék szüleimnek Daehyun sérüléseivel kapcsolatban. Ekkor eszembe jutott a hátsó ajtónk, mire a fejemben egy kis villanykörte gyulladt ki.

  A házunkhoz érve megálltam, mire Daehyun is ezt tette. Szembefordultam vele, majd a fejemmel intettem, hogy jöjjön utánam. Halkan kinyitottam a kaput, azután pedig átszelve az udvart elértünk a házam végében lévő ajtóhoz. Ezek után már nem kellett csendben lennünk, mivel tudtam, hogy szüleim még a boltban lehetnek, így kényelmes léptekkel közelítettem meg a nappalinkat, a hátam mögött lévő fiú viszont feszengve nézett körbe a lakásban.

- Gyere már! Nyugi, nem vagyunk kannibálok, akik pont rád pályáznak - viccelődtem. - Ülj le ahova jól esik. Egy pillanat és már vissza is jövök a kellékekkel.

  Bólintott, amire csak elmosolyodtam. Átsiettem a nappalin, felmentem a lépcsőn, mely az emeletre vezetett és beslisszoltam a fürdőszobába, mivel az elsősegély dobozt ott tartottuk. Felkaptam egy csomag sebtapaszt, egy üveg fertőtlenítőt és vattát, majd újra csatlakoztam Daehyun-hoz. A kanapén helyezkedett el, de már nem volt olyan feszült, hanem visszatért arcára az a nyugodt kifejezés, amit mindig mutatott. Amint mellé sétáltam, elkapta a tekintetét a falon lógó családi portrénkról és egyenesen rám nézett.

- Itt is vagyok - ültem le mellé, mire egy cseppet távolabb csúszott tőlem. - Ya! Így nem tudok az arcodhoz férni, gyere vissza!

  Viszont mintha meg sem hallotta volna, nagy szemekkel nézett rám.

- Aigo, nem foglak megenni, mondtam már. Gyere! - emeltem felé a kezem, majd megfogva a pólóját közelebb húztam, amire arckifejezése átváltott meglepetté. - Na, így már jobb.

  Az ölembe vettem a sebtapaszos dobozt, a fertőtlenítőt meg a vattát, majd elkezdtem lekezelni elég   csúnya horzsolásait.

- Ez egy kicsit csípni fog... - érintettem a fertőtlenítős vattát a szája sarkához, ami kissé fel volt repedve.
- Áu... - szisszent fel.
- Én mondtam - vontam vállat.

  Egy sebtapaszt vettem elő, aztán gyengéden a szája szélére tapasztottam. Abban a pillanatban felnéztem és egyenesen találkozott a pillantásunk, amitől egy parányit megrémültem. Daehyun szemei olyan ürességet és szomorúságot árasztottak, hogy belefacsarodott a szívem. Legszívesebben megöleltem volna, de tudtam, hogy ezt nem tehettem, nem volt hozzá jogom.

- Mi az? - kérdezte, kizökkentve gondolataimból.
- Se-semmi - nevetgéltem kínosan, majd eltávolodtam tőle.

  Csendben tovább folytattam arcának ápolását, miközben belül nagyon is sajnáltam őt. Mi lehet az oka, hogy így helyben hagytak, hm?

- Ne nézz rám így... - szólalt meg szinte suttogva.
- Hogy? - emeltem fel egy újabb sebtapaszt.
- Nem kell sajnálj.
- Még ezt is megtiltod nekem? Szép vagy, mondhatom! - tapasztottam le sebét egy kicsit erőteljesebben, mint kellett volna.
- Ya! Ez fájt! - emelte fel a hangját, mire ledermedtem.

  Akkor hallottam először hangosan beszélni őt, ami rendesen meglepett pár másodpercig, azután viszont hatalmas nevetésbe törtem ki.

- Viccesnek találod?
- Kimondhatatlanul. Nem is tudtam, hogy te ilyet is tudsz.

  Nem válaszolt, csak megforgatta a szemeit. Miután végeztem az ellátással, visszavittem a kellékeket eredeti helyükre, majd újra visszatértem Daehyun-hoz, aki megint a családi fotónkat fixírozta.

- Boldognak látszotok... - mondta némi csend után.
- Most már azok is vagyunk. Igaz a nővérem már nem él velünk, mert férjhez ment, de nagyon jól elvagyunk...végre - mondtam keserű mosollyal az arcomon.

  Hallgatott, ezért ránéztem, mire egy kérdő pillantást kaptam válaszul.

- Nem fontos - legyintettem. - Nem akarlak ezzel fárasztani, nem valami jó emlék.
- Értem...

  Csend telepedett ránk. Nem tudtam mit mondani, kiürült az elmém. Törtem egy ideig a fejem, hogy mit hozzak fel szóba, de egyszerűen nem jutott eszembe semmi. A csendet végül nem én törtem meg.

- Miért fontos neked az az orgona az utca végén?
- Tudni akarod? - kérdeztem egy hatalmas mosollyal.
Vállat vont, amit igen-nek vettem.
- Fontos nekem, mivel ott találkozt...
Viszont mondandóm félbeszakadt, mert apa kiáltott be a lépcsőről, mely a bolthoz vezetett.
- Ye Rim-ah? Te vagy ott fent?!
Ijedten néztünk össze Daehyun-nal.
- Igen! A hátsóajtón jöttem vissza!
- Rendben! Akkor le tudnál jönni egy kicsit? Segítségre lenne szükségem!
- Persze! Mindjárt ott leszek!

  Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, mert ez azt jelentette, hogy appa nem szándékozott feljönni hozzánk. Pad társam felállt, indulásra készen. Hirtelen a keze után kaptam, amire visszafordult.

- Várj egy kicsit.

  Felszaladtam a szobámba, ahonnan egy írószert kaptam fel az íróasztalomról, amivel visszasiettem a sráchoz. Lábujjhegyre álltam, lecsavartam a filc kupakját és az egyik arcán lévő sebtapaszra az én különleges jelem pingáltam. Amikor készen lett, hátráltam két lépést, hogy megszemléljem művemet.

- Oké, tökéletes - csavartam vissza a kupakot a filcre.

  Daehyun csak mosolyogva megingatta a fejét, majd az ajtó felé sétált. Felvette a cipőjét és megfordult. Mosolya még mindig ott ült az arcán, ami engem is mosolyra késztetett.

- Gomawo az ellátásért - hajtotta le kissé a fejét, majd újra felnézett.
- Szóra sem érdemes - ráztam meg a fejem. - Légy óvatos hazafelé.

  Bólintott, azután pedig kilépett az ajtón. Ott maradtam azzal a hatalmas mosollyal, amit ha akartam volna se tudtam letörölni az arcomról. 

  Lesiettem a boltba vezető lépcsőn, hiszen nem várakoztathattam tovább appa-t.

- Sikerült kivinni épségben a süteményt? - simogatta meg a fejem szülőm.
- Persze, simán ment minden, Zelo-nak köszönhetően.
- Jun Hong-nak? 
- Igen, mert... végig mellettem volt, hogy ne történjen semmi a sütivel - füllentettem.

  Nem akartam elmondani, hogy majdnem elejtettem, mert még appa lehordott volna. Amit mondtam az lényegében igaz is volt.

- Milyen jóravaló fiú. Sajnálhatod drágám, hogy fiatalabb nálad - lépett mellém omma.
- Na de omma! Nekem Zelo csak a legjobb barátom, semmi más nincs köztünk - nevettem.
- Persze-persze... Ideje bepakolni az árut. Ye Rim-ah, segíts nekem.

  Szó nélkül segítettem, miközben magamban jókat derültem, főleg azon, hogy omma sosem hitte el, hogy Zelo-val mi csak barátok vagyunk, nem tudta elképzelni hogy lehet egy fiú és egy lány csak barátok. Pedig másról tényleg szó sem volt. Ezután elmerültem a gondolataimban, hogy mi lett volna ha szüleim észrevették volna, hogy egy fiú járt nálunk pár perccel azelőtt. Elvigyorodtam. Egyre jobban kezdtem megkedvelni szűkszavú padtársam, amit végül nem tudtam eldönteni, hogy ez akkor jó-e, vagy...rossz.

Ez lett volna a rész máról, remélem tetszett^^ Egyáltalán nem haragudnék meg egy pár véleményért, mert nagyon kíváncsi vagyok mit gondoltok. Szép estét~ Nemsoká újra jelentkezem~ <3