Chapter 7.

Megállapodás

Szörnyen festettem. Ez volt az első reakcióm korán reggel, amikor volt szerencsém találkozni tükörképemmel a fürdőszobában. A hajam az égnek állt, szemeim karikásak és az a ruha díszelgett rajtam, amit azelőtt nap hordtam. Remek. Ettől a látványtól is megkímélhettem volna magam...

Hogy mihamarabb készen legyek, nagyon gyorsra fogtam a reggeli készülődést, ami tőlem kissé meglepő, mert tudni illik, én nem voltam az a fajta lány, aki egyhamar szabadul a tükör elől. Viszont az a nap más volt. Minél előbb le akartam lépni otthonról, és azt hiszem meg lehetett érteni a szándékomat. Valahogy nem volt humorom találkozni az ősökkel és a viselkedésemet magyarázni. Túlságosan is hosszú lett volna, meg a szüleim amúgy se fáradtak volna végighallgatni, hanem inkább jó alaposan leteremtenek és jöhet a hegyi beszéd.

De bármennyire is el akartam kerülni a találkozást velük, hát pechemre, nem sikerült, vagyis anyával nem, ugyanis az ajtóm előtt állt karba tett kezekkel. Köszönés és mellébeszélés nélkül vágott a közepébe.

- Várom a magyarázatodat a tegnap esti hallatlan viselkedésedért - dobolt mutató ujjával karján.

- Hahh - sóhajtottam. - Jól van. Egyszerűen felháborító volt az, hogy helyettem akartok dönteni, és persze engem meg sem kérdeztek, hogy én éppenséggel mit is akarok. Ezért borultam kissé ki a vacsora alatt - rövidítettem le a mondandómat. - Adam-et pedig utálom - tettem még hozzá, hogy értse már meg egyszer s mindenkorra.

- Tudom. Azt este elég érthetően kifejezed magad.

- Örülök, hogy sikeres volt a kis monológom.

- Rettentően. Ha már Adam-nél tartunk. Ma este össze jövetelt szervezünk, ahová meghívunk nagyon sok tehetős embert és arra gondoltunk apáddal, hogy bocsánat kérés képen Adam kíséretében jelennél meg.
Fúúúú, a falaknak dumálok, baszki???
- Anya...éppen most mondtam, hogy ki nem állhatom a srácot és erre még arra kérnél jelenjek meg vele a party-n. Kezdem komolyan azt hinni, hogy ebben a házban senkit sem érdekel ÉN mit akarok - mondtam felháborodottan.
- Megértelek, de...
- Aha, na persze. Hogyan is érthetnéd te meg mi folyik most bennem, mennyire is elegem van már mindenből. Egy normális életet szeretnék élni, szabályok és parancsok nélkül. A magam ura akarok lenni! Hát ennyire nehéz ezt felfogni?
Anyát valósággal ledöbbentettem, de olyan jól esett mindezt a szemébe mondani kertelés nélkül. Fáradtan felsóhajtott és láttam, hogy az elmondottakon rágódik, na meg a válaszon.
- Rendben. Legyen ahogy akarod. Nem kell Adam-el mutatkoznod, viszont akkor is kell egy fiú melléd. 
- Ebben az ügyben majd én rendezkedek. Köszönöm, hogy végül is meghallgattál.
- Jól van. Most már mehetsz, nehogy elkéss - küldött utamra, én pedig egy percig sem haboztam.
Friss levegő~~ Ez volt az első gondolatom, mikor az egyetem elé értem és kiszálltam a kocsiból. Szinte szaladtam befelé az épületbe, persze csak az után, hogy elköszöntem a sofőr ahjussi-tól.  Ahogy a kihalt folyosón sétáltam, mintha fejbe csaptak volna, úgy hasított a fejembe a megállapodás, amit anyával kötöttünk. Kellett magam mellé találjak egy srácot sürgősen. Egyszerűen szólva,bepánikoltam. Először Jake jutott eszembe, de szegényt nem hívhattam el New York-ból, csak azért, mert meggondolatlanul cselekedtem. Pedig igazán szerettem volna látni, viszont nem lenne az összejövetelen szívesen látott vendég. Jake kizárva...Egyetlen fiú maradt még, akit ismerek...ó, shit!!!
- Jun! - ért mellém Lysh. - Már egy jó ideje ismételgetem a neved, de te hátra sem méltatsz fordulni.
- Neked is szia, Lysh. Bocs, csak nagy dilemmába vagyok.
- Igen? Mégpedig?
És elmeséltem neki mindent. A vacsorát Adam szüleivel, a kiborulásom, JR-rel töltött estét, a megállapodást omma-val. Elképedt arccal hallgatta végig és szegényem nem győzött pislogni.
- Na azt már nem! - ellenkezett az ötletem hallatán.
- De nincs senki más, akit megkérhetnék rajta kívül.
- Jó, de pont JR-t? Azt az asshole-t?
- Nem is annyira gané, mint amilyennek mutatja magát - mondtam halkabban.
- Oké, én komolyan nem értelek. Az az egy este még nem változtat semmin.
- Tudom, de valahogy kezdek másképp gondolni rá.
- Jun...ugye nem...?
- Mi?? Nem, dehogy! - ráztam meg a fejem. - Csak megkérem, hogy jöjjön el velem és kész. Nem annyira nagy ügy. Max visszautasítja.
- Rendben. Viszont ha lehet ne nagyon engedd közel magadhoz, nem tetszik nekem.
- Kösz a jó tanácsot. Elbírok vele.
Tuti biztos vagyok én ebben? Aish!
Ekkor berezgett a telefonom, pontosan tudtam kitől kaptam üzenetet. Amikor megnyitottam, fejcsóválva meredtem a képernyőre.
- Istenem! Hogy lehet valaki ennyire idióta? - tettem fel a költői kérdést.
- JR? - kérdezte Lysh, rá sem nézve a készülékre.
- Yeah.
- Na és most mi a rövidsége? 
- Ez a gyökér nem hozott magával elég pénzt és arra kér, hogy majd vegyek neki valami kaját.
- Rabszolga hajcsár - sziszegte.
- Ja, hogy essen hanyatt, de ez benne van a fogadásba, szóval megteheti. 
Még elég időnk volt rá, hogy kisuhanjunk az egyik közeli kis boltba, ahol vettünk valami ételt és már spuriztunk is vissza, mert nem szerettünk volna lekésni az első óráról. A kaját a táskám mélyére dugtam, majd bementünk a terembe. Az óra kegyetlenül unalmas volt, főleg úgy, hogy 2 kicseszett órát kellett ott ülni mozdulatlanul, mert ha a tanár meglátta, hogy egy kicsit is elfordítod a fejed és nem rá figyelsz, képes volt kiküldeni óráról. Bolond egy tanár volt, azt meg kell hagyni.
Zsibbadásig ültem a fenekem, de túléltük az órát. És jöhetett a szünet. Lysh-t magára hagytam, amikor megkaptam az SMS-t a kis drágától, majd a megbeszélt hely felé vettem az irányt.Hatalmas lélegzett vettem, hogy valamelyest lenyugodjak. Nem tagadhattam, igazán izgultam a JR-el való találkozás miatt, na meg persze azért, hogy megkérdezzem tőle az estét.
Az egyetem parkjában lévő egyik padon ücsörgött, egy nagy fa árnyékában. Nagyot nyeltem, majd eléálltam és a kezébe nyomtam a vett ennivalót.
- Kösz. Azt hittem éhen fogok halni ma.
- Enyhén feledékeny vagy, nem gondolod? - álltam még mindig előtte.
- Hm, lehet benne valami.
Félmosolyra húztam a szám, s néztem, ahogy az előttem ülő srác kibontja a csomagolást és érdeklődve nézi az ételt.
- JR... - szólaltam meg.
- Tessék? - nézett fel rám, már amennyire a szemébe hulló fekete haja engedte.
- Nem szívesen kérek tőled ilyet, de nem szeretnék Adam mellett dekkolni egész este, mert anyáék összejövetelt szerveznek és nekem kísérővel kéne megjelennem. Szóval lenne kedved...vagyis megtennéd, hogy elkísérsz? - mondtam el egy szuszra az egészet, úgy, hogy szívem a torkomban dobogott. 
Kivácsian néztem JR-re, aki csak gondolkodó tekintettel rágcsálta a kajáját. 
Nem fog belemenni...
- Oké. Miért is ne - röhögött fel.
- Ko-komolyan megtennéd?
- Ja, márha megkértél, meg amúgy is megismerném a szüleidet, meg azt az Adam gyereket.
-Klassz. Igazán hálás vagyok - könnyebbültem meg.
-Várjunk csak...Akkor most öltönyt kell felvennem? 
- Egy kicsit mély a kút - nevettem fel. - Igen, azt.
- Bakker...
Továbbra is csak nevetni tudtam rajta. Az a pofa amit vágott...mindent megért. Még elmondtam neki hányra kell nálunk legyen, majd visszamentem Lysh-hez.
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy belement - mondta, miután elmeséltem neki a beszélgetést.
- Én sem...Azt hittem nehezebb lesz rávennem, de elég könnyen ment.
Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy tudtam találni magamnak kísérőt. Tök feldobott voltam egész nap, még akkor is, amikor hazaértem. Nem volt senki sem otthon, anyáék már elmentek, így egyedül várhattam ki az órát, amikor is JR értem jön. 
Az idő villámgyorsan eltelt és már azon kaptam magam, hogy nem tudok a ruháim közül választani. Végül az anyától kapott ruhámat vettem ki a szekrényből. Egy hozzá illő magassarkút, táskát és sminket választottam, a hajamat pedig alaposan kifésültem, majd hagytam, hogy lágyan omoljon le a vállamon. Abban a pillanatban csengettek. Turbó meghajtással szaladtam le a lépcsőn, igaz majdnem kitörtem a bokám, de sikerült leérnem s ajtót nyitnom. Az állam a földet súrolta, ahogy megláttam a falnak támaszkodó, öltönyös JR-t. Elállt a lélegzetem, olyan handsome and cool volt.
- Szép vagy - nézett végig rajtam, nekem pedig rákvörös lett a fejem.
- Kösz...
- Akkor indulhatunk? - nyújtotta felém a kezét.
- Igen - fogadtam el a felajánlott kezet, amit egészen az autóig szorosan fogtam.

19.rész - My Angel (Vége)

~ L.Joe szemszög ~

Amikor végre hazaértünk, Ah Ri földi nagybátyját felébresztettük, majd elmeséltünk neki mindent. Megkönnyebbült valamelyest, mikor látta, hogy Ah Ri-nak nincs komolyabb baja. Addig észre sem vette a mellettem álló angyalt, aki egész jelenetet mosolyogva nézte végig, ugyanúgy ahogy én is. Szóba elegyedtek és jött a szokásos "Milyen régen nem találkoztunk" szöveg, mire leplezni próbáltam vigyorom, de Ah Ri túl szemfüles volt, szóval nem kerülte el a figyelmét reakcióm, végül csak kuncogott egyet. 
Mindezek után lementünk a nappaliba, mert az a hely sokkal alkalmasabb volt a beszélgetésre. Mindenki helyet foglalt a nagy kanapén, kivéve engem, aki hatalmas sóhajjal néztem az előttem ülő lányra.
- L.Joe? - nézett rám védencem.
- Most jutott eszembe, hogy van egy kis elintéznivalóm...úgyhogy én most megyek is - indultam el az ajtó felé, miközben elkaptam Ah Ri apja tekintetét, amire csak észrevétlenül bólintottam egyet.
- Ne maradj sokáig! - kiáltott még utánam szerelmem.
- Meglesz - jelent meg egy halvány mosoly az arcomon, és azzal kiléptem a lakásból.
Kitártam szárnyaimat, majd abba az irányba repültem, amerre a célom volt. Keserű érzés kerített hatalmába. Tudtam, hogy miért nézett úgy rám az angyal, tisztában voltam vele, de nem akartam elhinni, hogy olyan hamar eltelt az idő. Hiszen még csak nemrég találkoztunk és máris... Borzalmasan nehéz lesz ez. Nemcsak nekem, de Ah Ri-nak is. Viszont nem mondhatok ellent a fejeseknek. Tisztán megmondták, hogy amint befejeztem a küldetést... el kell hagynom a Földet és vele együtt őt is. Nem tudom, bele fogok egyszer is nyugodni ebbe, pedig nincs más választásom. És a legrosszabb az egészbe, hogy Ő nem jöhet velem...
Abban a pillanatban minden emlékem, azok a napok, órák, percek amiket Vele töltöttem, felelevenedtek előttem. Hát ez az utolsó nap, utolsó lehetőség. Legalább megteszem, amit halálom után nem tudtam. Leszálltam az ismerős épület előtt, aminek következtében nosztalgikus érzésem támadt. Magabiztosan lépkedtem a hosszú folyosón, hiszen senki nem látott, ugyanakkor meg sokat jártam ott, mikor még éltem. Megtorpantam egy ajtó előtt, ami résnyire volt nyitva, ezért benéztem rajta. Azonnal felismertem a bent szétterült személyeket, így hatalmas vigyor jelent meg az arcomon. A ruhámat egy szempillantás alatt átváltottam valami normálisra és láthatóvá tettem magam.
Ahogy beléptem a terembe, késztetést éreztem arra, hogy a kapucnit a fejemen lejjebb húzzam, mert minden szem rám szegeződött.
- Kihez van szerencsénk? - állt fel a vezető és elém lépett.
Nem feleltem, csak néztem őt, amire a többiek is odacsődültek s vizslatni kezdtek.
- Megnémultál?
Gondoltam hadd okozzak már egy kis meglepetést, levettem a fejemről a kapucnit. Azt hiszem mondanom sem kell, mindenki úgy nézett rám, mint akik szellemet láttak. Hát, annyira azért nem tévedtek.
- Cső srácok! Rég nem jártam már erre - mondtam tök lazán, mintha az lett volna a legtermészetesebb dolog.
- Skacok, azt hiszem túl sok volt a mai edzés, már hallucinálok is - meredt rám C.A.P .
- L.Joe hyung? - férkőzött egy lépéssel közelebb Ricky.
- Ja, személyesen.
Na igen, ennyi kellet. A Teen Top minden tagja rám ugrott és úgy öleltek, hogy azt hittem képes vagyok megfulladni, de ez csak merő ábránd, nem tudtam meghalni, már nem.
- Dehát te maghaltál...vagy most mi van?
- Meghaltam, és még mindig halott vagyok, csak egy kicsit másképp, mint ahogy azt ti képzelitek.
- Oké, én összezavarodtam. Ha meghaltál, mégis hogy lehetsz itt? - kérdezte teljesen ledöbbenve Niel.
- Ne keressetek miérteket, mert nem mondhatok semmit. Csak azért jöttem, hogy búcsút vegyek tőletek, hiszen olyan hirtelen eltávoztam. Szóval ég veletek! Jó volt utoljára még találkozni. Ja, és kösz a virágot - nevettem fel, majd egy csettintéssel láthatatlan lettem.
Olyan halál komoly és egyben meglepett arcot vágtak, hogy csak szomorúan mosolyogtam rájuk, majd elhagytam a próbatermet és vele az épületet is, mert éreztem, hogy nem bírom tovább. Nagy levegőt vettem, majd újra felrepültem. Még egy ember... Egész magasra repültem, hogy mindent beláthassak, mert már eléggé elfelejtettem merre is lakott Min Ah. Amikor felfedeztem az ismerős környéket, ki is szúrtam a házat ahol lakott.
Nem nagyon zavartattam magam a falak miatt, simán átsiklottam rajtuk és már éppen meg akartam keresni volt barátnőmet, amikor megpillantottam az ebédlőben lévő asztalon, kezeire hajtott fejjel aludt. Mellette Nina is példát vett gazdájáról és ő is szundikált. Félmosolyra kanyarítottam a szám, majd körülnéztem. Semmi sem változott azóta, amióta utoljára voltam ott. Újra láthatóvá tettem magam, majd egy gyengéd mozdulattal megsimítottam a haját.
- Min Ah...Próbáld meg túltenni magad rajtam, hisz már soha nem jövök vissza és te sem azt érdemled, hogy gyötörd magad miattam. Élj az emlékemmel és légy boldog. Azt kívánom, hogy találj egy hozzád megfelelő srácot, aki majd vigyáz rád helyettem is, mert nekem másra kell most vigyáznom odafentről, akit nagyon szeretek. Szerettelek, ezt soha ne feledd, de Ő sokat jelent nekem, kimondhatatlanul. Remélem megérted mindezt és végleg elengedsz. Ég veled!
Tettem róla, hogy ezt mind hallhassa álmában és nagyon reméltem, elfogadja mindazt amit mondtam. Azzal kirepültem a házból és meg sem álltam egészen hazáig, ahol Ah Ri-val kellett szembenéznem.

~ Ah Ri szemszög ~

Míg L.Joe elvolt menve otthonról, sokat beszélgettünk az apámmal és nagybátyámmal. Legfőképpen anyáról társalogtunk. Viszont egy idő után olyan rossz érzésem volt. Rettegtem valamitől, ami már egy jó ideje nagyon zavart. Ekkor viszont megszólalt a csengő. Rutinosan felpattantam a kanapéról, de meglepetésemre szülőm is jött velem és a nagybátyám is. Vállat vontam, majd az ajtóhoz érve lenyomtam a kilincset, így az kitárult. A szemem elkerekedett, és csak összeráncolt homlokkal meredtem az előttem lévő három angyalon. Mielőtt bármit is kinyöghettem volna, apa szólalt meg mellettem.
- Üdvözlöm önöket, Ark Angyalok - hajolt meg. - A visszamenetel miatt jöttek?
- Igen, legfőképpen az őrangyalért. Hol van?
Apa mondott valamit nekik, annyira nem figyeltem mit, majd kimentek az udvarra, én pedig követtem őket, majd leültem a lépcsőre. Elmegy...el fog menni...hát eljött ez a borzalmas nap is, amikor végleg elveszik tőlem. De mit is gondoltam? Hogy majd megengedik, hogy itt maradjon? Tyű, Ah Ri, te aztán extra naív vagy! Mindenképpen mosollyal kell elválnom tőle... Nem engedhetem, hogy gyengének lásson, semmiképpen sem.
És ekkor megérkezett Ő is. Enyhén kifulladva köszöntötte az angyalokat, majd felém nézett, mire rámosolyogtam. Jól csinálod, csak így tovább! Felálltam, így L.Joe is kért pár percet, majd összetalálkoztunk a lépcső alján.
- Elmész...
- Sajnálom. Én maradnék, de... - nézett mélyen a szemembe és megfogta a kezem.
- Tudom és megértem. Te angyal vagy, a tieid között van a helyed. Én megértem...csak... - éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. - Ne haragudj, pedig megígértem magamnak, hogy mosollyal az arcomon engedlek el.
Szomorúan rám nézett, egy pillanattal később elengedte a kezem, a füléhez nyúlt, ahonnan kivette az egyik fülbevalóját és a tenyerembe ejtette. Furcsán néztem a kis bizsura, amit persze angyalom nem állt meg nevetés nélkül.
- Emlék, hogy soha ne felejts el - karolta át a derekam.
- Idióta! Soha nem tudnálak elfelejteni - zártam össze a markomat.
Szinte letámadtam szegényt, olyan lendülettel csókoltam meg. Hosszú, érzelmekkel teli csók volt az, és az utolsó, mielőtt el nem menne. Amikor elváltunk egymástól, homlokunkat egymásénak támasztottuk és úgy kapkodtuk a levegőt tovább.
- Lee Byung-hun! Siessen! - kiáltotta az egyik angyal.
- Menj, nehogy miattam akadjanak ki rád.
- Rendben. Szeretlek - érintette meg az arcom.
- Szeretlek - tettem a kezem kezére és pár másodpercig úgy álltunk, végül az idilli pillanatot én szakítottam meg. - Na menj! - löktem egyet rajta.
Menj már a francba is! Nem akarok előtted összetörni! 
Rám nézett még egy pillanatra, majd hátra sem fordulva ment oda az angyalokhoz. Apa egész idő alatt nézett, így integettem neki, ő is azt tette. Láttam rajta, hogy odajönne hozzám, de nem lehetett, indulniuk kellett, ezért csak ennyire futotta. Gyönyörű látvány volt, hogy az öt angyal kitárja szárnyait és hófehér alakjukban elhagyják az udvarunkat és felszállnak az égbe. Egészen addig néztem őket, ameddig végképp el nem tűntek szemeim elől, s akkor törött el a mécses. A földre rogytam és olyan keserves zokogás tört fel belőlem, hogy nagybátyám azt se tudta, mit kezdjen velem. Az érzés ami a hatalmába kerített, kegyetlenül fájt. Elment és soha többé nem látom viszont, soha... Egyetlen egy mentőkötél volt, amibe kapaszkodhattam. A fülbevalója.
Azóta nem tudok az égre nézni, mert valahányszor felnézek, a szemem megtelik könnyel és Őt látom minden felhő mögött.
Azt mondják, a szerelem fáj...Az én esetemben így is volt, mert a szívemben tátongó űrt nem tudta beteríteni senki és semmi, csakis...az én angyalom...

Ésss befejeztem. Ez lett volna az Angel in My Heart utolsó része. Köszönöm mindenkinek, aki olvasta ezt a ficit. Ez most így sikerült, mert nem akartam happy end-et. Remélem élveztétek olvasni és nem csalódtatok nagyot a végével kapcsolatban. 

Nemsoká elkezdem a Mysterious Eyes ficit is, amit a figyelmetekbe ajánlok~

Ennyi lettem volna. További szép napot~ :3

18.rész - Last fight

Tátott szájjal meredtem az előttem lévő angyal csapatra, az élén angyalommal és az apámmal. Hirtelen elsuhant mellettem két angyal, olyan szelet csapva maguk után, hogy még megborzongtam, azzal a céllal, hogy lefogják nagybátyámat, aki a háttérből figyelte az eseményeket, és egész végig farkasszemet nézett az élen álló angyallal. Az egyik pillanatban viszont apa levette tekintetét a bukottról, majd rám nézett, szemében a düh megenyhült és felcserélődött egy meleg pillantásra. 
Léptem egyet előre, mire ő is ezt tette, viszont apa nem állt meg egy lépésnél, hanem egészen közel jött hozzám, és megállt pontosan előttem. Kinyújtotta a kezét, majd megsimogatta a fejem.
- Hogy te mennyire tagadhatatlanul is hasonlítasz anyádra - mosolygott rám.
- Apa?
- Az volnék.
Olyan öröm töltötte el az egész testemet, ami egész egyszerűen leírhatatlan. Az angyal nyakába ugrottam, szorosan öleltem, mire ő is ugyan ezt tette. Még megkönnyeztem, annyira boldog voltam, hiszen láthattam az igazi apámat.
- El sem hiszed, hogy vártam már ezt a találkozást. Végre megismerhettem az igazi apám! - engedtem el.
- Mindig figyeltelek odafentről, ahogyan felcseperedsz. Annyira sajnálom, hogy nem lehettem veled, pedig elhiheted gyermekem, szerettem volna.
- Tudom, de ez ellen nem sokat tehetünk, hiszen te angyal vagy.
- Te pedig az én lányom, ami egy ledagadhatatlan tény.
Elmosolyodtam, ennek következtében egy könnycsepp legördült az arcomon, amit az akkor mellénk érkező L.Joe le is törölt. Felé fordultam és megkönnyebbülten konstatáltam, hogy semmi baja, jól van.
- Örülök, hogy jól vagy - húzott magához, én pedig a mellkasába fúrtam arcomat.
- Hát még én, azt hittem elveszítettelek. Nagyon megijedtem.
- Sajnálom. Te adtál nekem erőt, hogy gyorsan meggyógyuljak. 
- Hízelgő - vigyorogtam.
- És nagyon ügyesen kicselezted a nagybátyád, le a kalappal - puszilt bele a hajamba.
- Van itt ész, csak egy kicsit használni is kell néha - kuncogtam.
Egy jóízű nevetést kaptam válaszul, majd elengedett. Újra apához fordultam, aki egész végig mosollyal az arcán nézett minket, viszont pár pillanattal később elfordult tőlünk, arca elkomorodott, ahogy a testvérére nézett. Komótosra fogva a lépteit, odasétált a bukotthoz.
- Öcsém. Megbocsájthatatlan amit tettél és amit tenni akartál - sziszegte, viszont abban a halálos csendben nagyon jól hallottunk mindent.
- És most mit vársz tőlem? Hogy esedezve könyörgök az életemért? - kérdezte ironikusan.
- Eszembe sem jutott.
- Akkor minek jöttél?
- Az Istenre, nem nyilvánvaló? Nem akartam tétlenül végignézni, hogyan végzel a lányommal, ahogyan a szívemnek kedves nővel is végeztél.
- Pedig megérdemelné - vigyorgott rám gonoszul, mire összerezzentem.
- Csak mert az én lányom? Ennyire gyűlölsz, öcsém?
- Kimondhatatlanul. Elvetted tőlem azt a nőt, akit én is szerettem. Én meg ezt nem fogom sosem megbocsájtani neked.
- Sosem mondtad, hogy te is szeretted, nekem honnan kellett volna tudnom?
- Ami volt, elmúlt, foglalkozzunk a jelennel - biccentett egyet a fejével csatlósa felé.
Hyuk felé fordultam, velem együtt pedig L.Joe is, és már csak azt láttuk, hogy a bukott kiszabadítja magát fogva tartói szorításából és belefúj egy ugyanolyan sípba, ami nekem is a birtokomba volt. Tudtam, hogy a társait hívja. Több angyal ezúttal sikeresen lefogta, mire felnéztem angyalomra, aki bosszúsan méregette a Hyuk nevezetű csatlóst.
- Jön az erősítés. Ennek harc szaga van - suttogta, majd erősebben megszorította a kezem.
Kb. 30 másodperc sem kellett hozzá, és egy csomó bukott angyal jelent meg. 
- Harcolni akarsz, testvérem? - kérdezte apa, hangja enyhén megremegett a felgyülemlett dühtől.
- Ha másképp nem szerezhetjük meg a fruskát, akkor mindenképpen.
Apa egy pillanat erejéig hátra fordult és egy biztató mosolyt küldött felém.
- Rendben, akkor ha ez a kívánságod, legyen. Harcolunk - intézte a szavakat öccsének, majd az angyalokhoz fordult, akik fogva tartották. - Eresszétek el.
Engedelmesen levették róla a kezüket, de már támadó pozícióba is álltak, mert már egy csomó bukott közeledett feléjük.
És ekkor elszabadult a pokol. Mindenütt harcoló angyalok lehetett látni, eléggé rémisztő látvány volt, amiben még sohasem volt részem. L.Joe is belekeveredett a harcba, mert ő mindenáron engem védett. Csak úgy kapkodtam a fejem, hogy megtaláljam szememmel apámat. A nagybátyámmal harcolt éppen, és úgy nézett ki, győzésre állt, ami annyit jelentett, hogyha a vezér elbukik, a többi bukott sem fog tovább harcolni, így én csak szurkolhattam neki angyalom árnyékából, mert nagyon sokan próbáltak megkaparintani, mire apa elkiáltotta magát, hogy L.Joe vigyen ki innen. Amikor az utolsó közeledő ellenséget is legyűrte, engedelmesen megfogta a kezem, utat vágva magunknak, átrohantunk a tömegen, egyenesen ki az ajtón.
Akkor már nem úgy tűnt, mintha egy barlangba lettünk volna, hanem egy rendes házba, mert egy hosszú folyosón futottunk, egészen addig, amíg meg nem pillantottunk egy nagy ajtót, amit megpróbáltam kinyitni, de nem sikerült, ezért L.Joe erejére bíztam a dolgot, akinek könnyedén kinyílt.
- Innen egyedül kell tovább menned, én visszamegyek, segítek apádnak.
- Rendben - bólintottam.
- Amint tudok, utánad megyek.
- De honnan tudod majd, hogy hol vagyok?
- A síp. Fújj majd bele, amint valami ismerős környékre kerültél - nézett végig a tájon.
Egy hegy félén voltunk, ami alatt terjeszkedett el a város. Visszanéztem L.Joe-ra, majd váltottunk egy gyors csókot és elindultam, ő pedig visszasietett.
Nem mondom, párszor sikerült elesnem, meg pár sérülést szereznem, de végül leértem és fejvesztve szaladtam, ahogyan csak a lábam bírta. Azt hittem, sosem érek már a városba. Enyhén szólva elfáradtam, túlontúl is sok volt ez nekem. Kifulladva ballagtam az utcákon, mire megpillantottam egy ismerős parkot, így tudtam, nem messze volt már a házunk, de a lábaim nem bírták tovább a strapát, kénytelen voltam leülni az egyik padra. Kifújtam magam, és megpróbáltam egyenletesen szedni a levegőt. Ahogy végignéztem magamon, egy fintor jelent meg az arcomon. Ruháim szakadtak voltak, lábamon és kezeimen rengeteg seb volt, majdnem mindegyikből ömlött a vér, és mit ne mondhatnék, irtózatosan fájtak is. Arcomat tenyerembe temettem és úgy ültem tovább, arra várva, hogy végre lenyugodjak. Ez viszont nem ment olyan könnyen, mert amikor lehunytam a szemem, azon nyomban a elém tárult az akkor látott harc minden mozzanata, apám, ahogyan éppen az öccsét teríti le a földre, és L.Joe, aki egész végig azon volt, hogy nekem ne essen bántódásom. Ekkor eszembe jutott mit mondott, hogy ha ismerős a környék, fújjak bele a sípba. Előszedtem a zsebemből, amit még akkor csúsztattam bele, mikor senki sem látta, majd hatalmasat fújtam bele. 
Amikor leeresztettem a kezem, felnéztem az égre, ami kezdett világosodni, vagyis nemsoká eljött a reggel. 
- L.Joe... Épen gyere vissza. Mit csinálok, ha valami bajod esik újból? Azt nem bírnám ki. Te vagy a mindenem, szóval gyorsan gyere vissza - suttogtam magamba.
Valaki megkocogtatta a vállam, amire ledermedtem. Lassan megfordítottam a fejem, mire a sok helyen megsebesült angyalommal találtam szembe magam. Pocsékul nézett ki, de a lényeg az volt, hogy visszajött. Könnyek szöktek a szemembe, majd a nyakába ugrottam.
- Áúcs - nevetett fel.
- Jaj, ne haragudj, de annyira örülök, hogy itt vagy!
- Ugyan - ölelt ő is szorosabban.
- Aggódtam érted.
- Én is érted. Féltem, hogy nem találsz el idáig és valahol majd kiskanállal kell összeszedjelek.
- Ya~ Még most is viccet tudsz csinálni a komoly dolgokból is. Te bolond.
- De még milyen nagy - vigyorgott szélesen, majd hosszasan megcsókolt.
Egyszer-kétszer belenyögtünk a csókba, mert eléggé fájt minden tagunk, de azért még folytattuk, nem tudtunk betelni egymással.
- Khm...gyerekek. Tudom, hogy szeretitek egymást, társaságotok van - szólalt meg apa a hátunk mögött, mire szétrebbentünk.
Mindenki ott volt, egy kicsit szétverve meg egy csomó véres sebbel, de függetlenül attól, ez azt jelentette, hogy nyertek.
- A bukottak? - néztem rá apára.
- Azokat már elintéztük, felküldtük őket és majd ítéletet mondanak a fejesek.
- Értem.
Ekkor az összes angyal aki ott volt, integetni kezdett, majd elrepültek. Mosollyal az arcomon integettem utánuk.
- Te maradsz még? - kérdeztem szülőmet.
- Még maradhatok, szóval elbeszélgethetünk egy kicsit.
- Klassz. Akkor irány haza! - kiáltottam el magam boldogan.
...Viszont még akkor nem is sejtettem, hogy az lesz az utolsó napom...az őrangyalommal...

Chapter 6.

Múló utálat

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy olyan hangerővel és tartással jártunk az utcákon, mint a normális emberek. Látszott rólunk, hogy nincs meg mind a négy kerék. Mit is mondhatnék, ez volt az igazság, és ezt nem is titkoltuk egy pillanatig sem. A srácok a hátunk mögött lökdösődtek, egymás nyakába ugrottak, mint valami rossz részeges kölykök, csak az volt a különbség, hogy ők teljesen józanok voltak, ezt az infó csomagot is JR-től tudtam meg. 
Elég furcsa volt mellette sétálgatni, viszont jó értelemben. Élveztem a társaságát. Mi a franc ütött belém? Hé, Hyun Ju, térj észhez! Ő az a srác, aki sakkban tart, azt ne mond, hogy elfelejtkeztél erről! Nem lehet felé semmien pozitív érzésed sem, érthető voltam?! De hiába szapultam magam megállás nélkül, az a furcsa érzés csak nem akart eltűnni.
- Hé, kislány! - csapódott mellém az egyik srác.
- Nem kislány, tudod van nevem is...
- Mégpedig? - pislogott rám.
- Hyun Ju.
- Á, vagy úgy. Te vagy a kis kihívlak-egy-versenyre-és-nyerek csajszi,ugye? - röhögött.
- Haha, irtó vicces.
- De legalább JR is szert tett egy csajra, életében először.
- Hogy...mi? - röhögtem fel, nem hittem a fülemnek.
- Bizony, a mi kis vezetőnknek sose volt még csaja. Ugye, leader?
- Be lehet fogni - mordult fel az említett személy.
- Vá, elpirultál - löktem meg a kezét.
Nem mondott semmit, csak ment mellettünk és nézte a járókelőket. Azért ez elég hihetetlen volt. Ilyen külsővel tuti, hogy döglenek utána a csajok. Komolyan még nem volt csaja? Besírok!
Megálltunk egy bárnál, majd beültünk piálni.
- Az összes piát Hyun Ju fizeti - jelentette ki JR.
- Szuper! - kiáltották a többiek.
- Hé, erről nem volt szó! - fordultam Jonghyun-hoz.
- Nem bizony, de kihasználom, hogy van aki teljesíti a kívánságaimat - vigyorgott rám.
- Argh, még jó, hogy hoztam pénzt - forgattam meg a szemeimet.
Fél óra sem kellett hozzá és az egész banda kiütötte magát, engem és JR-t kivéve. Szinte éreztem, hogy ez lesz a vége ennek a kis piálásnak. Annyit ittak, hogy alig bírtak talpon maradni. Egymást támogatva tántorogtak ki a bárból, mi ketten pedig figyeltük, hogy el ne boruljanak út közbe, na meg persze jókat röhögtünk rajtuk. Olyan sok marhaságot összehordtak, hogy a végén nem tudtam eldönteni, hogy sírok vagy nevetek.
- Jé, ott egy repülő! - mutatott fel az egyik srác.
- Váá, tényleg. Integessünk neki - mondta a másik és már integetni is kezdett.
- Jézusom, ezek holt részegek - ingattam meg a fejem.
- Srácok, szerintem nem fog észrevenni, hiába is salapáltok olyan szorgalmasan - lépett hozzájuk JR.
- Leader, gyere te is!
- Még az kéne. Nem csinálok hülyét magamból, elegek vagytok ti is a nyakamon. Na gyertek, elég volt ebből.
Nem mondom, hogy zökkenőmentesen, de végül sikerült valahogy hazaterelni az illuminált állapotban lévő srácokat, egy-két eséssel együtt.
- Ezek mindig ennyit vedelnek, ha piához jutnak? - kérdeztem szórakozottan.
- Állandóan, főleg ha a pia ingyen van.
- Sajnállak...várj, ha jobban belegondolok, mégsem.
- Ya! Irtó kedves vagy.
- Tudom, sokan mondták már.
- Miért szöktél ki? - váltott hirtelen témát.
Felnéztem rá, de ő csak az utat figyelte vagy a házakat amik mellett elhaladtunk.
- Miért akarod tudni?
Ekkor végre rám nézett, szemeiből nem tudtam kiolvasni semmit sem.
- Csak kérdeztem, mert észrevettem, hogy nagyon nyomaszt valami. Viszont ha nem akarod elmondani, vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit.
Jól hallok? Ez tényleg az a JR akit én megismertem? Aki olyan egoista meg nagyképű, mint ide New York? Egyszerűen nem értem őt.
- Olyan kiismerhetetlen vagy - buggyant ki belőlem, mire felém fordította a fejét, én pedig a számhoz kaptam a kezem.
- Mi? Mit motyogsz ott?
- Semmi, nem fontos.
Megvonta a vállát, majd újra előre fordult. Mi van velem? Olyannyira nem jellemző rám ez a stílus. Bekattantam volna? Hű, ez durva. Össze kell szednem magam.
- A szüleim az oka, amiért elszöktem.
- Hm...
- Folyton helyettem akarnak dönteni és irányítani szeretnének, ami persze engem idegesít a legjobban. Igen, még mielőtt megkérdeznéd, hogy miért hagyom magam, a válasz: fogalmam sincs. Nem akarom, hogy szégyent hozzak rájuk és csalódást okozni nekik, de egyben nem is akarom meghazudtolni önmagam. Ajj, ez olyan bonyolult!
- És ebben az esetben is dönteni akartak helyetted?
- Igen. Azt akarják, hogy összejöjjek egy gazdag ficsúrral, akit még a halálos ellenségem háta közepére sem kívánok. Miatta vagyok elválasztva a barátaimtól, akik annyira hiányoznak, hogy az leírhatatlan, el kellett költözzek New York-ból, mert ő beköpött a szüleimnél, hogy versenyzem, vagyis most már csak versenyeztem. I wanna kill him, right now!
- Ö...
- Ja, bocs, csak ha mérges vagyok, szokásom angolul hablatyolni. Fel se vedd, vagy majd idővel megszokod.
- Oké, így már értem. Nem is tudtam, hogy külföldről jöttél, mert nagyon jól beszéled az itteni nyelvet.
- Hát, anyámék otthon mindig koreaiul beszéltek velem, csak házon kívül beszéltem angolul.
- És mi értelme volt, hogy ide költöztetek?
- A legjobb barátomat okolják az miatt, ami lett belőlem, ezért el akartak választani tőle, kisebb-nagyobb sikerrel.
- És ez igaz?
- Nem, dehogyis.
- Akkor ez hülyeség volt.
- Szerintem is - sóhajtottam.
- Na, jobb valamennyivel?
- Aha, kösz, hogy meghallgattál.
- Nem nagy ügy - mosolyodott el.
- Egész jó fej vagy.
- Ezt dicséretnek veszem. Nem sűrűn hallok ilyesmit mástól.
- Akkor jól vésd az eszedbe, mert lehet én se mondom többet, mert tuti teszel róla.
- Meglehet - vigyorgott sokat sejtetően.
- És meddig szándékozol velem jönni?
- Úgy gondoltam hazakísérlek.
- Ööö, hát...jó.
Ezek után csendben mentünk egymás mellett, megtartva a tisztes távolságot. Tényleg sokkal jobban éreztem magam hogy elmondhattam valakinek mi bántott. De hogy az a személy pont Jonghyun legyen, furcsa nem? Teljesen megváltozott aznap este a szememben.
Amikor megérkeztünk a házunk elé, már éppen elköszöntem volna tőle, de eszembe jutott, hogy nincs nálam a bejárati ajtóhoz kulcs, ami meg még fontosabb, a szobám belülről volt bezárva, szóval ott kellett bemennem, ahol nagy nehezen kijutottam. Az ablakon. Megkértem JR-t, hogy segítsen feljutni a fára, mire egy kis rábeszélés után beadta a derekát, és segített. Akkor tényleg elköszöntem tőle, majd az ablakon át bejutottam a sötét szobába. Már nem volt erőm felnyitni a notebook-om, hogy megnézzem az üzeneteimet, így inkább ahogy voltam, ruhástól belevágódtam az ágyba.
Félreismertelek...viszont ezek után jobban meg akarlak ismerni, JR...

Ez lett volna máról a rész. Nem mondok róla semmit, döntsétek el ti milyen lett. Megpróbálok a másik ficimhez is még a héten írni, szóval kitartás~

Chu~~

17.rész - Enemy

Meggyötört tekintettel néztem fel rá. Kezdtem nagyon is besokallni. Kényszerítettem magam, hogy nyugodjak meg és egyenletesen szedjem a levegőt.
- Ennél azért nagyobb lelkesedésre számítottam, vagy esetleg rémületre, de ahogy elnézem, egyiket sem fogom megkapni tőled - sóhajtott lemondóan az úgynevezett nagybátyám.
Összehúztam a szemöldököm és a szavakat kerestem, mit is válaszolhatnék neki. Mégis hogy mondhat ilyet? Kegyetlen... Még mielőtt az arcába vághattam volna, ami már nagyon mardosta a torkomat és kikívánkozott belőlem, L.Joe szólalt meg helyettem.
- Hogy maga mekkora egy szívtelen alak - jegyezte meg epésen.
- Megtisztelsz vele, hogy ilyen szókimondó vagy, de tudd a helyed, fiú!
- Már elnézést, de én vagyok ennek a mondénnak a védelmezője. Akkor szólalok fel, amikor nekem tetszik. Egy bukott csak ne parancsoljon nekem.
Jaj, ne! L.Joe, ezt nem kellett volna. Ne provokáld, te eszetlen! 
Láttam, ahogyan a nagybátyám arcán megrándul egy izom, de attól függetlenül rezzenéstelenül meredt ránk.
- Mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy Ah Ri nem átlagos mondén, hanem egy angyal gyermeke. A bátyámé, és ezért nem érdemli meg az életet.
- Még ő nem érdemli meg az életet... Ennyi erővel maga is köddé válhatna - sziszegte idegesen angyalom.
Úgy éreztem bármikor összeroppanok, nekem ez már tényleg sok volt, túlságosan is, de erőt vettem magamon és L.Joe elé álltam.
- Ah Ri, mégis mi a...
- Shh, most én beszélek - fordultam hozzá erőltetett mosollyal, majd szembenéztem az ellenséggel. - Azért gyűlöl ennyire, mert annak a lánya vagyok, akiért egész végig epekedett? Amiért nem kaphatta meg az anyámat, és látta, hogy apával mennyire boldogok? 
- Milyen eszes lány lett belőled, és bátorságból sincs hiány - lépett hozzám közelebb.
Mély levegőt vettem, felkészültem, hogy farkasszemet nézzek vele közelebbről, viszont L.Joe nem hagyta ezt annyiban. Elém állt. Próbáltam eltolni, de olyan ideges tekintetet kaptam válaszul, hogy jobbnak láttam csendben maradni. A farzsebébe nyúlt, majd a többibe és dühösen ciccegett, miközben a csuklyás igen jót derült rajta.
- Mégis mit keresel olyan nagy lendülettel, fiam?
- Semmi köze hozzá!
- Csak nem ezt? - mutatott fel egy síp szerű tárgyat.
- Hogy...
- Hogy került hozzám? Nagyon egyszerűen. Hyuk alapos munkát végzett, így ma mikor megtámadott, szépen elcsente, mert érezte, hogy veszélyes. És milyen jól érezte - nevetett fel, majd Hyuk-hoz fordult. - Rád bízom Ah Ri-t, neked túl nagy falat lenne ez a kis angyalka.
L.Joe-ra néztem, akinek már kezdett kékülni a szeme színe, én pedig hátráltam egy lépést, viszont az sem segített rajtam. Egy pillanat alatt történt az egész. Egy érintéssel a vállán, L.Joe eszméletlenül rogyott össze. Oda akartam szaladni hozzá, de a lendülettel együtt elkapott a Hyuk nevezetű bukott is.
- Jó pihenést, hercegnő. 
Egy erős ütést éreztem a halántékomnál, azután pedig minden elsötétedett.
Enyhe fejfájással tértem magamhoz. A szemem még nem tudtam kinyitni, de éreztem, hogy a földön fekszem. Nehézkesen kinyitottam a szemem és a döbbenettől pislogtam még egy párat, hogy az tényleg a valóság-e. Sajnos az volt. Fáklyák voltak a falra szögezve és mintha egy barlang féleségben feküdtem volna. Rémülten felkeltem, már amennyire a lábamon és a kezemen lévő láncok engedték. Próbáltam valahogyan kiszabadítani a kezem, vagy esetleg a lábam, de próbálhattam, reménytelen volt. Lemondóan letettem arról a gondolatról, hogy megszököm és a szemközti falra emeltem a tekintetem. A látvány lesújtott. A szám tátva maradt, a levegő mintha a torkomban akadt volna, a szívem egyre hevesebben vert, szemeim könnybe lábadtak. L.Joe. Ő volt a falhoz szögezve, mindig hófehér ruhája néhol vörösen tűnt ki. A vére. Ekkor törött el a mécses. A látomás...már megint...neee!!!!
- L.Joe - zokogtam.
A feje megmozdult, rám nézett. Szeméből a fájdalom és a kétségbeesés volt látható, ettől még jobban zokogni kezdtem. Félmosolyra húzta a száját, majd megszólalt.
- Ne sírj. Minden rendben lesz - hangjából sütött, hogy elég sok erejébe telik még ezt a pár szót is kinyögni.
- Sa-sajnálom. De mit csináltak veled? - szorítottam meg a láncot a csuklóm körül.
- Megkínoztak...
És itt azt hiszem sokkot kaphattam, mert még a könnyeim is elapadtak és csak üveges szemekkel meredtem magam elé.
- Ah Ri... - köhögött egyet. - Jegyezd meg. Bármi is történik velem, tudd, hogy én mindig szeretni foglak.
Felkaptam a fejem, mire újra elkapott a sírás.
- Én is szeretni foglak, mindig!
- Heh, ezt jó hallani - kacagott fájdalmasan. - És akkor most...
Erősen koncentrálni kezdett, majd tekintetét levette rólam és a láncaimra vezette. Abban a pillanatban lepattantak a láncok a kezemről és a lábamról. Értetlenül néztem L.Joe-ra, aki egyre jobban ejtette le a fejét, majd véglegesen elvesztette az eszméletét.
Eszeveszett gyorsasággal mentem oda hozzá és próbáltam felébreszteni, de hiába, nem reagált semmire. Hangokra lettem figyelmes, amik egyre közelebb szóltak. Visszasiettem az eredeti helyemre, majd a kezeimre meg a lábamra csavartam a láncokat, persze úgy, hogy bármelyik pillanatban ki tudok szabadulni, de kellett a látszat. Pont amikor készen lettem, megjelent a nagybátyám Hyuk társaságában.
- Lám-lám. Felébredt a kis hercegnő - szólalt meg először a segéd. - Látom a herceg még mindig eszméletlen a kis kínzás után.
- Rohadék. Menj a fenébe!
- Mit merészeltél mondani?!
- Na de fiatalok. Én is itt vagyok, ha nem vettétek volna észre - szólt közbe a főnök.
- Elnézését kérem - mondta bűnbánóan, de szemét le nem vette rólam.
- Élvezi, hogy ezt teszi velünk? - szinte köptem a szavakat.
- Hadd gondolkodjam...Igen, azt hiszem.
- Jézusom, hogy lehet ilyen kegyetlen? - ocsúdtam fel.
- Kedveském, bukott angyal vagyok. Ez már meg se kottyan - hajolt le hozzám.
- Jó, hogy engem meg akar ölni, de...de az őrangyalomat minek kellett megkínozza?!!
- Mert így elgyengült és nem tud közbeavatkozni a dolgokba - vigyorgott alattomosan.
- El sem hiszem, hogy maga a nagybátyám. A hátam közepére sem kívánom magát senkinek.
- Köszönöm a bókot - biccentett és láttam rajta, hogy jót szórakozik rajtam.
- Szórakoztatónak talál? Miért nem öl már meg? Az a célja, vagy nem? - keltem ki teljesen magamból.
- Ne olyan sietősen. Még el szeretnék beszélgetni veled, hiszen mégis csak a vérem vagy. Annyi kedvesség van bennem, hogy nem öllek meg azonnal.
- Ez tényleg sokkal jobb - ironizáltam.
Hm...vajon még most is nála van a síp? Kíváncsi vagyok mire való... Kiderítjük.
- Beszélgetni akar. Hát legyen. Akkor ha már elkobozta angyalom sípját, vagy mi a csudáját, elmondaná mégis mire való?
- Minek akarod azt tudni? - vette elő a kis tárgyat.
Jesszus, hogy lehet ilyen ostoba?
- Hogy okosan halljak meg...Nem mindegy? Úgyis meghalok, szóval ezt a kis szívességet igazán megtehetné nekem.
- Ha ez téged örömmel tölt el, hát legyen. Ez a síp arra való, hogyha egy angyali személy belefúj, segítséget kaphat angyal társaitól.
- Hm...milyen hasznos kis tárgy - vettem szemügyre.
- Ugye? Nekem is volt ilyenem, amit még a bátyámtól kaptam, de már rég összetörtem, körülbelül az akkor lehetett, amikor te megszülettél.
- Hát igazán köszönöm, hogy megosztotta mindezt velem.
Egy hirtelen mozdulattal lelöktem a láncokat a kezemről, kikaptam a kezéből a sípot, majd belefújtam egy hatalmasat.
- Mégis hogy szabadultál ki? - állt fel a nagybátyám, majd kiverte a kezemből a sípot. 
- Majd pont meg is fogom mondani - ugrottam talpra. - Nemsoká jön úgyis a segítség.
- Hahh - kacagott fel. - Addigra már nem fogsz élni. Ezzel a húzással nagyon felmérgesítettél - kapta el a csuklómat.
Elővett valahonnan egy tőr félét és már éppen lecsapott volna, ám egy szikla darab csapódott a kezének, minek következtében kiesett a tőr a kezéből. Mindketten a támadó/megmentő irányába néztünk. L.Joe állt ott, sikeresen kiszabadulva, igaz, még tiszta véresen, de eszméleténél volt, aminek nagyon megörültem.
- Azonnal engedje el! - kiáltott.
- És ha nem, mit teszel egymagad? - gúnyos mosollyal az arcán belekapott hajzuhatagomba, majd erősen meghúzta azt.
- Ki mondta, hogy egyedül vagyok? - nézett félig a háta mögé.
Egy sereg angyal sorakozott a hátánál, majd az egyikük L.Joe mellé lépett, szemei szikrákat szórtak. A bukott elengedett, majd hátrálni kezdett. 
- Bátyám - suttogta elhaló hangon a bukott, mire elállt a lélegzetem.
Az nem lehet, hogy...ő...ő az én...apám?

Chapter 5.

A vacsora

Óriási sóhaj hagyta el ajkaimat, amint lenyomtam a kilincset. Tudtam, kicsit késve értem haza és azt, hogy szüleim le fognak majd szidni, de abban a pillanatban az érdekelt a legkevésbé. Az estén akartam túl lenni a leghamarabb, minden más mellékes volt.
Az első ember, akivel találkoztam a sofőr ahjussi volt.
- Ó, kisasszony! Végre hazaért. Annyira aggódtunk önért.
- Nagyon kedves, hogy ezt mondja.
- Bocsánatot kérek, azért mert nem tudtam maga után menni. Biztosan nagyon kellemetlenül érezhette magát - hajtotta le a fejét.
- Ugyan, nem történt semmi baj, nem raboltak el. Épen és egészen megjöttem, szóval ne görcsöljön ennyit rajta.
- De...
- Nincs apelláta.
- Igenis Hyun Ju kisasszony.
- Így már sokkal jobb - mosolyogtam rá.

Ezek után jött a hab a tortán. Jessz,ez az... Anya sietett elém, arcáról a kétségbeesést és az idegességet véltem felfedezni. Remek, most jöhet a hegyi beszéd és a fejmosás! 
- Késtél! - dobolt előttem egyik lábával.
- Bocsánatot kérek, de...
- De?
- De kicsit sok időbe telt kivárni a buszt és... - füllentettem.
Nem volt humorom elmondani anyának, hogy egy fiú hazahozott, akinek mellesleg még a szolgája is voltam. Azt hiszem nem díjazta volna ezt a kijelentésem, főleg abban a pillanatban, amikor láttam, hogy így is elég feszült volt már, nem akartam tenni rá még egy lapáttal, mert akkor robbant volna.
- Ezt majd később megbeszéljük, viszont most gyere, a vendégek már várnak rád - tessékelt be az ebédlőbe.
Jóízű nevetés törte meg a ház csendjét. Az egyik apa volt, a másik egy angol férfi, aki mellett ott ült a felesége is, vagyis első látásra ezt következtettem le. Amint észrevettek, mosolyogva felém néztek, majd felálltak. Apa szúrós pillantást küldött felém, mire én csak bólintottam, értettem az idegességét és a vendégek felé fordítottam a fejem.
- Hyun Ju, ők itt Mr. és Mrs. Carter, ők azok, akiknél utoljára voltunk egy rendezvényen New York-ban és egyben nagyon jó barátaink is - mutatta be őket anya.
Hogy mi a jó isten van??? Ugye ezt most nem mondod komolyan?!!
Mosolyt erőltettem az arcomra és próbáltam nem arra gondolni, hogy ez a házaspár Adam szülei, akit még akkor is gyűlöltem, sokkal jobban, mint JR-t.
- Oh, I see. Nice to meet you. My name is Hyun Ju, but you can call me by my nickname, Jun - hajoltam meg, majd elfoglaltam a helyem a szüleim között az asztalnál. 
Ezek után angolul folyt a beszélgetés. Mint valami illedelmes kislány, egész végig kellemes társaságnak bizonyultam, aki minden kérdésre hosszú, terjedelmes mondatokban felel és közben legkedvesebb énjét mutatja.És ahogy ezt már egy párszor említettem utáltam ezt az egész cécót, egyenesen a pokolba kívántam volna az egészet, de...Aish, hagyjuk. Túl hosszú lenne elecsetelni.
Miközben én belemerültem az evésbe, a szülők feldobtak egy nagyon kényes témát és valami olyasmiről volt szó, hogy szeretnék ha Adam és köztem több is lenne, mint barátság. De hisz én addig sem tekintettem Adam-et barátnak. És ekkor sikerült félrenyelnem az ételt, majd köhögni kezdtem.
- Oh, my. Are you alright? - érdeklődött Mrs. Carter.
- Yes, somehow.
- Hyun Ju-ah, tényleg minden rendben? - fordult felém anya is.
Abbamaradt a köhögés és ennek következtében könnyes szemmel néztem fel szülőmre. Pillantásommal még az acélt is vágni lehetett volna. Olyan düh gyülemlett fel bennem, hogy azt hittem lesöprök mindent az asztalról és üvöltözni kezdek.
- Nem, semmi sincs rendben. Ne tervezgessetek nekem semmit azzal a féreggel. Miatta...minden miatta van! Gyűlölöm!
A házaspár pislogva, anya hüledezve, apa pedig idegesen meredt rám.
- Hyun Ju-ah, hogy mondhatsz ilyet a szülei előtt? És hogy mondhatod azt, hogy az ő hibája minden? Hiszen az egészről Jake tehet, elrontott.
- Könnyedén, hiszen úgysem értik! Amúgy meg pont leszarom. Jake-et pedig legyél szíves, és hagyd ki ebből. Ő semmiről sem tehet! Ne hibáztassátok azt, aki ártatlan, az istenit!
- Fékezd a nyelved lányom, mert nem lesz jó vége ha továbbra is így mersz beszélni - sziszegte apa, viszont hangja nagyot csattant. - És azt hibáztatunk, akit akarunk. Minket nem tudsz becsapni. Ne is próbáld védeni, csak azért mert a legjobb barátod! Sosem bocsájtunk meg neki ezért. Most is hogy beszélsz.
- Ó, igen? Hát jól van. Elegem van már úgyis ebből az egészből, szóval én most távozom is - álltam fel.
- Mit képzelsz, hová mész? - kapott a kezem után omma.
- A szobámba, ahol önmagam adhatom, nem azt, amit elvártok tőlem. Excuse me, but I'm not feeling well. Then, good night - biccentettem a még mindig kerek szemekkel néző vendégeknek, majd kihúztam a kezem szülőm szorításából.
- Hyun Ju, azonnal gyere vissza! - kiáltott még anya utánam. - Hyun Ju!!
Figyelembe se vettem anya ideges kiáltását, úgy döntöttem már semmi sem hat meg. Hogy képzelik azt, hogy majd helyettem döntenek? Látni sem akarom azt az elkényesztetett ficsúrt. Beköpött a szüleim előtt, és még elvárják, hogy jó pofát vágjak a kis ötletükhöz? Na abból nem esznek. Bármennyire is akarják,ezt soha nem teszem meg, ha belerokkannak akkor sem. Essenek hanyatt, engem már az se érdekelne! Wáááá, annyira ideges vagyoooook!!!!! És szegény Jake...ha tudná, mit képzelnek róla a szüleim. Ajjjjj, egy szép napon meg fogok őrülni és ezt nem Jake-nek, sem a barátaimnak, hanem maguknak köszönhetik majd. Ehhez csak gratulálni tudok. 
Hipergyorsasággal vágódtam be a szobámba és bezártam magam mögött az ajtómat, mert tudtam, hogy a szüleim a vendégek távozása után megrohamozzák a szobámat és a viselkedésemet fogják szapulni és azt, hogy milyen szégyen volt ez nekik. És majd jöhet a " Nagyot csalódtunk benned! " szöveg is, amire akkor a legkevésbé vágytam.
Az arcomat kezeimbe temettem és minden erőmmel a lenyugodásra koncentráltam. Cöh, ha az olyan könnyen ment volna. Már éppen azon voltam, hogy felnyissam a notebook-om tetejét,a mikor hűvös viszont igen kellemes szél csapta meg az arcom. Ledobtam a készüléket az ágyra, majd az ablakhoz sétáltam. Csak résnyire volt kinyitva, ezért én széttártam annyira, hogy ki tudjak hajolni rajta. Felnéztem a fekete égboltra, amit végtelen számú csillag és a Hold díszített. Akaratlanul is legördült egy könnycsepp az arcomon, amit azon nyomban le is töröltem. Elmondhatatlanul hiányzott Jake, Ash és maga New York.
Susogásra lettem figyelmes. Az ablakom előtti hatalmas fának fújta a szél az ágait. És mint derült égből villám csapás, úgy támadt nekem is egy ötletem. Elkaptam az egyik ágát, majd kiálltam az ablakba, már amennyire lehetett, ahonnan a következő lépésem egy vastagabb ágra irányult. Sosem másztam még azelőtt fán, de ahhoz képest elég jól csináltam. 
Ahogy elérkeztem a fa törzséhez, leugrottam. Körülnéztem, hogy senki nem látott-e, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy tiszta a terep, kereket oldottam. Tisztában voltam vele mi lesz ennek a kis éjjeli kiruccanásnak az eredménye, de úgy voltam vele, hogy nem érdekelt. Inkább szöktem ki, minthogy arra várjak mikor kapok fejmosást.
Egy jó ideje róttam már az utcákat egyedül. Persze mobilt meg ilyesmit elfelejtettem hozni, hogy legalább felhívjam Ash-t, akivel olyan rég beszéltem már, vagy esetleg Jake-et. Éppen szidtam azt a feledékeny agyam, mikor ismerős hangokat fedeztem fel. A beszéd és röhögések tömege mind előttem hangzott el, ezért kénytelen voltam felemelni a fejem. Addig nem is vettem észre, hogy leszegett fejjel bandukoltam. És igen, jól hallottam, ugyanis a hangok JR és bandájától származtak. Megálltak előttem, az élen a kis drágasággal, aki végigmért, majd komoly, vagyis megpróbált komoly tekintettel nézni rám.
- Szólj ha rosszul tudom, de én úgy emlékszem hogy hazavittelek - tett felém egy lépést.
- Kitűnő memóriád van. Otthon voltam, csak kiszöktem - vontam vállat, mire a többi srác füttyögni kezdett.
Felszaladt a szemöldöke, először szerintem nem tudta mit kezdjen ezzel az információval, majd végül leesett neki, mert sunyi vigyorra húzta a száját.
- Akkor gyere velünk. Bandázunk egy kicsit - nyújtotta felém a kezét.
- Jó - vágtam rá gondolkodás nélkül, majd belecsaptam a tenyerébe.
- Mertél volna nemet mondani. Amúgy sincs más választásod - röhögött ki.
- Bunkó.
- Ezt most is hallottam.
- Mert akartam is hogy halljad. Olyan jól esett.
- És még én vagyok a bunkó. Akkor te mi vagy?
Gyerekesen vonogattam a vállam, azután pedig elröhögtem magam. Eközben elindultunk, JR és én az élén, a többiek pedig lökdösődve utánunk. Mibe mentem én bele?!! Oh my god! 

Jaj, de régen írtam ehhez a ficihez. Elnézést kérek, mostantól remélem hamarabb tudom hozni a részeket. Reménykedem benne, hogy elnyerte a tetszéseteket. 

Chu~ <3