Sajnálom...
Csak álltam ott, meg sem tudtam szólalni, nem mintha lett volna mit mondanom. A kifogásaimat úgysem akarta volna hallani, na meg nem tudtam volna neki elmondani, hogy csak azért nem voltam mellette, mert az anyja jogosan elküldött. Hogy is lett volna képem ezt elmondani neki?
- Hyun Ju...Gyere ide egy kicsit - szólalt meg végül JR, mivel láthatta, hogy nem nagyon akaródzom bármit is mondani.
Hezitáltam egy másodperc erejéig, de végül bólintottam és ágya mellé baktattam. Várakozás teljes pillantással néztem magam elé. A srác a mellettem lévő székre pillantott, majd jelezte a fejével, hogy üljek le, így hát azt tettem. Mélyen a szemembe nézett, ezzel fogva tartva tekintetem. Felém emelte a kezét, majd meglepetésemre megsimította az arcomat. Keze melegsége jó érzéssel töltött el, míg kifürkészhetetlen arckifejezése bizonytalanságot keltett bennem.
- Milyen vörösek a szemeid. Csaknem...sírtál?
- Nem, én...
- Jun - nevem hallatára hatalmasat dobbant a szívem. - Nem hazudsz jól.
- JR, annyira sajnálom...
- Mi? Ezért nem kell bocsánatot kérned.
- Nem ezért - ráztam meg a fejem. - Nem kell úgy tegyél mintha nem tudnád ki miatt történt a baleseted.
- Te meg miről beszélsz?
- Tisztában vagyok vele, hogy én tehetek erről az egészről.
- Álljunk csak meg egy kicsit. Azt ne mondd, hogy te egész idáig magadat okoltad - nézett rám hitetlen arckifejezéssel.
- Mégis kit kellett volna?
- Ember! Olyan hülye vagy! Én egy percig sem, át sem futott az agyamon, hogy téged okoljalak. Én vezettem azt a kocsit, ezt pedig - mutatott végig magán - magamnak köszönhetem. Semmi értelme magadat hibáztasd. Ha a veszekedésünk miatt gondoltad ezt, akkor sem a te hibád, értetted?
- De...
- Jun!
- Oké-oké, értettem, de remélem ezt nem csak azért mondod, hogy megnyugtasd a lelkiismeretem, mert akkor saját kezűleg töröm el a kezed!
- Csaknem visszatért a kis szadista éned? Gyorsan ment - nevetett fel.
- Bizony, viszont egy valamit ígérj meg. Soha többet nem csinálsz ilyet, oké? Fogalmad sincs min mentem keresztül akkor, amikor megláttalak ott fekve, véresen, eszméletlenül...Borzalmas volt.
- Aggódtál...értem?
- Szerinted? Egyszer úgy érzem te viszel a sírba! Halálra aggódtam magam miattad!
Ezzel a kijelentésemmel valószínűleg meglepetést okoztam neki, de még magamnak is, mert olyan kis kutya szemekkel bámult rám, hogy úgy éreztem rögtön magamhoz ölelem, viszont ebben megelőzött. Mindkét karját óvatosan testem köré fonta, majd nem túl szorosan, magához húzott. A lélegzetem is elakadt.
- Köszönöm, Jun - suttogta, miközben fejét a vállamra hajtotta.
Szakadozottan szedtem a levegőt, annyira elérzékenyültem, hogy úgy éreztem rögtön elbőgöm magam. Lassan felemeltem a kezeimet és visszaöleltem. Ekkor tudatosult bennem igazán mennyire sokat jelentett nekem, mennyire szerettem őt.
Annyira elmerültem JR ölelésében, hogy észre sem vettem, nem voltunk egyedül.
- Ti mégis mit csináltok?!
JR anyjának hallatára azonnal elszállt az idilli pillanat és nyomban szétrebbentünk. Óriásira kerekedett szemekkel figyeltem, hogy ahjumma dühtől kipirosodott arccal meredt ránk, illetve rám.
- Mégis mi folyik itt? Kang Hyun Ju, neked pedig nem megmondtam, hogy ne gyere Jonghyun közelébe?
- Micsoda? Szóval te mondtad neki, hogy ne legyen velem? - húzta össze szemöldökét mérgesen JR.
- Nem tehetem meg? Az anyád vagyok, az csak természetes, hogy nem akarom melletted látni azt a személyt, aki miatt mindez történt, nem így van?
- Ó, hogy most az anyám vagy...világos. És hogy még valamit tisztázzunk, nem Hyun Ju a hibás, ami velem történt, hanem én.
- Hogy mondhatsz ilyet? Miért véded őt ennyire? Hiszen te is tudod, hogy ő a felel...
.png)
- Nem! Az igazat mondtam, miért nem tudod elfogadni?
- Azt várod el tőlem, hogy elfogadjam ezt a sületlenséget?!
- Kérlek, elég már. Fáradt vagyok. Ha csak kiabálni tudsz és kérdőre vonni, akkor akár el is mehetsz - sóhajtotta igen kimerülten a fekvő beteg.
- Elküldesz? Csak mert meg mertem kérdőjelezni, hogy hibás-e a lány a történtek miatt?
- Igen, nem elég?
- Hálátlan kölyök!
Anyja elképedve ugyan, de teljesítette JR kérését és elhagyta a szobát. Én meg csak ültem ott, és nem kevés választott el attól, hogy tátott szájjal meredjek a kimerült fiúra. Egy kissé bűntudatom volt a miatt, ami az előbb történt.
- Biztos hogy jó lesz ez így? - szólaltam meg. - Ahjumma csak aggódott érted.
- Ha neki ez az aggódás, akkor nem kérek belőle.
- Na de JR... Nem engedhetem, hogy miattam legyél rosszba az anyukáddal.
- Ha nem tudja elfogadni az igazat, addig ne is csodálkozzon azon, ha nem értek vele egyet.
- Oké, megértem, hogy most mérges vagy, de tudom milyen ez, én is átéltem már egy párszor. Jobb lesz ha majd szépen megbeszélitek a dolgokat, majd ha mindketten lecsillapodtok egy kicsit. Megegyeztünk?
- Legyen - újból sóhajtott egyet.
- Ez a beszéd. Hát akkor - álltam fel - jó pihenést!
- Hová mész? Megint itt hagynál? - kapott a kezem után.
- Azt mondod, hogy maradjak? - vigyorodtam el.
- Végre leesett mit akarok.
Kuncogtam egyet, majd újra elfoglaltam a helyem a széken és figyeltem ahogy JR elalszik. Békés ábrázatát és egyenletes légzését látva mosolyra húztam a szám, majd megsimítottam kézfejét, amikor megkordult a hasam. Ekkor kopogásra lettem figyelmes, ezért az ajtó felé fordultam. A srácokat meglátva még hatalmasabb mosoly terült szét az arcomon, főleg abban a pillanatban, amikor Kyungmin kezében megláttam egy kis zacskót, amiben kaja lapult.
- Gondolatolvasók vagytok? - nevettem el magam halkan és intettem nekik, hogy jöjjenek be.
- Hyun Ju...Gyere ide egy kicsit - szólalt meg végül JR, mivel láthatta, hogy nem nagyon akaródzom bármit is mondani.
Hezitáltam egy másodperc erejéig, de végül bólintottam és ágya mellé baktattam. Várakozás teljes pillantással néztem magam elé. A srác a mellettem lévő székre pillantott, majd jelezte a fejével, hogy üljek le, így hát azt tettem. Mélyen a szemembe nézett, ezzel fogva tartva tekintetem. Felém emelte a kezét, majd meglepetésemre megsimította az arcomat. Keze melegsége jó érzéssel töltött el, míg kifürkészhetetlen arckifejezése bizonytalanságot keltett bennem.
- Milyen vörösek a szemeid. Csaknem...sírtál?
- Nem, én...
- Jun - nevem hallatára hatalmasat dobbant a szívem. - Nem hazudsz jól.
- JR, annyira sajnálom...
- Mi? Ezért nem kell bocsánatot kérned.
- Nem ezért - ráztam meg a fejem. - Nem kell úgy tegyél mintha nem tudnád ki miatt történt a baleseted.
- Te meg miről beszélsz?
- Tisztában vagyok vele, hogy én tehetek erről az egészről.
- Álljunk csak meg egy kicsit. Azt ne mondd, hogy te egész idáig magadat okoltad - nézett rám hitetlen arckifejezéssel.
- Mégis kit kellett volna?
- Ember! Olyan hülye vagy! Én egy percig sem, át sem futott az agyamon, hogy téged okoljalak. Én vezettem azt a kocsit, ezt pedig - mutatott végig magán - magamnak köszönhetem. Semmi értelme magadat hibáztasd. Ha a veszekedésünk miatt gondoltad ezt, akkor sem a te hibád, értetted?
- De...
- Jun!
- Oké-oké, értettem, de remélem ezt nem csak azért mondod, hogy megnyugtasd a lelkiismeretem, mert akkor saját kezűleg töröm el a kezed!
- Csaknem visszatért a kis szadista éned? Gyorsan ment - nevetett fel.
- Bizony, viszont egy valamit ígérj meg. Soha többet nem csinálsz ilyet, oké? Fogalmad sincs min mentem keresztül akkor, amikor megláttalak ott fekve, véresen, eszméletlenül...Borzalmas volt.
- Aggódtál...értem?
- Szerinted? Egyszer úgy érzem te viszel a sírba! Halálra aggódtam magam miattad!
Ezzel a kijelentésemmel valószínűleg meglepetést okoztam neki, de még magamnak is, mert olyan kis kutya szemekkel bámult rám, hogy úgy éreztem rögtön magamhoz ölelem, viszont ebben megelőzött. Mindkét karját óvatosan testem köré fonta, majd nem túl szorosan, magához húzott. A lélegzetem is elakadt.
- Köszönöm, Jun - suttogta, miközben fejét a vállamra hajtotta.
Szakadozottan szedtem a levegőt, annyira elérzékenyültem, hogy úgy éreztem rögtön elbőgöm magam. Lassan felemeltem a kezeimet és visszaöleltem. Ekkor tudatosult bennem igazán mennyire sokat jelentett nekem, mennyire szerettem őt.
Annyira elmerültem JR ölelésében, hogy észre sem vettem, nem voltunk egyedül.
- Ti mégis mit csináltok?!
JR anyjának hallatára azonnal elszállt az idilli pillanat és nyomban szétrebbentünk. Óriásira kerekedett szemekkel figyeltem, hogy ahjumma dühtől kipirosodott arccal meredt ránk, illetve rám.
- Mégis mi folyik itt? Kang Hyun Ju, neked pedig nem megmondtam, hogy ne gyere Jonghyun közelébe?
- Micsoda? Szóval te mondtad neki, hogy ne legyen velem? - húzta össze szemöldökét mérgesen JR.
- Nem tehetem meg? Az anyád vagyok, az csak természetes, hogy nem akarom melletted látni azt a személyt, aki miatt mindez történt, nem így van?
- Ó, hogy most az anyám vagy...világos. És hogy még valamit tisztázzunk, nem Hyun Ju a hibás, ami velem történt, hanem én.
- Hogy mondhatsz ilyet? Miért véded őt ennyire? Hiszen te is tudod, hogy ő a felel...
- Azt várod el tőlem, hogy elfogadjam ezt a sületlenséget?!
- Kérlek, elég már. Fáradt vagyok. Ha csak kiabálni tudsz és kérdőre vonni, akkor akár el is mehetsz - sóhajtotta igen kimerülten a fekvő beteg.
- Elküldesz? Csak mert meg mertem kérdőjelezni, hogy hibás-e a lány a történtek miatt?
- Igen, nem elég?
- Hálátlan kölyök!
Anyja elképedve ugyan, de teljesítette JR kérését és elhagyta a szobát. Én meg csak ültem ott, és nem kevés választott el attól, hogy tátott szájjal meredjek a kimerült fiúra. Egy kissé bűntudatom volt a miatt, ami az előbb történt.
- Biztos hogy jó lesz ez így? - szólaltam meg. - Ahjumma csak aggódott érted.
- Ha neki ez az aggódás, akkor nem kérek belőle.
- Na de JR... Nem engedhetem, hogy miattam legyél rosszba az anyukáddal.
- Ha nem tudja elfogadni az igazat, addig ne is csodálkozzon azon, ha nem értek vele egyet.
- Oké, megértem, hogy most mérges vagy, de tudom milyen ez, én is átéltem már egy párszor. Jobb lesz ha majd szépen megbeszélitek a dolgokat, majd ha mindketten lecsillapodtok egy kicsit. Megegyeztünk?
- Legyen - újból sóhajtott egyet.
- Ez a beszéd. Hát akkor - álltam fel - jó pihenést!
- Hová mész? Megint itt hagynál? - kapott a kezem után.
- Azt mondod, hogy maradjak? - vigyorodtam el.
- Végre leesett mit akarok.
Kuncogtam egyet, majd újra elfoglaltam a helyem a széken és figyeltem ahogy JR elalszik. Békés ábrázatát és egyenletes légzését látva mosolyra húztam a szám, majd megsimítottam kézfejét, amikor megkordult a hasam. Ekkor kopogásra lettem figyelmes, ezért az ajtó felé fordultam. A srácokat meglátva még hatalmasabb mosoly terült szét az arcomon, főleg abban a pillanatban, amikor Kyungmin kezében megláttam egy kis zacskót, amiben kaja lapult.
- Gondolatolvasók vagytok? - nevettem el magam halkan és intettem nekik, hogy jöjjenek be.
Kedves olvasóim! Ez lett volna a 15.rész, amit kis késéssel, de sikerült összehoznom. Előre is bocsánatot kérek, mivel tudom előre, hogy a következő részekkel is késni fogok, főleg ha még a lustaság is megjelenik a képbe. Jó olvasást kívánok mindenkinek~~ A pipákat és megjegyzéseket szívesen fogadom, mint tudjátok ^^
Chu~
Aaaaa de cukiii <3.Annyira nyilvanvaloan szeretik egymast es annyira beszariak mind a ketten ,de olyan cuki volt JR amikor megvedte a csajt az anyjatol.Bar egy picit a vegebol hianyoltam a nagy csattanot, mondjuk egy csok vagy ilyesmi, de legalabb oleles volt.Remelem fohosunk minel hamarabb talpra all es szalguldanak tovabb az erdekes esemenyek :>.Je es azt is remelem ,hogy nem vesz rajtad erot a lustasag es mihamarabb folytatod :*
VálaszTörlésBabyBiiii voltam <3 <3