9.fejezet - Én vagyok az...

  Mint valami zombi osztag, úgy tántorogtak ki a diákok a suli épületéből, engem és Daehyun-t is beleértve. Aznap három tesztet is írtunk, amiből kettőt úgy elrontottam, mint a huzat, a harmadik pedig félig-meddig sikerült. Anyáék ki fognak csinálni! Viszont én még mindig jobb helyzetben voltam, mint padtársam, hiszen ő mind a három tesztét üresen adta be, és az óra nagy részét átaludta. Persze ezen semmi csodálkozni való nem volt, főleg mert időnként túlórázott, hogy egy kicsivel több fizetést kaphasson. Hát igen, Zelo igazi éneklő madárka az ilyen dolgokban, bezzeg a nagy titkot nem tudta úgy elfecsegni. Jellemző.
  
  Nagyot fújtatva néztem körül, hátha felfedezem Zelo szőke fejét valahol, de nem volt sehol. Lemondóan biggyesztettem le a számat.

- Az apjával találkozik... - szólalt meg mellettem az addig csendben figyelő Daehyun.
- Óh, világos. Szegény, tuti nem lesz jó passzba ma.

  Erre csak megvonta a vállát, majd elindult, de nem a hazafelé vezető úton, hanem épp a másik irányba. Valószínűleg dolgozni mehetett, ami azt jelentette, hogy egyedül kellett hazamennem. 180 fokos fordulatot vettem, majd a fülesemmel a fejemen ballagtam haza, mivel aznap még a "kölykök" sem voltak sehol. Ahogy megérkeztem, a fejhallgatómat egy könnyed mozdulattal leemeltem és komótos léptekkel bementem a házba vezető ajtón.

- Megjöttem! - kiáltottam el magam.

  Hangos trappolásra lettem figyelmes a lépcső felől, majd csak azon vettem észre magam, hogy egy nagyon ismerős és szívemnek kedves ember ölel magához jó szorosan.

- Unni?- toltam el kissé magamtól. - Unni!!!
- Ye Rim-ah, annyira hiányoztál! - lábadtak könnybe a szemei.
- Dehát hogyan? Hogy-hogy itt vagy és nem Szöulban?
- A férjem üzleti úton van, én meg nem akartam magamban lenni otthon, ezért kivettem egy kis szabadságot és most itt vagyok. Persze ebben a honvágy is közre játszott.
- Jaj, annyira örülök neked. Olyan régen nem láttalak - öleltem meg újból.
- Az már biztos.
- De ugye anyáéknak szóltál, hogy itt vagy? 
- Nehéz lett volna nem észrevenniük, mikor jó nagy hanggal beállítottam a boltba.
- Na látod, ez igaz - kuncogtam.

  Mivel a szüleink még a boltban serénykedtek, ezért úgy döntöttünk felmegyünk a szobámba, ahol kezdődhetett a pletyka parti. Egymás szavába vágva meséltünk mindenféléről, ő főként a munkahelyéről, a férjéről na meg az életről Szöulban, én meg a suliról, a boltról és más pletykákról, amit még az emberektől hallottam, amikor kiszolgálom őket.

- Semmit sem változott ez a szoba mióta utoljára jártam itt - dőlt le az ágyra.
- Ya! A fal színe más lett, és leszedtem egy csomó posztert!
- Attól eltekintve minden ugyanúgy van elrendezve, mint volt.
- Unni! Elfoglalod az egész ágyat, csússz odébb.
- Hát így kell beszélni a rég nem látott testvéreddel? - vont kérdőre játékosan.
- Még szép, hiszen csak a testvérem vagy - vontam vállat, majd arrébb toltam.
- Hékás, idősebb vagyok, mint te.
- Ye Kyung, ezzel nem mész semmire - feküdtem mellé.
- Tudom - sóhajtotta szórakozottan.
- Akkor miről beszélünk? - nevettem fel.

  Ekkor kopogást hallottunk az ajtóm felől, majd apa dugta be a fejét a résnyire kinyitott ajtón.

- Ye Rim-ah, Ye Kyung-ah, le tudnátok egy kicsit jönni? Nagyon sok vásárló jött hirtelen és nem ártana még 1-2 segítő kéz.

  Persze mosolyogva ugrottunk appa kérésére. Ahogy leértünk, egy csomóan letámadták szegény Ye Kyung unnit, hiszen olyan régen látták, ő pedig minden kérdésre kedvesen válaszolt, mindenkivel tudott váltani pár szót, közben pedig kiszolgálta a vásárlókat. Elképesztően végezte a dolgát, még annyi idő után is. Anya kapva az alkalmon, felslisszolt vacsorát készíteni. Mikor már minden vásárló elment, kimerülve ültünk le, de azt is csak pár pillanatra, mivel egy olyan vevő lépett be a helyiségbe, akire egyáltalán nem számítottam. Még egyszer megtöröltem a szemem, hogy jól látok-e, de kiderült, a látásomnak semmi baja nem volt.

 - Daehyun? - pattantam fel, majd a fiúhoz siettem. - Miben segíthetek? - mosolyogtam rá még mindig meglepetten.
- Csak kenyeret vennék - nézett körbe.
- Ó, persze. Gyere válassz - vezettem a megfelelő helyre.
- Ő ki? - ugrott mellém unni, mire a szív görcs jött rám.
- Jesszus, Ye Kyung! Ne ijesztgess.
- Bocsi! Szóval?
- Egy haver, Jung Dae Hyun - vigyorogtam abba az irányba, ahol az említett srác nézelődött.
- Hmm...Omma! Itt van Ye Rim pasija! - kiáltotta el jó hangosan magát testvérem.

  Erre a sráccal mindketten felkaptuk a fejünket és hatalmas szemekkel meredtünk nővéremre.

- Unni!! Miket beszélsz?!
- Ye Rim barátja? Hol? - jött be sietve omma, majd mikor megpillantotta a megszeppent fiút, elnevette magát. - Ő a padtársa. Miket nem mondasz Ye Kyung-ah. Mi szél hozott errefelé, Daehyun-ah? - lépett a fiúhoz mosollyal az arcán.
- Dolgozni voltam, csak kenyérért jöttem...
- Dolgozni? Ilyen későig? Jaj szegény, akkor biztosan éhes lehetsz. Gyere, vacsorázz velünk.
- Nem szeretnék zavarni...
- Ugyan, gyere - húzta magával szerencsétlen Daehyun-t.

  Nevetve megingattam a fejem, majd unni vállára csaptam, visszavágás képen, azután pedig anyáék után mentem. Amint beértem őket, rákacsintottam padtársamra, aki csak nagyokat pislogva nézett rám. Ahogy az ebédlőbe értünk, apának és unninak hivatalosan is bemutattam Daehyun-t, mire testvérem csak nevetve kezet fogott vele, apa viszont nagyon méregette, ezért finoman jeleztem neki, hogy hagyja abba. Ezek után az asztalhoz ültünk, és amikor anya végre kihozta az ételt, vacsorázni kezdtünk. Igaz, Daehyun először csak szemezett a kitett étellel, viszont unszolásomra végül csak evett ő is belőle.

- Áh, tényleg. Ye Rim-ah! Sikerült már megtalálnod azt a titokzatos csávódat? - nézett rám unni kíváncsi pillantással, mire majdnem félrecsúszott a kaja.
- Miről van szó? - fordította tekintetét anya tesómra.
- Nem tudjátok? Amikor Ye Rim kicsi volt és világgá akart menni, a sarkon annál az orgona bokornál találkozott egy kis sráccal. Ő húgi első szerelme - itt már tényleg félrecsúszott a kaja és köhögni kezdtem.
- Jaj, milyen aranyos - olvadozott omma.
- Ye Kyung, kérlek, ne égess már - töröltem le könnyeimet, melyek köhögésemkor csordultak ki.
- Miért? Szerintem is tök aranyos sztori.
- Ömm..de ha nem vetted volna észre...vendégünk van - sandítottam Daehyun felé.
- Azt mondtad a haverod, akkor nem tudom mit szégyenled.
- És hogy nézett ki a fiú?
- Anya, már te is kezded?
- Naa, mondd el.

  Apára néztem, hátha tőle mentőkötelet kapok, viszont abban reménykedhettem, ugyanis tőle is kíváncsi tekinteteket kaptam. Hát igen, sokat segített. Sóhajtottam egyet, mert baromi cikinek éreztem ilyenekről beszélni Daehyun előtt, akivel még annyira nincs olyan szinten a barátságunk, hogy ilyeneket mondjak el neki, majd felelevenítettem a névtelen kis srác kinézetét. Még akkor is szemeim előtt láttam azt a kedves mosolyt, nagy barna szemeit, amikkel rám nézett, sötét barna haját, amibe belekapott a szellő és selymes hangját, amivel megszólított. Ahogy ezt mind elmeséltem a körülöttem ülőknek, mindenki hatalmas vigyort küldött felém, amitől egy kissé feszengtem, főleg akkor jött rám a legjobban, amikor Daehyun-ra néztem. Hatalmas szemekkel nézett rám, íriszeiből semmit sem tudtam kiolvasni, újra, viszont ahogy néztem őt, az a kisfiú jutott eszembe. Elpillantottam, majd megráztam a fejem. Abban a pillanatban Daehyun felállt az asztaltól, és megköszönte az ételt.

- Már mész is, Daehyun? - állt fel anya is.
- Igen. Anya már vár.
- Rendben, akkor Ye Rim majd kikísér.
- Ö, persze - pattantam fel.

  Egész a kapuig kísértem padtársam, amikor hirtelen megállt, majd felém fordult.

- Ezért fontos az a bokor....? - arca kifejezéstelen volt.
- Igen...Sajnálom, hogy a családom pont ekkor tudta felhozni ezt a témát. Van amikor nagyon nem tudják hol a határ - mosolyogtam kínosan.
-... Kérdezhetek valamit...?
- Persze, mondd csak.
- Aznap...amikor találkoztál a fiúval...elbotlottál egy kőbe és felhorzsoltad a térded?
- Igen, de ezt te honnan...
- Én vagyok az...én voltam az a kis srác.

  Mosolyom lefagyott arcomról. Szívverésem mintha kihagyott volna egy ütemet, lefagyva meredtem Daehyun-ra. Még mielőtt megemészthettem volna, vagy csak reagálok valamit, sarkon fordult és elment. Ez nem lehet...igaz...