3.fejezet - Barátok

  Daehyun megvonta a vállát, de a jó életnek se szólalt volna meg, Zelo, ő csak hatalmas vigyorral nézett vissza rám. Kezdtem kicsit besokallni. Így is elég furcsa körülmények között találkoztam némát játszó pad társammal, és most erre kiderült, hogy a legjobb haverom gyerekkori barátja. Miiiiii vaaaaannn??? 

- Öööö...hát, örülök a negyedszeres találkozásnak - dugtam zsebre a kezeimet és az előttem álló Daehyun-ra sandítottam.

  Bólintott. Hát komolyan beszarok! Ez csak ennyit tud csinálni? Bólintani, meg jeges tekintettel méregetni? Na tudja hova menjen...

- Zelo - fordultam ezúttal haverom felé. - Miért nem beszéltél sosem a gyerekkori barátodról?
- Mert nem került az ilyesmi témába, és úgy gondoltam nem fontos tudnod. Amúgy is most költözött vissza.
- Áhá, értem. Hát oké - közelebb léptem hozzá és a fülébe suttogtam. - Akkor egy utolsó kérdés. Néma?

  Barátom értetlenül pislogott, mintha valami furcsát mondtam volna, majd eget rengető nevetésbe kezdett.

- Né-néma?! - guggolt le előttem és úgy nevetett tovább. - Ez jó vicc volt, Ye Rim.
- Most miért? Eddig sosem szólalt meg, mikor egy társaságba voltunk - néztem rá durcásan.

  Nem tetszett, hogy kinevetett. Már bánom, hogy megkérdeztem. Felemelte a fejét, majd szélesen elvigyorodott.

- Nem könnyen barátkozik, ha lehet keveset beszél, lányok előtt szégyenlős... - állt fel.

  Ekkor elsuhant mellettem az a személy, akiről éppen a csevej folyt és egy jó nagyot ütött Zelo fejére.

- Hyung! Csak az igazat mondtam - tapogatta fájdalmas arccal az ütés helyét.

  Most rajtam volt a sor, hogy jót röhögjek. Szégyenlős.. Ez kész!

- Nem mondod komolyan, hogy csak azért nem beszélsz velem, mert szégyenlős vagy? - intéztem mondatomat Daehyun-nak, miközben nevetéstől könnyes szemeimet törölgettem.

  Felmordult, de ezúttal sem mondott semmit, inkább visszament a deszkásokhoz, és letelepedett közöttük. Újra belefolyt a témába amit éppen beszéltek, és a tátogásból láttam, hogy ő is megszólalt. Messze voltak, így nem hallottam mit mondott. Bezzeg a többi srácot hallottam, csak ő dumált olyan halkan. 

- Velük jóba van, mi? - mutattam a társaság felé.
- Ja, mindannyian ismertük, még mielőtt el nem költözött.
- Miért költöztek el?

  Zelo arcáról lefagyott a vigyor és valami szomorú kifejezés vette át a helyét. E miatt még jobban tudni akartam kérdésemre a választ.

- Nem mondhatom el.
- Ennyire nagy titok? 
- Nem az, csak Dae-hyung-nak sokat jelentene, ha nem mondanám el senkinek. Nem lenne helyénvaló. Így is elég pocsékul érezte magát miatta.
- Mhm... Oké. Én megértem - mosolyogtam rá megértően, majd belekaroltam. - És most akár meg is mutathatnád milyen nagy deszkás vagy.
- Heh, kérned sem kell.

  Odamentünk a többiekhez, ahol Zelo mindenkinek bemutatott, miközben letelepedtem közéjük. Na igen, mit nem adnak odafentről, csak Daehyun mellett maradt hely, vagyis inkább úgy mondanám, hogy mindenki odébb húzódott csak némát jól utánzó pad társam nem mozdult, így kénytelen voltam mellé letelepedni. Ahogy én helyet foglaltam, a körülöttem ülő összes srác közelebb nyomult hozzám, és egymás után tettek fel kérdéseket. Elég zavaró volt.

- Zelo még sosem említette, hogy van egy nagyobb lány haverja. Mióta ismeritek egymást?
- Miért nem láttunk még soha?
- Hány éves vagy?
- Van barátod?
- Héékás! Fiúk, ne egyszerre, mert még elszédülök, annyit kell a fejem ide-oda fordítanom - kiáltottam fel nevetve.
- Skacok, elég ebből. Inkább a pályán mutassátok meg neki milyenek is vagytok. Na, nyomás - terelte a bandát a rámpák felé Zelo.
- Ünneprontó - sóhajtott fel az egyik, majd kezükben a gördeszkákkal mindegyikük a pálya felé vette az irányt.
- Megmentő - bokszoltam a vállába.
- A köszönöm is megtenné, nem kell mindig szadizni - kapott a vállához.
- Jó, na. Köszi, és most nyomás, mutasd meg mit tudsz!

  Rám kacsintott és már ott sem volt. Vigyorogva néztem, ahogy a többiekhez szalad és jókat röhögve elkezdenek deszkázni. Mindig is csodáltam, hogy hogyan tud azon a kis kerekes micsodán megállni, úgy, hogy nem dől el, vagy nem esik le róla. Én akárhányszor próbáltam, folyton taknyoltam vele egyet, azóta nem álltam deszkára, de valahogy nem is vágyakoztam többé ráállni.

  Bal oldalamon még mindig ott ült Daehyun, ő is a kis csapatot figyelte. Úgy szerettem volna beszélni vele, megtudni azokat az infókat, amit Zelo nem mondhatott el, viszont nagyon jól tudtam, hogy úgysem fog válaszolni, ezért nem is koptattam a szám. Egyáltalán nem figyelt rám, pedig egy csomószor felé fordultam, és szuggeráltam, hogy igenis nézzem rám, de meg se rezzent. Yaa~ Hogy ez a csávó milyen idegesítő! Na nem baj, egyszer úgyis szóra bírom, ha addig élek is! Gondoltam, hogy az a pillanat nem akkor fog bekövetkezni, viszont már annyira kíváncsi voltam maga a hangjára, hogy milyen lehet. Én egy igen beszédes természetű lánynak számítottam, szóval nem nagyon bírtam egy helyben ülni úgy, hogy nem szólok egy mukkot sem, ezért akaratlanul is megszólaltam.

- Tök vagány, ahogy deszkáznak! - tekintetem újra az ifjakra vándorolt.

  Ekkor rám nézett, mire én is felé fordítottam a fejem, és vártam. Nem válaszra vártam, csak egy jelre, egy mozdulatra. Ledöbbentem. Daehyun mosolygott, úgy, hogy egyenesen rám nézett. Még pislogni sem tudtam, annyira meglepődtem. Először mutatott pozitív jelet felém. Viszont hiába derültem fel ettől a gesztustól, a következő pillanatban mintha észre vette volna magát, a szája újra egy vonallá préselődött, ámbár a szemét nem vette le rólam egy pillanatig sem. Libabőrös lettem. 

- Mégis ki vagy te? - buggyant ki belőlem.

  Ki vagy te, hogy ennyire kíváncsivá teszel? Reakciójából ítélve, ezzel a kérdéssel őt is megleptem. Pislogott vagy kettőt, aztán elfordította a fejét. Ennyit erről. Csalódottan fordultam vissza én is, és amint újra a kis csapatot néztem volna, az egyik közülük odaszaladt hozzám, majd a kezembe nyomta a deszkáját.

- Gyere te is. Tök jó buli.
- Jó is lenne, de én nem tudok gördeszkázni. Egyszer próbáltam, akkor is találkoztam a rámpával, szóval gondolhatod mennyi tehetségem van hozzá.
- Majd segítünk - erősködött tovább.

  Segítségkérő pillantást dobtam Daehyun felé, de ő csak jót mulatva rajtam intett a kezével, hogy menjek. Na kösz a segítséget.

- Hát jó, de szólok előre. Nagyon pocsék vagyok a sportokban.
- Jaj, gyere már - húzott magával.

  Még akkor sem voltam oda az ötletért, amikor már a deszkán álltam és a srác fogta a karomat. Elnéztem egy pár másodpercre a többiek irányába, akik ügyet sem vetve rám deszkáztak, csak Zelo nézett engem fülig érő vigyorral, majd tátogva felemelte a hüvelykujját : "Jól csinálod!" Válaszul elhúztam a számat. Azután megpróbáltam erősen koncentrálni, hogy a kis guruló tárgyon maradjak. Egy ideig sikerült is, de amikor a srác elengedte a karom, hirtelen leblokkoltam és azt sem tudtam mit is kéne csinálnom. Egy cseppet hátrafordítottam a fejem, hogy lássam miért is engedett el a srác. Be kellett kötnie a cipőfűzőjét. Csak akkor tudatosult benne, hogy elengedett, amikor látta, hogy a deszka kicsúszik alólam, én pedig zuhanok, egyenesen a kemény föld felé. Hirtelen valaki elkapott még a becsapódás előtt, ezért hatalmas megkönnyebbüléssel néztem fel az illetőre, aki azt hittem Zelo lesz. Bumm. Hatalmas tévedés! Aki elkapott, az Daehyun volt.

- Ye Rim! - kiáltotta Zelo.
- Jól vagy? - kérdezte az eddig némát utánzó fiú.
" Hé, jól vagy?" 

  Egy emlék ugrott be. Az orgonafa, a sugárzó mosolyú kisfiú. Ekkor ért el az agyamig az a két szó, amit még mindig karjaiban tartó Daehyun mondott. Ez...megszólalt...

Annyeong kids! ~~ Nem hivatalosan, de egy rész erejéig visszatértem. Nagyon meg akartam már írni ezt a részt, és most lám, sikerült. Ne várjátok, hogy ezek után gyorsan hozom a kövit, mert erről még sajnos szó sincs. Még mindig küszködök a fejemben cikázó gondolatokkal, de hála, a náthámnak már nyoma sincs.

Jó olvasást!~ Kritikára, véleményre egyaránt kíváncsi vagyok :3

Chu~~