12.fejezet - Nem értelek

  Kimerülten és gondterhelten sétáltam hazafelé a már sötét utcán, melyet csak az oszlopokon felfüggesztett lámpák adtak fényt. Egész végig Daehyun barátságtalan szavai visszhangzottak a fejemben, ami nem derített egyáltalán jó kedvre. Teljesen le voltam törve.

- Ye Rim, hát megjöttél végre! - köszöntött unni, amint átléptem a küszöböt. -  Már azt hittem, hogy elraboltak, olyan sokáig voltál.
- Bocsi, tessék - nyomtam a kezébe a Yoon Sun-ssi-től kapott pénzt. - Azt hiszem felmegyek a szobámba, nem érzem valami jól magam.
- Történt valami? - kérdezte aggodalommal a hangjában.
- Nem... Nem fontos.
- Húgi, nem akarod megosztani velem a gondjaidat?
- Tényleg Ye Kyung, nincs semmi fontos. Akkor jó éjt - mosolyodtam el halványan.
- Ahogy akarod. Neked is - viszonozta gesztusom, de láttam rajta, hogy ez a téma még fel fog hozódni.

  Egyedüllétre volt szükségem, hogy jól át tudjam gondolni a dolgokat, nem mintha bármire is jutottam volna vele. Egyszerűen nem értettem őt, Daehyun-t, nem lehetett olvasni benne. Bármennyi időt is töltöttem vele odáig, sajnos még mindig kifürkészhetetlen maradt. Titokzatossága kezdett az idegeimre menni, viszont többet akartam megtudni róla, arról a személyről, akit egykor szerettem és ez az érzés máig sem lankadt. Persze abban a pillanatban teljesen össze voltam zavarodva érzéseimet illetően, mert a srác szavai teljesen befészkelték magukat a fejembe: Jobb lenne ha nem sokat gondolkodnál ezen. Inkább felejtsd el... . Viszont én egyáltalán nem akartam felejteni, mivel nekem találkozásunk egy nagyon jó emlék volt. Titokban mindig is azt szerettem volna, hogy Daehyun legyen az a kisfiú, mert hát annyi mindenben hasonlítottak, ám sosem gondoltam volna, hogy tényleg ő az. Ez az egész helyzet nagyon reménytelennek tűnt, hiszen még én sem tudtam kiigazodni a saját érzéseimen se.

  Szomorú sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy néztem a sötét égboltot. A csillagok egyáltalán nem látszottak, mivel a fellegek mind eltakarták őket. Estére és még pár napra esőt mondtak. A tv halkan morajlott a hátam mögött, éppen a hírek mentek. Balesetekről volt szó, meg valami szökött rabról, ennyit tudtam kivenni az egészből, mert gondolataim újra máshol jártak. A sors fintora lehetett, hogy mi ketten megint, ugyan annál az orgona bokornál találkoztunk. Nem valami nőiesen elkáromkodtam magam, a tv képernyője felé fordultam, majd kikapcsoltam azt, mivel már idegesített a dumája. Átvedlettem pizsamába, bebújtam kényelmet nyújtó ágyamba, majd lecsuktam a szemem, várva, hogy magával ragadjon az álom.

 A vasárnap egy szempillantás alatt telt el, mivel majdnem az egészet Zelo társaságában töltöttem. Kellett neki segítsek valami háziba, azután pedig leléptünk és a városba bóklásztunk, ezzel is legalább tereltem a gondolataimat, viszont a hétfő így is hamarabb elérkezett, mint vártam, amikor is újra szembe kellett néznem padtársammal. Felém még mindig azt a bezárkózott képét mutatta, bezzeg Zelo-val már rendesen beszélt, de mintha még így is lett volna vele valami, olyan feszültnek tűnt.

- Veletek meg mi van? Megfolyt ez a feszült légkör - nézett legjobb barátom először rám, majd Daehyun-ra.
- Nem tudom miről beszélsz - válaszoltam közönyös képpel.
- Furcsák vagytok ti nekem... Dae-hyung, miért vagytok fasírtban?
- Hmm - vont vállat és másfelé nézett.
- Ya! Ye Rim, te meg hová sietsz? - szólt utánam Zelo mikor látta, hogy gyorsabb tempót diktálva lehagyom őket.
- Túl lassúak vagytok, éhes vagyok. Majd dumálunk! - intettem hátra sem fordulva és még jobban belehúztam.

  Röpke 3 perc alatt a sulihoz értem, ahol ugyan kapkodva szedtem a levegőt sietés miatt, de megérte, mivel így hamarabb hozzáférhettem a kajámhoz, na meg bántott Daehyun hűvös természete, viszont úgy döntöttem nem hagyom, hogy felhúzzon. Lusta léptekkel felballagtam az osztályba, ahol csak 1-2 ember lézengett. Elmormogtam egy 'Reggel'-t, amire csak egy gyatra köszönést kaptam válaszul, nem mintha másra számítottam volna. Leültem a helyemre, jobban mondva lerogytam, mivel a lábaim még mindig sajogtak, majd kivettem az omma által elrakott uzsimat és falatozni kezdtem. Javában ettem, amikor végre belibbent Daehyun is. Köszönés nélkül szelte a sorokat, minden szempárt magára vonva. Úgy látszott az osztály még mindig nem szokta meg a jelenlétét. Ügyet sem vetve a többiek bámulására, padtársam szó nélkül helyet foglalt mellettem, elővette a fülesét, majd lehajtotta a fejét a padra. Megforgattam a szemem, viszont ekkor eszembe jutott, hogy aznap is bizonyára suli után megint dolgozni megy, ezért inkább újra belemélyedtem az evésbe, csak arra akartam koncentrálni.

  A csengő hangjára összecsomagoltam a megmaradt kajámat, amit a táskám legmélyére rejtettem. Fogalmam sem volt milyen órám lesz, ezért nem vettem elő semmit és csak bámultam kifelé az ablakon, kizárva magam körül a külvilágot. Teljesen átadtam magam a gondolataimnak, semmi másra nem figyeltem, még azt sem vettem észre mikor jött be a tanár Hirtelen valami a fejemen landolt, ami kizökkentett és az osztály felé fordultam. Mindenki engem nézett az osztályfőnökkel együtt.

- Min Ye Rim! Már vagy ötödjére szólítalak!
- Bocsánat, nem figyeltem - álltam fel és lehajtottam egy kissé a fejem.
- Meg tudnád ismételni mit kérdeztem pár másodperccel ezelőtt?
- Nem, mivel most mondtam, hogy nem figyeltem.
- Értem, szóval nem. Akkor megkérdezzük a padtársadat is. Lennél olyan kedves és felébreszted Jung Dae Hyun-t?
- Öö... hogyne - bólintottam hezitálva, majd padtársamhoz fordultam, aki még mindig a padra hajtott fejjel aludt, a fülestől pedig nem hallhatott semmit. - Hoy, Daehyun, kelj fel - ráztam meg a karját.

  Mintha meg sem érezte volna. Tanácstalanul néztem a tanárra, aki intett a kezével, hogy folytassam. Elhúztam a szám, mire az osztály halk kuncogásba kezdett. Komor képpel rájuk néztem, mire teljes csönd lett, de még le lehetett róluk olvasni, hogy jót szórakoznak rajtunk. Megforgattam a szemeimet. Megint Daehyun felé fordultam, levettem a fejéről fejhallgatóját, lehajoltam hozzá egészen a füléhez, nagy levegőt vettem és elkiáltottam magam.

- Daehyun, ébresztő!

  Egyszerre felpattant a szeme, majd megvakarta a tarkóját. A füléhez nyúlt és azt is megvizsgálta épségben van-e még az előbbi kiáltásom miatt. Felegyenesedtem és diadalittas mosoly terült szét az arcomon. Olyan pillantással nézett rám, hogy úgy éreztem meg tudna szemmel gyilkolni.

- Ya! - ugrott fel a helyéről mérgesen.
- Jung Dae Hyun, üdvözöllek köreinkben - szólalt meg az eddig csendben figyelő osztályfőnök. - Talán te el tudnád ismételni a kérdésem?
- Tessék..? - nézett ezúttal a tanárra padtársam teljesen értetlen arccal.
- Szóval te sem tudod. Hát rendben, akkor mindketten ma itt maradtok iskola után és kitakarítjátok az osztályt.
- De... - kezdtem volna bele, viszont belém fojtotta a szót.
- Nincs apelláta - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd intett, hogy helyet foglalhatunk.

  Bosszúsan néztem magam elé, majd Daehyun-ra, aki ugyan úgy tekintett rám. Ez a te hibád is... formáltam az ajkammal a szavakat padtársamnak, aki olyan negatív energiát árasztott magából, hogy úgy éreztem mindjárt felrobban. Becsukta a szemét, vett egy mély levegőt és a tanárra szegezte ezúttal tekintetét. Lemondóan sóhajtottam, és ezek után én is megpróbáltam a tanárra figyelni.

  Iskola után, amikor mindenki elhagyta már az osztályt, megkaptuk a takarításhoz való kellékeket, és nagy kedvvel kezdtünk neki a munkának. Egyikünk sem szólalt meg, csak csöndben csináltuk azt amit kellett. Egyáltalán nem fűlött a fogam hozzá, de nem tehettem ellene semmit. Gyorsan küldtem unni-nak egy sms-t, hogy késni fogok, mert munkára lettem befogva, majd folytattam az ablak pucolását. A tekintetem Daehyun-ra vándorolt, aki az osztály előtt beszélt telefonon és nagyban bocsánatot kért valakitől. 1-2 mondat morzsát elcsíptem, amiből kiderült, hogy a főnökével beszélt. Ezek után letette a telefont, miközben visszasétált az osztályba és a dolgába temetkezett.

- Nem értelek... - buggyant ki belőlem, miközben nagyot sóhajtottam. - Eddig olyan jól elvoltunk, most meg mintha távolságot tartanál. Mi változott? Talán azért vagy ilyen, mert kiderült, hogy te voltál az én...tudod...

  Mint aki meg sem hallotta, hogy éppen hozzá beszéltem, szedte tovább a padokból a szemetet. Azt hiszem itt telt be teljesen a pohár. Én kommunikációt próbálok itt kezdeményezni, te meg magasról teszel rá? Oké, ahogy akarod. A kezemben lévő rongyot valamerre a padlóra löktem, majd ideges léptekkel közelítettem meg padtársamat, aki egyáltalán nem zavartatta magát.

- Mond a szemembe hogyha bajod van velem, ne játszd itt a némát!
- Nem tudsz te semmit... - mormogta az orra alatt.
- Akkor magyarázd el, arra van a szád, nem?! - csaptam rá a padra.

  A keze hirtelen leállt, a szemetet ami a kezébe volt a szemetesbe dobta, felnézett rám, szeméből nem tudtam kiolvasni semmit, ami még inkább feljebb vitte bennem a pumpát. Kiegyenesedett, arca merő komolyság volt vegyítve egy csöppnyi frusztrációval.

- Nem fogod fel ugye? - fogta meg mindkét karom, úgy húzott egy lépéssel közelebb magához, majd a szemembe nézett. - Távol akarlak tartani magamtól.
- Mi van? - néztem rá megütközött pillantással. - De hát én azt hittem, hogy mi jóba va-...
- Ne higgy semmit, és ezentúl próbálj meg elkerülni - eresztett el, majd visszatért kiszabott munkájához.

  A szavai úgy fájtak, mintha arcon ütött volna. Hitetlenül pislogtam magam elé és próbáltam raktározni az előbb hallottakat. Lassan én is visszatértem az ablak mosáshoz, de már egyáltalán nem tudtam arra koncentrálni, mivel olyan szomorú voltam, hogy úgy éreztem nyomban elsírom magam. A könnyeimmel küszködve töröltem fényesre az ablak üvegét, legalább addig is háttal voltam Daehyun-nak. Ekkor hirtelen kivágódott az osztály ajtaja, mire mindketten odakaptuk a fejünket. Megdöbbent arccal néztük a rendőrt, aki végignézett rajtam, majd tekintete átvándorolt Daehyun-ra és ott meg is állapodott.

- Jung Dae Hyun, lenne egy kis beszédem veled.

Chapter 18.

Még 2 nap

   A napok, mint valami álom, villámgyorsan röppentek el azután hogy eldöntöttem, hazautazom. JR-t időközbe kiengedték a kórházból, mivel elmondása szerint nem bírt volna ki még egy napot ott. Ennek örömére kibékült az anyukájával, végre valahára meg tudták beszélni a dolgokat, igaz nem ment zökkenő mentesen, de végül is sikerült.

  Igazán csak akkor vettem észre mennyire eltelt az idő, amikor már csak két napom volt a visszautazásig és a dolgaimat pakoltam bele dobozokba. Nem mondom, hogy örömöt leltem benne, de nem volt mit tenni, valakinek ezt is meg kellett csinálni. Furcsa érzés volt újra összepakolni a cuccaimat, olyan volt kb. mint amikor elhagytam New York-ot, szeretett hazámat, hogy Koreába költözhessek. És most újra elfogott az a keserűség, főleg azért, mert nem tudtam összeszedni még mindig annyi bátorságot, hogy elmondjam JR-nek a hírt. Szörnyen szánalmasnak éreztem magam.

- Hyun Ju-ah! - dugta be anya a fejét az ajtóm nyílásán. - Már pakolsz?
- Igen... Nem árt hamar elkezdeni, hogy mindent be tudjak nyugodtan pakolni - mosolyogtam halványan, miközben egy képet tettem el magamról és Lysh-ről.
- Értem. Hát ideje egy kis pihenőt tartani, mivel egyetemre is kell menned.
- Áh, oké. Köszi, hogy szóltál...
- Valami nyomaszt, drágám? Az utóbbi pár napban olyan szétszórt voltál - foglalt helyet a szőnyegen mellettem. - És ne is próbáld tagadni, mert semmi értelme.
- Csak egy kicsit nehéz lesz itt hagyni a barátaimat...
- Viszont bármikor visszajöhetsz őket meglátogatni - simogatta meg a hátam.
- Tudom - sütöttem le a szemem.
- Miért van egy olyan érzésem, hogy nem ez a legnagyobb baj? Hanem inkább Jonghyun, eltaláltam?
- Miket mondasz, anya...? I don't understand - néztem el a másik irányba.
- Persze-persze - hagyta rám nevetgélve, majd felállt és kiment.

  Kíváncsian néztem utána, mivel nem gondoltam volna, hogy csak így átlát rajtam. Viszont nem sok időt hagytam meglepetésemnek, mert nem akartam elkésni az órámról, ezért egy-kettő göncbe vágtam magam és már futottam is lefelé, hogy helyet foglaljak a ház előtt álló kocsiba, ami, mint szokásához híven, egyenesen az egyetem előtt tett le. Persze minden alkalommal, amikor így közelítettem meg az épületet sokak suttogását hallottam meg a hátam mögött, amint gazdag fruskának vagy éppen felvágósnak neveztek. Bár zavartak egy cseppet ezek a beszólások, de nem engedhettem meg, hogy ennyin felhúzzam magam. Szép emlékekkel akartam otthagyni Szöult.

- Hey, Jun-ah! Erre! - integetett Lysh a bejárat előtt.
- Hey, girl! - szaladtam oda hozzá, ahonnan már együtt folytattuk utunkat a termek felé.

  Bementünk az egyik terembe, melybe az óránk volt tartva, majd üres helyeket keresve körülnéztünk. A választás végül egy ablak melletti helyre esett, így amikor unalmasnak találtam a tanár monoton mondandóját az ablakon bámultam kifelé. Vártam, hogy JR feltűnjön, pedig tudtam, hogy az nem fog bekövetkezni, mivel elmondása szerint be kellett pótolja azokat a napokat, amiket kórházban töltött, vagyis bandázni mentek a többiekkel. Ez annyira jellemző volt rá.

  Az órák elteltével Alysha-val úgy gondoltuk, hogy beülünk valahová egy kávéra, és eldumáljuk az egész délutánt, csak úgy csajosan, ezért elhívtuk Ash-t is, aki szívesen jött velünk, csak ne kelljen egy levegőt szívnia a testvérével. Miután kibeszéltünk mindent, ami csak az eszünkbe jutott, külön váltak útjaink, mert Lysh-nek jelenése volt valami fontos vacsorán, Ash meg ruhákat ment vásárolni. Igaz, hívott engem is, de persze mint minden alkalommal, akkor is inkább elutasítottam, mert 1: utáltam vásárolni, csak nagy ritkán megyek, 2: Ash-el borzasztó volt shoppingolni, mivel minden butikba bement és mindenhonnan vett valamit, ami elég fárasztó egy idő után, főleg ha rád sózza a dolgait. Ezért inkább passzoltam.

  Egyedül baktattam hazafelé, kiélvezve a város fényeinek szépségét, mert időközben besötétedett. Igazán nem siettem sehová, írtam omma-nak egy sms-t, amiben megüzentem, hogy aznap egy kicsit még kint maradok. Kihasználtam minden pillanatot, hogy a fejembe véssem a látványt, ami elém tárult.

- Hyun Ju? - szólalt meg egy hang a hátam mögül, amit 1000 közül is felismertem volna.

  Nem haboztam egy pillanatig sem, azonnal megfordultam, hogy szembe nézhessek JR-rel. Zsebre dugott kezekkel, jobb szemére hulló haja alól nézett rám, miközben egy halvány mosoly jelent meg az arcán és a meglepetés parányi szikráját véltem felfedezni szemeiben. Éreztem ahogyan az arcomba szökik a vér, amikor sikerült teljesen felfognom, hogy ki is állt előttem szexi valójába.

- Annyeong, JR - hajtottam le kissé a fejem, hogy takarjam zavartságom.
- Te meg merre indultál így egyedül? - lépett mellém és körülnézett.
- Jól esett a friss levegő ezért még kint maradtam egy kicsit. És te? Hol hagytad a csürhédet? - kacagtam.
- Éppen hozzájuk megyek, valamilyen kocsmába errefelé.
- Jaj ne. Ne mondd, hogy már megint seggrészegek...
- Pedig azt hiszem ja, mivel most hívott Kyungmin és nem úgy dumált, mint aki józan - vakarta meg a tarkóját.
- Ezek sosem tanulnak... Esetleg kell segítség, kedves leader?
- Hát lehet nem ártana. Kösz.
- Majd azután köszönd meg, hogy hazavittük a drágaságokat.
- Oké - nevetett fel és elindultunk abba az irányba, amerre a kocsma volt.

  A mellettem sétáló fiú egész végig arról beszélt, hogy mit csinált aznap, hol voltak az egyetem helyett. Néha olyan gyorsan beszélt, hogy semmit sem értettem mondandójából, de annyit még képes voltam leszűrni, hogy nagyon mozgalmas és jó napja lehetett. Ahogy ránéztem boldogan mosolygó arcára, újra rám tört az a keserű érzés, amely az utóbbi napokban már annyiszor. Próbáltam elnyomni magamban és csak a jelenre koncentrálni, nem hagyhattam, hogy utolsó napjaim ott lehangoltan teljenek.

- Na baszd meg... - állt meg hirtelen JR, mire én is megtorpantam, majd abba az irányba néztem, amerre ő is. - Ez rosszabb, mint gondoltam.

  A srácok egy asztalnál ülve röhögték halálra magukat, miközben csak úgy húzták lefelé a soju-t. Már vagy 8 üveg hevert üresen mellettük és még egy, ami még félig tele volt. Egyszerre csaptunk a homlokunkra a leader-rel, aztán pedig lassan odasomfordáltunk. Amint észrevettek, még hangosabb nevetésbe kezdtek, és hívtak minket is inni. Én inkább tartózkodtam, de JR lenyomott vagy 4 pohárral, ám ahogy elnéztem, mintha meg se kottyant volna neki. Tudott inni, annyi szent. Hirtelen támadt egy ötletem, majd elővettem a telefonomon famerem zsebéből.

- Fiúk, mondjátok kimchi! - intéztem a szavaimat részeg barátaimhoz, akik vigyorogva néztek a kamerába. - Tökéletes - nevettem el magam, amint visszanéztem a képet.
- Te meg mit csinálsz? - lépett mellém JR.
- Olyan viccesek voltak, muszáj volt megörökítsem ezt a pillanatot - kacagtam még mindig.
- Add csak - kapta ki a telefont a kezemből, majd kamerára állította és fölénk emelte. - Hát akkor én sem maradhatok ki - vigyorgott.

  Kezét a derekamra helyezte, így húzott közelebb magához, miközben mind a ketten szélesen mosolyogtunk. Amint kész lett a kép, visszakunyeráltam a mobilom és megnéztük a képet, ami elég jól sikerült. Keze viszont még mindig a derekamon pihent, amitől kezdtem egy kissé zavarban lenni, de egy percig sem bántam. Félve felnéztem rá, de ő mintha megelőzött volna, egyenesen a szemembe nézett. Éreztem, hogy el kellene fordítanom a fejem, hogy nem kéne úgy bámuljam, viszont bárhogy is akartam, az agyam nem engedelmeskedett. Átfutott a fejembe, hogy itt lenne az idő elmondani neki a dolgokat, ám mielőtt még bármit is mondhattam volna, Sungjae zavarta meg az idilli pillanatot azzal, hogy JR hátára ugrott. Ennyit erről. Karma nagyon nem szerethetett.

  Még maradtunk egy kicsit, majd amikor már úgy ítéltük meg, hogy barátaink eleget ittak, támogatva őket elindultunk, hogy hazavigyük őket, mivel kétséges volt, hogy épségben haza tudnának jutni. Annyi baromságot hordtak össze út közbe, amennyit még életemben nem hallottam, majd hangosan röhögve dülöngéltek mellettünk. Az utcán járók csak enyhén néztek ránk furcsán, de igazából pont leszartuk, mert a jókedvünk határtalan volt, így semmi másra nem figyeltünk oda, csak a hülyeségeket dumáló srácokra.

  Végre amikor már mindegyiket egyben hazavittük, JR úgy gondolta hazakísér. Ez a szituáció emlékeket idézett fel bennem, arról a napról, amikor kiszöktem az ablakon, találkoztam a kis bandával, az illuminált állapotban lévő srácokat hazavittük, majd JR hazakísért. Erre halványan elmosolyodtam, pont akkor, amikor megérkeztünk a házunk elé.

- Gomawo, hogy hazakísértél - küldtem felé egy kedves mosolyt.
- Nem, én kösz, hogy segítettél azokat a barmokat elcipelni - nevetett fel.
- Máskor is... - viszont ekkor eszembe jutott, hogy nem lesz több ilyen alkalom. - JR... mondanom kell valamit...
- Hallgatlak - vont vállat.
- Hát arról van szó...hogy, szóval...én...
- Bocs, egy pillanat - szakított félbe mert megcsörrent a telefonja. - JR. Basszus, elfelejtettem. Oké, megyek. Nemsoká otthon vagyok. Ja. Szia. - majd letette. - Ne haragudj Jun, nagyon fontos amit mondani akarsz? Mert anyám már tűkön ülve vár haza...
- Ö, nem, azt hiszem várhat holnapig...
- Fasza. Holnap biztosan meghallgatlak - vigyorodott el, majd játékosan összeborzolta a hajam.
- Ya! Mi ez nálad mostanában? Mit ártott neked a hajam?!
- Így jobban tetszik - kacsintott kisfiúsan. - Akkor holnap a versenyen. Nehogy elfuss - intett, majd elindult.
- De te se! - kiáltottam utána, mire hangosan felkacagott.

  Hitetlenül mosolyogtam magam elé, komolyan nem tudtam mit kezdeni azzal a hülye sráccal. Viszont azt nagyon is jól tudtam, hogy milyen nagy hatással volt rám, már csak az érintése. A szívem még mindig hevesen vert, és lassan összekuszált hajamhoz emeltem a kezem. Holnap a versenyen... Mindenképpen elmondom, el kell. Ennyivel tartozom. Könnyek szöktek a szemembe, amiknek szabad utat engedtem, majd komótosan besétáltam a házba.

11.fejezet - Megváltozott

  Zavartan pislogtam Daehyun irányába, aki csak összehúzott szemöldökkel, szemébe hulló haja alól nézett engem. Ha nem fogtam volna olyan erősen az összecsomagolt péksüteményt, meglett volna az esély rá, hogy elejtem. Nem voltam még lelkileg felkészülve arra a bizonyos találkozásra. A szívem hevesen dobogott, éreztem, hogy sápadok, annyira kínosan éreztem magam.

- Daehyun-ah, ti ismeritek egymást? - kérdezte a mellettem álló nő, ugyancsak meglepetten.

   A hirtelen jött hang hallatára mind a ketten felkaptuk a fejünket és egyszerre fordultunk az ahjumma felé, aki még mindig csak kapkodta köztünk a tekintetét. Az addig szobrozó srác egyszerre megmozdult, majd közeledni kezdett felénk, mire gyorsan lehajtottam a fejem, nem tudtam a szemébe nézni. Köztem és ahjumma közt állt meg, a nő felé fordulva.

- Igen, ismerjük. Ő a padtársam, Min Ye Rim.

  Nevem hallatára reflexszerűen kaptam fel a fejem, mire azt hittem ott jön rám a szívgörcs. Egy barna szempárral néztem össze. A nő egy-kettő végigmért, majd meleg mosollyal az arcán nyújtotta felém a kezét.

- Örvendek a találkozásnak, Ye Rim-ah. Én a mellettem álló, kissé modortalan fiú anyukája vagyok. A nevem Jung Yoon Sun - kuncogott.
- É-én is örvendek... - hajoltam meg, majd kezem az előttem várakozó női kézbe helyeztem.

  Keze meleg és puha volt, arcáról csak úgy áradt a kedvesség és a szeretet. Mosolya engem is mosolyra késztetett. Teljes ellentéte volt fiának, bár ahogy az emlékeimben élt, neki is ugyanolyan meleg keze és derűs mosolya volt. Mégis az a fiú, aki abban a percben előttem állt annyira más volt, nem olyan, mint akire emlékeztem. Hideg és visszahúzódó, amilyen a pár héttel azelőtti találkozásunkkor volt. Hol rejtegeted azt a kisfiút, akit megismertem?

- Omma, neked nem bent kellene legyél?
- Kijöttem egy kis friss levegőt szívni. Nem várhatod el tőlem, hogy egész nap bent legyek - nevetgélt Daehyun anyukája, miközben elengedte a kezem.
- Gyere, menjünk be most már, kezd hűvös lenni - tette a srác gyengéden kezét anyja vállára.
- Öm, hát akkor - nyomtam lesütött tekintettel Daehyun szabad kezébe a csomagot - én megyek is.
- Ugyan, hová sietsz? Igazán maradhatnál még - mondta marasztaló tekintettel mindezt ahjumma. - És még ki sem fizettem a süti árát.
- Nem is tudom... Nem fogom zavarni? - intéztem szavaimat Yoon Sun-ssi-hoz, de szememmel nem túl feltűnően Daehyun-ra sandítottam, aki kifejezéstelen arccal nézett maga elé.
- Dehogy zavarsz. Nagyon szeretném megismerni az én drágalátos fiam padtársnőjét. Na gyere, menjünk be - fogta meg a karom barátságosan, majd bevezetett a lakásba, miközben fia pillantását egész végig a hátamban éreztem.

   A lakás igen tágas és jól rendezett volt, ami egyből elnyerte a tetszésem. Bevezettek a nappaliba, ahol helyet foglaltam a hatalmas bézs színű kanapé egyik végén, míg Daehyun a másik végére ült. Mivel ahjumma átment a konyhába egy kis teát készíteni, ezért egyedül maradtunk. Nem tudtam hogy kezeljem a helyzetet, főleg úgy, hogy a velem egy légtérben tartózkodó srác, mint észrevettem, megint bevette a némává tévő tablettáját.

   Összehúztam magam és körülnéztem a helyiségbe, és ekkor megpillantottam egy képet, ami a szemközti szekrényre volt téve. Annyira kíváncsi voltam mit ábrázolhatott a fotó, hogy észre sem vettem mikor álltam fel, már csak arra eszméltem, hogy a szekrény irányába haladok, majd a kezembe veszem a képet. Egy derűs vigyorú kisfiút, egy meleg mosolyú nőt és egy férfit ábrázolt, viszont az utolsó személyből csak a fele látszott, mivel a kép félig el volt szakítva. Ahogy jobban szemügyre vettem a kép tartalmát és jól megvizsgáltam a fotón lévő kisfiút, szembe kellett néznem az igazsággal, hogy Daehyun tényleg nem hazudott. Hatalmasat sóhajtottam és Daehyun felé fordultam, de ő már nem a kanapén ült, hanem előttem állt és egyenesen a szemembe nézett, amitől egyből ledermedtem.

- A férfi a képen... Ő az apád? - buggyant ki belőlem a kérdés, mely először eszembe jutott.
- Egy olyan ember, mint ő... nem az apám - mondta rezzenéstelen hanggal.

   Kikapta a képet a kezemből, majd visszatette a helyére, viszont lefordítva. Értetlen arccal meredtem rá, de mintha észre sem vette volna, megfogta a csuklómat, majd visszavezetett a kanapéhoz, eleresztett,visszaslattyogott oda, ahol pár perccel azelőtt ült és újra helyet foglalt. Kelletlenül, de én is azt tettem. Ekkor Yoon Sun-ssi is megérkezett, egy tálcával a kezébe. Miután kifizette a sütit, kitöltötte a teát, majd kényelembe helyezte magát mellettem. Egy csomó kérdéssel bombázott meg, de nem is bántam, mindegyikre szívesen válaszolgattam. Időközben Daehyun lelépett, azzal a kifogással, hogy éhes volt. Ahjumma kapva az alkalmon egy igen kényes témát hozott fel.

- És Ye Rim-ah, a fiúkkal hogy állsz? - húzta kíváncsi mosolyra a száját.
- Hát...Igazából most nincs senki...
- Ugyan már, csak van valaki - noszogatott tovább.
- Volt, de nagyon régen... - tördeltem szégyenlősen ujjaimat. - Még nagyon kicsi voltam, azt hiszem a kedvessége fogott meg, de már megváltozott, meg amúgy sem hiszem, hogy jelentettem neki valamit is.
- Ne butáskodj, hiszen olyan szép vagy, biztos elcsavartad a fejét. A fiúk már csak ilyenek, nem mutatják ki az érzéseiket - kuncogott.

  Ajkamba haraptam és inkább csak hallgattam Yoon Sun-ssi által kialakított képét a fiúkról, amin persze néha jókat nevette, mivel olyan humorosan adta elő mondandóját, hogy azt képtelenség volt kihagyni nevetés nélkül.

- Daehyun-ah is inkább azok közé a fiúk közé tartozik, aki nem igen mutatja ki mit is érez. Persze én jól ismerem, de mások néha félreérthetik, csak azért, mert visszahúzódó, viszont régen nem volt ilyen. Egy nagyon vidám kisfiú volt, aki lépten-nyomon mosolygott.
- Valóban? Valahogy ezt egy kissé nehéz elhinni. Ám hallottam, hogy nagyon vigyáz önre.
- Igen, szívén viseli a beteg anyját - bólintott tele büszkeséggel.
- Ha meg nem haragszik, megkérdezhetem milyen betegségben szenved?
- Hogyne, nem titok ez. Epilepsziás vagyok. Nem mintha ezzel nem dolgozhatnék, de a fiam határozottan megtiltotta, hogy dolgozni menjek. Én a ház körüli munkákat végzem.
- Milyen figyelmes - mosolyogtam elismerően. - Igazán sajnálom, hogy betegeskedik.


   Egy adott pillanatban meg akartam kérdezni, hogy az apukával mi a helyzet, de ezt a gondolatot el is vetettem, mivel a kép alapján nem igazán jöhettek ki egymással. Na meg az amit Daehyun mondott...Bár kíváncsivá tett, nem akartam belefurakodni a magánügyeikbe. Bármilyen is volt a kapcsolatuk az apával, ez egy cseppet sem változtatott a tényen, hogy padtársam nagyon ügylet Yoon Sun-ssi-re. A kedvessége semmit sem változott. Otthon az anyjával egy teljesen más ember volt, mint akit minden nap mutatott nekem. Ez egy kissé elszomorított, ám nem mintha tehettem volna valamit is ellene. Az is nagy haladásnak számított, hogy egyre többet beszélt hozzám, de azok után, hogy kiderült ő volt az a kisfiú régről, mintha újra eltávolodott volna tőlem...

   Még beszélgettünk Yoon Sun-ssi-vel egy keveset, mikor Daehyun visszatért köreinkbe és helyet foglalt. Nem mintha ő is beleszólt volna a beszédbe, csak ott ült és hol rám sandított, hol anyját nézte, vagy esetleg a szemközti falat. Megpróbáltam nem tudomást venni róla, kisebb nagyobb sikerrel.

- Hát akkor azt hiszem most már tényleg indulnom kellene - álltam fel.
- Nagyon jó volt veled beszélgetni egy kicsit. Igazán jöhetsz máskor is.
- Kedves tetszik lenni. Észben tartom - vigyorogtam, mint a vadalma.
- Ugye nem haragszol ha nem kísérlek ki? Van még egy kis dolgom.
- Persze hogy nem - legyintettem bohókásan, majd a kijárat felé indultam.
- Daehyun-ah, megtennéd, hogy kikíséred Ye Rim-ah-t? - intézte szavait fiához, aki csak kelletlenül bólintott.
- Igazán nem szükséges... - szabadkoztam, viszont Daehyun egy szempillantás alatt mellettem termett, így nem volt más választásom. - Hát jó... Jó éjszakát, Yoon Sun-ssi - intettem, majd válasza után kiléptem az ajtón, padtársammal a sarkamban.

   Az utca ajtóhoz érve hirtelen a srác elém került, majd kinyitotta azt. Megálltam egy pillanatra, felnéztem rá és egy szégyenlős mosolyt küldtem felé, majd hátat fordítva neki kifelé vettem az irányt.

- Rosszul hitted.
- Mégis micsodát? - fordultam kissé hátra, hogy ránézhessek.
- Hogy megváltoztam... Mindig is ilyen voltam.
- Nem igaz. Amikor először találkoztunk, akkor...
- Jobb lenne, ha nem sokat gondolkodnál ezen. Inkább felejtsd el... - húzta gunyoros mosolyra a száját, majd becsukta előttem az ajtót.

   Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy gyors léptekkel megy vissza a házhoz, majd eltűnik a bejárati ajtó mögött. Magam elé bámultam és beletörődött nevetés hagyta el a szám.

- Hát tényleg nem jelentett neked semmit a találkozásunk...

Chapter 17.

Fájó szívvel, de...

  Az ágyon ülve, a szobám falának dőlve hallgattam az esőcseppek hangos kopogását, amint a háztetőre értek. Pár perc múlva elállt, de nem véglegesen, mivel nem kellett sok és újra esni kezdett. Mintha még az ég is a belsőmet tükrözte volna. Pont olyan volt, akárcsak nyugtalan és zavart érzéseim. Nem tudtam eldönteni, hogy szomorú vagy boldog kéne-e legyek, a kettő egyszerre nem ment. Úgy éreztem nem fogom kibírni azt a nagy érzéskavalkádot ami bennem játszódott, főleg ha még az emlékeim is közbeavatkoztak. Persze az nem volt kérdéses mit fogok tenni... Egyértelműen úgy döntöttem, hazautazom.

  Miután sikerült elhitetnem a szüleimmel, hogy örülök a visszamenetelnek, ami részben igaz is volt, előálltak a kevésbé jó hírrel. A nagynéném, aki ugyancsak New York-ba lakott, betegsége súlyosbodott, így szüksége volt valakire, aki mellette lehet, mivel a nagybátyám már nem volt az élők sorában, ezért a szüleim felajánlották, hogy költözzön hozzánk. Mint kiderült, ez is befolyásolta őket, hogy visszamenjünk, na meg elmondásuk szerint úgysem laktunk volna Koreába többet, mint 1 év, és még így is azt hiszem sokat mondtam. A koreai áruházláncot a központból, New York-ból fogják tovább vezetni, ami addig is működött, míg mi városon kívül voltunk, mert a szüleim innen adták az utasításokat. Egyszerre zúdítottak rám mindent, én viszont nem tudtam mit kezdeni azzal a sok információval, így inkább visszavonultam a szobámba.

  A telefonom már egy ideje csörgött, nem is egyszer ami azt illeti, de figyelembe se vettem, mivel JR neve villogott a kijelzőn. Még nem akartam elmondani neki, jobban mondva nem mertem, mert nehéz bevallani, de féltem, hogy csak szárazon bólintana rá, vagy megértően hazaküldene és egy pillanatig sem marasztalna. Miért is tenné? A mellettem pihenő készülék újra felelevenedett, viszont akkor már Lysh hívott.

- Kang Hyun Ju! Már vagy 1000x hívtalak! - hallottam meg barátnőm kissé ideges hangját.
- Hey, Lysh...
- ...Baj van?
- Nem, dehogy, nincs semmi - próbáltam olyan határozottan válaszolni, amennyire csak lehetett.
- Miért nem hiszek neked? A hangod elárul, szóval halljam. What's wrong?
- Igazából...jövőhéten utazok New York-ba.
- És mi ezen olyan nagy kunszt?
- Nem érted. Utazok New York-ba, haza. Nem valószínű, hogy visszajövök.
- Wait... What?! Nem úgy volt, hogy itt maradsz véglegesen?
- Én is azt hittem, de a jelek szerint csak ideiglenesen költöztünk ide a magatartásom miatt. Itt az idő hazamenni.
- Na jó, ez már nem telefon téma. Azonnal átmegyek.


  Mielőtt még bármit is válaszolhattam volna, bontotta a vonalat. Nem volt mit tenni, vártam hogy megérkezzen. Igaz, hogy ő elég messze lakott tőlem, szóval az "Azonnal átmegyek." egy olyan 20 percbe telt, azonban megérte várni. Olyan sebességgel rontott be hozzám, hogy azt hittem a széltől amit csapott levisz egy pár dolgot a szekrényemről.

- Ne nézz így rám, anyud beengedett - fújta ki a levegőt, az ágyamhoz sétált, ahol velem szemben foglalt helyet. - Témára visszatérve. Akkor...most tényleg visszamész.
- Fájó szívvel, de igen, visszamegyek. Én ott születtem, nőttem fel, úgy ismerem azt a várost, mint a saját tenyerem. Na meg aggódom a nagynéném miatt, mi fogunk gondoskodni róla, rosszabbodott az állapota, de ha helyesen szedi a gyógyszereket akkor nem lesz baj, de attól függetlenül nem hagyhatjuk egyedül. Úgy érzem mennem kell...
- Te tényleg itt hagysz minket - állapította meg lekonyult szájjal.
- Igen, azt hiszem - mosolyogtam halványan.
- Neki... mikor mondod el?
- Kine... Áh, JR-nek. Hamarosan. Még gyűjtöm az erőt.
- Meg tudom érteni. Jaj, olyan rossz lesz nélküled - hajolt közelebb és megölelt.
- Nekem is fogsz hiányozni... De még van egy egész hetünk, amit kihasználhatunk, ne kezdjünk el máris búcsúzkodni - nevettem fel, majd elengedtem.
- Igazad van - vigyorodott el.

  Még beszélgettünk egy keveset, majd Lysh haza indult, hiszen már 11 is elmúlt. Kicsivel jobban éreztem magam azok után, hogy megoszthattam valakivel a nagy dilemmámat. Lassú léptekkel átmentem a fürdőbe, ahol megálltam a tükör előtt, és szembenéztem magammal. A látvány kissé elborzasztott, ezért gyorsra vettem a fogmosást, majd visszamenve a szobámba átöltöztem és bebújtam az immár megvetett ágyba, viszont még mielőtt elaludhattam volna, kieszeltem valamit.

  Másnap korán kellett kelnem, mert 8-tól volt az első órám. Néha nagyon tudtam utálni az órarendemet, viszont abban a pillanatban még azért sem nyavalyogtam. Mindent percet, napot kihasználtam, amíg megtehettem. Hatalmas mosollyal köszöntöttem az ebédlőben reggeliző szüleimet, akik ugyanígy tettek, majd anya parancsára leültem én is elfogyasztani a kitett ételt, miközben mindenféléről beszélgettünk. Még Jake is szóba került, én meg véletlenül elköppintettem, hogy ők is Szöulba voltak, mire apa majdnem félrenyelt, viszont csak a meglepetéstől. Nem tudom mi ütött beléjük ebben a pár napban, de teljesen megváltoztak, már Jake miatt se voltak kiakadva. Gyanús tekintettel néztem anyára, ő pedig csak sejtelmesen mosolygott vissza rám. Ebből már le is vontam a következtetést: megbeszélte apával a dolgokat. Úgy látszik többször kellett volna a múltban kibuknom, hogy végre felfigyeljenek az én érzéseimre is.

  Amint végeztem a reggelimmel, elköszöntem szüleimtől, majd kibillegtem a házból. Olyan jó kedvem volt, a vicces csak az, hogy nem tudtam mitől. Ahogy kiléptem az ajtón, a jól ismert fekete autót pillantottam meg, a sofőr ahjussi-val a vezető ülésbe. Mosolyogva hátra ültem, majd az egyetemig vezető utat végigbeszéltük. Első megállóm amint kiszálltam az az egyetem parkja volt, ott is az a pad, amin annyiszor ültünk JR-rel. Eszembe jutott a diákigazolványos eset, na meg a feledékeny feje, amikor elfelejtett pénzt vinni kajára. Leültem a fa árnyékába, kinyújtóztattam a lábaimat, hátra hajtottam a fejem és csak néztem a kék égen átsuhanó fehér puffos felhőket, miközben felelevenítettem az összes emlékemet, ami Koreához kötött. Az első találkozásomat Lysh-el az egyetemen, a sok nevetéssel teli napot, a versenyemet JR-rel, a sok csicskáztatást, az estélyt, a csókunkat... Nagyot sóhajtottam, majd visszahajtottam a fejem. Azt hittem ott kapok szívbajt. Szemeim elkerekedtek és csak pislogtam magam elé. Jake guggolt velem szembe.

- Morning, Jun - vigyorodott el.
- What the hell are you doing here? - néztem rá kíváncsian.
- Nem is örülsz nekem? - állt fel, majd lehuppant mellém.
- Nem az, csak honnan tudtad, hogy hol vagyok? Egyáltalán hogy jutottál ide?
- Elárulok egy titkot. Tudod...vannak kapcsolataim - nevetett fel jóízűen.
- You're not funny - boxoltam a vállába.
- Oké-oké, JR mondta, hogy biztos itt leszel.
- Óh, csaknem összehaverkodtatok?
- De, tök jófej, nem tudom mit bunkóztad.
- Cöh, nem ismered még úgy, mint én. Lehet hogy most már nem annyira köcsög, de ne tudd meg milyen volt amikor először találkoztam vele... - vágtam egy grimaszt. - Na jó, nem fontos. Szóval miért is vagy itt?
- Nem tudom, csak úgy jöttem - vont vállat pajkosan. - Mikor szabadulsz?
- Hát van 8-tól 10-ig órám, és ennyi. Azután elugrom JR-hez.
- Fasza, akkor megvárlak.
- Micsoda egy úriember - nevettem el magam.
- És mondtad már neki?
- Ne kezd te is. Majd elmondom neki, amikor úgy érzem itt az idő. Addig te se mondj neki semmit, vili?
- Yes, ma'am - szalutált játékosan.

  Azt a két órát egy egész kínszenvedés volt végigülni. Már nagyon akartam látni JR-t. Az óra végével elköszöntem Lysh-től, majd a parkolóba mentem, mivel Jake azt üzente, hogy ott fog várni. Mosolyogva köszöntött újra, majd autóba pattantunk és meg sem álltunk a kórházig, ahol összefutottunk JR orvosával. Rögtön felismert és jó hírrel szolgált. Jövőhét elején Jonghyun-t hazaengedik. A hír hallatán még jobban feldobódtam, ezért hatalmas mosollyal nyitottam be a kis beteghez.

- Ya! Kang Hyun Ju! Hol a francba tartod azt a hülye telefont? Nem vetted észre, hogy hívtalak tegnap? - támadt le kissé ingerülten.
- Ne haragudj, ma reggel vettem észre - füllentettem, miközben kínomba heherésztem.
- Ajh, ember - túrt bele szexisen a hajába, mire elállt a lélegzetem is. - Yo, Jake! - pacsizott le a hátam mögött nevető sráccal.
- Látom már kutya bajod - veregette meg vállát legjobb barátom.
- Szívós vagyok, ennyi nem tesz el láb alól.
- Most hallottuk a hírt, hogy jövőhéten hazamehetsz - szóltam közbe.
- Igen, végre. Hétfőn már itt sem vagyok.
- Örülök, hogy ezt mondod, mert lenne egy ajánlatom, vagyis inkább kihívásom - mosolyogtam határozottan.
- Csupa fül vagyok - fonta karba a kezeit.
- Kim Jonghyun! Én Kang Hyun Ju, kihívlak egy visszavágóra a múltkoriért. Jövő csütörtök, 10, ugyanott, ahol először versenyeztünk. Elfogadod?

  Mintha egy cseppet megleptem volna, nemcsak őt, hanem Jake-t is, mivel mind a ketten úgy néztek rám, mintha azt mondtam volna, hogy egy UFO vagyok. Én viszont még mindig határozottan álltam a pillantásokat. JR tekintete egyszerre megváltozott, ugyanaz a tűz égett benne, mint amikor először kihívtam. Félvigyorra húzta a száját, karját leeresztette, majd felém emelte a kezét és sikeresen összeborzolta a hajam. Szúrós pillantással illettem, de ő csak nevetett, kezét még mindig a fejemen tartotta.

- Már hogy a viharba ne fogadnám el!