10.rész

A volt közös ismerős…csak nem…Choi Hee Jin?

  A kérdés, melyet testvérem felé intéztem ott szállott az éterben kettőnk között, miközben a kíváncsiság már majdnem egy hatalmas méretű lyukat fúrt az oldalamba, hiszen Min Jae csak állt ott, lehajtott fejjel, teljesen elkomorult arckifejezéssel, ökölbe szorított kezekkel és egy szót sem szólt. Összehúzott szemöldökkel figyeltem egy ideig öcsém reakcióit, viszont pár perc elteltével már nagyon kezdett irritálni, hogy nem mond nekem semmit, ezért lassú léptekkel közeledtem felé, mire felkapta a tekintetét és fájdalmas tekintettel nézett rám. Mégis mi a csuda van már itt, amiről én nem tudhatok? Mi ez a szívszorító pillantás, Min Jae-ah?

- Kérlek, Min Jae… Tudni akarom, hogy mi folyik itt… Legalább egy kicsit legyek tisztában a dolgokkal… - néztem fel rá, miközben tekintetemmel végig esdekeltem, hogy mondjon már valamit.
- Noona…
- Kérlek!
- Oké, jó, elmondom. A közös ismerősünk…
- Sun Hee-ah, Min Jae-ah! – hallottuk meg anya hangját a hátunk mögül, mire testvérem belekezdett mondata félbeszakadt.

  Lemondóan sóhajtottam, hiszen úgy éreztem már sohasem fogom megtudni mi is van a háttérben, majd a hang forrása felé fordultam, mire omma teljes lendületével nekem esett és elkezdett méregetni, meg ölelgetni, azon kérdések közepette, hogy biztos minden rendben van-e. Persze mindketten megnyugtattuk, hogy most már minden rendben, nem kell aggódjon annyira, de hiába is koptattuk a szánkat, anya egyre csak azt ismételgette, hogy szólnunk kellett volna neki, meg hogy nagyon félt engem. Mondjuk meg is értettem aggódása lényegét, hisz bajom is eshetett volna, ezért bocsánatot is kértem és megígértem, hogy máskor szólni fogok. Az aznapi sulis incidenst pedig jobbnak láttuk kihagyni a mondandónkból, mert a végén szegény szülőnk szívinfarktusba halálozna el, így inkább megkíméltük a szaftos részletektől és csak úgy meséltük el, hogy a meleg meg a sok stressz kiütött rajtam.

  Amikor hármasban hazaértünk, apának is el kellett mesélni a történteket, a röntgen vizsgálatot ő is elvégezte rajtam, és miután megbizonyosodott róla, hogy egész egészségesnek nézek ki, megkönnyebbülten rogyott vissza a kanapéra, majd bólogatva hallgatta az esti mesénket. Ezek után leültünk az asztalhoz, megvacsoráztunk, majd ki-ki merre vette az útját. Min Jae, még mielőtt befejeztük volna az evést, már felsprintelt a szobájába, azzal a kifogással, hogy fáradt volt. Elszontyolodva tettem le én is evőpálcikámat, majd felállva az asztaltól felmentem a szobámba. Hatalmasat sóhajtva dőltem bele ágyamba és méregettem a helyzetet, amiben voltam és próbáltam magyarázatot keresni, hogy Min Jae miért nem akar nekem beszélni az ő és Myung Soo közötti kötelékről. Nem értem ezt az egészet. Vajon ha visszatérnének az emlékeim, akkor választ kapnék a kérdéseimre?... De félek. Mi van akkor ha emlékezni fogok és valami olyan derül ki rólam, amiről inkább nem szeretnék tudomást venni? Egyszerre Se Ra szavai kezdtek visszhangzani a fejemben : Szegény kicsi amnézia, nem emlékszik semmire, ki tudja milyen ember voltál mielőtt elvesztetted az emlékeid.

  Egyszerre felültem az ágyon, majd megráztam a fejem, arra gondolva, hogy ezzel a mozdulattal el tudom hessegetni a nem kívánatos gondolataimat, minek utána vissza dőltem az ágyba és a plafonomat kezdtem bámulni, amikor hirtelen fájdalom hasított a fejembe.

- Már megint… - kaptam a fejemhez, majd a fájdalomra összeszorítottam a szemem.

  Újra képek jelentek meg előttem: egy nő, amint nekem háttal állva éppen főz, azután képváltás, egy udvar, melynek közepén egy fiú állt, ugyancsak háttal nekem. Barna hajába lágyan belekapott a szél, amíg ő a kék eget kémlelte, zsebre dugott kezekkel. Ezek után megint képváltás következett, már a fiú mellett álltam és én is a kék eget néztem, miközben kezeink összefonódva pihentek közöttünk. A fiú felé fordultam, mire ő is lenézett rám, de újból nem tudtam megállapítani ki is volt ő, mivel egyszerre minden elsötétült előttem és már csak a hangját hallhattam. Hee Jin.

  Szemeimet egyszeriben kinyitottam, majd zilálva felpattantam. Hatalmasak pislogva néztem magam elé és már csak azon vettem észre magam, hogy zokogni kezdek.

- Eh? – érintettem meg könnyes arcom, majd egy könnycseppet kezdtem tanulmányozni, mely az ujjam hegyén ékeskedett.

  Nem értettem, hogy miért kezdtem el sírni. Bár abba akartam hagyni, nem voltam rá képes, a könnyek csak úgy potyogtak takarómra, mely aztán elmerült a textil anyagban, ezzel foltot hagyva rajta. Még mindig nem értettem azokat a képeket, melyek felbukkantak szemeim előtt, sem azokat, amik az iskola udvarán jelentek meg elmémben. Nagy volt az esélye, hogy már nem bírtam a nyomást, és ki kellett adjam magamból valahogy, ezért reagált úgy a testem és sírni kezdtem. Ölembe vettem a párnámat, majd belefúrva az arcom zokogtam tovább.

  Másnap reggel nyúzottan sétáltam az iskola felé, egyedül, mivel Min Jae úgy döntött, hogy látványosan kerülni fog és már előttem elment suliba. Üres tekintettel néztem fel az égre, mire eszembe jutott az a barna hajú fiú, akinek még addig sohasem láttam az arcát. Vajon ki lehet? Közel állhatott hozzám? Szeretném már látni egyszer az arcát. Ezekkel a gondolatokkal sétáltam a diákokkal telt utcán, hiszen mindenki iskolába igyekezett, viszont én csak lézengtem. Nem siettem, mivel amúgy sem volt sok kedvem suliba menni, viszont annyi vigasztalt, hogy ott lesz Ha Eun, aki majd szokásosan felvidít majd és a badarságaival fog elhalmozni, amit annyira szerettem benne, mivel mindig el tudta űzni a felesleges gondolataimat, így megkönnyebbülést jelentett nekem jelenléte.

- Sun Hee-ah! – kiáltott valaki a hátam mögül, mire megfordultam, de már nagyon is jól tudtam ki volt az.
- Jó reggelt, Ha Eun – mosolyogtam rá olyan hitelesen, amennyire csak tudtam.
- Jó regg… Jesszus, te lány, nagyon pocsékul festesz. – húzta össze szemöldökét, miközben az arcomat méregette.
- Ah, úgy is érzem magam.
- De hát mi történt? – nézett rám aggodalom ittas tekintettel.
- Csak… - hezitáltam egy pillanatra, mivel még nem voltam felkészülve, hogy elmondjam barátnőmnek mi is történik velem, majd azzal folytattam a mondatom, mely először eszembe jutott - … a tegnapi incidens kicsit felzaklatott, ennyi az egész.
- Jaj, tudom miről beszélsz. Még mindig egy kicsit a hatása alatt vagyok én is. De vajon ki kérte meg azt a két bunkót, hogy megfélemlítsenek.
- Se Ra – mondtam ki határozottan, mire Ha Eun gondolkodás nélkül bólintott.
- Nekem is ő volt az első tippem. Az a hülye lotyó, csak találkozzak vele, kitépem azt a festett szőke haját – csapta össze a kezeit barátnőm, mire hálás pillantást küldtem felé.
- Köszönöm, hogy kiállsz mellettem, de azt hiszem ezt nekem kéne megoldanom – mosolyogtam rá, ezúttal már igazából.
- Sun Hee-ah, tudod, hogy én veled vagyok. Szóval ha kell még egy-két segítő kéz, én mindig készen állok.
- Imádlak Ha Eun! – ugrodtam a nyakába, mivel újra sikerült jó kedvet csaljon a reggelembe.
- Hehe, tudom – nevetett, majd visszaölelt. – Amúgy azt a bolond öcsédet hol hagytad?
- Na de Ha Eun!
- Bocsi-bocsi. Szóval?
- Suliban van már. Hmm… miért érdekel? – eresztettem el, majd gyanús pillantást vetettem rá, mire nagyra kerekedtek szemei és mintha kicsit el is pirult volna.
- Mi? Engem nem érdekel – sietett előre, ezen pedig nevetnem kellett. – Gyere már, elkésünk!
- Megyek-megyek!

  Nevetgélve mentünk be a suliba, viszont mosolyunk egyből lefagyott, amikor megláttuk, hogy a folyosó közepén a diákok kört formálva nézték Myung Soo és Se Ra párbeszédét, akik a kör közepén helyezkedtek el. Ha Eun óvatosan rám nézett, én pedig viszonoztam pillantását. Tudtam mire gondolt, ezért csak bólintottam egyet, majd a tömeghez siettünk, minek következtében elkaptunk még egy-két párbeszéd morzsát.

- Jól van, bevallom, én voltam! Örülsz? - kelt ki magából teljesen Se Ra, mire Myung Soo olyan ideges lett, hogy azt hittem nyomban megeszi a lányt reggelire.
- Figyelmeztettelek, hogy őt hagyd ki ebből.
- De hát olyan idegesítő! Miért foglalkozol vele?! Mikor én itt lennék neked!
- Ribancokkal nem foglalkozom – válaszolt Myung Soo olyan gúnnyal a hangjában, hogy mindenki csak elkerekedett szemekkel tudta nézni a jelenetet.

- Hogy minek neveztél, te beképzelt bunkó?!

  Se Ra magasra emelte a kezét, tudtam, hogy pofon akarja vágni a fiút. Ekkor döntöttem el, hogy nem leszek újra nézője az eseményeknek, mint a múltkor, hanem a saját erőmből akarok ennek véget vetni, ezért a tömegen átsuhanva álltam meg Myung Soo és az éppen lecsapó lány közé, így a pofont sikeresen én kaptam. Éreztem, ahogy a levegő hirtelen megfagyott, a diákok pedig visszafojtott lélegzettel nézték végig a történteket.

- Lee… Sun Hee – hallottam a nevem Myung Soo szájából a hátam mögül, de nem fordultam hátra, csak farkasszemet nézve a teljesen meghökkent Se Ra-val, gúnyos mosolyra húztam a számat.
- Áu… - mondtam, majd lendületet véve amilyen pofont kaptam, olyat adtam én is vissza neki. – Huh, ez jól esett. Igazán nem tudom mi bajod van velem, de most már elegem van. A tegnapi incidens betette nálam az ajtót. Idegesít, hogy Kim Myung Soo nem foglalkozik veled?! Akkor legyél méltó, hogy felfigyeljen rád, bár szerintem már mindegy, mert elvágtad magad nála. És szeretném ha ezután megkímélnél a hülyeségeidtől, mert most már nem fogom hagyni magam. És ha most megbocsájtasz…

  A teljesen lesokkolt Se Ra-tól a szélesen vigyorgó Myung Soo felé fordultam, majd melegen rámosolyogtam és visszatértem Ha Eun-höz, aki büszke arckifejezéssel várt már rám, onnan pedig felsiettünk a termünkbe, hogy aztán végig unjuk az első órát. Szünetekbe páran, akik látták a reggeli incidensem Se Ra-val, átlézengtek hozzánk, majd elismerő beszédekkel illettek, én meg csak pislogva fogadtam a felém intézett mondatokat. Igazán nem akartam én azt, hogy elismerjék, amit tettem, csak meg akartam már szabadulni egy felesleges púptól a hátamon, és erre a legmegfelelőbb alkalom aznap reggelre esett. Ennyi volt az egész, az én szemszögemből persze, a többiek meg ezért bátornak tartottak.

  Ebéd szünetbe Ha Eun-t az egyik tanár elvonszolta magával, hogy segítsen neki valami papírokat hordani, ezért egyedül kellett eltöltenem az időt. Eszembe jutott a suli teteje, hogy ott biztos nyugisan ellehetek, ezért oda vettem az irányt. Persze nem gondoltam, hogy társaságom is fog akadni, mivel amikor kinyitottam a tetőre vezető ajtót, nosztalgikus kép tárult elém. Egy srác állt a tető közepén, zsebre dugott kezekkel, a szél lágyan fújta barna haját, miközben az eget kémlelte. Ámulva léptem ki a szabadba, majd a kelleténél kicsit hangosabban csuktam be az ajtót, mint szerettem volna, ezért a srác megfordult, arca meglepettséget tükrözött.

- Lee Sun Hee? – pislogott, majd egy félmosolyra húzta ajkait.
- Kim Myung Soo… - mondtam, majd lassan közelebb mentem hozzá, majd mellé érve felnéztem rá.
- Ez már a második találkozásunk itt – mondta, majd az ég felé fordult megint, mire én is azt tettem.
- Igen, valóban.
- Király voltál a reggel.
- Király… Az azért túlzás – kuncogtam, majd egy kusza hajtincsem a fülem mögé kényszerítettem.
- És nagyon óvatlan is – nézett le újra rám, vagyis inkább arra a pontra, ahol a pofont kaptam, mire zsebre dugott kezét kiemelte, majd felém nyúlt, de félúton leeresztette kezét, mire kicsit elszontyolodtam.
- De legalább meg tudtam neki mondani, amit akartam már régóta. Amúgy meg… köszönöm, hogy kiálltál értem, bár nem tudom miért tetted, hiszen nem tartozol nekem semmivel, nem is állok közel hozzád, ezért… Na de mindegy, azért nagyon szépen köszönöm! – mosolyogtam rá szélesen, de éreztem, hogy azonnal el kell onnan tűnnöm, mert másképp előtörnek elfojtott érzéseim, és nem akartam őt terhelni még azzal is, így is sok baja volt addig velem.

  Egy tétova lépéssel hátrálni kezdtem tőle, majd mikor már elég távol éreztem magam, hátat fordítottam neki és az ajtó felé sétáltam, hogy el tudjak menekülni. Igen, el akartam menekülni előle és az érzéseim elől. Félúton jártam, amikor egy határozott szorítást éreztem a csuklómon, mely egy tenyértől származott, méghozzá Myung Soo-étól, aki egy mozdulattal vissza fordított, hogy aztán karjaiba vonhasson. Megszeppenve álltam karjainak szorításában, nem tudtam mi tévő legyek. Az eszem azt súgta, hogy toljam el magamtól rögvest, míg nem késő, viszont a szívem mást diktált. Testem mellett pihenő karjaim mintha maguktól kezdtek volna mozdulni, pár másodperc múlva már csak azon vettem észre magam, hogy tehetetlenül kapaszkodom Myung Soo-ba, akinek szorítása egy pillanatra sem enyhült.

  Nem tudtam volna megmondani meddig is álltunk úgy, egymásba kapaszkodva, amikor is a tetőre vezető ajtó kivágódott, mi pedig azon nyomban szétrebbentünk és a hang irányába néztünk. Egy fiatal lány állt az ajtóba, két copfba fogott hajjal és nem a mi iskolánk egyenruháját viselte.

- Oppa! – kiáltott fel és Myung Soo irányába kezdett szaladni, viszont hirtelen megtorpant, amikor meglátott engem.

  A lány, mintha szellemet látott volna úgy nézett rám, jobban mondva bámult, majd egyet gondolt és felém kezdett szaladni. Tárt karokkal csapódott nekem, majd megölelt.

- Unni! Hee Jin unni! – mondta, miközben potyogtak könnyei.