12.rész

 

  A nap hétágra sütött már, amikor megébredtem. A fejem hasogatott, lelki erőm úgy éreztem egy csepp sem maradt, a szemhéjaim nehezek voltak és valószínűnek találtam, hogy a szemeim is teljesen pirosak és puffadtak voltak a sok sírástól. Az álmom sikeresen felkavart, bár nem értettem pontosan miért, hiszen örülnöm kellett volna, hogy Myung Soo felbukkant az álmaimban, de mégis, a tény, hogy ő jelent meg a mindig látott barna hajú fiú képében, mely minden addigi álmomban kísértett, nagyon lesújtott. Ezért gondolkodni kezdtem, hogy vajon van-e egy kis esélye annak, hogy ismertem-e őt még a balesetem előtt? Vagy csak az elmém játszott velem egy nagyon nem humoros játékot? Végül pedig annyira belemerültem az egészbe, hogy teljes mértékben besokaltam, így már rég nem az álmom miatt kezdtem el újra sírni, hanem szomorú és egyben felháborító helyzetemen, mely ott furkálta az oldalam, ami arra késztetett, hogy próbáljam meg feltárni az emlékeimhez vezető ajtót, mely minden alkalommal csak egy kis résnyire engedett bepillantást, majd amikor már közel járok az emlékeim feltárásában, akkor hatalmas csapódással zárul be előttem. Így miután valamelyest lenyugodtam, becsuktam könnytől áztatott szemeimet, próbálva bepillantást nyerni azon a kis résen, melyen keresztül az emlékeim lapultak, viszont bárhogyan is próbálkoztam, erőltettem magam, hogy emlékezzek már végre, nem sikerült, folyton zsákutcába futottam. Egy jó bő fél óra után teljesen lemondtam az egészről és akkor már a csalódottságtól kezdtem el pityeregni, minekutána valószínűleg elaludtam.

  Hatalmasakat pislogva ültem fel az ágyon, remélve, hogy az álom kilibben a szememből, majd óriásit nyújtóztam, viszont a fáradtság valahogy nem akarta elhagyni a testem, ezért ugyan azzal a lendülettel vissza is dőltem és a plafont kezdtem el vizsgálni, amikor is ráeszméltem, hogy nekem suliba kéne menni. Már éppen újra függőlegesbe tornáztam volna magam, hogy megnézzem hány óra, amikor is a szobám ajtaja kivágódott, majd egy vigyorgó Min Jae vágtatott be rajta.

- Noona, ideje felkel… Óó, hogy te már fent vagy! – nevetett, majd az ágyamhoz sietett és leült.
- Jó reggelt – mosolyogtam rá halványan, majd az órám felé emeltem a pillantásom és teljesen kétségbe estem. – Min Jae! Miért vagy még pizsamában?? El fogunk késni!
- Ö… mégis honnan? – pislogott nagyokat, oldalra döntve a fejét.
- Hát a suliból!
- Pfffttt… - kezdett el fennhangon nevetni, úgy, hogy már majdnem leesett az ágyról.
- Most meg mit nevetsz?
- Noona… szombat… van – mondta, miközben nevető görcsét próbálta csillapítani, de ahogy elnéztem, nem igazán ment neki.
- Ó, hát akkor nagyon elvagyok tévedve – kuncogtam én is, de vidámságom hamar elapadt, amikor testvéremre néztem. – Min Jae…

  Nevét hallva rám nézett, mosolya pedig egyből eltűnt arcáról. Előre hajoltam, hogy közelebb kerülhessek hozzá és újra megkérdezzem a mi kis ügyünkről Choi Hee Jin-nel, de ő egyből felpattant, majd az ajtó felé kezdett sétálni.

- Csak azért jöttem, hogy megmondjam, kész a reggeli… - mondta már szinte suttogva, miközben kezét a kilincs felé emelte
- Min Jae! Kérlek, mondj már valamit!
- Noona… Had készüljek fel, mielőtt elmondok neked mindent, amit tudni akarsz… Csak adj még egy kis időt…
- Rendben… - egyeztem bele végül, mivel tudtam, hogy ha nem akarja, nem erőltethettem a dolgot.
- De… miért érdekel ennyire Choi Hee Jin? – fordult felém, szemei kíváncsiságot és mintha egy kis félelmet is tükröztek volna… Kezd mostmár nagyon rossz érzésem lenni ezzel az egésszel kapcsolatban.
- Mert… - hezitáltam egy percre, mert nem tudtam, hogy elmondjam-e neki az álmaimat vagy ne. – Ha felkészültél elmondani a dolgokat, akkor én is közlöm veled miért.
- Oké, deal – jelent meg egy kósza mosoly az arcán, majd lenyomta a kilincset és kilépett az ajtón.
- De most már nehogy kerülni merj! – kiáltottam utána, mire hangos nevetésbe kezdett és egy oké-t is kaptam válaszul.

  Még egy utolsót ásítottam, azután pedig ráérősen kimásztam az ágyból, átsétáltam a fürdőszobába, hogy valamelyest emberi kinézetet varázsoljak magamra, mivel amint belenéztem a tükörbe, rögtön meg is bántam. Tükörképem nyúzottan nézett vissza rám, mintha csak egy zombi vizsgálta volna magát, úgy éreztem. Lemondó sóhajjal elkaptam pillantásom, majd gyorsan megmostam az arcom és már sétáltam is lefelé, úgy pizsamáson, hogy családomnak ne nagyon kelljen sokat várjanak rám. Amikor beléptem az ebédlőbe, képtelen voltam nem tudomást venni a kicsit nyomasztó hangulatról, mely családtagjaim között uralkodott. Összevontam a szemöldököm, majd köhintettem egyet, ezzel magamra terelve a figyelmet, szüleim pedig egyből mosolyogva köszöntöttek, de figyelmemet nem tudta elkerülni a tény, hogy apa valamit hirtelen eldugott a zsebében és majd csak azután szánta nekem figyelmét. Mosolyogva köszöntöttem én is őket, már amennyire ment a mosolygás abban a pillanatban, főleg a furcsa hangulat miatt, de hát nem lehetett mindennap ragyogó és jókedvű, gondoltam én, miközben helyet foglaltam az asztal szokásos oldalán, minekutána belefogtam az evésbe. Mély csend telepedett ránk, csak az étel ropogását lehetett hallani a fogaink alatt. Min Jae felé sandítottam, aki kérdően nézett rám, én pedig próbáltam neki nyomatékosítani, hogy szólaljon már meg és vigyen egy kis színt az életünkbe, de nem nagyon értette a célzást, így egy nagy sóhajjal feladtam. Éppen gondolkodtam, hogy mivel is dobhatnám fel egy kicsit a hangulatot, viszont még mielőtt megszólalhattam volna, anya fordult felém, arcán a szokásos mosolyával, ami akkor mintha kissé hamiskásra sikerült.

- Sun Hee-ah, emlékszel már valamire? – kérdezte, hangja kedvesen csengett, mint mindig, de mint ahogy a mosolya is, ebben is volt valami más, mintha kicsit feszült lett volna.
- Öm… - hezitáltam egy pillanatra, minek következtében az összes asztalnál ülőnek felkeltettem a figyelmét. – Nem. Még nem. De miért kérdezed?
- Hát… Mert nem úgy volt, hogy ma mész a doktornőhöz?
- De igen, viszont mivel már találkoztam vele a múltkor és mindent megbeszéltem vele, úgy gondoltam, hogy ma már nem megyek, hanem majd felhívom és választunk egy másik időpontot.
- És megkérdezhetem mi is az a minden? – kapcsolódott bele a kérdezz-felelekbe apa is.
- Ó, tudod, csak a vizsgálatok meg minden ilyesmi – heherésztem, majd letettem az evőpálcikákat az asztalra, és készültem felállni, mivel nem akartam jobban belemenni a részletekbe. – Köszönöm szépen a reggelit.
- De hát alig ettél valamit!

  Azzal visszamentem a szobámba, ahol végül is ugyan olyan csend honolt, mint lent, viszont legalább nem volt nyomasztó a légkör. Igazán nem értettem, hogy mi volt az a nagy búskomorság, hiszen amikor még Min Jae felmerészkedett hozzám igen jókedvű volt, de a reggelinél mintha kicserélték volna. Különös érzés fogott el, de arra döntöttem, hogy eleget erőltettem az agyam az éjjel, így aznap semmin nem fogom törni a fejem, csak relaxálni és pihenni fogok egész nap. Vagyis ez volt a tervem addig a pillanatig, amíg meg nem szólalt a telefonom és a kijelzőn Ha Eun neve nem szerepelt. Hamar fel is vettem.

- Szia Ha Eun-ah! Na, mi újság?
- Sun Hee-ah, már harmadjára hívlak, ugye tisztában vagy vele?
- Öm, igen? Bocsi, lent voltam reggelizni.
- Hah… mindegy akkor. Szóóval csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem nincs-e kedved ma kiruccanni egy kicsit?
- Oké, miért is ne – válaszoltam egy hatalmas mosollyal az arcomon, mivel így megfeledkezhettem pár órára gondjaimról.
- Nem is vártam más választ – nevetett, mire csak megforgattam a szemeimet. – Tuti most grimaszoltál egyet.
- Mi? Nem is! …Na, jó, túl jól ismersz – adtam be a derekam, minek következtében barátnőmből újra előtört a nevetés. – Ne nevess már, inkább mond mikor és hol találkozzunk!

  Miután Ha Eun két nevetés között közölte velem hol és milyen időpontban is találkozzunk, lementem bejelenteni anyának hova is készülök fél óra múlva, majd visszasiettem, hogy kiválasszam mibe is megyek, na meg a smink meg miegymás végett is. Amikor készen voltam elégedetten néztem magam a tükörben, hiszen elég jól és hamar rendbe szedtem külsőmet, külön vigyázva, hogy arcomon ne látszódjanak a kialvatlanság és a sírás jelei. Még egy két simítást végeztem szoknyámon, megfésültem a hajam és már indulásra készen is voltam.

  Gyors elköszöntem szüleimtől és Min Jae-től, majd kilépve a bejárati ajtón egyenesen a buszmegállóhoz sétáltam, hogy a járműre felszállva közelebb kerülhessek úti célomhoz. A ruhásüzlet előtt, ahol megbeszéltük a találkát, már barátnőm ott várt, mosollyal az arcán integetve nekem, amikor meglátott. Ezek után el lehet képzelni mi történt, ment a vásárlás ezerrel, vagyis Ha Eun részéről, én azért annyi sok mindent nem vettem, csak barátnőm unszolására próbálgattam egy csomó ruhát.

  Olyan 1 óra körül lehetett, amikor végre a mellettem kutyagoló, fülig érő vigyorú lány, abbahagyta a vásárlást, mivel hála isten, kezdett megéhezni, ahogy már én is, ezért úgy gondoltuk, hogy elmegyünk az egyik közelebbi vendéglőhöz és jól megebédelünk. Felszabadultan indultunk el a vendéglő irányába, mire Ha Eun hirtelen megállt, és nagyon pásztázni kezdett valamit. Én is ugyan azt tettem, megálltam mellette, majd arra néztem, amerre ő. A szívem valószínűleg egyből kihagyott 1-2 dobbanást. Myungsoo, Sungjong és Hoya ültek az egyik közeli padon és nagyon magyaráztak valamit egymásnak. Barátnőmre néztem, aki sunyin vigyorogva nézett vissza rám, mire teljesen kétségbe estem.

- Ha Eun, tudom, mit akarsz, de nem.
- Miért? Csak odaköszönünk nekik. Tudom, hogy szeretnéd, ne is tagadd! – mondta, majd a fiúk irányába kezdett el menetelni.
- Ne csináld már, hiszen éppen… elfoglaltak – húztam vissza a karjánál fogva.
- Olyan kis szégyenlős vagy, hogy az már fáj – sóhajtott egyet, kihúzta karját kezem szorításából, majd belém karolt, és húzni kezdett a srácok felé.

  Tudtam, hogy nem kerülhetem el a velük való találkozást, főleg ha Ha Eun-en múlott a dolog, így beletörődve kullogtam mellette és egyre csak az járt a fejemben, hogy én mennyire, de mennyire nem akartam ma találkozni Vele. Az első, aki észrevette, hogy közeledünk hozzájuk az Sungjong volt.

- Jang Ha Eun és Lee Sun Hee! Annyeong! – köszöntött minket mosolyogva, mire a másik kettő is felnézett a nagy eszme cseréből s ők is köszöntek.
- Annyeong! Na, mi járatban? – elegyedett beszélgetésbe Ha Eun, én meg csak szemlélőként álltam mellette, és próbáltam nem Myung Soo-t fixírozni.
- Ez a két hyung nem tudja eldönteni, hogy hol együnk – mondta nagyon komolyan és gondterhelten, ami már túlon túl vicces volt, így nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam.
- Micsoda dilemma – gúnyolódott barátnőm, mire a két hyung, ahogy Sungjong nevezte őket, egyszerre néztek a mellettem kuncogó lányra.
- Ez igenis komoly probléma – szólalt meg Hoya, én ennek következtében pedig még nagyobb hahotázásba kezdtem.
- Lee Sun Hee, ez nem vicces – intézte felém szavait Myung Soo sértődötten, mire hamiskásan bűnbánó arcot vágtam, de magamban még mindig nevettem.
- Tudjátok mit? Inkább gyertek velünk – jelentette be Ha Eun, mire a jókedv elhűlt bennem és elkerekedett szemekkel néztem barátnőmre, míg a fiúk elgondolkodva egymásra pillantottak.
- Oké, miért is ne – vont vállat Hoya, majd mindannyian felálltak.

  Így már a vendéglőhöz való utat öten tettük meg, míg Ha Eun elbeszélgetett Sungjong-al és Hoya-val, addig én a hátuk mögött lépdeltem, Myung Soo-val az oldalamon. Egyikünk sem szólalt meg, csak némán ballagtunk egymás mellett, ezért akarva-akaratlanul is gondolataimba merültem, ennek pedig csak az volt a hátránya, hogy nagyon nem figyeltem az előttem haladóknak a beszélgetését, pedig igazán kellett volna, mivel éppen azt ecsetelték egymásnak, hogy ki kéne kerülni az előttünk lévő tömbházat, melynél építkezési munkálatok folytak. Én viszont annyira elgondolkodtam, hogy egy szót sem hallottam ebből a beszélgetésből, így egyenesen a közepébe sétáltam és már csak arra eszméltem fel, hogy a nevemet kiálltják.

- Sun Hee-ah! Vigyázz, gyere onnan! – kiáltotta Ha Eun felfelé mutatva, így én is felnéztem és láthattam, hogy egy nagyobb darab tégla zuhan, egyenesen felém.

  Mire ráeszmélhettem volna, hogy mi is történik éppen, Myung Soo hangját hallottam meg, amint éppen a nevemet kiáltotta és rohan felém. Ekkor olyan érzésem támadt, mintha valamikor már történt volna velem ilyesmi, mintha ugyan ebben a szituációban lettem volna egyszer. Ahogy Myung Soo-t néztem, képek suhantak át a szemem előtt. Egy gyalogátkelő közepén állok, Myung Soo rohan felém, fények, és ugyan az a név.

Hee Jin, vigyázz!

- Lee Sun Hee! – csapódott nekem teljes sebességgel megmentőm, majd lendületével elugrott, ezzel megmentve a saját és az én épségemet is, én meg csak annyit tehettem, hogy sokkos állapotomba belékapaszkodok, és a nevét suttogjam újra és újra.

Annyeong, kedves olvasóim!
Mint ahogy ígértem, meghoztam az In the Shadows következő részét, remélem elnyeri a tetszéseteket. Igazából az elején kicsit nyugisra terveztem, viszont, mint láthatjátok, ez lett az eredménye. A beígért oneshot-ot is hozni fogom, minden valószínűséggel új év után, de az is meglesz.

További kellemes napot kívánok mindenkinek, és, mint ahogy már tudjátok, véleményeket szívesen fogadok!
Sokszor puszil titeket,

Blueberry~ ^^

Merry Christmas! ^^

Annyeong, kedves olvasóim!

Éss Boldog Karácsonyt! Igen, tudom, kissé későn jövök a köszöntéssel, mivel már elmúlt Karácsony, viszont az nem azt jelenti, hogy a feeling is tovaszáll ^^

Mivel most annyit pattogtam ez ünnep alatt, hogy azt sem tudtam hol áll a fejem, na meg egy kis betegség is beférkőzött a képbe, hogy az új résszel kissé lassan haladok, de ne aggódjatok, ha piros hó esik is, akkor is megírom! És még egy oneshot-al is készülök, viszont, hogy ki lesz a főszereplője... az legyen meglepetés *o*

A hóra visszatérve... sajnos nem volt fehér karácsonyunk, ám ettől eltekintve remélem mindenki meleg környezetvben, a szeretteivel töltötte ezt a szívmelengető ünnepet.

Nemsokára újra jelentkezem!

Addig is milliószor ölel titeket

Blueberry~ ^^

Oneshot ~ Seventeen - Jeonghan

  

  Az iskolakezdés első két hetében kénytelen voltam hiányozni a suliból, mert a szüleim munkája egy kicsit tovább húzódott külföldön, mint tervezték, így ott maradtam velük, míg befejezték azt, mivel nem engedtek haza, hiszen egyedül lettem volna az egész lakásban, abba pedig nem egyeztek bele. Persze nem tudtam mit féltettek annyira, mivel már másod éves középiskolás voltam, viszont azért egyfelől megértettem őket, én sem szerettem volna egyes egyedül lenni, míg haza nem érnek. Így maradásom következménye az lett, hogy egész végig, míg munkájuk elhúzódott, sokszor bocsánatot kértek, hogy lemaradok az első két hétről, én pedig nem győztem őket nyugtatni, hogy nincs semmi baj, majd bepótolok mindent.

  Amint hazaértünk, ha tetszett, ha nem, kénytelen voltam visszaszokni az iskolai élethez, így már másnap, táskámmal a hátamon és teljes egyenruhába öltözve, mehettem is a suliba, semmit sem sejtve, hogy mennyire megváltoztak a helyzetek abban a két hétben, míg távol voltam. Fél úton jártam már, amikor csatlakozott hozzám legjobb barátnőm, Ji Na is, vagyis jobban mondva a nyakamba ugrott és össze-vissza ölelgetett.

- Hae Ri-ah!!! Úúúgyy hiányoztál!! – szorongatott meg, mire úgy éreztem a megfulladás szélén járok és elhalálozom egy pillanat alatt, ha nem enged el.
- Nekem is… hiányoztál… Ji Na, de… khm… nem kapok levegőt…
- Jaj, ne haragudj, de olyan régen láttalak már, hogy muszáj volt! – engedett el azonnal, majd vigyorogva pislogott rám.
- 2 hét azért nem olyan sok – mondtam nevetve, majd elindultam, ezúttal barátnőm társaságába.
- Ó, dehogynem. Te nem is tudod…
- Micsodát?
- Jött egy új srác a suliba, és hadd ne mondjam, hogy mindenki oda meg vissza van érte. Nem mellesleg egy hercegnő.
- Mi van? Ha srác, akkor hogy a csudába nevezheted hercegnőnek? – képedtem el teljesen és kérdő pillantásokat küldtem Ji Na felé, aki csak egy huncut mosollyal nyugtázta értetlenségem.
- Amint meglátod, megérted – kacsintott, majd témát váltott.

  Nem értettem mi ez a nagy titkolózás, így csak vállat vontam, majd barátnőm mondandójára összpontosítottam, nem volt értelme rágjam magam az elhangzottakon, hiszen majd úgyis kiderül mi is van a dolgok hátterében. Becsengetés előtt jóval hamarabb beértünk a suliba, így komótosan sétáltunk a folyosón, miközben Ji Na tövéről-hegyére elmondta, hogy mi mindenről maradtam le. Ahogy szavaiból kivettem, jóformán semmiről, aminek nagyon megörültem, hiszen így nem kellett annyit pótolnom.

  A nagy beszélgetés közepette hangoskodásra lettem figyelmes, majd láttuk, ahogy egy srác valamit a kezében tartva eszeveszetten szalad, miközben majd meghal a nevetéstől. Megemeltem szemöldököm a látottakon, Ji Na-ra néztem, aki megvonta a vállát, jelezve, hogy ő sem tudja, mi folyik itt, ezért nem nagy figyelmet szentelve a történtekre már éppen bevenni készültem a kanyart, amikor is valaki hatalmas sebességgel nekem ütközött, minek következtében mind a ketten a földön kötöttünk ki.

- Áú… - kaptam a fejemhez, majd ott is a sajgó ponthoz és dörzsölni kezdtem az összekoccanás helyét.
- Hae Ri-ah, jól vagy? – guggolt le mellém azon nyomban Ji Na és a fejemet kezdte el vizsgálni.
- Ah, persze – nevettem el magam, miközben lassan a baleset másik illetékesére néztem, amikor is a levegő bennrekedt a tüdőmben, mivel az olyan közel volt hozzám, hogy az arcunk csak pár centire volt egymástól.
- Minden rendben? – kérdezte a srác, kinek hosszú, vállig érő haja volt, arcvonásai finomak és melegséget sugároztak, ugyanakkor olyan… menőnek nézett ki és olyan szép volt, hogy teljesen elámultam, főleg akkor, amikor olyan mélyre hatóan nézett a szemembe, hogy azt hittem dübörgő szívem kiugrik a helyéről. – Ö… jól vagy? – kérdezte megint, de én csak arcára tudtam koncentrálni.
- Milyen szép vagy… - csúszott ki a számon első gondolatom, mire a srác elkerekedett szemekkel nézett rám, reakciója láttán pedig én is feleszméltem, majd ledöbbenve kaptam a számhoz, miközben éreztem, hogy a vér villámsebességgel szökik az arcomba. – Mi-minden rendben, köszönöm kérdésed… - hadartam el mondandómat, ezek után pedig egyszeriben felálltam és elindultam a folyosón.
- Hae Ri, várj már! – kiáltott utánam barátnőm, szavai hallatán kissé lassítottam tempómon, de eszem ágában sem volt megállni.

  A tanári felé menet Ji Na elmesélte, hogy akivel összeütköztem, az nem volt más, mint Yoon Jeonghan, vagy ahogy ő szokta emlegetni, A Hercegnő, aki nem mellesleg kitűnő tanuló és remekül kosarazik és aki előtt rettentően leégettem magam. Nagyokat sóhajtozva álltam meg a tanári előtt, ahol elköszöntem barátnőmtől, majd beléptem, hogy értesítsem az osztályfőnököt, hogy megérkeztem. Miután ezt gyorsan letudtam, az osztályom felé kezdtem igyekezni, persze már a tanárral, aki úgy gondolta velem tart, hogy kijelölje nekem a helyemet.

  Becsengetésre értünk a terem elé, mire nagy levegőt vettem és elhúztam az ajtót, ezzel szabad utat engedve az osztályba, ahol nem kisebb ribillió hallatszott, szokás szerint. Megcsóváltam a fejem és ráérősen besomfordáltam, nyomomban a tanárral, aki csendre intette az osztálytársaimat. Amint megálltam a tábla előtt és végignéztem a társaságon, megláttam a… hercegnőt, amint éppen valamit írt a körülötte lévő lányoknak. Grimaszba vágtam az arcom és lesütöttem a szemem, ezzel akartam álcázni, hogy nagyon nem én voltam az, akibe beleütközött, viszont persze tisztában voltam vele, hogy nem tudom eltitkolni.

- Hae Ri… a helyed… lássuk csak… Mit szolnál a Jeonghan melletti padhoz? Persze csak ha a kedves említett szíveskedne helyet foglalni? – emelte meg kissé a hangját a mellettem álldogáló tanár, mire a lánysereg durcásan elbattyogott a fiú mellől, aki szabad utat kapva engedelmesen leült. – Köszönöm, Jeonghan. Na, akkor ne is pazarold itt tovább az időt, menj és ülj le, mindjárt érkezik az irodalom tanárnő – mosolygott rám, majd hátat fordított és elhagyta a termet.

  Ji Na… Valami fontosat kihagytál a mondandódból! Ezért még számolunk! Gondoltam, miközben a kijelölt helyemre battyogtam és próbáltam minden felé nézni, csak a rám szegeződött tekintetű Jeonghan-ra nem. Amikor sikerült zökkenő mentesen leülnöm és előkotorásznom a füzetem, szétnéztem az osztályban, mire egyből levontam az első következtetést, miszerint tényleg nagyon szerethették a lányok a hercegnőt, mert rám rettentő csúnyán bámultak, míg a srácra úgy néztek, mintha angyal szállt volna közénk.    Persze egyből leesett miért néztek rám úgy, mintha leprás lennék, ezért inkább csak meghúztam magam és kifelé kezdtem bámulni az ablakon.

  A tanár bejöttével valamelyest javult a hangulat a teremben, viszont én még mindig úgy voltam vele, hogy jobb lesz nem a mellettem ülőre nézni, mert tuti kiszaladok a világból, ha szemberöhög azok után, ami történt. Nagyban körmöltem a füzetembe, amikor egy papír fecni landolt az asztalomon. Nem szenteltem neki nagy jelentőséget, ezért továbbra is a táblára felírt dolgokat írtam, mikor újra egy kis darab papír landolt a padomon. Ekkor már nem bírtam a kíváncsiságommal, a kezembe vettem, majd körülnéztem, hogy kitől is van, amikor a mellettem ülő Jeonghan egy lapot emelt fel maga előtt, melyre ez volt írva: Tényleg olyan szép vagyok? Éreztem, ahogy az arcomat teljesen elönti a forróság és már éppen szóltam volna, amikor a mutató ujját a szájához emelte, majd a füzetemre mutatott. Bólintottam, és kicsit feszengve vettem a kezembe az írószeremet, hogy gyorsan lefirkantsam a választ, majd felé fordítottam: Ezt nem fogom tudni lemosni magamról, ugye? Üzenetemre mintha egy kicsit elkuncogta volna magát, a füzete felé fordult és gyors mozdulattal meg is kaptam a válaszom: Miért, nekem tetszett. Lemondó grimaszba vágtam az arcom, majd a padra feküdtem, arccal lefelé, hogy valahogyan elrejtsem a tényt, hogy hihetetlenül zavarba jöttem.

  A csengő mennyei hangja mentett meg a további leégéstől. A mellettem ülő srác felállt helyéről és a szemem sarkában láttam, hogy felém közeledik, ezért gyors felálltam a helyemről és még mielőtt megszólíthatott volna, ellepte a lányok tömege, így én pedig könnyen elsurranhattam. A folyosón találkoztam Ji Na-val, akinek mindent elmeséltem, ő pedig eszes módon kinevetett és mindenféle gyávának lehordott, mikor erről szó sem volt, csak annyira kínosan éreztem magam…

  Az órák további része egész kellemesen eltelt, mivel azok után Jeonghan nem sok figyelmet szánt nekem, amitől egy nagyobb megkönnyebbülés fogott el, minekutána rendesen tudtam figyelni a tanárra és arra, amit magyarázott. Utolsó órán a hercegnő nem volt bent, a lányok pedig valaminél fogva teljesen lázba voltak. Amint kicsengettek, az osztálytársnők szinte egyszerre pattantak fel helyükről, majd szaladni kezdtek. Kíváncsi pillantással néztem utánuk, és úgy döntöttem, hogy én is megnézem mi is történik. Követtem a lányokat, mire a tornateremben találtam magam, ahol a kosár csapat éppen edzett. Lábujjhegyre állva néztem keresztül a tömegen, akik mind sikoltozva szurkoltak valakinek, a srác pedig nem volt más, mint Jeonghan. Egyik pillanatban még kíváncsian pásztáztam a területet, míg a másikban már együtt szurkoltam a többiekkel a hercegnőnek, persze csak diszkréten

, mintha ott sem lennék, ez lett volna a terv, viszont miután Jeonghan sikeresen kosarat dobott, az elalélt lányok felé emelte tekintetét és egyből kiszúrt. Mosolyra húzta ajkait, én pedig azon percben felhúztam a nyúlcipőt és hátra sem nézve visszamentem a terembe a táskámért, majd hevesen dobogó szívvel haza indultam.

  Másnap ugyan az a mese ment minden órán, csak ezúttal mindig firkált nekem, beszélgetést kezdeményezve, persze írásban, de nagyon kis semmiségekről, hogy unatkozik, éhes, vagy milyen az idő, én pedig kénytelen voltam visszaírni neki, mert addig dobált papírgalacsinokkal, míg be nem adtam a derekam és válaszoltam. Bár szünetekben sosem beszéltünk, mert mindig el volt foglalva a rajongóival, én meg Ji Na-val lógtam, valamiért órán mindig szómenése volt és egy idő után már megszoktam.

  Hetekig ment ez így, mikor feleszméltem, hogy még be sem mutatkoztam neki, és míg én nagyon is jól tudtam a nevét, ő valószínűleg azt sem tudta, hogy hívnak. Úgy belegondolva sosem kellett megemlítenem a nevem, mivel a nélkül is nagyon jól elvoltunk és az alatt a kis idő alatt a zavartságom, melytől mindig vörös lett a fejem, kissé enyhült, de azért még bennem volt az a görcsös érzés, amikor már csak rám nézett.

  A Jeonghan-nal való gondolataimmal voltam elfoglalva, miközben komótosan sétáltam a folyosón, amikor is pár osztálytársnőm tűnt fel a láthatáron, majd megálltak előttem.

- Hae Ri, beszélhetnénk veled?
- Öm, persze…

  Lementünk az udvarra, majd az iskola falánál összegyűltünk, és valamiért nagyon a középpontba éreztem magam. Kezdett nagyon rossz érzésem támadni, főleg azért, mert olyan csúnyán néztek rám, hogy ha szemmel ölni lehetett volna, rég halottan hevernék.

- Mi van közted és Jeonghan között? – szólalt meg az egyik és közelebb lépett hozzám.
- Semmi? Mégis mi kéne, hogy legyen?
- Ne játszd az ártatlant! Azért vakok nem vagyunk!
- Miről beszélsz? – kérdeztem, és már kezdtem félni, hogy esetleg tudtak arról, hogy én meg Jeonghan szoktunk beszélni órákon.
- Bármikor feltűnsz a színen, minket semmibe vesz, és mindig téged néz! Ne mond, hogy ez csak a véletlen műve! – akadt ki a másik, majd belekapott a hajamba.
- Áú! Ya! Mondom, hogy nincs semmi sem köztünk! – emeltem fel a hangom én is már, de semmi hatása nem volt, úgy éreztem magam, mint egy egér a vadmacskák között.

- Akkor nagyon örülnénk, Hae Ri-ah, ha ez így is maradna, mert különben… - markolt bele még erőteljesebben a hajamba, majd húzni kezdte -… igen pórul járnál. Világos voltam?

  Pár másodpercig csak néztem őket tágra nyílt szemekkel és kezdett tudatosulni bennem a gondolat, hogy meg lettem fenyegetve egy srác miatt. Kell ez nekem? Bár nagyon élveztem a közös beszélgetéseimet Jeonghan-nal, nem akartam bajba kerülni miatta, így inkább lassan bólintottam egyet, mire a lány, ki hajamnál fogva tartott, elengedett, elmormogott még valami fenyegető szöveget, majd a többiekkel együtt elmentek. Megkönnyebbülésembe a lábaim fölmondták a szolgálatot, így kisebb huppanással a földre rogytam és magam elé bámulva gondoltam vissza a buta, de mégis sokat jelentő beszélgetéseinkre, legalábbis nekem egy idő után tényleg kezdett jelenteni valamit, főleg azok után, hogy Jeonghan egyfolytában grimaszokat vágott, de a legfontosabb mégis a mosolya volt, melyet mindig felém küldött. Így éreztem, viszont nem akartam bajt hozni a fejemre egy egész lánysereg képében. Szomorú voltam, nagyon is, de végül is úgy gondoltam, hogy talán úgy lesz a legjobb, ha ignorálom, mert aztán csak nekem fog fájni az egész, főleg ha eljutok addig a szintig, hogy megszeressem.

  Hosszas elmélkedés után felálltam, majd visszaandalogtam az épületbe, ott is az osztályba, ahol már javában elkezdődött az óra, így valamilyen gyenge indokkal bocsánatot kértem a késésért, majd a leültem a helyemre. Nem sok idő kellett és már landolt a padomon az első papírgalacsin, ami persze tudtam, hogy kitől származik, így ügyet sem vetve rá, tovább figyeltem a táblát és szorgosan jegyzeteltem. Még 1-2 galacsinnal megpróbálkozott a mellettem ülő srác, de mivel láthatta, hogy nem reagálok semmit, ezért egy idő után abbahagyta, majd eseménytelenül telt el az óra.

  Pár nap után Jeonghan látszólag végleg feladta az üzenetek küldözgetését, ami ugyan örömmel kellett volna eltöltsön, de e helyett egyre letörtebb és szomorúbb voltam, főleg akkor, amikor a folyosón elmentünk egymás mellett és rám se hederített, pedig legtöbb esetben mindig elkapta a pillantásom, vagy egyszerűen rám mosolygott, de ezek közül egyik sem történt meg, ezért csak annyit tehettem, hogy megálltam, majd hátra fordulva néztem távolodó alakját. Hiszen ezt akartad, nem? Akkor viseld a következményét.

  Mikor az utolsó órának is vége lett, kedvetlenül összepakoltam, majd a folyosón találkozva Ji Na-val tettem meg a további utat egész a szekrényekig, ahol átcseréltük a cipőnket, és már indultunk volna tovább, amikor lábam gyökeret eresztett, amint megláttam őt. Nem egyedül volt és nem is a rajongótáborával, hanem csak 2-3 fiúval, akik nevetések közepette mentek előtte, míg ő hátul kullogott és a srácokat mosolyogta. Szívverésem nagyobb sebességre kapcsolt, főleg abban a pillanatban, amikor pillantása találkozott az enyémmel. Nem sokáig csodálhattam tekintetét, mert másodpercek töredéke alatt visszavezette figyelmét barátaira, így én is elpillantottam, és a cipőm orrát néztem, míg elhaladtak mellettem, amikor is egy kéz nyúlt felém, majd a táskámat tartó tenyerembe nyomott egy kis cetlit és már tovább is állt. Felemeltem a fejem, de már nem volt sehol. Ji Na vigyorogva mellém somfordált, miközben én a kezembe nyomott papír darabot fixíroztam és pár másodperc fáziskésés után kinyitottam:

Nem tudom mit tettem, amiért nem beszélsz velem, de szeretném, ha eljönnél a mai kosár meccsemre. És NE rohanj el úgy, mint a múltkor!

Jeonghan

  Visszafojtott lélegzettel olvastam a meghívót, melyet az a srác írt, kinek kézírását, még ha nem is írt volna nevet, akkor is felismertem volna. A hátam mögött barátnőm is végigfutatta szemét a két soros szövegen, majd ellépett tőlem, elém sétált, megállt, végül bámulni kezdett.

- Ji Na-ah, miért nézel így? – kérdeztem, majd felemeltem tekintetem és rá szegeztem.
- Csak azt akarom belőled kiolvasni, hogy most mit teszel?
- Azt hiszem ez egyértelmű, nem? – suttogtam, miközben zsebre vágtam a levelet és a kijárat felé fordultam, ámbár nem indultam el.
- Tudom, hogy menni szeretnél, akkor miért nem teszed?
- Mert… Tudod miért…
- Mert azok a libák megfenyegettek? Vagy, mert félsz szembenézni a hercegnővel? Vagy esetleg az érzéseiddel, melyeket iránta táplálsz? – szegezte nekem a kérdések tömkelegét, én meg csak annyit tehettem, hogy lehajtom a fejem és ökölbe szorítsam a kezem. – Hae Ri-ah, hallgass a szívedre…
- De…
- Menj már, a csudába is! Nem jó rád nézni, amikor ilyen rossz kedved van! Lehet, hogy már elkezdődött a meccs!- Na, gyerünk már! – adta meg a kezdő lökést, szó szerint, mire majdnem orra buktam, de valahogy sikerült megtartani az egyensúlyt.

  Hálás pillantással néztem vissza barátnőmre, aki csak csápolt, hogy induljak már el végre és úgy is tettem. Igaz, nem siettem el a dolgokat, nagyon nyugodt, mondhatni nyugdíjas tempóban közelítettem meg a tornatermet, ahol már méterekre hallatszott a lányok sikoltozása, mely teljesen elnyomta a labda pattogásának a hangját. Mint valami rossz kém, a falhoz lapulva mászkáltam, majd az egyik kis sötét sarokba meghúztam magam és onnan néztem a meccs hátra lévő részét, jobban mondva élvezkedtem Jeonghan látványában. Egy bugyuta mosoly jelent meg arcomon, mely a mérkőzés végéig ott csücsült az arcomon. Azt hiszem nem is kell említenem melyik csapat győzött. Az utolsó pontot a hercegnő dobta, amely eldöntötte a meccs kimenetelét. Minden lány egyszerre rohant ahhoz a csapathoz, melyben kedvencük játszott, aki azt sem tudta melyikre figyeljen, hiszen hirtelen olyan sokan körülrajongták.

- Ennyi lány ellen nincs esélyem… - mondtam, miközben fülig érő mosolyom szomorkásba váltott át, majd felálltam, ezzel a mozdulatommal pedig sikerült a lányok kedvencének a figyelmét is felkeltenem – Ó, jaj…

  Bár azt kérte tőlem ne fussak el, mégis megtettem és a szekrényekig meg sem álltam. Ott aztán kifújtam magam, miközben nekidőltem az egyik szekrénysornak és a gondolataimba merülve elemezni kezdtem a helyzetemet és a felgyülemlett érzéseimet, majd végül levezettem a következtetést, hogy igazán s visszavonhatatlanul is beleszerettem Jeonghan-ba.

- Úgy emlékszek, azt kértem, hogy ne fuss el… - szólalt meg az említett srác mellőlem, mire majdnem a szívbaj jött rám.
- Te-te meg mit…
- Mit keresek itt? Inkább úgy mondanám, hogy kit – nézett egyenesen a szemembe, mire zavaromban gyorsan elkaptam a pillantásom.
- Nem kellett volna… - suttogtam magam elé halkan, de tudtam, hogy úgyis hallotta.

- Már miért nem? Ha én nem lépek, tuti, hogy egész életedbe kerültél volna, csak azt nem tudom, hogy miért… - lépett közelebb hozzám, én pedig hátráltam egy lépést.
- Mert… mert te teljesen más világban élsz, mint én. Mindenki szeret téged és a rajongóid nem akarnának egy olyan lányt a közeledbe tudni, mint én…
- Miért érdekel téged, hogy ki mit akar? A lényeg az, hogy te és én mit akarunk – egy lépéssel újra közelebb jött hozzám, teljesen sarokba szorítva engem.
- De én… ők…
- Nehéz eset vagy, mi? – nevetett fel, majd sóhajtott egy nagyot. – Tetszem neked? – kérdezte, mire a szó szoros értelmében olyan rák vörös lettem, hogy éreztem, ahogy ég az arcom.
- … Azt hiszem… Igen…
- Jó – mondta, majd az államnál fogva kényszerítette, hogy rá nézzek, és csak úgy, a semmiből, megcsókolt.

  Hatalmasakat pislogva próbáltam felfogni a történteket, de az agyam teljesen leblokkolt, az erő a testemből, úgy éreztem, hogy teljesen elszállt, és csak Jeonghan-ra tudtam koncentrálni és arra, hogy tudjam tartani az iramot csókjával. Igaz, nagyon meglepődtem, de egyben olyan boldog is voltam, hogy majd kiugrottam a bőrömből. Hosszú csókunknak a levegőhiány vetett véget, de az előttem álló srác egy percre sem vette le a szemét rólam, mintha csak attól félne, hogy ha egy másodpercre nem figyel, elszaladnék, ami már rég nem volt szándékomban.

- Nekem is tetszel, Hae Ri – jelentette ki, nevem hallatára pedig teljesen elámultam, azon meg még inkább, hogy annak a Jeonghan-nak, aki a suliban bármelyik epekedő lányt megkaphatta volna, bevallotta, hogy tetszem neki, hogy ÉN tetszettem neki.
- Eh? Csípj meg, hogy nem álmodom…
- Csak akkor álmodsz, ha én is… - mondta mosolyogva, mire én teljes önkívületemben a nyakába ugrottam és szorosan magamhoz öleltem.
- De mi lesz a rajongóiddal?
- Majdcsak túlélik.
- Amúgy… - toltam el magamtól, mire kérdően nézett rám. – Honnan tudod a nevem? Mivel nem emlékszem, hogy bemutatkoztam volna…
- Hát… A füzetedről…
- Úristen – tört elő belőlem a nevetés, de annyira, hogy még meg is könnyeztem. – Akkor azt hiszem itt az ideje, hogy bemutassam magam. A nevem Lee Hae Ri – nyújtottam felé a kezem, de ő csak eltolta azt, majd magához húzott.
- Örvendek… - suttogta, egy kacér mosoly kíséretében, minek utána gyengéden végigsimított arcomon, a szeme viszont ajkaimon pihent, így miután pillantása feljebbvándorolt és találkozott az enyémmel, ajkai közeledni kezdtek, majd egy újabb csókban forrtunk össze.

Annyeong, kedves olvasóim~!

Mint láthatjátok, egy oneshot erejéig még visszatértem, mivel már nagyon kikívánkozott már belőlem~ Viszont tartom magam ahhoz, hogy egy ideig még nem hozok új részt, mert tényleg tanulnom kell, de már nemsoká vakáció és miegymás, szóval lesz egy kis időm írni is. 

Kitartás és fighting~

Amúgy remélem tetszeni fog ez a kis fluff, ami picikét hosszúra sikeredett~ 

Véleményeket szívesen fogadok~

A ti Blueberry-tek~ ^^

Közérdekű közlemény~!

Annyeong, kedves olvasóim~

Ne haragudjatok, hogy csak most jelentkezem, ennyi szünet után, viszont mostanába nagyon el vagyok havazva a tanulással, mert most egy csomó vizsgám van készülőben, és sajnos azt se tudom néha hol áll a fejem. Egy ideig ne várjatok tőlem új részt, mivel nem hiszem, hogy lenne időm, lelki és testi erőm hozzá, de amint az utolsó  hétnek vége az egyetemen, akkor azonnal nekiesek az írásnak, persze csak addig, ameddig nem kell újra tanulnom...

Addig is a türelmeteket kérem és azt, hogy ne haragudjatok rám, amiért ilyen lusta emberke vagyok, hogy még amikor lenne időm, akkor sem írok, mert élvezem a kis pihenőmet.

Nemsokára jelentkezem~

Puszillak benneteket~

Blueberry

2.

  Byunghun és én egymás karjaiba fonódva egyre csak azt ismételgettük, hogy mennyire örülünk a másik személyének, hogy egyikünknek sem esett baja. Annyira beleéltük magunkat egymás társaságába, hogy észre sem vettük Jongkook és Bo Mi mindent sejtető pillantását, ahogy elemezték a jelenetet. Végül a barátnőm mellett álló fiú adta a tudatunkra a tényt, hogy nem vagyunk egyedül, azzal, hogy egy hangosat köhintett, ezzel elérve, hogy azonnal elengedjük egymást, és némiképp szocializálódjunk velük is. 

- Gyerekek, megértjük, hogy oda meg vissza vagytok egymásért, de ez nem a legmegfelelőbb időpont erre, nem gondoljátok? – mondta Jongkook, mire Bo Mi hevesen bólogatni kezdett.

- Oda meg vissza… Mi? – pislogtam nagyokat és Byunghun-ra néztem, aki szúrós pillantással illette haverját. – Oké, mindegy. Most a legfontosabb az, hogy valaki elmondaná végre mi folyik itt?

- Majd én elmondom! – jelent meg a padok és székek tornya mögül Hanbyul, Byunghun és Jongkook osztálytársa, teljesen halálra rémisztve minket, de ugyanakkor nagyon boldog voltam, hogy életben maradt, főleg úgy, hogy még egy pár ember felbukkant mögötte.

- Hála isten, hogy épségben vagytok! – ocsúdott fel a megkönnyebbüléstől Bo Mi és megtörölte könnyes arcát.

- Istenem, hála az égnek – mosolyodtam el, majd barátnőmmel és a két sráccal a kis csapathoz siettünk. – De hát mégis hogyan tudtatok ilyen sokan elrejtőzni itt? Észre sem vettünk titeket…

- Hangokat hallottunk a folyosóról és azt hittük ők jöttek vissza, ezért mindenki a törmelékek mögé lapult, amennyire csak lehetett, persze kivéve Byunghun-t és Jongkook-ot, akik, mint láttátok a szekrényt választották inkább.

- Kik… azok az ők? – kérdezte barátnőm hezitálva, mire kíváncsian fordultam vissza Hanbyul-hoz, akinek az arcán a szomorúság és fájdalom jeleit véltem felfedezni.

- Oké, elmondom, amit tudok – vett egy nagy lélegzetet, hátát a falnak döntötte, majd belekezdett mondandójába. – 12 után pár perccel, azokkal, akiket itt láttok úgy gondoltunk kimegyünk egy kicsit az udvarra, hogy kiszellőztessük a fejünket. Félúton jártunk, amikor lekapcsolták vagy elvették az áramot, őszintén szólva, halvány lilám sincs, csak azt tudom, hogy a termekből kihurcolták a székeket, majd a diákokat leültették rájuk és sorban kezdték őket… lelőni. Mi mind gyorsan kislisszoltunk az udvarra vezető ajtón és a suli falához lapulva hallgattuk, ahogyan… mindenkit lelőnek. Ezt inkább nem akarom részletezni… Miután elhalkultak a sikolyok és jajveszékelések, benéztem az ablakon és láttam, ahogy az osztálytáraitokat elhurcolták valamerre azok a maszkos fazonok. Miután valamennyire tiszta volt a terep, bementünk az épületbe, hogy megnézzük mi lett az osztálytársaink sorsa, de azt hiszem nem kellett volna. Ekkor hangokat hallottunk és a ti felforgatott osztályotokba bújtunk el, a többit már tudjátok.

  Ledermedve hallgattam Hanbyul beszámolóját, miközben éreztem, hogy a világ kezd forogni velem, ezért az első emberbe megkapaszkodtam, aki mellettem volt, így Byunghun lett a támaszom. Nagyokat szippantottam a levegőből, próbáltam lenyugtatni felkavart érzéseimet, de sikertelennek bizonyult próbálkozásom. Hihetetlenül megrémültem és újra a sírás szélén álltam, viszont tartottam magam és nem engedtem utat feltörni készülő könnyeimnek. A többiek csendben figyelték barátnőm és jómagam reakcióit, miközben együtt érző arckifejezésre váltottak. Byunghun finoman megszorította kezem, mely a karján pihent, így vettem még egy nagyobb levegőt és visszazökkentem rémületemből.

- Oké, jól vagyok… Azt hiszem – jelentettem ki, viszont még nem engedtem el a fiú karját, nem volt annyi bizalmam magamban, mert féltem, ha elengedem, megcáfolom az akkor kimondott szavaimat és összeesem.

- So Jung és Ji Yeon…? – szólalt meg Bo Mi egész halkan, mire a szívem teljesen összefacsarodott legjobb barátnőimre gondolva.

- Nem tudom mi lett velük – intett nem-et a fejével Hanbyul, mire barátnőm csak lehajtotta a fejét és a válla rángásából arra következtettem, hogy zokogni kezdett.

- Én még az eset előtt láttam őket valamerre elmenni, szóval lehet hogy… - mondta az egyik lány, mire mind ránéztünk.

- Akkor megkeressük őket – jelentette ki Jongkook habozás nélkül, és erre mind egyetértően bólogatni kezdtünk.

  Bár mindenki egyetértett Jongkook ötletével, senki sem mozdult egy tapodtat sem. Végignéztem a többieken és azt vettem észre, hogy bennük van a tenni akarás szikrája, csak még össze kellett szedjék magukat szellemileg. Hatalmasat szippantottam a levegőből, majd a mellettem álló Byunghun-ra néztem, aki bólintott egyet, mintha tudta volna, hogy abban a pillanatban mi járt a fejemben. Persze ez teljeséggel lehetetlen volt, magam is jól tudtam, de ahogy rám nézett, úgy éreztem keresztül lát rajtam és valami biztonságot nyújtó érzés járta át a testem.

  Pár perccel később, amikor már mindenki valamelyest sikeresen összeszedte magát, kiléptünk az osztályteremből, hogy azután holt barátaink rémült és üres arckifejezéseivel szembesüljünk. Mindenki szomorúan nézett az elhunytakra, főleg az osztálytársak, akik közül egy-egy még meg is siratta őket. Pontosan átéreztem a helyzetüket, hisz én is nagyon jól ismertem a mellettünk lévő osztály diákjait, viszont azt is tudtam, hogy nekik sokkal nagyobb fájdalmat okozott halottan látni ki tudja hány éven keresztül ismert barátait. Mi, akik még úgy, ahogy álltuk a sarat, csak annyit tehettünk, hogy szorosan átöleljük a gyászolókat és együtt érző szavakat suttogunk nekik. Tisztában voltunk vele, hogy ezzel nem sokat tudtunk segíteni, de legalább éreztettük velük, hogy mi ott voltunk nekik és osztozunk az érzéseikben.

  Pontosan nem tudtam mennyi időt töltöttünk az osztály előtt, pátyolgatva a többieket, csak annyiban voltam biztos, hogy minél előbb meg kell találnunk So Jung-ot és Ji Yeon-t, két legjobb barátnőnket. Elindulni viszont nem akartunk csak ketten Bo Mi-vel, otthagyni a többieket, hisz az volt abban a pillanatban a legjobb megoldás, ha mind együtt maradtunk.

- Ne haragudjatok, Bo Mi, Seol Hi-ah. Azt hiszem, most már jól vagyunk – sétáltak hozzánk az addig barátaikat sirató diákok.

- Teljesen megértjük – küldött feléjük egy nagyon halvány mosolyt Bo Mi.

- Akkor mehetünk! – vágtatott előre Jongkook, mire halkan kuncogni kezdtem.

- Félti So Jung-ot… - mosolyodtam el.

- Hiszen tudod – lépett mellém Byunghun, majd rám nézett. – De nem csak ő az egyetlen, aki félt valakit – suttogta olyan halkan, hogy mindössze én hallottam, amit mondott.

  Elkerekedett szemekkel néztem a mellettem ácsorgó fiúra, ő pedig átható tekintette nézett rám, viszont ez a pillanat gyorsan el is surrant, amikor eszembe jutott, hogy nekem erre nagyon nem volt időm, így elkaptam róla pillantásom, majd a többiek után siettem. 

- Seol Hi-ah? Banális kérdés tudom, de minden oké? – lassított le Bo Mi, majd velem egy tempóban kezdett lépkedni.

- Már amennyire lehet, jól vagyok…

- Akkor mi ez a pír az arcodon?

- Micsoda? – emeltem a kezem arcomhoz, ami valójában melegebb volt a szokásosnál. 

- Byunghun? 

- Hagyjuk – hessegettem el a kérdését, és csak az előttem menetelő emberekre koncentráltam.

  Borzalmas látvány volt újra végigmenni azon a folyosón, melyen a legtöbb halott diák volt található. Nehéz szívvel lépkedtünk az élettelen testek mellett, miközben én próbáltam nem rájuk nézni, mert tudtam, ha rájuk vetem tekintetem, akkor újra elkap a sírógörcs és az semmi esetben sem lett volna kézenfekvő abban a pillanatban.

- Merre lehetnek? – kérdezte Hanbyul, miután már a legtöbb helyet átkutattuk, amik csak az eszünkbe jutottak.

- Próbáltátok már hívni őket? – fordult felém Byunghun, mire ugyan egy kényelmetlen érzés fogott el, de sikerült válaszolnom feltett kérdésére.

- Igen, viszont nem vették fel.

- Akkor próbáljátok újra, hátha meghalljuk valahol a telefon csörgését – mondta ezúttal a csapat elején haladó Jongkook.

- Oké – egyeztünk bele egyszerre Bo Mi-vel, majd újra tárcsázni kezdtük barátnőink számát.

  Ahogy haladtunk, úgy hegyeztük is a füleinket, hogy hátha felcsendül So Jung vagy Ji Yeon csengőhangja valamelyik folyosón, vagy sarokban. Egyfolytában hívtuk őket, biztosan volt vagy 50 nem fogadott hívásuk, mire meghallottuk So Jung telefonjának csörgését. Lépteink lassulni kezdtek, majd véglegesen is megálltunk, miközben körbenéztünk a folyosón, hogy honnan ered a hang. Azt követve elérkeztünk a büfé ajtajához, ahol barátnőm telefonja a földön hevert, rezgett és csörgött. Lehajoltam érte, szememben gyűlni kezdtek a kövér könnyek, amelyek, amint felvettem a kezembe a készüléket, utat engedtek maguknak.

- So…Jung… - suttogtam zokogva.

- Seol Hi-ah… - sétált mellém Bo Mi és mindketten üres tekintettel néztünk a telefonra, melyeken könnyeim pihentek.

- Ne adjátok még fel. Lehet itt vannak – mutatott a büfé ajtajára Sung Kyu, majd odalépve kinyitotta azt.

  Egy halk sikkanásra lettünk figyelmesek. A hangra mindenki felkapta a fejét és bevonultunk a terembe, amely meglepetésünkre teljesen sértetlen maradt, csak a büfés nénike hiányzott a pult mögül. Halkan lépkedtünk, mivel sosem tudhattuk, hogy nem-e lapulnak valamerre a gyilkosok.

- So Jung-ah? Ji Yeon-ah? – mondtam félig suttogva, félig pedig a könnyeimmel küszködve.

  Mocorgás hallatszott a pult mögül, mire mind egyszerre pillantottunk oda. Közelebb merészkedtünk, viszont nem kellett sokat mennünk, mert a pult mögül barátnőim bukkantak fel és olyan gyorsasággal futottak felénk, hogy a becsapódáskor kissé hátra tántorodtunk, de abban a pillanatban semmi sem számított, csak az, hogy épségben és életben voltak. Mi, a négy barátnő, zokogva öleltük egymást, úgy, mintha az életünk függne tőle és valójában ez is volt az oka.


- Tudtuk, hogy eljösztök értünk – tolt el magától egy pillanatra So Jung, hogy a szemembe nézhessen, majd újra megölelt.

- Még szép, hiszen ezért vannak a barátnők, nem? – sírtam, miközben a fejemet a vállába fúrtam és áldtam a fent lévőket, hogy épségben megtaláltuk csontig rémült barátnőinket.

11.rész

  Hee Jin. A név hallatán, mely minden napomat kísértette, teljesen lefagytam és egyben hihetetlen mértékű szomorúság kerített hatalmába. Miért érzem így magam? Hiszen átéltem már ezt a helyzetet, de akkor mégis miért vagyok ennyire zaklatott? Persze azért mélyen tudtam a választ elmémben feltett kérdéseimre. Rosszul esett, hogy mindenki Hee Jin-t látta bennem, és nem Sun Hee-t, viszont nem volt erőm megszólalni, a lány tudtára adni, aki olyan keservesen sírt, belém kapaszkodva, hogy én nem vagyok Hee Jin, én Sun Hee vagyok. Vagyis…Én biztos Sun Hee vagyok… Lee Sun Hee… Nincs miért kételkednem ebben, ugye?

Hee Jin-ah, ideje felébredni…

- Unni! De hát te hogy lehetsz… itt… hiszen már… - mondta a lány, miközben engedett szorításán, majd megtörölve szemeit felnézett rám.
- Áh, én nem…
- Young Soo-ah, ő itt nem Hee Jin – lépett el mellőlem Myung Soo, egyenesen a lányhoz menve, nekem pedig szavai valami oknál fogva teljesen összefacsarta a szívem.

  Ő itt nem Hee Jin visszhangzott a fejemben szavai, a torkom pedig kezdett összeszorulni, ahogy egyre csak ezt ismételgettem a fejemben. A lány hitetlenül a fiúra nézett, megütközött pillantását pedig rám vetítette, végig pásztázta szemeit rajtam, majd újra a sráchoz fordult, tekintete értetlenséget és szomorúságot árasztott.

- Oppa, te miről beszélsz? Ő Hee Jin unni, hát nem látod?! – háborodott fel teljesen, nekem pedig valami egyre jobban kezdte összeszorítani a mellkasom.
- Young Soo, ő itt Lee Sun Hee, Min Jae testvére – mosolygott szomorúan a lányra, majd hátrafordult és rám nézett, szemeiben újra látni véltem azt a csillogást, mellyel akkor nap illetett, amikor a tetőn először találkoztunk.
- Hogy…mi? – eredtek el újra a könnyei, miközben egész végig engem nézett, mire én csak lassan bólintottam, igazat adva Myung Soo szavainak, bár még én magam sem voltam már teljesen biztos mindebben.
- Örvendek. A nevem Lee Sun Hee – hajoltam meg kissé, mire a lány lefagyott üzemmódban pislogott rám.
- De hát… úgy hasonlít unni-ra…
- Tudom – bólintott Myung Soo, majd újra rám nézett. – Lehet azért, mert rokonok voltak Hee Jin-nel.
- Tessék?! Ezt most komolyan mondod, oppa?
- Igen, mert ez így van.

  Teljesen lesokkoltan hallgattam a beszélgetésüket. Rokonom Choi Hee Jin…Az a Choi Hee Jin… Min Jae, erről azt hiszem el fogunk beszélgetni egy kicsit. Olyan váratlanul értek a hallottak, hogy még a levegő is bennrekedt a tüdőmben. Pár másodperc után vettem észre, így lassan kifújtam, majd Myung Soo és Young Soo felé fordultam, amikor is jobban szemügyre vehettem őket. Nagyon hasonlítottak egymásra. Ekkor lehet észrevehették, hogy figyelem őket, mert egyszerre abbahagyták az eszmecserét, majd mindketten felém fordultak.

- Ne haragudj a húgomra, Lee Sun Hee. Young Soo – pirított a mellette eltörpülő lányra, aki grimaszba vágta az arcát.
- Igen, ne haragudj rám, Lee Sun Hee unni, csak… Ah, mindegy – legyintett, majd közelebb lépett hozzám és a kezét nyújtotta felém. – A nevem Kim Young Soo, Myung Soo oppa húga vagyok. Örvendek.
- Én is örvendek – erőltettem mosolyt az arcomra, majd kezet ráztam Young Soo-val.
- Amúgy te meg mit keresel itt? – intézte kérdését Myung Soo a húgának, mire az csak vállat vont.
- Omma azt mondta, hogy hozzam el az ebédedet, mert otthon felejtetted. Bár azt hiszem nem a legjobb időpontban érkeztem – kuncogott, majd egy mindent sejtő pillantással illetett minket, mire éreztem, hogy kezdek vörösödni.
- Te meg mégis miről…
- Oppa, azért mert kicsit meg vagyok fázva, a látásom még jó – kuncogása nevetésbe tört ki, mi pedig lesve egymásra néztünk, én viszont rögvest elkaptam a pillantásom, majd sietve az ajtóhoz lépdeltem. – Unni?
- Ne… ne haragudjatok, nek-nekem most mennem kell. További szép napot – intettem, majd amilyen gyorsan csak tőlem telt kinyitottam az ajtót és sebes léptekkel tettem meg a termünkig vezető utat.

  A szívem még mindig villámgyorsasággal dobogott, valószínűleg közre játszott vele az azelőtti sietségem is, viszont éreztem, hogy az arcomról nem az árulkodott, hogy gyorsan tettem meg a távot, hanem valami teljesen más, valami teljesen zavarba ejtő. Most már teljesen világossá vált előttem minden. Én… szerelmes vagyok… Kim Myung Soo-ba. Ne… Ez nem lehet… Hiszen tudom, hogy úgyis reménytelen az egész, akkor meg minek szerettem bele? Hee Jin még mindig kísérti, látom az arcán, és azt is látom, ahogyan rám néz. Miért van egy olyan érzésem, hogy nem engem lát, hanem az eltávozott lányt? Ez… borzalmasan fáj.

  Teljesen magamba zuhanva léptem be a terembe, ahol vidám kacagások, vicces történetek voltak hallhatóak, de én az egész világot kizárva magam körül ültem le a helyemre s kémleltem a frusztrálóan szép kék eget. Mindenki majd kicsattant körülöttem, még az idő is csodálatos volt, csak én voltam olyan, mint akit érzelmileg kicsavartak. Kezdett nagyon elegem lenni, hogy semmire sem emlékszem, főleg azután, hogy olyan dolgot tudtam meg, amire nem is számítottam. Hee Jin a rokonom volt, amit még mindig képtelen volt befogadni az elmém. Szerelmes lettem Myung Soo-ba, ami eleve halálra volt ítélve, az oka Hee Jin volt. Az álmaimban Hee Jin neve visszhangzott minden sarokból, minden lépésemnél. Valahányszor Hee Jin neve feljött az elmémbe, vagy akár szóban, legszívesebben elsírtam volna magam. Valami belülről annyira szorított össze, hogy úgy éreztem nem fog sok kelleni és összeroppanok. Mindent tudni akartam végre, de féltem is az igazságtól, az elrejtett emlékeimtől. Féltem, hogy fájni fognak, és attól is, hogy lehet akarattal felejtettem el mindent. A kétségek, az összezavarodottságom már az eget érte.

  Pont mire becsengettek, Ha Eun is megérkezett. Belőle is úgy áradt az optimizmus és a jókedv, hogy úgy véltem semmivel sem lehetett volna elszomorítani. Bágyadtan felnéztem beléptére, majd egy erőltetett mosolyt küldtem felé, mire gondolatmenetemet megcáfolva eltűnt a mosoly az arcáról s sietős léptekkel közelítette meg a padomat. Megállt mellettem, majd leguggolt és aggódó pillantással illetett.

- Miért van egy rossz érzésem, hogy ennek az arcnak – mutatott lehangolt grimaszomra – köze van Kim Myung Soo-hoz?
- Rémeket látsz – hessegettem el kérdését és heherészni kezdtem, persze egyáltalán nem hitt nekem.
- Pár percre magadra hagylak és tessék. Amikor elmentem, akkor még majd kicsattantál, most meg úgy érzem, mintha egy zombival beszélgetnék.
- Szép hasonlat.
- Ne tereld a témát, Lee Sun Hee. Kivele! Mi volt Kim Myung Soo-val?
- Majd óra után elmesélem, úgyis lesz elég időnk hazafele menet – sóhajtottam, majd újra az ablak felé fordítottam tekintetem, ezzel barátnőm tudtára adva, hogy vége van a beszélgetésnek.

  Persze egyből vette a lapot, kelletlenül felállt, helyére battyogott, én pedig ismét belemerültem letargiámba, még az sem tudott kizökkenteni, amikor megérkezett a tanár. Igazán annyira nem is figyeltem oda az óra nagy részében, csak írtam valamit a füzetembe, aztán meg bambultam egy jó 10 percet magam elé, majd aztán újra írni kezdtem és ez így ment egészen az óra végéig, amikor is mindenki fénysebességgel hagyta el a termet, miközben még a tanár magyarázta a házit, de persze senki nem figyelt oda. Én bezzeg ultra lassan pakoltam össze a cuccaimat, Ha Eun-t már majd megette az ideg, na meg a kíváncsiság persze, így amikor elindultunk, rögtön nekem esett, hogy mi is történt.

- Ahh… Most muszáj kimondanom hangosan? – szegeztem kérdésem barátnőm irányába, aki ugyan nem értette mit is hadováltam össze, hevesen bólogatni kezdett, hogy bökjem már ki végre mi van. – Szerelmes vagyok Kim Myung Soo-ba…
- Háh, tudtam – csapta össze mindkét tenyerét, mire gyanúsan rásandítottam. – Ne nézz így, inkább örülnöd kéne az érzéseidnek, nem ilyen depressziós fejet vágni.
- Te nem láttad azt a szomorú arckifejezését, amikor azt mondta én nem vagyok Choi Hee Jin. És ahogy rám néz, Ha Eun!
- Érdeklődve?
- Nem, mint aki… nem is engem lát, hanem valaki mást képzel a helyembe…
- Sun Hee-ah, miért beszéled tele a fejed ilyen sületlenségekkel? – állt meg előttem csípőre tett kezekkel, így gyors lefékeztem magam, hogy nehogy neki menjek.
- De hát ez az igazság.
- Te egy reménytelen eset vagy… - sóhajtott egy hatalmasat, majd visszasomfordálva mellém újra elindultunk.
- Nem kell az orromra kötnöd, tisztában vagyok vele – emeltem fel a kezem, majd összeborzoltam szerte szét álló haját.
- Yaa! Sun Hee-ah! – kapott még jobban elfuserált hajkoronájához, mire elnevettem magam.
- Nesze neked! – nevettem tovább, kicsikarva Ha Eun-ból is ezt a reakciót.

  Ezek után valamelyest enyhült rosszkedvem, főleg azért is, mert barátnőm nem kérdezett többet Myung Soo felől, hanem csak vicces dolgokat mesélt, amivel tudta, hogy mindig mosolyra fakaszt. Miután elváltak útjaink, egyedül tettem meg a haza vezető utat a kedvenc zenéim társaságába, miközben próbáltam csak a boldog és pörgős számokat hallgatni, míg a szomorúakon gyorsan tovább léptem.

  Amikor hazaértem s beléptem a bejárati ajtón nagyon finom illatok csapták meg az orrom, mire arra következtettem, hogy anya otthon volt és valami ínycsiklandozó ételt készített. Mosolyogva távolítottam el a cipőt a lábamról, majd a konyha felé vettem az irányt, ahol meg is találtam omma-t, ahogy éppen a fövő ételt kavargatta. Arra számítottam, hogy Min Jae is vele lesz, mivel testvérem folyton a konyhában lógott, amikor szülőnk valami olyat készített, melynek isteni volt az illata. Bár erre számítottam, de Min Jae mégsem volt ott.

- Megjöttem! – mondtam, miközben letettem a táskám az egyik székre, majd omma mellé sétáltam.
- Áh, Sun Hee-ah, üdv itthon – fordult felém mosollyal az arcán, majd egy hatalmas öleléssel köszöntött.
- Mi jó lesz a vacsora?
- Új recept. Meglepi lesz – mosolyodott el még szélesebben és visszatért az étel kavargatásához.
- Hmm… Min Jae?
- Nem tudom merre lehet, haza még nem jött.
- Értem. Ha szükség van rám, fent leszek, megírom a leckém.
- Rendben, kincsem.

  Lustán szeltem a lépcsőfokokat, melyek az emeletre vezettek, azon agyalva, hogy testvérem direkt kerül vagy csak valami dolga akadt és még azért nem ért haza. Mivel nem láthattam a fejébe, így nem tudhattam a választ sem. A szobám ajtajához érve lenyomtam a kilincset, majd fáradtan estem be az én kis „magán” területemre, ledobva valahova a táskát és egyenesen az ágyra borulva terültem szét. Persze azt mondtam omma-nak, hogy leckét fogok csinálni, viszont semmi kedvem nem volt hozzá, a depresszív dolgaimon pedig még úgy sem volt erőm agyalni, így hagytam, hogy a fáradtság hatalmába kerítsen és mindent elnyeljen a sötétség körülöttem, beleértve engem is.

  Egy kocsi dudájának a hangja, fény, pukkanás, majd újra sötétség, ennyit fogott fel az elmém a látottakból. Rohantam, annyi biztos volt. Szedtem a lábaimat a sötétség elől, mely mindent beborított. Az egyetlen menekülési útvonalam az az ismeretlen, de mégis ismert ház volt, ezért beléptem. Sötét volt bent és hideg.

Hee Jin.

  Az a hang, mely mindig Hee Jin-nek szólított újra megszólalt, de még mindig nem tudtam kihez kapcsolni a hangot, így keresni kezdtem. Felmentem az emeletre, de minden szoba üres volt, ezért visszasietve a földszintre kerestem tovább a hang gazdáját. Ahogy eszeveszetten jártam a szobákat, eszembe jutott a barna hajú fiú, aki mindig az ajtó előtt várt rám. Visszasétáltam oda, ahonnan bejöttem, majd a kezem a kilincsre téve nagy levegőt vettem és kiléptem a szabadba. Egyszerre minden világos lett körülöttem, mondhatni vakítóan fényes. Bár bántotta a szemem hirtelen jött fény, a fiút most is megtaláltam, ekkor viszont nem az ajtó előtt várt rám, hanem az udvar közepén. Odamentem hozzá és már éppen megszólítottam volna, amikor is hirtelen megfordult, majd mosolyogva nézett le rám, miközben azt a nevet mondta, mely annyit kísértett már.

Hee Jin…

  Szemhéjam egyszerre felpattant, ahogy a testem is fénysebesség alatt ülő helyzetbe tornázta magát, a szívem hevesen dobogott, olyannyira, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból, míg légzésem nitro sebességre kapcsolt. Teljesen kétségbe voltam esve. Már nem tudtam eldönteni, hogy ezek emlékek-e vagy csak álmok, de bármi is volt a kettő közül, a hatást teljes mértékben elérte, ugyanis annyira felzaklattak a látottak, hogy könnyeim szabad utat engedtek maguknak, majd a kezem fején értek földet. A fiú, aki annyiszor hívott az álmaimban, aki mindig megjelent előttem, akinek sohasem láttam az arcát, csak… barna haját… , aki mindig annyira örült nekem s én is neki, nem volt más, mint…

- Kim…Myung…Soo – suttogtam, miközben hitetlenül néztem magam elé és már nem is próbáltam visszatartani könnyeimet, csak sírtam és a nevét ismételgettem.

Annyeong, kedves olvasóim~ Mint ahogy megígértem itt a következő rész is az In The Shadows ficimhez. Siettem a megírásával, ahogyan csak tőlem telt, így remélem nem volt hiába való fáradozásom és lesz még valaki, akit érdekelni fog szerény irományom. Kellemes olvasást kívánok mindenkinek~ Véleményeket és kritikát szívesen fogadok~
Chu~
A ti Blueberry-tek ^^

10.rész

A volt közös ismerős…csak nem…Choi Hee Jin?

  A kérdés, melyet testvérem felé intéztem ott szállott az éterben kettőnk között, miközben a kíváncsiság már majdnem egy hatalmas méretű lyukat fúrt az oldalamba, hiszen Min Jae csak állt ott, lehajtott fejjel, teljesen elkomorult arckifejezéssel, ökölbe szorított kezekkel és egy szót sem szólt. Összehúzott szemöldökkel figyeltem egy ideig öcsém reakcióit, viszont pár perc elteltével már nagyon kezdett irritálni, hogy nem mond nekem semmit, ezért lassú léptekkel közeledtem felé, mire felkapta a tekintetét és fájdalmas tekintettel nézett rám. Mégis mi a csuda van már itt, amiről én nem tudhatok? Mi ez a szívszorító pillantás, Min Jae-ah?

- Kérlek, Min Jae… Tudni akarom, hogy mi folyik itt… Legalább egy kicsit legyek tisztában a dolgokkal… - néztem fel rá, miközben tekintetemmel végig esdekeltem, hogy mondjon már valamit.
- Noona…
- Kérlek!
- Oké, jó, elmondom. A közös ismerősünk…
- Sun Hee-ah, Min Jae-ah! – hallottuk meg anya hangját a hátunk mögül, mire testvérem belekezdett mondata félbeszakadt.

  Lemondóan sóhajtottam, hiszen úgy éreztem már sohasem fogom megtudni mi is van a háttérben, majd a hang forrása felé fordultam, mire omma teljes lendületével nekem esett és elkezdett méregetni, meg ölelgetni, azon kérdések közepette, hogy biztos minden rendben van-e. Persze mindketten megnyugtattuk, hogy most már minden rendben, nem kell aggódjon annyira, de hiába is koptattuk a szánkat, anya egyre csak azt ismételgette, hogy szólnunk kellett volna neki, meg hogy nagyon félt engem. Mondjuk meg is értettem aggódása lényegét, hisz bajom is eshetett volna, ezért bocsánatot is kértem és megígértem, hogy máskor szólni fogok. Az aznapi sulis incidenst pedig jobbnak láttuk kihagyni a mondandónkból, mert a végén szegény szülőnk szívinfarktusba halálozna el, így inkább megkíméltük a szaftos részletektől és csak úgy meséltük el, hogy a meleg meg a sok stressz kiütött rajtam.

  Amikor hármasban hazaértünk, apának is el kellett mesélni a történteket, a röntgen vizsgálatot ő is elvégezte rajtam, és miután megbizonyosodott róla, hogy egész egészségesnek nézek ki, megkönnyebbülten rogyott vissza a kanapéra, majd bólogatva hallgatta az esti mesénket. Ezek után leültünk az asztalhoz, megvacsoráztunk, majd ki-ki merre vette az útját. Min Jae, még mielőtt befejeztük volna az evést, már felsprintelt a szobájába, azzal a kifogással, hogy fáradt volt. Elszontyolodva tettem le én is evőpálcikámat, majd felállva az asztaltól felmentem a szobámba. Hatalmasat sóhajtva dőltem bele ágyamba és méregettem a helyzetet, amiben voltam és próbáltam magyarázatot keresni, hogy Min Jae miért nem akar nekem beszélni az ő és Myung Soo közötti kötelékről. Nem értem ezt az egészet. Vajon ha visszatérnének az emlékeim, akkor választ kapnék a kérdéseimre?... De félek. Mi van akkor ha emlékezni fogok és valami olyan derül ki rólam, amiről inkább nem szeretnék tudomást venni? Egyszerre Se Ra szavai kezdtek visszhangzani a fejemben : Szegény kicsi amnézia, nem emlékszik semmire, ki tudja milyen ember voltál mielőtt elvesztetted az emlékeid.

  Egyszerre felültem az ágyon, majd megráztam a fejem, arra gondolva, hogy ezzel a mozdulattal el tudom hessegetni a nem kívánatos gondolataimat, minek utána vissza dőltem az ágyba és a plafonomat kezdtem bámulni, amikor hirtelen fájdalom hasított a fejembe.

- Már megint… - kaptam a fejemhez, majd a fájdalomra összeszorítottam a szemem.

  Újra képek jelentek meg előttem: egy nő, amint nekem háttal állva éppen főz, azután képváltás, egy udvar, melynek közepén egy fiú állt, ugyancsak háttal nekem. Barna hajába lágyan belekapott a szél, amíg ő a kék eget kémlelte, zsebre dugott kezekkel. Ezek után megint képváltás következett, már a fiú mellett álltam és én is a kék eget néztem, miközben kezeink összefonódva pihentek közöttünk. A fiú felé fordultam, mire ő is lenézett rám, de újból nem tudtam megállapítani ki is volt ő, mivel egyszerre minden elsötétült előttem és már csak a hangját hallhattam. Hee Jin.

  Szemeimet egyszeriben kinyitottam, majd zilálva felpattantam. Hatalmasak pislogva néztem magam elé és már csak azon vettem észre magam, hogy zokogni kezdek.

- Eh? – érintettem meg könnyes arcom, majd egy könnycseppet kezdtem tanulmányozni, mely az ujjam hegyén ékeskedett.

  Nem értettem, hogy miért kezdtem el sírni. Bár abba akartam hagyni, nem voltam rá képes, a könnyek csak úgy potyogtak takarómra, mely aztán elmerült a textil anyagban, ezzel foltot hagyva rajta. Még mindig nem értettem azokat a képeket, melyek felbukkantak szemeim előtt, sem azokat, amik az iskola udvarán jelentek meg elmémben. Nagy volt az esélye, hogy már nem bírtam a nyomást, és ki kellett adjam magamból valahogy, ezért reagált úgy a testem és sírni kezdtem. Ölembe vettem a párnámat, majd belefúrva az arcom zokogtam tovább.

  Másnap reggel nyúzottan sétáltam az iskola felé, egyedül, mivel Min Jae úgy döntött, hogy látványosan kerülni fog és már előttem elment suliba. Üres tekintettel néztem fel az égre, mire eszembe jutott az a barna hajú fiú, akinek még addig sohasem láttam az arcát. Vajon ki lehet? Közel állhatott hozzám? Szeretném már látni egyszer az arcát. Ezekkel a gondolatokkal sétáltam a diákokkal telt utcán, hiszen mindenki iskolába igyekezett, viszont én csak lézengtem. Nem siettem, mivel amúgy sem volt sok kedvem suliba menni, viszont annyi vigasztalt, hogy ott lesz Ha Eun, aki majd szokásosan felvidít majd és a badarságaival fog elhalmozni, amit annyira szerettem benne, mivel mindig el tudta űzni a felesleges gondolataimat, így megkönnyebbülést jelentett nekem jelenléte.

- Sun Hee-ah! – kiáltott valaki a hátam mögül, mire megfordultam, de már nagyon is jól tudtam ki volt az.
- Jó reggelt, Ha Eun – mosolyogtam rá olyan hitelesen, amennyire csak tudtam.
- Jó regg… Jesszus, te lány, nagyon pocsékul festesz. – húzta össze szemöldökét, miközben az arcomat méregette.
- Ah, úgy is érzem magam.
- De hát mi történt? – nézett rám aggodalom ittas tekintettel.
- Csak… - hezitáltam egy pillanatra, mivel még nem voltam felkészülve, hogy elmondjam barátnőmnek mi is történik velem, majd azzal folytattam a mondatom, mely először eszembe jutott - … a tegnapi incidens kicsit felzaklatott, ennyi az egész.
- Jaj, tudom miről beszélsz. Még mindig egy kicsit a hatása alatt vagyok én is. De vajon ki kérte meg azt a két bunkót, hogy megfélemlítsenek.
- Se Ra – mondtam ki határozottan, mire Ha Eun gondolkodás nélkül bólintott.
- Nekem is ő volt az első tippem. Az a hülye lotyó, csak találkozzak vele, kitépem azt a festett szőke haját – csapta össze a kezeit barátnőm, mire hálás pillantást küldtem felé.
- Köszönöm, hogy kiállsz mellettem, de azt hiszem ezt nekem kéne megoldanom – mosolyogtam rá, ezúttal már igazából.
- Sun Hee-ah, tudod, hogy én veled vagyok. Szóval ha kell még egy-két segítő kéz, én mindig készen állok.
- Imádlak Ha Eun! – ugrodtam a nyakába, mivel újra sikerült jó kedvet csaljon a reggelembe.
- Hehe, tudom – nevetett, majd visszaölelt. – Amúgy azt a bolond öcsédet hol hagytad?
- Na de Ha Eun!
- Bocsi-bocsi. Szóval?
- Suliban van már. Hmm… miért érdekel? – eresztettem el, majd gyanús pillantást vetettem rá, mire nagyra kerekedtek szemei és mintha kicsit el is pirult volna.
- Mi? Engem nem érdekel – sietett előre, ezen pedig nevetnem kellett. – Gyere már, elkésünk!
- Megyek-megyek!

  Nevetgélve mentünk be a suliba, viszont mosolyunk egyből lefagyott, amikor megláttuk, hogy a folyosó közepén a diákok kört formálva nézték Myung Soo és Se Ra párbeszédét, akik a kör közepén helyezkedtek el. Ha Eun óvatosan rám nézett, én pedig viszonoztam pillantását. Tudtam mire gondolt, ezért csak bólintottam egyet, majd a tömeghez siettünk, minek következtében elkaptunk még egy-két párbeszéd morzsát.

- Jól van, bevallom, én voltam! Örülsz? - kelt ki magából teljesen Se Ra, mire Myung Soo olyan ideges lett, hogy azt hittem nyomban megeszi a lányt reggelire.
- Figyelmeztettelek, hogy őt hagyd ki ebből.
- De hát olyan idegesítő! Miért foglalkozol vele?! Mikor én itt lennék neked!
- Ribancokkal nem foglalkozom – válaszolt Myung Soo olyan gúnnyal a hangjában, hogy mindenki csak elkerekedett szemekkel tudta nézni a jelenetet.

- Hogy minek neveztél, te beképzelt bunkó?!

  Se Ra magasra emelte a kezét, tudtam, hogy pofon akarja vágni a fiút. Ekkor döntöttem el, hogy nem leszek újra nézője az eseményeknek, mint a múltkor, hanem a saját erőmből akarok ennek véget vetni, ezért a tömegen átsuhanva álltam meg Myung Soo és az éppen lecsapó lány közé, így a pofont sikeresen én kaptam. Éreztem, ahogy a levegő hirtelen megfagyott, a diákok pedig visszafojtott lélegzettel nézték végig a történteket.

- Lee… Sun Hee – hallottam a nevem Myung Soo szájából a hátam mögül, de nem fordultam hátra, csak farkasszemet nézve a teljesen meghökkent Se Ra-val, gúnyos mosolyra húztam a számat.
- Áu… - mondtam, majd lendületet véve amilyen pofont kaptam, olyat adtam én is vissza neki. – Huh, ez jól esett. Igazán nem tudom mi bajod van velem, de most már elegem van. A tegnapi incidens betette nálam az ajtót. Idegesít, hogy Kim Myung Soo nem foglalkozik veled?! Akkor legyél méltó, hogy felfigyeljen rád, bár szerintem már mindegy, mert elvágtad magad nála. És szeretném ha ezután megkímélnél a hülyeségeidtől, mert most már nem fogom hagyni magam. És ha most megbocsájtasz…

  A teljesen lesokkolt Se Ra-tól a szélesen vigyorgó Myung Soo felé fordultam, majd melegen rámosolyogtam és visszatértem Ha Eun-höz, aki büszke arckifejezéssel várt már rám, onnan pedig felsiettünk a termünkbe, hogy aztán végig unjuk az első órát. Szünetekbe páran, akik látták a reggeli incidensem Se Ra-val, átlézengtek hozzánk, majd elismerő beszédekkel illettek, én meg csak pislogva fogadtam a felém intézett mondatokat. Igazán nem akartam én azt, hogy elismerjék, amit tettem, csak meg akartam már szabadulni egy felesleges púptól a hátamon, és erre a legmegfelelőbb alkalom aznap reggelre esett. Ennyi volt az egész, az én szemszögemből persze, a többiek meg ezért bátornak tartottak.

  Ebéd szünetbe Ha Eun-t az egyik tanár elvonszolta magával, hogy segítsen neki valami papírokat hordani, ezért egyedül kellett eltöltenem az időt. Eszembe jutott a suli teteje, hogy ott biztos nyugisan ellehetek, ezért oda vettem az irányt. Persze nem gondoltam, hogy társaságom is fog akadni, mivel amikor kinyitottam a tetőre vezető ajtót, nosztalgikus kép tárult elém. Egy srác állt a tető közepén, zsebre dugott kezekkel, a szél lágyan fújta barna haját, miközben az eget kémlelte. Ámulva léptem ki a szabadba, majd a kelleténél kicsit hangosabban csuktam be az ajtót, mint szerettem volna, ezért a srác megfordult, arca meglepettséget tükrözött.

- Lee Sun Hee? – pislogott, majd egy félmosolyra húzta ajkait.
- Kim Myung Soo… - mondtam, majd lassan közelebb mentem hozzá, majd mellé érve felnéztem rá.
- Ez már a második találkozásunk itt – mondta, majd az ég felé fordult megint, mire én is azt tettem.
- Igen, valóban.
- Király voltál a reggel.
- Király… Az azért túlzás – kuncogtam, majd egy kusza hajtincsem a fülem mögé kényszerítettem.
- És nagyon óvatlan is – nézett le újra rám, vagyis inkább arra a pontra, ahol a pofont kaptam, mire zsebre dugott kezét kiemelte, majd felém nyúlt, de félúton leeresztette kezét, mire kicsit elszontyolodtam.
- De legalább meg tudtam neki mondani, amit akartam már régóta. Amúgy meg… köszönöm, hogy kiálltál értem, bár nem tudom miért tetted, hiszen nem tartozol nekem semmivel, nem is állok közel hozzád, ezért… Na de mindegy, azért nagyon szépen köszönöm! – mosolyogtam rá szélesen, de éreztem, hogy azonnal el kell onnan tűnnöm, mert másképp előtörnek elfojtott érzéseim, és nem akartam őt terhelni még azzal is, így is sok baja volt addig velem.

  Egy tétova lépéssel hátrálni kezdtem tőle, majd mikor már elég távol éreztem magam, hátat fordítottam neki és az ajtó felé sétáltam, hogy el tudjak menekülni. Igen, el akartam menekülni előle és az érzéseim elől. Félúton jártam, amikor egy határozott szorítást éreztem a csuklómon, mely egy tenyértől származott, méghozzá Myung Soo-étól, aki egy mozdulattal vissza fordított, hogy aztán karjaiba vonhasson. Megszeppenve álltam karjainak szorításában, nem tudtam mi tévő legyek. Az eszem azt súgta, hogy toljam el magamtól rögvest, míg nem késő, viszont a szívem mást diktált. Testem mellett pihenő karjaim mintha maguktól kezdtek volna mozdulni, pár másodperc múlva már csak azon vettem észre magam, hogy tehetetlenül kapaszkodom Myung Soo-ba, akinek szorítása egy pillanatra sem enyhült.

  Nem tudtam volna megmondani meddig is álltunk úgy, egymásba kapaszkodva, amikor is a tetőre vezető ajtó kivágódott, mi pedig azon nyomban szétrebbentünk és a hang irányába néztünk. Egy fiatal lány állt az ajtóba, két copfba fogott hajjal és nem a mi iskolánk egyenruháját viselte.

- Oppa! – kiáltott fel és Myung Soo irányába kezdett szaladni, viszont hirtelen megtorpant, amikor meglátott engem.

  A lány, mintha szellemet látott volna úgy nézett rám, jobban mondva bámult, majd egyet gondolt és felém kezdett szaladni. Tárt karokkal csapódott nekem, majd megölelt.

- Unni! Hee Jin unni! – mondta, miközben potyogtak könnyei.

Oneshot~ Monsta X - Hyungwon

  Szerettem az egyetemi éveimet, hisz arra az egyetemre kerültem, amelyre mindig is szerettem volna, bár féltem egy kicsit első évben, hogy hogyan fogok teljesíteni, meg fogom e valaha is szokni a középsuli után azt a nagy változást és végül, de nem utolsó sorban szerzek e barátokat magam mellé. Persze feleslegesen paráztam, mivel egy-kettő beleszoktam az új környezetbe és még első év második vagy harmadik hetében, pontosan már nem tudom, de sikerült összebarátkoznom a mellettem mindig helyet foglaló lánnyal, akit Ga Young-nak hívtak. Hamar összebarátkoztunk, majd mire észbekaptam legjobb barátnők lettünk. Nem sokkal később bemutatott régebbi barátainak is, akikkel azután sülve-főve együtt lógtunk, hiszen nagyon jó társaság voltak, pillanatok alatt belopták magukat a szívembe, így nagyon megkedveltem őket. Mind olyan életteliek, pozitívak és nem utolsó sorban bolondok voltak, hogy jó volt már őket kivülállóként is nézni, nemcsak mint egy belső személy. Viszont azért akadt egy közöttük, akiben ugyan megvolt ez a bolondság, de mégis ő a színfalak mögül nézte barátait és jókat nevetett rajtuk. Ő Hyungwon volt, a srác, akivel addig nem sokat beszéltem. Bár amikor együtt volt a csapat, akkor hallani lehetett a hangját elég sokszor, viszont hogyha egyedül volt, mintha egy fal ölelte volna körbe, azzal a felirattal, hogy ne gyere a közelembe, én pedig ezt kihívásnak vettem, minél előbb le akartam bontani azt a falat, hogy közelebb kerülhessek hozzá, viszont bárhogy is próbálkoztam, sohasem engedett olyan közel magához, mint a többieket és ez elszomorított. Egy idő után pedig feladtam a próbálkozást és csak sodródtam az árral és reménykedtem, hogy egyszer megnyílik felém is.

  Egy nap aztán sikerült, ha nem is nagyon, de egy arasszal közelebb jutni hozzá. Éppen a legunalmasabb órára vánszorogtunk be Ga Young-gal és Hyungwon-nal, kerestünk valami üres helyeket a hátsó sorokban, majd helyet foglalva elkezdődött a két óra kínszenvedés, amibe a mellettem ülő Hyungwon bele is aludt. Ga Young és én nevetve figyeltük az alvó srácot, aki tényleg nagyon unalmasnak tarthatta a tanár beszédét, hogy pár perc töredéke alatt ki tudta ütni magát. Ezek után csak azt vártam, hogy mikor fogja a tanár megszólítani, ám ez nem történt meg, ezt pedig nem tudtam megállapítani, hogy azért nem szólt-e rá, mert nem vette észre vagy azért, mert egyszerűen nem érdekelte.

  A két kimerítően unalmas óra végeztével az évfolyamtársak úgy sprinteltek ki a teremből, ahogy nem szégyelltek, ami persze érthető volt. Mi is barátnőmmel már távozni készültünk, amikor észbekaptunk, hogy az álomszuszék még mindig szunyált.

- Ga Young, azt hiszem nem ártana felébreszteni, mert még átalussza itt az egész napot – böktem Hyungwon irányába, barátnőmnek ajkai pedig olyan széles mosolyra húzódtak, hogy kezdett rossz érzésem lenni.
- Hát akkor hajrá Myung Hee-ah, én léptem! – intett felém, majd az ajtó felé sietett.
- De…Hé! Miért én?!
- Mert csak a hercegnő csókja tudja megtörni a varázst – kacsintott és már távozott is.

  Nagyokat pislogva néztem Ga Young után és emésztettem szavait, de még mindig nem értettem mit akart ezzel mondani, ígyhát vállat vonva közelítettem meg a durmoló srácot, majd kezem ráhelyeztem vállára és finoman rázni kezdtem, miközben a nevét ismételgettem.

- Hyungwon…Hyungwon! Ébredj! Vége az órának. Hyungwon!

  Csend. Egy szavam se jutott el hozzá, meg sem hallotta. Mély lélegzetet vettem, ideje volt bekeményíteni. Kezemet, mely ott pihent a vállán, egy magabiztos mozdulattal a plafon felé emeltem, majd egy határozott lendülettel a padra csaptam, amelyen feküdt. Bár egy kicsit, sőt nagyon bizsergett a kezem az ütéstől, hatásosnak bizonyult mozdulatom, mivel ha nem is egyből, de lassan felemelte a fejét, majd ködös tekintettel körbenézett, végül tekintete megállapodott rajtam. A vér is megállt keringeni bennem. Olyan átható volt a pillantása, hogy úgy éreztem szemeivel mindent ki tud belőlem olvasni. A szívem hevesen kezdett dobogni, nem értettem mi történik velem, hiszen soha senki nem volt még rám olyan hatással, akkor mégis… miért?

- Myung Hee…? – pislogott hosszakat, majd ásított egy nagyot.
- Ömm… vége az órának és gondoltam felébresztelek…
- Huh…tényleg. Kicsit bealudtam – túrt bele a hajába, majd feltápászkodott a székről és elmenve mellettem az ajtó felé vette az irányt.
- Pff… méghogy kicsit… - kuncogtam magamba halkan, mire hátrafordult, én pedig azonnal abbahagytam a nevetést.
- Nem jössz? – kérdezte, miközben a fejével a kijárat felé intett.
- Mi..? Ja, de, persze – zökkentem vissza, majd mellé sietve elhagytuk a termet.

  Csendben szeltük a folyosókat, hiszen ő nem szólalt meg, én pedig nem tudtam mit is mondhatnék, ezért inkább csak belemerültem gondolataimba és cammogtam mellette. Azért egy köszönöm vagy valami jól esett volna… Mondjuk nem mintha nagy dolgot csináltam volna, de akkor is… Na mindegy, ez már így marad.

- Amúgy kösz – szólalt meg hirtelen Hyungwon, minek következtében kissé ugrodtam egyet, mivel kizökkentett gondolataimból.
- Ööö… - mondtam nagy inteligensen, majd felnéztem rá és újra találkozott a tekintetem azzal az átható pillantással, így nem tudtam semmi mást sem tenni, csak állni azt a különleges pillantást.
- Kösz az előbbit…hogy felébresztettél – mondta, nekem pedig tényleg támadt egy olyan érzésem, hogy keresztüllát rajtam, vagy éppen az elmémbe lát.
- Ugyan, szívesen tettem – mosolyogtam fel rá és meglepetésemre én is egy mosolyt kaptam válaszul.

  Igaz, annyira magam sem értettem mi változott közöttünk, viszont ezek után mintha minden egyes nap többet beszéltünk volna egymással, sőt bátorkodom kijelenteni, hogy eljutottunk odáig is, hogy kerestük egymás társaságát. Bennem pedig minden nap valami kezdett megváltozni. Mindig valami meleg érzés kerített hatalmába, amikor Hyungwon-nal beszéltem, ha mellettem volt, vagy csak egyszerűen rámmosolygott. Nem tudtam hová tenni ezt az érzést, hiszen soha nem éreztem még olyat addig. Míg végül Ga Young ébresztett rá vagyis jobban mondva, hozzám vágta az igazságot.

- Myung Hee-ah, te szerelmes vagy Hyungwon-ba – mondta nagy higgadtan, miközben az ebédjét majszolta.
- Micsoda?! – döbbentem le és sikerült majdnem félre nyelnem egy falat ennivalót, amitől egy kisebb köhögő roham fogott el.
- Egyszerű, hisz minden jel arra mutat, hogy nagyon nem közömbös számodra.
- De hogy tudod ezt ilyen nyugodtan kijelenteni?
- Mert én már azóta tudom, amióta bemutattalak titeket egymásnak – nevetett fel elégedetten.
- Akkor…akkor a keltsem-fel-Hyungwon-t incidens is azért volt, mert-
- Bizony – bólogatott hevesen, majd egy újabb falat ennivalót vett a szájába.
- Ga Young! Szólhattál volna!
- Hát barátosném, nem én tehetek róla, hogy ennyire lassú vagy.

  Miután barátnőm szembesített a ténnyel, hogy szerelmes voltam Hyungwon-ba, valamiért kezdtem kerülni a srácot. Tudtam, hogy el kellene mondanom neki, de… féltem, hogy elutasítana, mert nem érez úgy, mint én. Így mindig, amikor együtt voltunk, folyton úgy intéztem, hogy ne maradjak kettesben Hyungwon-nal és bár ha fel is tűnt neki a tény, hogy nem szeretnék vele egyedül maradni, nem mutatta jelét, csak szokásosan sodródott a csapattal.

  Egyik nap úgy döntöttek a többiek, hogy menjünk karaokézni egyet, engedjük ki a fáradt gőzt. Persze mindenki benne volt, így aznap este ki is mentünk szórakozni egy kicsit. Nem kellett sok idő, és a fiúk nagy része taccs részeg lett, így még viccesebb látványt nyújtottak. Ga Young és én már szinte fetrengtünk a röhögéstől, miközben a fiúk baromkodtak össze-vissza. Mikor már kellően meg volt a hangulat, mindenki választott egy számot és sorban énekelni kezdtünk. Én valami szerelmes maszlagot sikerült válasszak, pedig nem akartam, de ez volt az egyetlen, amit el tudtam énekelni. Végül Hyungwon következett, ő a Sexy Back-et választotta és amikor elkezdett énekelni, mindenkit figyelmen kívül hagyva csak rá összpontosítottam. Ez volt az utolsó csepp és teljesen levett a lábamról.

  Vöröslő arccal és hevesen dübörgő szívvel hagytam el a termet, majd a lány mosdó felé vettem az irányt. Hideg vízzel megmostam az arcom, ezzel próbáltam lehűteni magam, ami pár perc után sikerült is valamelyest. Amikor visszamentem a mi termünkhöz észrevettem egyik haveromat, amint a falnak dőlve, bagyadt arckifejezéssel nézi a földet. Odamentem hozzá, majd felsegítettem, de nem igazán tudott megállni a lábán ezért sikeresen rámesett.

- Ajj, Wonho, szedd már össze magad!
- Myung Hee, de jó illatod van.
- Neked viszont alkohol szagod van – húztam el a szám, majd eltoltam kissé magamtól.
- Myung Hee… Nagyon bejössz nekem… - nézett a szemembe, majd közeledni kezdett felém.
- Mi van? Wonho… ne csináld már, ez nem vicces… - fordítottam el a fejem, de kezével kényszerített, hogy rá nézzek.
- Nem is viccnek szántam… - közeledett újra és már csak egy pár centi válaszotta el ajkát az enyémtől, amikor ajtócsapódást hallottunk közvetlenül mellettünk, mire Wonho leállt és a hang irányába néztünk.

  Hyungwon meglepett arccal nézett először Wonho-ra majd rám, összehúzott szemöldökkel elemezte a helyzetet, míg én úgy éreztem, hogy a vér is megfagyott bennem a gondolatra, hogy esetleg félreértheti a dolgot. Megütközött arckifejezéssel nézett rám és itt már teljesen biztossá vált, félreértette a látottakat.

- Bocs, ha megzavartam valamit – mondta, miközben végig engem nézett, majd elindult a folyosón, egyenesen a kijárat felé.
- Ne… - suttogtam, majd kihasználva a pillanatot kiszabadultam Wonho szorításából és Hyungwon után siettem.
- Myung Hee! – hallottam még Wonho kiáltását, de nem vettem róla tudomást, minél előbb tisztázni akartam a helyzetet Hyungwon-nal.

  Amint kiléptem az épület ajtaján Hyungwon után iramodtam, de nem kellett olyan sokat mennem ahhoz, hogy utólérjem, hisz lassan bandukolt az utcán, felvonva maga köré a falakat, amiket olyan nagy nehezen bontottam le körülötte.

- Hyungwon! – kiáltottam utána, mire megtorpant, majd megfordult, hogy szembe nézhessen velem, én pedig ezuttal sétálva közelítettem meg. – Félre értetted az egész jelenetet Wonho-val. Nem történt semmi.
- Hát… nekem az nem tűnt semminek – vont vállat, majd újra el akart indulni, de megragadtam a pulcsija szélét, így sikerült megállítanom.
- Várj már, mondom, hogy félre értetted. Teljesen be van piálva és… nem tudja mit beszél…
- Nem értem, hogy miért magyarázkodsz… - nézett rám közömbös arckifejezéssel, mire könnyek gyűltek a szemembe, ezért gyorsan lehajtottam a fejem.
- Mert…
- Amúgy Wonho-nak tényleg bejössz, jó srác, adhatnál neki egy esélyt – mondta, nekem pedig mintha kést döfött volna a szívembe, annyira fájtak a szavai.

Lassan elengedtem a felsőjét, ő pedig újra elindult. Hát tényleg ennyire közömbös vagyok neki? Mégis mit gondol, miért akarom neki ezt mind megmagyarázni? Gyerünk Myung Hee, most vagy soha! Mondd el neki, vagy örökké bánni fogod! Nagy levegőt vettem, kezeimet ökölbe szorítottam, fejem felemeltem, melyen már sikeresen legördült egy két könnycsepp, majd bátorságom összeszedve Hyungwon után kiáltottam.

- De nekem te jössz be! – mondtam, ennek hallatán pedig Hyungwon egyszerre megállt, majd újra felém fordult, a hitetlenség pedig csak úgy sugárzott az arcáról. – Nem fogok adni senkinek semmijen esélyt, mert én csak téged akarlak! Ezért jöttem utánad, hogy elmagyarázzam mindenki közömbös nekem, kivéve te! Mert én…én… szeretlek téged! Hallod? Ezért ne kérd tőlem, hogy adjak Wonho-nak esélyt, mert nem fogok, nem tudnék, amikor már valaki más… te vagy a szívembe!
- Myung Hee… - mondta ki a nevem, majd közeledni kezdett felém.
- Hah, na elmondtam végre, most már nyugodtan visszautasíthatsz... – néztem fel megkönnyebbülve, amikor is Hyungwon magához húzott, majd megcsókolt.

  Hó…Várjunk csak egy kicsit…Mi van? Teljesen meglepett ezzel a mozdulatával és nem tudtam hirtelen mi tévő legyek. Először el akartam tolni magamtól, de mivel nem hagyta magát, ezért tehetetlenül engedtem neki és a csókjának.

- Miért utasítanálak vissza? – kérdezte, amikor sikeresen elszakadt tőlem.
- Mert… gondolom te nem érzel úgy mint én…
- Azóta úgy érzek, amióta először találkoztunk.
- Te-tessék? Akkor miért mondtad, hogy adjak Wonho-nak egy esélyt??
- Mert ő is szeret téged és a legjobb barátom. Meg az utóbbi időben mindig elkerültél, ezért sem mondtam neked semmit…
- Ahh… hát az azért volt, mert nem tudtam mit kezdeni magammal, amikor melletted voltam, azután, hogy Ga Young hozzám vágta, hogy szeretlek téged – mondtam, miközben az arcom biztosra vettem, hogy lángolt zavaromban.

  Hangosan nevetett egyet reakciómon, mire bosszúsan felnéztem rá és már valami csípős megjegyzést akartam hozzá vágni, amikor karjaiba vont, fejét belefúrta vállamba és egy hosszú sóhajt eresztett ki. Ekkor már nem tudtam haragudni rá, egy mosoly kíséretébe visszaöleltem, minek következtében erősített szorításán.

- Hallhatnám, hogy te hogyan érzel irántam? – kérdeztem szélesen vigyorogva.
- De hát már tudod.
- De én hallani akarom rendesen.
- Oké… - mondta, majd eltolt kissé magától, hogy a szemembe nézve azzal az átható pillantásával mondja ki, amire már annyira vártam – Szeretlek Myung Hee… - majd lehajolva hozzám újra megcsókolt.

Annyeong kedves olvasóim~
Mint látjátok, visszatértem egy kis szösszenettel, amelynek a főszereplője nem más, mint Hyungwon a Monsta X-ből~ Ő az új biasom és nagy késztetést éreztem, hogy írjak vele egy One Shot-ot. Remélem elnyeri a tetszéseteket és nemsokára jövök a többi sztorim folytatásával is. Addig is chu nektek~~
Blueberry