Chapter 12.

A baleset

Homály lepte el a látásom, az agyam leállt működni, a jobb kezem ernyedten lógott testem mellett, míg a bal kezemben úgy szorítottam a telefont, hogy félő volt eltöröm.
- Hyun Ju! Itt vagy még? - esett még jobban kétségbe a vonal túloldalán lévő személy.
- Itt...Mondd...mondd hova kell mennem?
- Oda, ahol először versenyeztél a leader-rel.
- Oké, pár perc és ott vagyok.
- Siess...
Nagyot szippantva a levegőből, letettem a telefont, majd mint aki nitrót szívott, úgy lőttem ki magam a lakásból. Úgy rohantam, ahogy csak a lábam bírta, de ostoroztam magam, hogy jobban is megy ez ennél, még nagyobb sebességbe kapcsoltam. A hely nem volt messze, viszont ezt nagyon is figyelmen kívül hagytam, mert minél előbb ott akartam lenni, de féltem. Féltem, hogyha odaérek a látvány le fog sokkolni...és egy cseppet sem túloztam. A látvány nem hogy sokkolt, de megrémisztett.


~ Haver szemszög ~
-- 1 órával ezelőtt --

- Hé, leader, hova megyünk? - kérdeztem, mert a nélkül hogy elárult volna valamit, ment előttünk.
- Versenyezni - kaptam a tömör választ.
- Verseny? De hát még meg sem hívtak...
- Pont leszarom. Valahol le kell vezetnem a feszültséget, különben megőrülök!
- Valami baj van? - kérdezte Sungjae mellettem.
- Dehogyis, minden a legnagyobb rendben van. Szerinted?
- Csaknem megint összeverekedtél valakivel?
- Nem, pedig lehet jobban jártam volna...
- Akkor mi a...?
- Befejeznétek a kérdezősködést?! Így is majd felrúgnék valamit, ne húzzatok fel még jobban. Kyungmin!
- Mi az? - ballagtam mellé.
- Hozd el nekem a kocsimat - nyomta a kezembe a kulcsot. - Az egyetemen van. Siess!
- Oké, de hova kell vinnem?
- Oda, ahol a múltkor is versenyeztem Kang Hyun Ju-val.
- Értettem.
Beleegyeztem, de csak azért, mert olyan zabos volt, másképp tuti hogy vitába szálltam volna vele. Ám meg akartam úszni ép bőrrel, mert nem állt szándékomban szembe nézni a kezelhetetlen JR-rel. Az maga volt a sátán.
Kb. tudtam hova is kell mennem, majd mikor megérkeztem, megkerestem a leader kocsiját, ami valljuk be nem volt nehéz, beindítottam a kicsikét és már száguldottam is vissza. Egész végig azon kattogott az agyam, hogy miért lehetett olyan mérges JR. Először a családjára gondoltam, de azt hamar el is vetettem, mert már egy ideje nem volt vitájuk. Így végül arra tippeltem, hogy vagy összetűzésbe került valakivel, vagy valami történt közte és Hyun Ju között. De ezen sem törtem tovább a fejem, mert amint megérkeztem, JR kitessékelt az autóból elfoglalta helyét és már a START vonalra is gurult. Amikor elindultak, visszamentem a többiekhez és ott dumáltunk tovább, legfőképp a versenyről.
Eltelt egy olyan jó 6 perc, mikor feltűnt a színen a leader és még valaki. Innen már nem sokra emlékeztem a sokk miatt, csak annyi maradt meg, hogy JR kocsija kezelhetetlenné vállt, a mellette menő autó nekiment, hatalma fékezés, a vezetőnk autója a levegőben megpördül, majd hatalmas pukkanással a földre esett. Mindenki egy emberként jajdult vagy éppen sikoltott fel. Amint visszatértünk sokkos állapotunkból, odarohantunk a kocsihoz, hogy kicibáljuk belőle eszméletlen sofőrét. Feje tiszta vér volt, testét karcolások borították, meg a betört üveg darabkái. A zsebéből kihalásztam a telefonját, de még mielőtt a mentőket hívtam volna, tárcsáztam annak a személynek a számát, aki tudtam, hogy amint meghallja a történteket rögtön ott lesz.

~Jun szemszög~

Merev tekintettel néztem körbe a környéken. Az emberek egy nagy kört alkotva fogták körül a feje tetejére állt autót, meg még 2-3 személyt. Elfogott a pánik, könnyek gyűltek a szemembe, légzésem felgyorsult és még az sem érdekelt, hogy úgy bizsereg a lábam, hogy alig bírtam rajta megállni, a tömeghez rohantam. Átfurakodtam az embereken, majd meglátva a vörös hajú srácot, aki felhívott, mellette az eszméletlen és tiszta vér Jonghyun-t, eltört a mécses.
- Uram atyám! - zokogtam. - Hogy történhetett ez? - rogytam le JR és a vörös mellé.
- Hyun Ju... - nézett rám a srác.
De már rég nem figyeltem másra, csak az előttem fekvő JR-re. Reszkető kezekkel felé nyúltam, majd megérintettem az arcát. Tűzforró volt, tele vágásokkal.
- JR...Jonghyun! - ocsúdtam fel. - Hé, nyisd ki a szemed! Gyerünk, térj magadhoz!
- Hyun Ju! Nyugodj meg...Már hívtam a mentőket, itt lesznek nemsoká - tette a vállamra kezét a vörös.
Hitetlen képpel néztem vissza rá.
- Nyugodjak meg? Hogy kérheted ezt tőlem, amikor látom hogyan néz ki, milyen állapotba van? És ha van valami súlyos baja? A tudat, hogy haraggal váltunk el...Damn it! - sírtam teljes önkívületben.
- Szóval akkor ezért volt ma olyan dühös...
- Hogy érted ezt? - néztem rá könnyeimtől homályos szemmel.
- Nem fontos, nem akarlak még jobban felzaklatni.
- Mondd már!
- Hyun Ju... - emelte rám sajnálattal teli tekintetét.
- Hallani akarom!
- A leader...szóval JR ma egész végig zabos volt. Ezért akart versenyezni, hogy levezesse valahogy a feszültséget...és...
- Ez akkor...ez...az én hibám - szörnyedtem el.
- Hé! Ne zaklasd fel magad. Ezt majd megbeszélitek, semmi értelme, hogy gyötörd magad.
- De én..én...
- Nézd, megjött a mentő! Ne sírj - törölte le félig-meddig könnyeimet.
És tényleg. A nagy hangzavar és sírás közepette észre sem vettem, hogy megérkezett a "felmentő sereg" is. Kyungmin - időközben megtudtam a nevét is - félreállított az útból, hogy a mentősök feltegyék JR-t a hordágyra és megnézzék milyen állapotban volt. Óvatosan betették az autóba és már éppen becsukták volna az ajtaját, amikor odaszaladtam.
- Kérem várjon! Vele mehetnék?
- Családtag, kisasszony?
- Nem, de...
- Akkor sajnálom, de nem lehet.
- De hát a...a barátnője vagyok! Könyörgöm, hadd mehessek vele! 
- Rendben, nem bánom, üljön be.
- Köszönöm.
Amint beültem a járműbe, be is zárták az ajtókat. Letöröltem még megmaradt könnyeimet, majd közelebb férkőztem JR-hez és megfogtam a kezét. A tudat, hogy ez az egész az én hibámból történt, teljesen olyan volt, mintha fogtak volna egy vödör jeges vizet és a fejemre borították volna. Újra rám tört a sírás, viszont akkor már magamra parancsoltam, hiszen egy olyan helyzetben nem veszíthettem el az önkontrolom.
Ahogy szeltük Szöul utcáit, hirtelen Jonghyun keze megmozdult az enyémben, a következő pillanatban pedig résnyire kinyitotta a szemét. A levegő a tüdőmbe szorult, miközben szorítottam egyet kezén. Felém nézett, elidőzött rajtam egy pillanatig, majd a lélegeztető maszk alatt láttam, hogy megmozdul a szája. Egyetlen szót mondott mielőtt még újra el nem vesztette az eszméletét.
"- Jun..."

Ésss tessék! Meghoztam ezt a részt is. Köszönöm szépen a kommenteket, örülök, hogy ennyire elnyerte a tetszéseteket a ficim. Nemsoká hozom a Dae-s ficihez is majd a részt, kitartás!~~ jó olvasást <3

Chapter 11.

Nézz már rám!

- Köszi Jake, hogy elkísértél idáig - néztem fel legjobb barátomra kedvesen.

Miután megnéztük a térképen merre is kell visszamenni a party-ra, haverom fogta magát, és maga után húzva visszavitt az épülethez. Igazán hálás voltam neki ezért, mert nekem eszembe nem jutott volna használni a mobilom ilyesmire, persze ezt ő is nagyon jól tudta, mire csak jót derült rajtam.

- Nem nagy ügy - vont vállat vigyorogva, majd zsebre vágta kezeit.

- Szívesen beinvitálnálak, de tudod, hogy...

- Tudom, az ősök nem csípnek. Nincs baj - legyintett.

- És meddig maradtok még? - tettem fel ezt az igen fontos kérdést, ami már egy ideje kikívánkozott.

- Még nem tudom, de az biztos, hogy még egy jó ideig itt leszünk, szóval addig még sokat találkozhatunk, meg Ash is nagyon szeretne már látni.

- Én is őt - mosolyodtam el a gondolatra, hogy barátnőmnek is hiányoztam. - Hát akkor...

- Menj csak, már nagyon várhatnak.

- Jó lenne, ha te is jöhetnél - sóhajtottam fel szomorkásan.

- Igen, jó lenne. Na spuri! Addig itt leszek, míg bemész.

- Oké. Majd hívlak!

Erre csak egyetértően biccentett, majd a kezével mutatta, hogy induljak már. Elnevettem magam, ezután pedig immár száraznak mondható ruhámmal belibbentem az épületbe, ahol jólesően ölelt körbe a meleg hőmérséklet. Mosolyom lehervadt az arcomról, leesett maszkom, amit Jake előtt olyan jól tudtam használni. Biztos voltam benne, hogy észrevette nem voltam önmagam, viszont nem mondott semmit, amiért gondolatban hálát adtam. Szétnéztem a nagy térben, ám minden ugyan olyan volt, mint amikor elhagytam az épületet, senki sem vett észre, ami nagy megkönnyebbüléssel töltött el.

Komor arccal sétáltam be a party-ra, ahol mindenki beszélgetve és műmosollyal az arcukon álltak, rám sem hederítve amikor beléptem. Ezt kihasználva odamentem szüleimnek, akik persze máris nekem estek. Minden harmadik mondatuk az volt, hogy mennyire aggódtak miattam, csak minden alkalommal más köntösben. Bocsánatot kértem vagy hatszor is, mire valamennyire sikerült lenyugodniuk.

- És hol hagytad azt a Jonghyun nevezetű fiút? - kérdezte apám.

- Hazament. Tudod, nem arra kértem, hogy maradjon velem az egész esemény alatt, hanem arra, hogy kísérjen el - világosítottam fel szülőmet.

- Jobb is hogy elment. Nem tetszik nekem az a fiú.

- Apa, neked egyetlen srác sem tetszik, aki egy kicsit is közel áll hozzám.

- Talán mert féltelek? Hyun Ju-ah, tudod, hogy mi csak a javadat akarjuk.

- Ja, persze, tudom. Viszont ha most megbocsájtasz, én hazamennék. Eléggé kifárasztott ez a mai nap.

- Menj, ha akarsz. Otthon találkozunk.

- Hogyne - bólintottam, majd intettem egyet és már sarkon is fordultam.

Minél előbb ki akartam törni onnan. Az a sok ember még tömegfóbiát váltott ki belőlem. Amint kiértem, felhívtam a sofőröm, aki röpke 7 perc alatt ott is termett. Első dolgom, amint hazaértem az volt, hogy megszabaduljak a ruhámtól, kiegészítőimtől, na meg a magassarkúmtól, ami már utoljára teljesen feltörte a lábam. Beálltam a forró zuhany alá, ami teljesen felmelegítette testem, majd végül pizsamába öltözve átbattyogtam a szobámba, ahol egyből az ágyamba vetődtem. Éreztem, hogy álmos vagyok, nagyon is, de még azelőtt, hogy elaludtam, dobtam egy gyors sms-t JR-nek, mert nem hagyott a gondolat, hogy nem tudtam róla semmit sem, na meg bosszantott az a tény, hogy félreértett mindent.

"Szia. Ugye otthon vagy és nem csinálsz semmi hülyeséget? UGYE? Holnap beszélünk."

Amikor jelezte a telefon, hogy sikeresen elküldtem az üzenetet, ledobtam mellém a készüléket, és azonnal el is nyomott az álom.

A másnap reggel már borzalmasan kezdődött. Reggel amikor felkeltem, nem az ágyon találtam magam, hanem az ágyam mellett, a földön, a párna a fejemet, a takaró keresztbe rajtam. Ahogy felpattantam, a nyakam olyat reccsent, hogy még a fejem is belefájdult, arról nem is beszélve, hogy majdnem zakóztam egyet a tegnap este lerakott táskámba, ami persze, hogy a szoba közepén kellett legyen. Félkómásan rendbe szedtem magam, emberi kinézetet varázsolva magamra, majd ezzel el is indultam egyetemre. Út közbe, miközben bámultam kifelé az ablakon, megpillantottam JR-t, amint lehajtott fejjel, fülessel a fején baktat a járdán. Gondoltam arra, hogy megállítom a sofőrt és elfuvaroztassuk az egyetemig, de ezt az ötletet azonnal el is vettettem, mert egy: nagyon dühös voltam még az este történtek miatt, kettő: nem érdemli meg, három: nem válaszolt arra az egy kibaszott sms-re, mert olyan nehezére esett volna. Elfordítva a fejem az ujjaimat kezdtem nézegetni, mikor a sofőr megállította az autót, ezzel jelezve, hogy megérkeztünk. Kiszálltam az autóból, majd villámgyorsan bementem az épületbe, ahol már Alysha már várt, hosszas beszámolót követelve.

- What the hell? He did....what??? - kiáltott fel, amikor elmeséltem neki a történteket.

- He kissed me, that asshole.

- It's not true, right? Please say this is just a joke.

- I can't, because this is the truth.

- Te jó ég! Megölhetem, ha találkozom vele?

- Hagyd, ennyit nem ér - nevettem fel kínomba.

- Jun, ugye nem gondoltad meg magad vele kapcsolatban? Nem jön be, ugye?

- Ne kapd fel a vizet, rosszat tesz az arcbőrödnek - viccelődtem, kitérve a válasz elől.

- Hyun Ju!

- Okay, calm down... I think...I like him...

- Ettől féltem. Ő pedig félreértette az egész ügyet Jake-ssi-vel. Na hallod, jól benne vagy.

- Tudom. Beszélnem kell vele.

- Akkor itt a lehetőség - mutatott a hátam mögé, ahol JR sétált komótosan.

Megálltam, hagyva, hogy Lysh elmenjen, miközben sok szerencsét kívánt.

- Annyeong, JR...

- Yo.

- Figyelj, az estével kapcsolatban...

- Muszáj ezt felhozni? - kérdezte unottan, rám se nézve.

- Igen, mert meg szeretném magyarázni.

- Ó, hát én viszont nem akarom, hogy bármit is mondj, nem vagyok rád kíváncsi.

- Szóval magasról leszarsz, ezt akarod mondani?

- Ja, jó, hogy megértetted.

- Oké, akkor ne hallgass meg, de a francba is már, legalább ha velem beszélsz, nézz már rám! - keltem ki magamból teljesen.

- Te beszélsz velem. mert nekem baromira nincs kedvem veled dumálni. Ja, amúgy meg kösz az üzenetet, de nem kellett volna feleslegesen pocsékolnod az idődet rám, arra akit annyira utálsz - mondta gúnyosan. - És még valami. Felmentelek a csicskáztatás alól is, hiszen úgysem tudnál elviselni, na meg így lesz időd arra a Jake nevezetű csávóra is. Hát akkor... Goodbye.

Elsétált mellettem, én pedig hatalmas szemekkel meredtem magam elé.

- JR! - kiáltottam utána. - Nem értesz semmit sem!

Megtorpant, megfordult, és ekkor végre rám nézett. Az arca közömbös volt, szemei, mint a jég. Félelmetes látványt nyújtott.

- Nem is akarom megérteni, nem érdekel.

Ezzel visszafordult, majd tovább haladt egészen a teremig, ahol belépve oda eltűnt a szemem elől. A plafonra emeltem a tekintetem, de csak azért, hogy elfojtsam könnyeimet, melyek égették a szemem. Nem sírtam, nem engedte a büszkeségem, mely mindig azt súgta, nem éri meg. Nyugodtságot erőltetve magamra, szippantottam egyet a levegőből, majd én is elindultam a terem felé, ahol volt az órám, ahova JR is bement. Ahogy beléptem, senkire sem néztem fel, csak egyenesen előre, egy üres helyet nézve, ahova azután helyet foglaltam. Lysh kíváncsi pillantásokkal bombázott, amire csak legyintettem, ezzel jelezve, hogy később elmesélem. Így is lett, de erre a beszélgetésre csak akkor került sor, amikor már hazafelé baktattunk. Nem hívtam a sofőrt, akkor jól esett gyalog menni Lysh társaságában. Ő persze egész végig JR-t szidta, én pedig jókat derültem rajta, mást úgysem tehettem volna.

A nap egy szempillantás alatt elrepült, hiszen ahogy hazaértem - megjegyzem az olyan 6 körül lehetett, túl lassú volt a tempónk barátnőmmel - ettem, majd felmentem a szobámba és letelepedtem a gépem elé, ahol csekkoltam az e-maileimet, majd felhívtam Ash-t, hogy találkozhatnánk aznap este, amibe ahogy vártam, azonnal belement, Jake-el együtt. Amikor már éppen belemélyedtünk volna a beszélgetésbe, valaki hívott. Bocsánatot kérve barátnőmtől, letettem a telefont, hiszen úgy gondoltam elég időnk lesz még beszélni este, majd megnéztem ki hívott. Csak tartottam a készüléket és néztem azt a nevet, amire egyáltalán nem számítottam. JR. Ekkor újra csörögni kezdett. Egy másodpercig haboztam, hogy felvegyem-e, de végül megnyomtam a "hívás fogadása" gombot, majd a fülemhez emeltem a mobilt. Viszont nem az a személy szólt bele, mint akire számítottam. Az egyik haverja volt. Hangja remegett, olyannyira hogy először nem is értettem, mit is mondott, másodjára viszont teljes mértékben felfogtam a hallottakat, vagyis megpróbáltam.

- Hyun Ju... A leader...JR... baleset...balesetet szenvedett!

Chapter 10.

Hányadán állunk?...

Kikerekedett szemekkel  néztem vissza JR barna szemeibe, pislogás nélkül. A szívem úgy éreztem leállt, a vér megfagyott az ereimben, az idő lelassult körülöttünk. Úgy álltam ott, mint a cövek, nem mozdultam semerre, csak meglepődve álltam, ahogy JR ajka az enyémen pihen. Mindent elképzeltem aznap estére, de azt, hogy egy olyan jelenettel legyen vége, azt azért nem gondoltam volna. Mégis...mit művel? Nem értem...Te barom, mi a fészkes fenét csinálsz? És én? Bassza ki, mozdulj már meg! Nem állhatsz így itt, mint egy bamba gyerek, nem tűrheted, hogy ezt csinálja veled! Ezt mind az engedélyed nélkül teszi, szóval mozdulj meg! Ezzel vajon mi a célja?...Hülyít, egészen biztos....Na azt már nem!
Teljes erőmből, még ami maradt bennem, ellöktem magamtól és összeszűkített szemekkel, összehúzott szemöldökkel és nem utolsó sorban értetlen arckifejezéssel néztem rá.
- Na de kérlek, ne nézz már rám így...Még zavarba jövök - röhögött fel.
- Ez meg mégis mi volt? Mi a f*szért csináltad ezt?! - buktam ki teljesen.
- Nyugi, kislány. Ez csak egy szájra puszi volt, semmi több. Amúgy is, azt csinálhatok veled, amit akarok. Tudod, fogadás, amit te szépen el is vesztettél - nézett rám lesajnálóan.
- Bár látnád most magad...
- Igen, ne is mondd. Tudom, hogy szörnyen ellenállhatatlan vagyok.
- Én inkább a bunkó és szörnyen nagyképű rohadék jelzővel illetnélek, Kim Jonghyun! Azt hittem annál gonoszabb nem lehetsz amilyen először is voltál, de milyen kis naív voltam. Te nem fogsz megváltozni, ha fejen állva pörögsz is. Utállak!
Úgy suhantam el mellette, mint valami Forma 1-es autó, rá sem nézve. Eléggé dühös voltam rá, így nem lett volna jó közel kerülni hozzá. Mármint nem nekem, hanem neki, mert akkor ő bánta volna meg. Még hallottam, ahogy a nevem kiáltja és mondja menjek vissza, dumáljuk meg, de én hátra sem fordultam, rá se hederítettem. Még az sem érdekelt volna, ha megfullad. Oké-oké, azért ne túlozzunk. 
Levegő után kapkodva szaladtam, megállás nélkül, mert féltem, hogy utánam jön. Viszont hiába volt minden félelmem, mert amikor nagy nehezen a hátam mögé néztem, nem jött utánam senki, így megkönnyebbülve lassítottam, majd megálltam nagyot szippantva a friss éjszakai levegőből. Körülnéztem. Egy hatalmas tér közepén találtam magam, ahol egy csomóan tengtek-lengtek. Páran meg-megnéztek maguknak, meg összesúgtak a hátam mögött vizes ruhámat látva, de az zavart a legkevésbé. Éppen máshol jártak a gondolataim. Megpillantottam egy üres padot, ahonnan pont abban a pillanatban álltak fel, így kihasználva a helyzetet a padot elfoglaltam én. Jobban körülnéztem, azonban még akkor sem rémlett merre is lehetek, valahol a semmi közepén. Na szép. A másik dolog amit észrevettem, hogy a téren csak szerelmes galambok járkáltak fel-alá, ültek, smároltak.... Elfintorodott arckifejezéssel néztem le a földre, mert nem bírtam volna gyomorral annyi szerelmet elviselni. És ekkor jött az a rész, amikor magamba roskadva gondolkodni kezdtem. Ajjaj, bizony. Arra az időszakra tértem vissza, amikor az életem fenekestől felfordult. Arra, amikor Koreába érkeztem, New York-ba hagyva barátaimat. Az első versenyemre itt, Szöulban. És innentől majdnem minden esemény JR-hez fűződött. A fogadás, a csicskáztatás, a névjegykártya keresése, a kaja vevése, amikor együtt bandáztunk, a hazakísérés, az aznapi party, amire együtt érkeztünk, a tánc, a csók... Elvörösödtem, kb. a fejem tetejéig. Akkor tudatosult bennem milyen érzések is kavarognak bennem és kavarogtak, amikor JR megcsókolt. Ezt nem hiszem el. Anyám, hogy én mekkora egy hülye csitri vagyok! Ez beszarás, komolyan. Wáááááá!!!
- I HATE YOU! YOU BIG IDIOT! ASSHOLE! - ordítottam el magam, mire megint az érdeklődés tárgyává váltam.
Leszartam, hogy néznek, azt is tuti egy elmebeteg csajnak gondoltak, nem érdekelt, eléggé el voltam foglalva a magam és annak a hülyének a szapulásával.
- Jesus Christ! How can I be in love with such an asshole guy? Oh my god, why??
Tenyerembe temettem az arcom és kétségbeesetten hunytam le a szemem. Aish, elegem van!!!! Mikor már majdnem kezdtem kissé lehiggadni, a telefonom őrült csörgésbe kezdett, de mire kikotorásztam táskámból, már el is hallgatott. Megnéztem a híváslistát. Ööö, 12 nem fogadott hívás Ash, 4 nem fogadott hívás anya,+1 apa. Úgy éreztem, hogy inkább Ash-t fogom visszahívni, mert neki volt a legtöbb hívása. Egyszer kellett csak kicsörögjön, hogy felvegye. Na igen, ez nála már csak így működött. Persze az egész beszélgetés angolul folyt.
- Juuuuuunnnn!!!!
- Helló Ash, rég beszéltünk.
- Ja, ma délután, igazad van - a szarkazmus csak úgy süvített a fülembe.
- Oké, szóval mi a pálya? Mi ez, hogy ilyen keresett személy lettem hirtelen?
- Jó, elmondom, de légyszíves és ne nagyon borulj ki.
- Már megint mit csináltál?
- Csak annyit, hogy elmondtam Jake-nek hová készülsz ma este és hogy ki lesz ott.
- Micsoda? Dehát megkértelek rá, hogy ne szólj neki!
- Tudom, de meglátta a mailt és el kellett mondjam neki. Bocs.
- És most mit csinál éppen?
- Téged keres - mondta nemes egyszerűséggel.
- Tessééééééééékk???? Azt ne mond, hogy...
- De bizony, és én is itt vagyok Koreába.
- Ti nem vagytok eszeteknél - röhögtem fel kínomba. - És az a hülye gyerek mégis hogy akar megtalálni ennyi ember között?
- Hát valami olyasmit említett, hogy a telefonotokban aktiválva van valami kereső bigyusz és azzal.
- Ez nem normális. Ez nagyon bolond.
- Kösz, amúgy ez nem újdonság.
Ez viszont nem a telefonból érkezett, hanem egyenesen mellőlem. Az ismerős hang hallatára odakaptam a fejem, mire könnyek szöktek a szemembe.
- Ash, azt hiszem megvan a bátyád - nevettem fel, majd letettem.
Olyan régen nem láttam már a lüke fejét, hogy abban a pillanatban elbőgtem magam, miközben a nyakába ugrottam. Innen már koreai nyelven ment a beszélgetés, mert Jake az én kedvemért megtanult az anyanyelvemen.
- Jake! Jake, jesszus, annyira hiányoztál!
- Mert azt hiszed nekem nem hiányoztál? - kapott fel, majd megpörgetett a levegőbe.
- De olyan bolond vagy! Minek jöttél ide?
- Hát nem is tudom. Hogy esetleg kimentselek a szarból, mert gondoltam biztos csinálni fogsz valamit.
- Túl jól ismersz.
- Hiszen a legjobb barátod vagyok, naná, hogy ismerlek - röhögött fel jóízűen.
- Jé, na nem mondod!
- Mi volt a party-n? - tért rá a lényegre.
- Semmi különös. Bementem, táncoltam, összetűzésbe keveredtem Adam-mel, mint mindig, JR kimentett és most itt vagyok.
- Megölöm azt a minden lében kanál rohadékot....De ki az a JR?
- Évfolyamtárs. Őt kértem meg, hogy kísérjen el, mert téged nem tudtalak volna, na meg a szüleim.
- Na igen, a szülők. Várj, ha az a JR fazon kimentett, akkor hogy-hogy csak egyedül vagy?
- Ööö, hát mert haza kellett mennie, én meg nem akartam visszamenni a sok nép közé.
- Oké, ezt értem, de mitől vizes a ruhád? - nézett rám gyanakvó pillantással.
- Hehe, az úgy volt, hogy elvesztettem az egyensúlyom és egyenesen egy szökőkútba landoltam. Nem vészes.
- És ha megfázol, te dilis? Ember, ennyi ésszel szabadlábon - forgatta meg a szemeit, majd levette a felsőjét és a kezembe nyomta azt. - Vedd fel, és kuss, nehogy nekem ellenkezni merj.
- Hülye vagy? Dehogy akartam ellenkezni! - terítettem a hátamra a meleg fölsőt, amitől máris sokkal jobban éreztem magam. - Kösz, így mostmár nem fogok szétfagyni, annyira.
- Pff, na gyere ide - húzott magához, majd megölelt.
Boldogan öleltem vissza, hiszen olyan régen voltam már vele, eszméletlenül hiányzott. Sokat beszéltünk virtuálisan, na meg telefonon, de az nem volt sosem ugyan az, mintha szemtől szembe dumáltunk volna, hiszen sosem láthattam a reakcióit, a mosolyát, a dühös arcát, amit annyira imádtam, mert mindig sikerült valamivel felhúznom az agyát. Nem hittem el, hogy csak miattam elrepült egészen Koreáig, csak azért, hogy tudja minden rendben van-e, Adam nem okozott-e kellemetlenséget. Mi tagadás, ilyen barátot nem sokat talál az ember.
Éppen élveztem, ahogy testem felmelegszik és nem vacog tovább, amikor Jake válla fölött találkozott a tekintetem...JR-rel. Haverom nem láthatta őt, mert háttal állt neki, de én nagyon is tisztán láttam. Éreztem, ahogy a kezem zsibbad, a szám kiszárad és csak rajta tudtam tartani a szemem, semmi nem vette el a figyelmem arról az arckifejezésről, amit még sosem láttam tőle, de lehet jobb lett volna ha nem is látom talán soha. Először kissé meglepődött, Jake-re nézett, majd újra rám. Egy mosoly jelent meg az arcán, amitől összeszorult a szívem. Mosolya inkább volt szomorú és fájdalmas, mint vidám. Nagyon is jól értettem mit gondolt. Félreértette az egész helyzetet.
Már nyitottam volna a szám, hogy odaszóljak neki, de ő megingatta a fejét, jelezve, hogy ne szóljak semmit, majd egy intés vagy elköszönés nélkül távozott. Mintha akkor ott, Jake karjaiban, JR miatt megsemmisültem volna....

4.fejezet - Az a mosoly...

  Kapkodva szedtem a levegőt, miközben hatalmas szemekkel meredtem karjaiban tartó Daehyun-ra. Az ő arcán szinte semmien érzelmet nem lehetett leolvasni, de a szeme mintha teljesen másról árulkodott volna. Szinte elvesztem nagy barna szemeiben, ami abban a pillanatban a rémültség és az aggodalom csatájában meredt rám. Majdnem teljesen elfelejtkeztem arról, hogy nem voltunk egyedül. De csak majdnem. 

  Amikor végül is feleszméltem, gyorsan egyenesbe állítottam magam, levéve Daehyun védő kezeit derekamról. Kihúztam magam, mintha semmi említésre méltó nem történt volna, majd megigazítottam szoknyámat.

- Ö...hát...kösz - intéztem szavaimat a velem szemben álló fiúnak.

  Pislogott egyet és a hátam mögé nézett. Ez a srác...felháborító!!! Megfordultam, mire egy aggódó Zelo nézett rám, és vizslatott végig.

- Te meg mit csinálsz? - nevettem fel. - Nyugi, nincs baj.
- Ember, a frász jött rám. Még jó, hogy hyung olyan gyors, mert ha nem segített volna, kissé bajban lennél.
- Jólvan, tudom. És már meg is köszöntem neki.
- Helyes.
- Ó, noona! Ne haragudj! Csak egy pillanatra vettem le rólad a szemem. Nem volt szándékos... - szaladt oda hozzám a srác, aki megpróbált megtanítani deszkázni.
- Ugyan - legyintettem. - Így, hogy nem lett semmi bajom, el is felejthetjük ezt a kis incidenst.
- Huh... - ocsúdott fel, mire halványan elmosolyodtam.
- Csak ne olyan sietősen. Te kis pernahajder, nekem még beszédem van veled - tette a kezét Zelo a srác vállára és fenéken rúgta, de csak játékosan.
- A leader akciózik, hm? - kérdeztem a többi deszkást, akik mintha ez olyan természetes lenne, vigyorogva megvonták a vállukat. - Ez nem normális... - csaptam a  homlokomhoz.
- Már megszoktuk.

  Ezen mindenkinek nevetnie kellett, még Dae is elmosolyodott, amitől még jobb kedvem támadt. Olyan furcsa és titokzatos volt az a fiú, de valahogy mindig, amikor elmosolyodott vagy csak rám vetett egy futó pillantást, melegség öntött el. Jó érzés volt, az már biztos. Ahogy ott álltunk és beszélgettünk a többiekkel, észrevettem, hogy padtársam többször is hosszan engem néz, majd mikor rajtakaptam a bámulásra, elfordította a fejét, és a távolba meredt. Ilyenkor tekintete olyan elhagyatottnak és szomorúnak látszott, hogy nem tudtam miért, de az én szívem is összefacsarodott. Éreztem, hogy azzal a sráccal valami nagyon nincs rendben, azonban nem akartam rákérdezni, hiszen egy: úgysem válaszolt volna, kettő: hót ziher, hogy nem méltóztat beszélni, három: az előző kettő.
Hatalmas sóhaj hagyta el a szám. Előhalásztam a telefonom valamelyik zsebemből, amin megnéztem hány óra is volt. Szemem fennakadt, mikor megállapítottam, hogy már 3 órán keresztül kint voltam a "kölykökkel". Visszacsúsztattam a készüléket a szoknyám zsebének rejtekébe, majd a fiúkhoz fordultam.

- Skacok, nekem mennem kell. 
- Noona, ne már. Maradj már még!
- Nem lehet - ráztam meg a fejem. - Így is sokat voltam kint, ez rekord a többi napomhoz képest. Muszáj besegítenem otthon.
- De nem úgy volt, hogy ma kint maradhatsz? - jelent meg mellettem Zelo, a szívbajt hozva rám.
- Ya!! Meg akarsz ölni, te idióta! - csaptam a vállára.
- Jaj, ne kezd már, noona~~~ - játszotta az agyát.
- Kapsz még egyet, ha nem hagyod abba. Amúgy meg, igen, maradhatnék még, de tudod a szívemen viselem a szüleim boltját és olyan furcsa, hogy ennyi ideig kint voltam, nem megszokott a többi napomhoz képest.
- Akkor elkísérünk - jelentették ki egyszerűen.
- Nehogy már. Egyedül is hazatalálok...
- Legalább akkor csak addig, ameddig útjaink külön válnak, hm?

  Azoknak a kiskutya szemeknek nem lehetett ellenállni, így kénytelen voltam beleegyezni a felajánlott kíséretbe.

- Akkor hozom a tásk...

  Nem volt szükséges befejeznem a mondatom, mert Daehyun gyorsabb volt nálam és már a kezembe is nyomta a táskámat.

- Köszi - vettem a hátamra a hátitáskát, majd rá se nézve elmentem mellette.
- Hékás, várj meg, noona! - szaladtak utánam a többiek, majd együtt folytattuk az utunkat.

  Annyi sok marhaságot összehordtak, hogy azt hittem minden könnyem kifolyik a sok nevetéstől. Nagyon bejött nekem az a kis csapat. Olyanok voltak egymással, mintha csak tesók lettek volna. Szívesen elfogadtam volna őket az öcséimnek egy másik életben. Ám ahogy egyre közeledtünk a házamhoz vezető utcához, úgy kezdtünk fogyatkozni és végül csak hárman maradtunk. Daehyun, Zelo és jómagam, viszont a végén legjobb barátom is magunkra hagyott, mert feldobták otthon a pizsamát, és nem jöhetett velünk tovább, mert tudni való, hogy Zelo nem arra lakott amerre én, csak minden reggel elfáradt egész hozzám, hogy onnan együtt mehessünk suliba. Hát nem édes? Na jó, azért ne túlozzunk.

  Mit ne mondjak, a Daehyun-nal való sétálás nem is volt olyan rossz. Jólesett a csend annyi zaj és beszéd után. Egymás mellett sétáltunk, én a lábamat nézve, ő pedig valamerre a távolba meredt, mint annyiszor szokta tenni. Igazából beszélni szerettem volna vele, de nem jött, hogy megszólaljak, így nem is erőltettem. Míg szótlanul ballagtunk egymás csendességét kiélvezve, egy csomószor lepörgettem magam előtt azt a jelenetet, amikor leestem a gördeszkáról és ő elkapott, majd megszólalt. Beszélt...Baszki! El is felejtettem, hogy ez a földönkívüli csávesz meg mert szólalni!! Pfff...

  Már rég az utcámba jártunk, mikor észrevettem merre is voltunk, majd megpillantottam szívemnek oly kedves virágomat az utca sarkán. Szám sarka mosolyra húzódott és gondolkodás nélkül odaszaladtam az orgonabokorhoz. Megálltam előtte és figyeltem ahogy a gyenge tavaszi szél fújja az ágain lévő halványlila és rózsaszín virágokat. Pár másodperc elteltével Daehyun is mellém ért, majd ő is megállt, és kíváncsian nézett a bokorra.

- Fontos neked...?

  Ledermedtem. Hangja megint megfagyasztotta ereimben a vért. Lassan levettem tekintetem a gyönyörűen szikrázó virágokról és a fiúra néztem, viszont ő nem fordult felém, ám láttam, hogy valamiféle választ vár. Felkuncogtam és bohókásan visszafordultam én is.

- Nagyon. Sok emlékem fűződik ide, különösen egy... A legkedvesebb emlékem.

  Odaléptem a bokorhoz, majd leszakítottam egy virágot. Visszasétáltam Daehyun-hoz és a kezébe nyomtam a virágot. Értetlen tekintetét látva, csak még nagyobb mosolyra húztam a szám.

- Köszönetem jele, amiért ma elkaptál. Kvittek vagyunk, hm?

  És akkor felém fordult. Mosolygott. Bólintott egyet, majd felemelte a virágot és jobban szemügyre vette. Ahogy feljebb emelte a fejét, az utca lámpája megvilágította az arcát, amin még mindig ott éktelenkedett a ragtapaszom, a nevemmel rajta.

- Látom még nem cserélted ki.

  Összeszűkítette a szemét, nem értette.

- A sebtapaszt. Még mindig az enyém van rajtad - vigyorogtam.

  Az arcához kapott, és mintha csak meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg ott van-e még, megérintette a kis védőanyagot.

- Tudod, a tegnap egészen megrémítettél, ahogy ott feküdtél egy csomó karcolással meg lila foltokkal. Nem minden nap lát ilyet az ember.
- Tudom... - hajtotta le a fejét.

  Beharaptam az alsó ajkam, majd mintha valami érdekes lenne a földön, azt kezdtem el nézegetni. Ekkor megcsörrent a telefonom a zsebembe, megtörve a kínos csendet.

- Igen?
- Ye Rim-ah, kincsem, merre vagy?
- Oh, omma! Itt vagyok már az utcába. Pár pillanat és otthon leszek.
- De ugye nem egyedül jöttél haza ebben a sötétben?
- Hát...
- Ye Rim, mondd hogy a kis barátod veled van.
- Nem igazán.... Az egyik osztálytársammal vagyok, szóval megnyugodhatsz, nem vagyok egyedül.
- Ezt jó hallani. Akkor siess haza, mert kész a vacsi.
- Értettem, pár perc és már otthon is leszek.

  Ezzel kinyomtam a hívást és a kajára gondolva megkortyant a hasam, mire a hátam mögött elfojtott nevetésre lettem figyelmes. 

- Jaj, de vicces... - néztem szembe padtársammal. - Jó volt veled "dumálni", majd még máskor is megtehetjük - mondtam egy csipetnyi gúnnyal a hangomba.

  Sarkon fordultam és már készültem otthagyni Daehyun-t, mikor az megszólalt.

- Kösz a tegnapit.

  Erre muszáj volt ránéznem. Nem számítottam egy köszönetre, főleg nem tőle, viszont nem titkolhattam, jól esett, hogy ha nem is előbb, de legalább utóbb megköszönte. Az a melegség megint beköltözött a szívembe, ahogy megláttam azt a parányi, de mégis sokat jelentő...mosolyt.

- Szívesen, hiszen nem hagyhattalak volna csak úgy ott, nem gondolod? - intettem egyet felé, majd elszaladtam, meg sem állva hazáig.

Chapter 9.

Ketten az éjszakába

Csak mentünk és mentünk, de a kezemet egy pillanatra sem engedte el. Különböző érzések sokasága kavargott bennem, legfőképpen azt akartam volna tudni mit gondol abban a pillanatban, amikor úgy szorította a kezem, hogy úgy éreztem egyenesen hozzánő az enyémhez. Soha nem volt részem még olyan élményben, mint akkor.

Végre, amikor már jó messze kerültünk az épülettől, lassított, így kénytelen voltam én is fékezni a tempómon. Halvány lilám nem volt merre voltunk egyáltalán, így csak abban reménykedtem, hogy Jonghyun pontosan tudja.

- Aish! - kiáltott fel. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen kemény a feje. Még mindig fáj az ütés helye. Bakker, ez tuti be fog kékülni.

- Pff...látod? Kellett neked menőzni - nevettem fel.

- Igen. Szívesen - váltott át gúnyos hangnembe.

- Most azt várod, hogy megköszönjem?

- Jól esne. Lehet nem fájna annyira a fejem.

- Akkor szenvedj még egy kicsit - mondtam jókedvűen.

- Szívtelen fruska... - mormogta.
- Azt hiszem most úgy fogok tenni, mintha ezt az utolsó beszólásod nem hallottam volna.

Ekkor megálltunk, pontosan egy szökőkút mellett, melyben a víz hol zölden, hol más színben pompázott. Mosolyogva figyeltem a víz csobogását, teljesen elfeledkezve arról, hogy nem vagyok egyedül.

- Ez gyönyörű! - szaladt ki a számon.

- Az, gyönyörű...

Azt hittem ő is arra gondolt, amire én, ezért felé fordultam, de JR egyáltalán nem a szökőkutat vizsgálta, hanem egyenesen engem nézett, amitől kissé...na jó, nagyon zavarba jöttem. Jesus! Szánalmasan festhetek most! Mielőtt még teljesen elöntött volna a pír, szememet levettem a srácról és összekulcsolt kezünkre irányítottam. Hadd ne mondjam, ettől még jobban feszengve éreztem magam. Jonghyun is követte a tekintetem, majd mikor ő is szembesült a látvánnyal, olyan lendülettel eresztette el a kezem, mintha valamilyen fertőző beteg lennék.

- Bo-Bocs, nem volt direkt, csak...ö... - habogott.

- Ha bántam volna, már rég eleresztem a kezed - haraptam bele alsó ajkamba.

Erre nem valószínű hogy számított, mert olyan kifejezés ült ki az arcára, hogy fogalmam sem volt mit is gondolt. Kellett nekem kinyitnom a szám. Oh, I'm sooooooo stupid! Zavaromban úgy éreztem nem bírok tovább állni, ezért leültem a szökőkút szélére.

- Uram? Esetleg nem akar helyet foglalni? - szavaim JR-hez szóltak, miközben végigsimítottam a mellettem lévő helyet.

- Huh? Ö, de.
Lazán lehuppant mellém, két kezével megtámasztotta magát és hátrább dőlt. Én is így tettem, de mielőtt még bal kezem is elhelyezhettem volna testem mellett, JR megragadta azt és egyeneset a szökőkútba lökött. De ennyivel azért ő sem úszta meg, mivel sikerült jól belekapaszkodnom és őt is velem rántani. A végeredmény két csurom vizes bolond lett, akik még jól ki is röhögik magukat.

- Hé, ez nem volt szép! - fröcsköltem le vízzel.

- Kvittek vagyunk.

- Hmpf....Ezt jól kigondoltad, mi?

- Igen. Ne tudd meg, egész végig ezen agyaltam - hangja szarkasztikusan csengett.

- Ó, tudtam én - terültem el, hiszen úgyis olyan mindegy volt már.

- Meg fogsz fázni...

- You don't say? Ez akkor kellett volna eszedbe jusson, amikor a vízbe löktél. Meg amúgy is, ha én megfázok, te is.

- Hm... Én gondolkodás nélkül cselekszem, ennyi az egész.

- Eh? Jó vagy hallod - kacagtam fel.

- Nem kell dicsérni. Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy tökéletes vagyok.

- Ó, hogy oda ne rohanjak. Tökéletesen bunkó vagy, az egoizmusodról nem is beszélve.

- Túl kedves vagy hozzám. Szapulj még egy kicsit ha lehet... - mondta ironikusan.

- Kívánságod számomra parancs, Jonghyun uraság.

Nagy levegőt vettem, mert már előre láttam, hogy hosszú lesz ez a kis lista, de végül mégsem azt mondtam, amit gondoltam.

- Hogy lehetsz ennyire eszetlen és önfejű, te jó ég?! Komolyan, te tényleg nem gondolkozol mielőtt teszel valamit? Oh my god! You IDIOT! Lefejelni egy gazdag gyereket? Te meg vagy húzatva? És ha valami történt vele és feljelent, vagy...Aish, te hülye gyerek!

Csekély monológom JR-t egyenesen sokkolta. Olyan jó érzés volt mindent kimondani, mintha egy hegy szakadt volna le rólam. Kifújtam a bent tartott levegőt és válaszra várva meredtem az előttem ülő srácra, de ő nem olyan tekintettel nézett rám, mint akinek eszében lenne válaszolni, csak elgondolkodó, mélyre ható pillantással bámult rám. Acélt kettészelő tekintetem nekem is ellágyult kissé, majd lehajtottam a fejem, nem akartam rá nézni, mert akkor tuti nem jött volna ki belőlem, ami hőstette óta a nyelvem hegyén volt és csak az alkalmas pillanatra várt.

- De azért...mindent elnézve...köszönöm. Nem tudom mi lett volna velem nélküled.

- Valószinüleg tökön rúgod, bokán, vagy esetleg még rosszabb - nevetett fel.

- Hé! Ezt most igenis komolyan gondoltam, de gúnyt űzöl belőlem - emeltem fel a fejem. - Asshole...

- Tudom. Nem vagy te olyan erős, mint amilyennek mutatod magad - simított ki egy kósza hajtincset az arcomból.

- Csak azért, mert véletlenül megköszöntem neked valamit, nehogy azt hidd, hogy befolyásolható törékeny kis virágszál vagyok.

- Sosem gondoltam, de mindenki besokall egyszer. Te sem vagy kivétel.

- Én...

- Ne is próbáld tagadni, mert nincs értelme. Az a megterhelt arckifejezés nap, mint nap...nagyon ismerős, túlságosan is.

- Oké, átlátsz rajtam! - emeltem fel megadóan kezeimet.

- Nem is vártam más választ - szája félmosolyra kanyarodott.
- Kíváncsi vagyok mikor akarod elhagyni az egoizmusod - túrtam be játékosan a hajamba.
- Akkor, amikor te is.
- Hé! Én nem is vagyok egoista, vagyis nem olyan nagyon, mint te.
- Ezt fejtsd ki bővebben, ha kérhetem... - hangja unott volt, nem tetszett neki feltételezésem.
- Áh, mindegy.
- Nem mindegy, mondd, halljam. Szapulj megint, ahogy mindig is teszed.
- Mi? Mi van? Csak azért mondom, mert kiváltod belőlem. Sajnálom, hogy meg merem osztani a véleményem, nagyra becsült JR. Azt várod tőlem, hogy szótlanul eltűrjem, mikor ide-oda ugráltatsz kedved szerint? Ezt te sem gondolhatod komolyan.
- Tessék? Ugráltatlak, igen, de csak azért, mert megnyertem a fogadást, ennyi az egész. Akkor kellett volna kilépj, amikor feltettem a fogadás ötletét, de te mégsem tetted. Hát viseld a következményeket - lekezelő hangneme nagyon piszkálta a csőröm.
- Utálom, amikor felsőbbrendűbbnek képzeled magad...
Azzal a lendülettel fel is álltam, meglöktem kissé JR-t, hogy az meg kellett tartsa magát nehogy háttal a vízbe essen újra, és gondolkodás nélkül szapora léptekkel kimásztam a szökőkútból, majd elindultam előre. Úgy voltam vele, hogy majd kilyukadok valahol, csak ne kelljen azzal a bunkóval egy levegőt szívnom. Nagyon felidegesített. Jött, hogy belerúgjak valamibe, de sajnáltam a cipőmet. Levettem lábbelimet, mert nehéznek bizonyult benne a járás, így mezítláb folytattam tovább utamat. Kissé fáztam, és a lábam is fájt, de nem sok figyelmet szántam neki.
- Miért érzem úgy, hogy legszívesebben leütnél? - harsant a hátam mögött JR hangja.
- Kibaszottul jól érzed. És ne kövess.
- Ez egy szabad világ, azt csinálok, ami nekem tetszik. És én most pont azt csinálom, nehogy valami hülyeséget csinálj.
- Baszódj meg!
- Bocs, nem áll szándékomban.
- Akkor rohadj meg!
- Ha szeretnéd sem tudnék.
- Mindenre van válaszod?
- Úgy néz ki - ért mellém.
Megálltam, mire ő is ezt tette. Gonosz nézéssel bámultam fel rá, de mintha egy kis gyerek lennék, kiröhögött. Itt valami elpattant az agyamban, felemeltem a kezem, és egy nagy csattanós pofont nyomtam nála. Lemerevedett. A fejét lassan felém fordította és valami ördögi vigyor jelent meg az arcán, majd közeledni kezdett felém, én viszont csak hátráltam tőle.
- Ezt nem kellett volna, Jun.
- Ne gyere közelebb, vagy megbánod!
- Nem tudsz megfélemlíteni - roppantott egyet mutató ujján, majd sorba a többin is.
Menekülési útvonalamat egy épület fala zárta el, így csak dacosan néztem vissza JR-re, aki már emelte is a kezét. Ez meg fog ütni...Ez kicseszettül meg fog ütni!! Szorosan becsuktam a szemem, és vártam a csattanást. De...az nem következett be. Résnyire nyitottam látószervem, mire egy JR arccal találtam szembe magam. Megütközött tekintetét látva, kicsit megbántam, amit a fejéhez vágtam, na meg a pofont. Mindenfelé néztem, csak őrá nem.
- Heh, ennyire utálsz?
- Mi? Nem, én csak...én...sajn...
Viszont mondatom befejezetlen maradt, mert olyan történt, amitől a lélegzetem is elakadt. Szó szerint. 
Megcsókolt....

3.fejezet - Barátok

  Daehyun megvonta a vállát, de a jó életnek se szólalt volna meg, Zelo, ő csak hatalmas vigyorral nézett vissza rám. Kezdtem kicsit besokallni. Így is elég furcsa körülmények között találkoztam némát játszó pad társammal, és most erre kiderült, hogy a legjobb haverom gyerekkori barátja. Miiiiii vaaaaannn??? 

- Öööö...hát, örülök a negyedszeres találkozásnak - dugtam zsebre a kezeimet és az előttem álló Daehyun-ra sandítottam.

  Bólintott. Hát komolyan beszarok! Ez csak ennyit tud csinálni? Bólintani, meg jeges tekintettel méregetni? Na tudja hova menjen...

- Zelo - fordultam ezúttal haverom felé. - Miért nem beszéltél sosem a gyerekkori barátodról?
- Mert nem került az ilyesmi témába, és úgy gondoltam nem fontos tudnod. Amúgy is most költözött vissza.
- Áhá, értem. Hát oké - közelebb léptem hozzá és a fülébe suttogtam. - Akkor egy utolsó kérdés. Néma?

  Barátom értetlenül pislogott, mintha valami furcsát mondtam volna, majd eget rengető nevetésbe kezdett.

- Né-néma?! - guggolt le előttem és úgy nevetett tovább. - Ez jó vicc volt, Ye Rim.
- Most miért? Eddig sosem szólalt meg, mikor egy társaságba voltunk - néztem rá durcásan.

  Nem tetszett, hogy kinevetett. Már bánom, hogy megkérdeztem. Felemelte a fejét, majd szélesen elvigyorodott.

- Nem könnyen barátkozik, ha lehet keveset beszél, lányok előtt szégyenlős... - állt fel.

  Ekkor elsuhant mellettem az a személy, akiről éppen a csevej folyt és egy jó nagyot ütött Zelo fejére.

- Hyung! Csak az igazat mondtam - tapogatta fájdalmas arccal az ütés helyét.

  Most rajtam volt a sor, hogy jót röhögjek. Szégyenlős.. Ez kész!

- Nem mondod komolyan, hogy csak azért nem beszélsz velem, mert szégyenlős vagy? - intéztem mondatomat Daehyun-nak, miközben nevetéstől könnyes szemeimet törölgettem.

  Felmordult, de ezúttal sem mondott semmit, inkább visszament a deszkásokhoz, és letelepedett közöttük. Újra belefolyt a témába amit éppen beszéltek, és a tátogásból láttam, hogy ő is megszólalt. Messze voltak, így nem hallottam mit mondott. Bezzeg a többi srácot hallottam, csak ő dumált olyan halkan. 

- Velük jóba van, mi? - mutattam a társaság felé.
- Ja, mindannyian ismertük, még mielőtt el nem költözött.
- Miért költöztek el?

  Zelo arcáról lefagyott a vigyor és valami szomorú kifejezés vette át a helyét. E miatt még jobban tudni akartam kérdésemre a választ.

- Nem mondhatom el.
- Ennyire nagy titok? 
- Nem az, csak Dae-hyung-nak sokat jelentene, ha nem mondanám el senkinek. Nem lenne helyénvaló. Így is elég pocsékul érezte magát miatta.
- Mhm... Oké. Én megértem - mosolyogtam rá megértően, majd belekaroltam. - És most akár meg is mutathatnád milyen nagy deszkás vagy.
- Heh, kérned sem kell.

  Odamentünk a többiekhez, ahol Zelo mindenkinek bemutatott, miközben letelepedtem közéjük. Na igen, mit nem adnak odafentről, csak Daehyun mellett maradt hely, vagyis inkább úgy mondanám, hogy mindenki odébb húzódott csak némát jól utánzó pad társam nem mozdult, így kénytelen voltam mellé letelepedni. Ahogy én helyet foglaltam, a körülöttem ülő összes srác közelebb nyomult hozzám, és egymás után tettek fel kérdéseket. Elég zavaró volt.

- Zelo még sosem említette, hogy van egy nagyobb lány haverja. Mióta ismeritek egymást?
- Miért nem láttunk még soha?
- Hány éves vagy?
- Van barátod?
- Héékás! Fiúk, ne egyszerre, mert még elszédülök, annyit kell a fejem ide-oda fordítanom - kiáltottam fel nevetve.
- Skacok, elég ebből. Inkább a pályán mutassátok meg neki milyenek is vagytok. Na, nyomás - terelte a bandát a rámpák felé Zelo.
- Ünneprontó - sóhajtott fel az egyik, majd kezükben a gördeszkákkal mindegyikük a pálya felé vette az irányt.
- Megmentő - bokszoltam a vállába.
- A köszönöm is megtenné, nem kell mindig szadizni - kapott a vállához.
- Jó, na. Köszi, és most nyomás, mutasd meg mit tudsz!

  Rám kacsintott és már ott sem volt. Vigyorogva néztem, ahogy a többiekhez szalad és jókat röhögve elkezdenek deszkázni. Mindig is csodáltam, hogy hogyan tud azon a kis kerekes micsodán megállni, úgy, hogy nem dől el, vagy nem esik le róla. Én akárhányszor próbáltam, folyton taknyoltam vele egyet, azóta nem álltam deszkára, de valahogy nem is vágyakoztam többé ráállni.

  Bal oldalamon még mindig ott ült Daehyun, ő is a kis csapatot figyelte. Úgy szerettem volna beszélni vele, megtudni azokat az infókat, amit Zelo nem mondhatott el, viszont nagyon jól tudtam, hogy úgysem fog válaszolni, ezért nem is koptattam a szám. Egyáltalán nem figyelt rám, pedig egy csomószor felé fordultam, és szuggeráltam, hogy igenis nézzem rám, de meg se rezzent. Yaa~ Hogy ez a csávó milyen idegesítő! Na nem baj, egyszer úgyis szóra bírom, ha addig élek is! Gondoltam, hogy az a pillanat nem akkor fog bekövetkezni, viszont már annyira kíváncsi voltam maga a hangjára, hogy milyen lehet. Én egy igen beszédes természetű lánynak számítottam, szóval nem nagyon bírtam egy helyben ülni úgy, hogy nem szólok egy mukkot sem, ezért akaratlanul is megszólaltam.

- Tök vagány, ahogy deszkáznak! - tekintetem újra az ifjakra vándorolt.

  Ekkor rám nézett, mire én is felé fordítottam a fejem, és vártam. Nem válaszra vártam, csak egy jelre, egy mozdulatra. Ledöbbentem. Daehyun mosolygott, úgy, hogy egyenesen rám nézett. Még pislogni sem tudtam, annyira meglepődtem. Először mutatott pozitív jelet felém. Viszont hiába derültem fel ettől a gesztustól, a következő pillanatban mintha észre vette volna magát, a szája újra egy vonallá préselődött, ámbár a szemét nem vette le rólam egy pillanatig sem. Libabőrös lettem. 

- Mégis ki vagy te? - buggyant ki belőlem.

  Ki vagy te, hogy ennyire kíváncsivá teszel? Reakciójából ítélve, ezzel a kérdéssel őt is megleptem. Pislogott vagy kettőt, aztán elfordította a fejét. Ennyit erről. Csalódottan fordultam vissza én is, és amint újra a kis csapatot néztem volna, az egyik közülük odaszaladt hozzám, majd a kezembe nyomta a deszkáját.

- Gyere te is. Tök jó buli.
- Jó is lenne, de én nem tudok gördeszkázni. Egyszer próbáltam, akkor is találkoztam a rámpával, szóval gondolhatod mennyi tehetségem van hozzá.
- Majd segítünk - erősködött tovább.

  Segítségkérő pillantást dobtam Daehyun felé, de ő csak jót mulatva rajtam intett a kezével, hogy menjek. Na kösz a segítséget.

- Hát jó, de szólok előre. Nagyon pocsék vagyok a sportokban.
- Jaj, gyere már - húzott magával.

  Még akkor sem voltam oda az ötletért, amikor már a deszkán álltam és a srác fogta a karomat. Elnéztem egy pár másodpercre a többiek irányába, akik ügyet sem vetve rám deszkáztak, csak Zelo nézett engem fülig érő vigyorral, majd tátogva felemelte a hüvelykujját : "Jól csinálod!" Válaszul elhúztam a számat. Azután megpróbáltam erősen koncentrálni, hogy a kis guruló tárgyon maradjak. Egy ideig sikerült is, de amikor a srác elengedte a karom, hirtelen leblokkoltam és azt sem tudtam mit is kéne csinálnom. Egy cseppet hátrafordítottam a fejem, hogy lássam miért is engedett el a srác. Be kellett kötnie a cipőfűzőjét. Csak akkor tudatosult benne, hogy elengedett, amikor látta, hogy a deszka kicsúszik alólam, én pedig zuhanok, egyenesen a kemény föld felé. Hirtelen valaki elkapott még a becsapódás előtt, ezért hatalmas megkönnyebbüléssel néztem fel az illetőre, aki azt hittem Zelo lesz. Bumm. Hatalmas tévedés! Aki elkapott, az Daehyun volt.

- Ye Rim! - kiáltotta Zelo.
- Jól vagy? - kérdezte az eddig némát utánzó fiú.
" Hé, jól vagy?" 

  Egy emlék ugrott be. Az orgonafa, a sugárzó mosolyú kisfiú. Ekkor ért el az agyamig az a két szó, amit még mindig karjaiban tartó Daehyun mondott. Ez...megszólalt...

Annyeong kids! ~~ Nem hivatalosan, de egy rész erejéig visszatértem. Nagyon meg akartam már írni ezt a részt, és most lám, sikerült. Ne várjátok, hogy ezek után gyorsan hozom a kövit, mert erről még sajnos szó sincs. Még mindig küszködök a fejemben cikázó gondolatokkal, de hála, a náthámnak már nyoma sincs.

Jó olvasást!~ Kritikára, véleményre egyaránt kíváncsi vagyok :3

Chu~~

Közlemény!

Először is szeretném megköszönni mindazoknak, akik folyamatosan követik a blogomat, igazán boldog vagyok tőle~ Habár ma egy rossz hírrel tudok szolgálni... Úgy döntöttem szüneteltetem egy bizonyos ideig a blogot. Nem tudom pontosan meddig. Nem kell megijedni, amint tudok írni fogok, megígérem. Egyszerűen nem megy az írás, komolyan. Ihlethiány, suli, összekuszálódott gondolatok, nátha...mindez miatt nem megy a ficik írása. Tudom, hogy sokszor szüneteltettem már a blogomat, de sajnos ez van. Nem akarom erőltetni azt, ami jelen pillanatban nem megy, mert akkor ti és én sem lennék megelégedve a végeredménnyel. Szóval várjatok rám, oké? :3 Amint tudok, jelentkezem!

Addig is, ByeBye olvasóim~~

I'll be back soon! ^^

Chapter 8.

Tökéletesen induló este

Úton az összejövetelre egyikünk sem szólalt meg, hanem inkább hallgattuk a motor dorombolását és élveztük az utat. Már amennyire tudtuk, legalábbis én. Eléggé görcsöltem az este miatt, ami rám egyáltalán nem volt jellemző. Mindig magabiztos és eltökélt voltam az ilyen partikon, viszont akkor a kísérőm Jake volt és nem JR. A szentségit Jun, nyugi már, ez csak megint egy összejövetel, ahol tökéletesen kell viselkedj. Nem lesz  baj. De úgy éreztem a bizakodás nem nagyon akart összejönni, sőt, még rosszabb lett.

Amikor megérkezünk, vettem egy nagy, szaggatott lélegzetet, miközben kicsatoltam a biztonsági övemet. Mellettem JR már kiszállt és megkerülve a kocsit kinyitotta a felőlem lévő ajtót. Megköszöntem neki figyelmességét, majd lassú mozdulattal kiszálltam a járműből. Hatalmasat nyeltem mikor szembe kellett néznem a tömeggel, ami éppen befelé sietett az épületbe. Feszengve szorítottam magamhoz a táskámat. Ekkor kísérőm mellém lépett, majd egy magabiztos mozdulattal megfogta a kezem. Egyszerre felmelegedett az egész testem érintésére, de nem néztem fel, nem akaródzott, hogy zavarban lásson.
- Nyugi, minden jó lesz - mondta és hallottam hangjában, hogy ő nagyon is élvezi a helyzetet.
- Miből gondolod, hogy nem vagyok nyugodt? - ellenkeztem, de elég bizonytalanra sikeredett.
- Elég rádnézni. Na gyere.
Elengedte a kezem, mire csalódottság fogott el, viszont nem tartott sokáig, mert ahogy JR elhúzta biztonságot nyújtó kezeit, azonnal felém emelte a karját. Felnéztem kísérőmre, aki még mindig egy cseppet sem izgatta magát, inkább hatalmas vigyorral nézett vissza rám, amitől valamelyest lenyugodtam, de testhőmérsékletem az egekbe szökött.
Belekaroltam, majd határozott léptekkel vezetett az épület bejáratához. Kinyílt az ajtó, ahol már egy fiatal hölgy várt minket. Illendően köszöntött minket, majd megkérdezte, hogy melyik partira vagyunk hivatalosak, mert amint kiderült, elég sokat rendeztek aznap este. Válaszoltam kérdésére, így kedvesen megmutatta nekünk a termünket, mi pedig megköszöntük, enyhén meghajoltunk és a két nagy ajtó felé vettük az irányt. Amikor az ajtó elé értünk hosszan becsuktam a szemem és mély lélegzetet vettem. Mikor újra kinyitottam őket, már egy csepp kétely sem látszott rajtam. Jonghyun bólintott az ajtó két oldalán lévő öltönyös férfiaknak, akik kitárták előttünk az estélyre vezető akadályt.
Elakadt a lélegzetem. Ámulattal néztem körbe, persze ezt próbáltam a legmeggyőzőbben palástolni. Gyönyörűen fel volt díszítve az egész terem, ellátva egy csomó finomsággal, na meg a vendégsereggel. Mindenki elegánsan volt kiöltözve, és olyan pillantással néztek, mint akik rögtön lerohannának és kérdezősködnének, természetesen JR-ről. Mi a francot bámultok? Nem láttatok még embert, baszki? Bájosan elmosolyodtam, hogy ne látszódjon rajtam mennyire is irritál ez az egész. Mellettem JR is követte a példámat, miközben könnyedén lépkedve minden fürkésző pillantást rezzenéstelenül állt. Büszke mosoly csücsült a szám szélén, hiszen nem mindenki képes ezt végigcsinálni, de kísérőmnek valahogy sikerült. Eddig jó...De...
Feltűntek a színen anyámék. Elhúztam a szám és még szorosabban karoltam bele a mellettem lévő srácba, aki cselekedetem követően lenézett rám és egyből értette a reakciót. Csak nyugalom. Bemutatod nekik és ennyi...remélem. Odasétáltunk szüleimhez, akik kíváncsi pillantással nézték kísérőmet. 
- Látom megérkeztetek - bólintott apa.
- Igen. Anya, apa, ő itt Kim Jonghyun, az évfolyamtársam.
- Igazán örvendek a találkozásnak - hajolt meg a bemutatott fiú.
- Részünkről az öröm - mosolygott rá anya. - Nagyon illedelmes fiúnak tűnsz. Remélem nem csak kényszerből jöttél el, mert a lányom néha nagyon rámenős tud lenni.
- De anya...
- Ugyan, erről szó sincs - legyintett JR. - Megtiszteltetésnek veszem, hogy itt lehetek. A lánya pedig egyáltalán nem erőltetett rám semmit, magamtól fogadtam el a meghívását. 
- Valóban? Nagyszerű. Akkor akár le is ülhetnétek - mutatott a külön nekünk lefoglalt asztalra szülőm.
- Rendben.
Leültünk, ahogy azt omma is javasolta és onnan figyeltük az előttünk elhaladó embereket. Egészen kinyújtottam a nyakam, hogy megkeressek egy bizonyos személyt, de sehol sem láttam. Vele ellentétben a szülei nagyon is szem elé tűntek. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Nincs itt! Oh yeah!!!
- Mitől vagy ilyen boldog? - szólalt meg hirtelen JR.
- Nincs itt Adam! Ne tudd meg mennyire örülök ennek.
- Az arcodra van írva, szóval gondolom - nevetett fel.
- Tényleg? Nem is gondoltam, hogy ennyire kimutattam az érzéseimet - követtem én is a példáját.
- Pedig nekem elhiheted.
Ekkor felpattant magával húzva engem is. Értetlenül néztem, hogy mégis hova húz, végül megálltunk a táncparketten. Zene harsant a terembe, elnyomva az emberek beszédét. Elengedte a kezem és sokat mondóan nézett rám.
- Felkérhetem egy táncra, Hyun Ju-ssi? 
- Ezer örömmel, ha többé nem használod az ilyen stílusú dumát - pukedliztem.
- Hogyne - jókedvűen csengett a hangja.
Derekamra helyezte a kezét, én a vállára, a szabadon maradt kezeinket összekulcsoltuk és már mehetett is a keringő. Meglepett tánctudása. Egyszerűen lenyűgözött vele, mert sok velem egykorú fiú nem tudott táncolni, Jake-et is beleértve. Egész végig egyenesen a szemembe nézett, én pedig az övét csodáltam. Nem tudtam elszakítani a tekintetem róla, annyira fogva tartott. Nagyszerűen éreztem magam tánc közben, hiszen régen volt már részem ilyen jó érzésbe. Olyan volt, mintha... Felejtsd el! Nehogy még egyszer ilyen az eszedbe jusson!
A zene elhallgatott, a mellettem lévő párok elváltak egymástól és tapsolni kezdtek. Mi is rég megálltunk, de még mindig fogva tartottuk a másikat, végül én fordítottam el a tekintetem.
- Kiszaladom egy percre, mindjárt jövök - suttogtam.
- Oké, itt várlak.
Hátra sem néztem, úgy száguldottam ki a teremből, a mosdóig meg sem állva. Belenéztem a tükörbe, és mit nem látok? Az arcom rákvörös volt.
- Aish! Nem hiszem el! - borultam ki.
Nagy lélegzeteket vettem, majd amint lenyugodtam, elhagytam a helyiséget. Útban a terem felé, pontosabban az ajtó előtt valaki visszarántott, mielőtt még bemehettem volna. Hátrapillantottam. Adam volt az.
- Régen nem találkoztunk - köszöntött.
- Nem volt az olyan régen, sajnos - fintorodtam el.
- Még mindig mérges vagy rám, igaz?
- Csak most esett le? Mit képzeltél? Hogy megbocsátottam neked? 
- Reménykedtem benne.
- Na abban aztán reménykedhetsz. Tönkretetted az életem, ne is várj bocsánatot.
- Viszont úgy látom hamar túltetted magad, hogy a kis barátod nincs veled. Már más társaságot találtál magadnak.
- Semmi közöd hozzá. És most eressz - rángattam a kezem, de csak nem akart elengedni.
- Ne olyan sietősen. Gondolom te is hallottad a szüleinket, hogy azt akarják több is legyen köztünk. Én nem bánnám.
- Hogy mi a frász van? Ne röhögtess már! Én sose tudnék összejönni egy ilyen anyuci-kedvence-vagyok-és-gazdag-ficsúr-is-egyben sráccal - szinte köptem a szavakat.
Egy kicsit messzire mehettem, mert arca hirtelen elkomorodott és szemében düh kavargott.
- Mégis kinek képzeled magad, te kis ribanc? Ne gondold, hogy te másabb vagy mint én! - szorította meg még erősebben a csuklóm, mire felszisszentem.
- Ez fáj, te idióta! Eressz!
Valaki közénk férkőzött és erővel letépte Adam kezeit csuklómról. JR. Úgy tornyosult Adam előtt, mint akinek egy szikra kell és robban.
- JR...
- Ó, megjött a megmentő? - gúnyolódott a kis gazdag ficsúr, aki ezt mind koreaiul mondta.
Anyáéknak igazuk volt...Ez komolyan megtanult koreaiul, csak hogy bevágódhasson...Ez nem komplett...
- Azonnal vond vissza! - Jonghyun hangja ijesztő volt.
- Mégis mit?
- Leribancoztad. Visszavonod. Most.
- Hülye vagy? Eszemben sincs.
- Cöh. Arrogáns gyökér - vigyorgott sötéten JR.
Kísérőm nagy lendületet vett és úgy befejelt Adam-nek, hogy még én is hallottam a koccanást. Elképedve meredtem az előttem álló fiúkra. Adam hátratántorodott, miközben fájdalmas arccal a fejét fogta. JR nemes egyszerűséggel felém fordult, megfogta a kezem és kifelé kezdett húzni, arcáról nem tudtam leolvasni semmit sem. Még kiáltott valamit utánunk az a rohadék, de nem értettem tisztán. Nem is érdekelt, egyedül megmentőmnek szenteltem a figyelmem. Megmentett. De...miért?