17.rész - Enemy

Meggyötört tekintettel néztem fel rá. Kezdtem nagyon is besokallni. Kényszerítettem magam, hogy nyugodjak meg és egyenletesen szedjem a levegőt.
- Ennél azért nagyobb lelkesedésre számítottam, vagy esetleg rémületre, de ahogy elnézem, egyiket sem fogom megkapni tőled - sóhajtott lemondóan az úgynevezett nagybátyám.
Összehúztam a szemöldököm és a szavakat kerestem, mit is válaszolhatnék neki. Mégis hogy mondhat ilyet? Kegyetlen... Még mielőtt az arcába vághattam volna, ami már nagyon mardosta a torkomat és kikívánkozott belőlem, L.Joe szólalt meg helyettem.
- Hogy maga mekkora egy szívtelen alak - jegyezte meg epésen.
- Megtisztelsz vele, hogy ilyen szókimondó vagy, de tudd a helyed, fiú!
- Már elnézést, de én vagyok ennek a mondénnak a védelmezője. Akkor szólalok fel, amikor nekem tetszik. Egy bukott csak ne parancsoljon nekem.
Jaj, ne! L.Joe, ezt nem kellett volna. Ne provokáld, te eszetlen! 
Láttam, ahogyan a nagybátyám arcán megrándul egy izom, de attól függetlenül rezzenéstelenül meredt ránk.
- Mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy Ah Ri nem átlagos mondén, hanem egy angyal gyermeke. A bátyámé, és ezért nem érdemli meg az életet.
- Még ő nem érdemli meg az életet... Ennyi erővel maga is köddé válhatna - sziszegte idegesen angyalom.
Úgy éreztem bármikor összeroppanok, nekem ez már tényleg sok volt, túlságosan is, de erőt vettem magamon és L.Joe elé álltam.
- Ah Ri, mégis mi a...
- Shh, most én beszélek - fordultam hozzá erőltetett mosollyal, majd szembenéztem az ellenséggel. - Azért gyűlöl ennyire, mert annak a lánya vagyok, akiért egész végig epekedett? Amiért nem kaphatta meg az anyámat, és látta, hogy apával mennyire boldogok? 
- Milyen eszes lány lett belőled, és bátorságból sincs hiány - lépett hozzám közelebb.
Mély levegőt vettem, felkészültem, hogy farkasszemet nézzek vele közelebbről, viszont L.Joe nem hagyta ezt annyiban. Elém állt. Próbáltam eltolni, de olyan ideges tekintetet kaptam válaszul, hogy jobbnak láttam csendben maradni. A farzsebébe nyúlt, majd a többibe és dühösen ciccegett, miközben a csuklyás igen jót derült rajta.
- Mégis mit keresel olyan nagy lendülettel, fiam?
- Semmi köze hozzá!
- Csak nem ezt? - mutatott fel egy síp szerű tárgyat.
- Hogy...
- Hogy került hozzám? Nagyon egyszerűen. Hyuk alapos munkát végzett, így ma mikor megtámadott, szépen elcsente, mert érezte, hogy veszélyes. És milyen jól érezte - nevetett fel, majd Hyuk-hoz fordult. - Rád bízom Ah Ri-t, neked túl nagy falat lenne ez a kis angyalka.
L.Joe-ra néztem, akinek már kezdett kékülni a szeme színe, én pedig hátráltam egy lépést, viszont az sem segített rajtam. Egy pillanat alatt történt az egész. Egy érintéssel a vállán, L.Joe eszméletlenül rogyott össze. Oda akartam szaladni hozzá, de a lendülettel együtt elkapott a Hyuk nevezetű bukott is.
- Jó pihenést, hercegnő. 
Egy erős ütést éreztem a halántékomnál, azután pedig minden elsötétedett.
Enyhe fejfájással tértem magamhoz. A szemem még nem tudtam kinyitni, de éreztem, hogy a földön fekszem. Nehézkesen kinyitottam a szemem és a döbbenettől pislogtam még egy párat, hogy az tényleg a valóság-e. Sajnos az volt. Fáklyák voltak a falra szögezve és mintha egy barlang féleségben feküdtem volna. Rémülten felkeltem, már amennyire a lábamon és a kezemen lévő láncok engedték. Próbáltam valahogyan kiszabadítani a kezem, vagy esetleg a lábam, de próbálhattam, reménytelen volt. Lemondóan letettem arról a gondolatról, hogy megszököm és a szemközti falra emeltem a tekintetem. A látvány lesújtott. A szám tátva maradt, a levegő mintha a torkomban akadt volna, a szívem egyre hevesebben vert, szemeim könnybe lábadtak. L.Joe. Ő volt a falhoz szögezve, mindig hófehér ruhája néhol vörösen tűnt ki. A vére. Ekkor törött el a mécses. A látomás...már megint...neee!!!!
- L.Joe - zokogtam.
A feje megmozdult, rám nézett. Szeméből a fájdalom és a kétségbeesés volt látható, ettől még jobban zokogni kezdtem. Félmosolyra húzta a száját, majd megszólalt.
- Ne sírj. Minden rendben lesz - hangjából sütött, hogy elég sok erejébe telik még ezt a pár szót is kinyögni.
- Sa-sajnálom. De mit csináltak veled? - szorítottam meg a láncot a csuklóm körül.
- Megkínoztak...
És itt azt hiszem sokkot kaphattam, mert még a könnyeim is elapadtak és csak üveges szemekkel meredtem magam elé.
- Ah Ri... - köhögött egyet. - Jegyezd meg. Bármi is történik velem, tudd, hogy én mindig szeretni foglak.
Felkaptam a fejem, mire újra elkapott a sírás.
- Én is szeretni foglak, mindig!
- Heh, ezt jó hallani - kacagott fájdalmasan. - És akkor most...
Erősen koncentrálni kezdett, majd tekintetét levette rólam és a láncaimra vezette. Abban a pillanatban lepattantak a láncok a kezemről és a lábamról. Értetlenül néztem L.Joe-ra, aki egyre jobban ejtette le a fejét, majd véglegesen elvesztette az eszméletét.
Eszeveszett gyorsasággal mentem oda hozzá és próbáltam felébreszteni, de hiába, nem reagált semmire. Hangokra lettem figyelmes, amik egyre közelebb szóltak. Visszasiettem az eredeti helyemre, majd a kezeimre meg a lábamra csavartam a láncokat, persze úgy, hogy bármelyik pillanatban ki tudok szabadulni, de kellett a látszat. Pont amikor készen lettem, megjelent a nagybátyám Hyuk társaságában.
- Lám-lám. Felébredt a kis hercegnő - szólalt meg először a segéd. - Látom a herceg még mindig eszméletlen a kis kínzás után.
- Rohadék. Menj a fenébe!
- Mit merészeltél mondani?!
- Na de fiatalok. Én is itt vagyok, ha nem vettétek volna észre - szólt közbe a főnök.
- Elnézését kérem - mondta bűnbánóan, de szemét le nem vette rólam.
- Élvezi, hogy ezt teszi velünk? - szinte köptem a szavakat.
- Hadd gondolkodjam...Igen, azt hiszem.
- Jézusom, hogy lehet ilyen kegyetlen? - ocsúdtam fel.
- Kedveském, bukott angyal vagyok. Ez már meg se kottyan - hajolt le hozzám.
- Jó, hogy engem meg akar ölni, de...de az őrangyalomat minek kellett megkínozza?!!
- Mert így elgyengült és nem tud közbeavatkozni a dolgokba - vigyorgott alattomosan.
- El sem hiszem, hogy maga a nagybátyám. A hátam közepére sem kívánom magát senkinek.
- Köszönöm a bókot - biccentett és láttam rajta, hogy jót szórakozik rajtam.
- Szórakoztatónak talál? Miért nem öl már meg? Az a célja, vagy nem? - keltem ki teljesen magamból.
- Ne olyan sietősen. Még el szeretnék beszélgetni veled, hiszen mégis csak a vérem vagy. Annyi kedvesség van bennem, hogy nem öllek meg azonnal.
- Ez tényleg sokkal jobb - ironizáltam.
Hm...vajon még most is nála van a síp? Kíváncsi vagyok mire való... Kiderítjük.
- Beszélgetni akar. Hát legyen. Akkor ha már elkobozta angyalom sípját, vagy mi a csudáját, elmondaná mégis mire való?
- Minek akarod azt tudni? - vette elő a kis tárgyat.
Jesszus, hogy lehet ilyen ostoba?
- Hogy okosan halljak meg...Nem mindegy? Úgyis meghalok, szóval ezt a kis szívességet igazán megtehetné nekem.
- Ha ez téged örömmel tölt el, hát legyen. Ez a síp arra való, hogyha egy angyali személy belefúj, segítséget kaphat angyal társaitól.
- Hm...milyen hasznos kis tárgy - vettem szemügyre.
- Ugye? Nekem is volt ilyenem, amit még a bátyámtól kaptam, de már rég összetörtem, körülbelül az akkor lehetett, amikor te megszülettél.
- Hát igazán köszönöm, hogy megosztotta mindezt velem.
Egy hirtelen mozdulattal lelöktem a láncokat a kezemről, kikaptam a kezéből a sípot, majd belefújtam egy hatalmasat.
- Mégis hogy szabadultál ki? - állt fel a nagybátyám, majd kiverte a kezemből a sípot. 
- Majd pont meg is fogom mondani - ugrottam talpra. - Nemsoká jön úgyis a segítség.
- Hahh - kacagott fel. - Addigra már nem fogsz élni. Ezzel a húzással nagyon felmérgesítettél - kapta el a csuklómat.
Elővett valahonnan egy tőr félét és már éppen lecsapott volna, ám egy szikla darab csapódott a kezének, minek következtében kiesett a tőr a kezéből. Mindketten a támadó/megmentő irányába néztünk. L.Joe állt ott, sikeresen kiszabadulva, igaz, még tiszta véresen, de eszméleténél volt, aminek nagyon megörültem.
- Azonnal engedje el! - kiáltott.
- És ha nem, mit teszel egymagad? - gúnyos mosollyal az arcán belekapott hajzuhatagomba, majd erősen meghúzta azt.
- Ki mondta, hogy egyedül vagyok? - nézett félig a háta mögé.
Egy sereg angyal sorakozott a hátánál, majd az egyikük L.Joe mellé lépett, szemei szikrákat szórtak. A bukott elengedett, majd hátrálni kezdett. 
- Bátyám - suttogta elhaló hangon a bukott, mire elállt a lélegzetem.
Az nem lehet, hogy...ő...ő az én...apám?