11.rész

  Hee Jin. A név hallatán, mely minden napomat kísértette, teljesen lefagytam és egyben hihetetlen mértékű szomorúság kerített hatalmába. Miért érzem így magam? Hiszen átéltem már ezt a helyzetet, de akkor mégis miért vagyok ennyire zaklatott? Persze azért mélyen tudtam a választ elmémben feltett kérdéseimre. Rosszul esett, hogy mindenki Hee Jin-t látta bennem, és nem Sun Hee-t, viszont nem volt erőm megszólalni, a lány tudtára adni, aki olyan keservesen sírt, belém kapaszkodva, hogy én nem vagyok Hee Jin, én Sun Hee vagyok. Vagyis…Én biztos Sun Hee vagyok… Lee Sun Hee… Nincs miért kételkednem ebben, ugye?

Hee Jin-ah, ideje felébredni…

- Unni! De hát te hogy lehetsz… itt… hiszen már… - mondta a lány, miközben engedett szorításán, majd megtörölve szemeit felnézett rám.
- Áh, én nem…
- Young Soo-ah, ő itt nem Hee Jin – lépett el mellőlem Myung Soo, egyenesen a lányhoz menve, nekem pedig szavai valami oknál fogva teljesen összefacsarta a szívem.

  Ő itt nem Hee Jin visszhangzott a fejemben szavai, a torkom pedig kezdett összeszorulni, ahogy egyre csak ezt ismételgettem a fejemben. A lány hitetlenül a fiúra nézett, megütközött pillantását pedig rám vetítette, végig pásztázta szemeit rajtam, majd újra a sráchoz fordult, tekintete értetlenséget és szomorúságot árasztott.

- Oppa, te miről beszélsz? Ő Hee Jin unni, hát nem látod?! – háborodott fel teljesen, nekem pedig valami egyre jobban kezdte összeszorítani a mellkasom.
- Young Soo, ő itt Lee Sun Hee, Min Jae testvére – mosolygott szomorúan a lányra, majd hátrafordult és rám nézett, szemeiben újra látni véltem azt a csillogást, mellyel akkor nap illetett, amikor a tetőn először találkoztunk.
- Hogy…mi? – eredtek el újra a könnyei, miközben egész végig engem nézett, mire én csak lassan bólintottam, igazat adva Myung Soo szavainak, bár még én magam sem voltam már teljesen biztos mindebben.
- Örvendek. A nevem Lee Sun Hee – hajoltam meg kissé, mire a lány lefagyott üzemmódban pislogott rám.
- De hát… úgy hasonlít unni-ra…
- Tudom – bólintott Myung Soo, majd újra rám nézett. – Lehet azért, mert rokonok voltak Hee Jin-nel.
- Tessék?! Ezt most komolyan mondod, oppa?
- Igen, mert ez így van.

  Teljesen lesokkoltan hallgattam a beszélgetésüket. Rokonom Choi Hee Jin…Az a Choi Hee Jin… Min Jae, erről azt hiszem el fogunk beszélgetni egy kicsit. Olyan váratlanul értek a hallottak, hogy még a levegő is bennrekedt a tüdőmben. Pár másodperc után vettem észre, így lassan kifújtam, majd Myung Soo és Young Soo felé fordultam, amikor is jobban szemügyre vehettem őket. Nagyon hasonlítottak egymásra. Ekkor lehet észrevehették, hogy figyelem őket, mert egyszerre abbahagyták az eszmecserét, majd mindketten felém fordultak.

- Ne haragudj a húgomra, Lee Sun Hee. Young Soo – pirított a mellette eltörpülő lányra, aki grimaszba vágta az arcát.
- Igen, ne haragudj rám, Lee Sun Hee unni, csak… Ah, mindegy – legyintett, majd közelebb lépett hozzám és a kezét nyújtotta felém. – A nevem Kim Young Soo, Myung Soo oppa húga vagyok. Örvendek.
- Én is örvendek – erőltettem mosolyt az arcomra, majd kezet ráztam Young Soo-val.
- Amúgy te meg mit keresel itt? – intézte kérdését Myung Soo a húgának, mire az csak vállat vont.
- Omma azt mondta, hogy hozzam el az ebédedet, mert otthon felejtetted. Bár azt hiszem nem a legjobb időpontban érkeztem – kuncogott, majd egy mindent sejtő pillantással illetett minket, mire éreztem, hogy kezdek vörösödni.
- Te meg mégis miről…
- Oppa, azért mert kicsit meg vagyok fázva, a látásom még jó – kuncogása nevetésbe tört ki, mi pedig lesve egymásra néztünk, én viszont rögvest elkaptam a pillantásom, majd sietve az ajtóhoz lépdeltem. – Unni?
- Ne… ne haragudjatok, nek-nekem most mennem kell. További szép napot – intettem, majd amilyen gyorsan csak tőlem telt kinyitottam az ajtót és sebes léptekkel tettem meg a termünkig vezető utat.

  A szívem még mindig villámgyorsasággal dobogott, valószínűleg közre játszott vele az azelőtti sietségem is, viszont éreztem, hogy az arcomról nem az árulkodott, hogy gyorsan tettem meg a távot, hanem valami teljesen más, valami teljesen zavarba ejtő. Most már teljesen világossá vált előttem minden. Én… szerelmes vagyok… Kim Myung Soo-ba. Ne… Ez nem lehet… Hiszen tudom, hogy úgyis reménytelen az egész, akkor meg minek szerettem bele? Hee Jin még mindig kísérti, látom az arcán, és azt is látom, ahogyan rám néz. Miért van egy olyan érzésem, hogy nem engem lát, hanem az eltávozott lányt? Ez… borzalmasan fáj.

  Teljesen magamba zuhanva léptem be a terembe, ahol vidám kacagások, vicces történetek voltak hallhatóak, de én az egész világot kizárva magam körül ültem le a helyemre s kémleltem a frusztrálóan szép kék eget. Mindenki majd kicsattant körülöttem, még az idő is csodálatos volt, csak én voltam olyan, mint akit érzelmileg kicsavartak. Kezdett nagyon elegem lenni, hogy semmire sem emlékszem, főleg azután, hogy olyan dolgot tudtam meg, amire nem is számítottam. Hee Jin a rokonom volt, amit még mindig képtelen volt befogadni az elmém. Szerelmes lettem Myung Soo-ba, ami eleve halálra volt ítélve, az oka Hee Jin volt. Az álmaimban Hee Jin neve visszhangzott minden sarokból, minden lépésemnél. Valahányszor Hee Jin neve feljött az elmémbe, vagy akár szóban, legszívesebben elsírtam volna magam. Valami belülről annyira szorított össze, hogy úgy éreztem nem fog sok kelleni és összeroppanok. Mindent tudni akartam végre, de féltem is az igazságtól, az elrejtett emlékeimtől. Féltem, hogy fájni fognak, és attól is, hogy lehet akarattal felejtettem el mindent. A kétségek, az összezavarodottságom már az eget érte.

  Pont mire becsengettek, Ha Eun is megérkezett. Belőle is úgy áradt az optimizmus és a jókedv, hogy úgy véltem semmivel sem lehetett volna elszomorítani. Bágyadtan felnéztem beléptére, majd egy erőltetett mosolyt küldtem felé, mire gondolatmenetemet megcáfolva eltűnt a mosoly az arcáról s sietős léptekkel közelítette meg a padomat. Megállt mellettem, majd leguggolt és aggódó pillantással illetett.

- Miért van egy rossz érzésem, hogy ennek az arcnak – mutatott lehangolt grimaszomra – köze van Kim Myung Soo-hoz?
- Rémeket látsz – hessegettem el kérdését és heherészni kezdtem, persze egyáltalán nem hitt nekem.
- Pár percre magadra hagylak és tessék. Amikor elmentem, akkor még majd kicsattantál, most meg úgy érzem, mintha egy zombival beszélgetnék.
- Szép hasonlat.
- Ne tereld a témát, Lee Sun Hee. Kivele! Mi volt Kim Myung Soo-val?
- Majd óra után elmesélem, úgyis lesz elég időnk hazafele menet – sóhajtottam, majd újra az ablak felé fordítottam tekintetem, ezzel barátnőm tudtára adva, hogy vége van a beszélgetésnek.

  Persze egyből vette a lapot, kelletlenül felállt, helyére battyogott, én pedig ismét belemerültem letargiámba, még az sem tudott kizökkenteni, amikor megérkezett a tanár. Igazán annyira nem is figyeltem oda az óra nagy részében, csak írtam valamit a füzetembe, aztán meg bambultam egy jó 10 percet magam elé, majd aztán újra írni kezdtem és ez így ment egészen az óra végéig, amikor is mindenki fénysebességgel hagyta el a termet, miközben még a tanár magyarázta a házit, de persze senki nem figyelt oda. Én bezzeg ultra lassan pakoltam össze a cuccaimat, Ha Eun-t már majd megette az ideg, na meg a kíváncsiság persze, így amikor elindultunk, rögtön nekem esett, hogy mi is történt.

- Ahh… Most muszáj kimondanom hangosan? – szegeztem kérdésem barátnőm irányába, aki ugyan nem értette mit is hadováltam össze, hevesen bólogatni kezdett, hogy bökjem már ki végre mi van. – Szerelmes vagyok Kim Myung Soo-ba…
- Háh, tudtam – csapta össze mindkét tenyerét, mire gyanúsan rásandítottam. – Ne nézz így, inkább örülnöd kéne az érzéseidnek, nem ilyen depressziós fejet vágni.
- Te nem láttad azt a szomorú arckifejezését, amikor azt mondta én nem vagyok Choi Hee Jin. És ahogy rám néz, Ha Eun!
- Érdeklődve?
- Nem, mint aki… nem is engem lát, hanem valaki mást képzel a helyembe…
- Sun Hee-ah, miért beszéled tele a fejed ilyen sületlenségekkel? – állt meg előttem csípőre tett kezekkel, így gyors lefékeztem magam, hogy nehogy neki menjek.
- De hát ez az igazság.
- Te egy reménytelen eset vagy… - sóhajtott egy hatalmasat, majd visszasomfordálva mellém újra elindultunk.
- Nem kell az orromra kötnöd, tisztában vagyok vele – emeltem fel a kezem, majd összeborzoltam szerte szét álló haját.
- Yaa! Sun Hee-ah! – kapott még jobban elfuserált hajkoronájához, mire elnevettem magam.
- Nesze neked! – nevettem tovább, kicsikarva Ha Eun-ból is ezt a reakciót.

  Ezek után valamelyest enyhült rosszkedvem, főleg azért is, mert barátnőm nem kérdezett többet Myung Soo felől, hanem csak vicces dolgokat mesélt, amivel tudta, hogy mindig mosolyra fakaszt. Miután elváltak útjaink, egyedül tettem meg a haza vezető utat a kedvenc zenéim társaságába, miközben próbáltam csak a boldog és pörgős számokat hallgatni, míg a szomorúakon gyorsan tovább léptem.

  Amikor hazaértem s beléptem a bejárati ajtón nagyon finom illatok csapták meg az orrom, mire arra következtettem, hogy anya otthon volt és valami ínycsiklandozó ételt készített. Mosolyogva távolítottam el a cipőt a lábamról, majd a konyha felé vettem az irányt, ahol meg is találtam omma-t, ahogy éppen a fövő ételt kavargatta. Arra számítottam, hogy Min Jae is vele lesz, mivel testvérem folyton a konyhában lógott, amikor szülőnk valami olyat készített, melynek isteni volt az illata. Bár erre számítottam, de Min Jae mégsem volt ott.

- Megjöttem! – mondtam, miközben letettem a táskám az egyik székre, majd omma mellé sétáltam.
- Áh, Sun Hee-ah, üdv itthon – fordult felém mosollyal az arcán, majd egy hatalmas öleléssel köszöntött.
- Mi jó lesz a vacsora?
- Új recept. Meglepi lesz – mosolyodott el még szélesebben és visszatért az étel kavargatásához.
- Hmm… Min Jae?
- Nem tudom merre lehet, haza még nem jött.
- Értem. Ha szükség van rám, fent leszek, megírom a leckém.
- Rendben, kincsem.

  Lustán szeltem a lépcsőfokokat, melyek az emeletre vezettek, azon agyalva, hogy testvérem direkt kerül vagy csak valami dolga akadt és még azért nem ért haza. Mivel nem láthattam a fejébe, így nem tudhattam a választ sem. A szobám ajtajához érve lenyomtam a kilincset, majd fáradtan estem be az én kis „magán” területemre, ledobva valahova a táskát és egyenesen az ágyra borulva terültem szét. Persze azt mondtam omma-nak, hogy leckét fogok csinálni, viszont semmi kedvem nem volt hozzá, a depresszív dolgaimon pedig még úgy sem volt erőm agyalni, így hagytam, hogy a fáradtság hatalmába kerítsen és mindent elnyeljen a sötétség körülöttem, beleértve engem is.

  Egy kocsi dudájának a hangja, fény, pukkanás, majd újra sötétség, ennyit fogott fel az elmém a látottakból. Rohantam, annyi biztos volt. Szedtem a lábaimat a sötétség elől, mely mindent beborított. Az egyetlen menekülési útvonalam az az ismeretlen, de mégis ismert ház volt, ezért beléptem. Sötét volt bent és hideg.

Hee Jin.

  Az a hang, mely mindig Hee Jin-nek szólított újra megszólalt, de még mindig nem tudtam kihez kapcsolni a hangot, így keresni kezdtem. Felmentem az emeletre, de minden szoba üres volt, ezért visszasietve a földszintre kerestem tovább a hang gazdáját. Ahogy eszeveszetten jártam a szobákat, eszembe jutott a barna hajú fiú, aki mindig az ajtó előtt várt rám. Visszasétáltam oda, ahonnan bejöttem, majd a kezem a kilincsre téve nagy levegőt vettem és kiléptem a szabadba. Egyszerre minden világos lett körülöttem, mondhatni vakítóan fényes. Bár bántotta a szemem hirtelen jött fény, a fiút most is megtaláltam, ekkor viszont nem az ajtó előtt várt rám, hanem az udvar közepén. Odamentem hozzá és már éppen megszólítottam volna, amikor is hirtelen megfordult, majd mosolyogva nézett le rám, miközben azt a nevet mondta, mely annyit kísértett már.

Hee Jin…

  Szemhéjam egyszerre felpattant, ahogy a testem is fénysebesség alatt ülő helyzetbe tornázta magát, a szívem hevesen dobogott, olyannyira, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból, míg légzésem nitro sebességre kapcsolt. Teljesen kétségbe voltam esve. Már nem tudtam eldönteni, hogy ezek emlékek-e vagy csak álmok, de bármi is volt a kettő közül, a hatást teljes mértékben elérte, ugyanis annyira felzaklattak a látottak, hogy könnyeim szabad utat engedtek maguknak, majd a kezem fején értek földet. A fiú, aki annyiszor hívott az álmaimban, aki mindig megjelent előttem, akinek sohasem láttam az arcát, csak… barna haját… , aki mindig annyira örült nekem s én is neki, nem volt más, mint…

- Kim…Myung…Soo – suttogtam, miközben hitetlenül néztem magam elé és már nem is próbáltam visszatartani könnyeimet, csak sírtam és a nevét ismételgettem.

Annyeong, kedves olvasóim~ Mint ahogy megígértem itt a következő rész is az In The Shadows ficimhez. Siettem a megírásával, ahogyan csak tőlem telt, így remélem nem volt hiába való fáradozásom és lesz még valaki, akit érdekelni fog szerény irományom. Kellemes olvasást kívánok mindenkinek~ Véleményeket és kritikát szívesen fogadok~
Chu~
A ti Blueberry-tek ^^