19.rész - My Angel (Vége)

~ L.Joe szemszög ~

Amikor végre hazaértünk, Ah Ri földi nagybátyját felébresztettük, majd elmeséltünk neki mindent. Megkönnyebbült valamelyest, mikor látta, hogy Ah Ri-nak nincs komolyabb baja. Addig észre sem vette a mellettem álló angyalt, aki egész jelenetet mosolyogva nézte végig, ugyanúgy ahogy én is. Szóba elegyedtek és jött a szokásos "Milyen régen nem találkoztunk" szöveg, mire leplezni próbáltam vigyorom, de Ah Ri túl szemfüles volt, szóval nem kerülte el a figyelmét reakcióm, végül csak kuncogott egyet. 
Mindezek után lementünk a nappaliba, mert az a hely sokkal alkalmasabb volt a beszélgetésre. Mindenki helyet foglalt a nagy kanapén, kivéve engem, aki hatalmas sóhajjal néztem az előttem ülő lányra.
- L.Joe? - nézett rám védencem.
- Most jutott eszembe, hogy van egy kis elintéznivalóm...úgyhogy én most megyek is - indultam el az ajtó felé, miközben elkaptam Ah Ri apja tekintetét, amire csak észrevétlenül bólintottam egyet.
- Ne maradj sokáig! - kiáltott még utánam szerelmem.
- Meglesz - jelent meg egy halvány mosoly az arcomon, és azzal kiléptem a lakásból.
Kitártam szárnyaimat, majd abba az irányba repültem, amerre a célom volt. Keserű érzés kerített hatalmába. Tudtam, hogy miért nézett úgy rám az angyal, tisztában voltam vele, de nem akartam elhinni, hogy olyan hamar eltelt az idő. Hiszen még csak nemrég találkoztunk és máris... Borzalmasan nehéz lesz ez. Nemcsak nekem, de Ah Ri-nak is. Viszont nem mondhatok ellent a fejeseknek. Tisztán megmondták, hogy amint befejeztem a küldetést... el kell hagynom a Földet és vele együtt őt is. Nem tudom, bele fogok egyszer is nyugodni ebbe, pedig nincs más választásom. És a legrosszabb az egészbe, hogy Ő nem jöhet velem...
Abban a pillanatban minden emlékem, azok a napok, órák, percek amiket Vele töltöttem, felelevenedtek előttem. Hát ez az utolsó nap, utolsó lehetőség. Legalább megteszem, amit halálom után nem tudtam. Leszálltam az ismerős épület előtt, aminek következtében nosztalgikus érzésem támadt. Magabiztosan lépkedtem a hosszú folyosón, hiszen senki nem látott, ugyanakkor meg sokat jártam ott, mikor még éltem. Megtorpantam egy ajtó előtt, ami résnyire volt nyitva, ezért benéztem rajta. Azonnal felismertem a bent szétterült személyeket, így hatalmas vigyor jelent meg az arcomon. A ruhámat egy szempillantás alatt átváltottam valami normálisra és láthatóvá tettem magam.
Ahogy beléptem a terembe, késztetést éreztem arra, hogy a kapucnit a fejemen lejjebb húzzam, mert minden szem rám szegeződött.
- Kihez van szerencsénk? - állt fel a vezető és elém lépett.
Nem feleltem, csak néztem őt, amire a többiek is odacsődültek s vizslatni kezdtek.
- Megnémultál?
Gondoltam hadd okozzak már egy kis meglepetést, levettem a fejemről a kapucnit. Azt hiszem mondanom sem kell, mindenki úgy nézett rám, mint akik szellemet láttak. Hát, annyira azért nem tévedtek.
- Cső srácok! Rég nem jártam már erre - mondtam tök lazán, mintha az lett volna a legtermészetesebb dolog.
- Skacok, azt hiszem túl sok volt a mai edzés, már hallucinálok is - meredt rám C.A.P .
- L.Joe hyung? - férkőzött egy lépéssel közelebb Ricky.
- Ja, személyesen.
Na igen, ennyi kellet. A Teen Top minden tagja rám ugrott és úgy öleltek, hogy azt hittem képes vagyok megfulladni, de ez csak merő ábránd, nem tudtam meghalni, már nem.
- Dehát te maghaltál...vagy most mi van?
- Meghaltam, és még mindig halott vagyok, csak egy kicsit másképp, mint ahogy azt ti képzelitek.
- Oké, én összezavarodtam. Ha meghaltál, mégis hogy lehetsz itt? - kérdezte teljesen ledöbbenve Niel.
- Ne keressetek miérteket, mert nem mondhatok semmit. Csak azért jöttem, hogy búcsút vegyek tőletek, hiszen olyan hirtelen eltávoztam. Szóval ég veletek! Jó volt utoljára még találkozni. Ja, és kösz a virágot - nevettem fel, majd egy csettintéssel láthatatlan lettem.
Olyan halál komoly és egyben meglepett arcot vágtak, hogy csak szomorúan mosolyogtam rájuk, majd elhagytam a próbatermet és vele az épületet is, mert éreztem, hogy nem bírom tovább. Nagy levegőt vettem, majd újra felrepültem. Még egy ember... Egész magasra repültem, hogy mindent beláthassak, mert már eléggé elfelejtettem merre is lakott Min Ah. Amikor felfedeztem az ismerős környéket, ki is szúrtam a házat ahol lakott.
Nem nagyon zavartattam magam a falak miatt, simán átsiklottam rajtuk és már éppen meg akartam keresni volt barátnőmet, amikor megpillantottam az ebédlőben lévő asztalon, kezeire hajtott fejjel aludt. Mellette Nina is példát vett gazdájáról és ő is szundikált. Félmosolyra kanyarítottam a szám, majd körülnéztem. Semmi sem változott azóta, amióta utoljára voltam ott. Újra láthatóvá tettem magam, majd egy gyengéd mozdulattal megsimítottam a haját.
- Min Ah...Próbáld meg túltenni magad rajtam, hisz már soha nem jövök vissza és te sem azt érdemled, hogy gyötörd magad miattam. Élj az emlékemmel és légy boldog. Azt kívánom, hogy találj egy hozzád megfelelő srácot, aki majd vigyáz rád helyettem is, mert nekem másra kell most vigyáznom odafentről, akit nagyon szeretek. Szerettelek, ezt soha ne feledd, de Ő sokat jelent nekem, kimondhatatlanul. Remélem megérted mindezt és végleg elengedsz. Ég veled!
Tettem róla, hogy ezt mind hallhassa álmában és nagyon reméltem, elfogadja mindazt amit mondtam. Azzal kirepültem a házból és meg sem álltam egészen hazáig, ahol Ah Ri-val kellett szembenéznem.

~ Ah Ri szemszög ~

Míg L.Joe elvolt menve otthonról, sokat beszélgettünk az apámmal és nagybátyámmal. Legfőképpen anyáról társalogtunk. Viszont egy idő után olyan rossz érzésem volt. Rettegtem valamitől, ami már egy jó ideje nagyon zavart. Ekkor viszont megszólalt a csengő. Rutinosan felpattantam a kanapéról, de meglepetésemre szülőm is jött velem és a nagybátyám is. Vállat vontam, majd az ajtóhoz érve lenyomtam a kilincset, így az kitárult. A szemem elkerekedett, és csak összeráncolt homlokkal meredtem az előttem lévő három angyalon. Mielőtt bármit is kinyöghettem volna, apa szólalt meg mellettem.
- Üdvözlöm önöket, Ark Angyalok - hajolt meg. - A visszamenetel miatt jöttek?
- Igen, legfőképpen az őrangyalért. Hol van?
Apa mondott valamit nekik, annyira nem figyeltem mit, majd kimentek az udvarra, én pedig követtem őket, majd leültem a lépcsőre. Elmegy...el fog menni...hát eljött ez a borzalmas nap is, amikor végleg elveszik tőlem. De mit is gondoltam? Hogy majd megengedik, hogy itt maradjon? Tyű, Ah Ri, te aztán extra naív vagy! Mindenképpen mosollyal kell elválnom tőle... Nem engedhetem, hogy gyengének lásson, semmiképpen sem.
És ekkor megérkezett Ő is. Enyhén kifulladva köszöntötte az angyalokat, majd felém nézett, mire rámosolyogtam. Jól csinálod, csak így tovább! Felálltam, így L.Joe is kért pár percet, majd összetalálkoztunk a lépcső alján.
- Elmész...
- Sajnálom. Én maradnék, de... - nézett mélyen a szemembe és megfogta a kezem.
- Tudom és megértem. Te angyal vagy, a tieid között van a helyed. Én megértem...csak... - éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. - Ne haragudj, pedig megígértem magamnak, hogy mosollyal az arcomon engedlek el.
Szomorúan rám nézett, egy pillanattal később elengedte a kezem, a füléhez nyúlt, ahonnan kivette az egyik fülbevalóját és a tenyerembe ejtette. Furcsán néztem a kis bizsura, amit persze angyalom nem állt meg nevetés nélkül.
- Emlék, hogy soha ne felejts el - karolta át a derekam.
- Idióta! Soha nem tudnálak elfelejteni - zártam össze a markomat.
Szinte letámadtam szegényt, olyan lendülettel csókoltam meg. Hosszú, érzelmekkel teli csók volt az, és az utolsó, mielőtt el nem menne. Amikor elváltunk egymástól, homlokunkat egymásénak támasztottuk és úgy kapkodtuk a levegőt tovább.
- Lee Byung-hun! Siessen! - kiáltotta az egyik angyal.
- Menj, nehogy miattam akadjanak ki rád.
- Rendben. Szeretlek - érintette meg az arcom.
- Szeretlek - tettem a kezem kezére és pár másodpercig úgy álltunk, végül az idilli pillanatot én szakítottam meg. - Na menj! - löktem egyet rajta.
Menj már a francba is! Nem akarok előtted összetörni! 
Rám nézett még egy pillanatra, majd hátra sem fordulva ment oda az angyalokhoz. Apa egész idő alatt nézett, így integettem neki, ő is azt tette. Láttam rajta, hogy odajönne hozzám, de nem lehetett, indulniuk kellett, ezért csak ennyire futotta. Gyönyörű látvány volt, hogy az öt angyal kitárja szárnyait és hófehér alakjukban elhagyják az udvarunkat és felszállnak az égbe. Egészen addig néztem őket, ameddig végképp el nem tűntek szemeim elől, s akkor törött el a mécses. A földre rogytam és olyan keserves zokogás tört fel belőlem, hogy nagybátyám azt se tudta, mit kezdjen velem. Az érzés ami a hatalmába kerített, kegyetlenül fájt. Elment és soha többé nem látom viszont, soha... Egyetlen egy mentőkötél volt, amibe kapaszkodhattam. A fülbevalója.
Azóta nem tudok az égre nézni, mert valahányszor felnézek, a szemem megtelik könnyel és Őt látom minden felhő mögött.
Azt mondják, a szerelem fáj...Az én esetemben így is volt, mert a szívemben tátongó űrt nem tudta beteríteni senki és semmi, csakis...az én angyalom...

Ésss befejeztem. Ez lett volna az Angel in My Heart utolsó része. Köszönöm mindenkinek, aki olvasta ezt a ficit. Ez most így sikerült, mert nem akartam happy end-et. Remélem élveztétek olvasni és nem csalódtatok nagyot a végével kapcsolatban. 

Nemsoká elkezdem a Mysterious Eyes ficit is, amit a figyelmetekbe ajánlok~

Ennyi lettem volna. További szép napot~ :3