7.fejezet - Megjelölt sérülés

  Csendben ballagtunk egymás mellett, miután papagájunkat - aki Zelo volt - hazarendelték. Igazából temérdek kérdésem lett volna a mellettem sétáló fiúhoz, de megígértem, hogy nem kíváncsiskodom és csak ellátom a sebeit. Persze kijelentésemet követően ostoroztam is magam rendesen, mert hát fogalmam sem volt mit is mondhatnék szüleimnek Daehyun sérüléseivel kapcsolatban. Ekkor eszembe jutott a hátsó ajtónk, mire a fejemben egy kis villanykörte gyulladt ki.

  A házunkhoz érve megálltam, mire Daehyun is ezt tette. Szembefordultam vele, majd a fejemmel intettem, hogy jöjjön utánam. Halkan kinyitottam a kaput, azután pedig átszelve az udvart elértünk a házam végében lévő ajtóhoz. Ezek után már nem kellett csendben lennünk, mivel tudtam, hogy szüleim még a boltban lehetnek, így kényelmes léptekkel közelítettem meg a nappalinkat, a hátam mögött lévő fiú viszont feszengve nézett körbe a lakásban.

- Gyere már! Nyugi, nem vagyunk kannibálok, akik pont rád pályáznak - viccelődtem. - Ülj le ahova jól esik. Egy pillanat és már vissza is jövök a kellékekkel.

  Bólintott, amire csak elmosolyodtam. Átsiettem a nappalin, felmentem a lépcsőn, mely az emeletre vezetett és beslisszoltam a fürdőszobába, mivel az elsősegély dobozt ott tartottuk. Felkaptam egy csomag sebtapaszt, egy üveg fertőtlenítőt és vattát, majd újra csatlakoztam Daehyun-hoz. A kanapén helyezkedett el, de már nem volt olyan feszült, hanem visszatért arcára az a nyugodt kifejezés, amit mindig mutatott. Amint mellé sétáltam, elkapta a tekintetét a falon lógó családi portrénkról és egyenesen rám nézett.

- Itt is vagyok - ültem le mellé, mire egy cseppet távolabb csúszott tőlem. - Ya! Így nem tudok az arcodhoz férni, gyere vissza!

  Viszont mintha meg sem hallotta volna, nagy szemekkel nézett rám.

- Aigo, nem foglak megenni, mondtam már. Gyere! - emeltem felé a kezem, majd megfogva a pólóját közelebb húztam, amire arckifejezése átváltott meglepetté. - Na, így már jobb.

  Az ölembe vettem a sebtapaszos dobozt, a fertőtlenítőt meg a vattát, majd elkezdtem lekezelni elég   csúnya horzsolásait.

- Ez egy kicsit csípni fog... - érintettem a fertőtlenítős vattát a szája sarkához, ami kissé fel volt repedve.
- Áu... - szisszent fel.
- Én mondtam - vontam vállat.

  Egy sebtapaszt vettem elő, aztán gyengéden a szája szélére tapasztottam. Abban a pillanatban felnéztem és egyenesen találkozott a pillantásunk, amitől egy parányit megrémültem. Daehyun szemei olyan ürességet és szomorúságot árasztottak, hogy belefacsarodott a szívem. Legszívesebben megöleltem volna, de tudtam, hogy ezt nem tehettem, nem volt hozzá jogom.

- Mi az? - kérdezte, kizökkentve gondolataimból.
- Se-semmi - nevetgéltem kínosan, majd eltávolodtam tőle.

  Csendben tovább folytattam arcának ápolását, miközben belül nagyon is sajnáltam őt. Mi lehet az oka, hogy így helyben hagytak, hm?

- Ne nézz rám így... - szólalt meg szinte suttogva.
- Hogy? - emeltem fel egy újabb sebtapaszt.
- Nem kell sajnálj.
- Még ezt is megtiltod nekem? Szép vagy, mondhatom! - tapasztottam le sebét egy kicsit erőteljesebben, mint kellett volna.
- Ya! Ez fájt! - emelte fel a hangját, mire ledermedtem.

  Akkor hallottam először hangosan beszélni őt, ami rendesen meglepett pár másodpercig, azután viszont hatalmas nevetésbe törtem ki.

- Viccesnek találod?
- Kimondhatatlanul. Nem is tudtam, hogy te ilyet is tudsz.

  Nem válaszolt, csak megforgatta a szemeit. Miután végeztem az ellátással, visszavittem a kellékeket eredeti helyükre, majd újra visszatértem Daehyun-hoz, aki megint a családi fotónkat fixírozta.

- Boldognak látszotok... - mondta némi csend után.
- Most már azok is vagyunk. Igaz a nővérem már nem él velünk, mert férjhez ment, de nagyon jól elvagyunk...végre - mondtam keserű mosollyal az arcomon.

  Hallgatott, ezért ránéztem, mire egy kérdő pillantást kaptam válaszul.

- Nem fontos - legyintettem. - Nem akarlak ezzel fárasztani, nem valami jó emlék.
- Értem...

  Csend telepedett ránk. Nem tudtam mit mondani, kiürült az elmém. Törtem egy ideig a fejem, hogy mit hozzak fel szóba, de egyszerűen nem jutott eszembe semmi. A csendet végül nem én törtem meg.

- Miért fontos neked az az orgona az utca végén?
- Tudni akarod? - kérdeztem egy hatalmas mosollyal.
Vállat vont, amit igen-nek vettem.
- Fontos nekem, mivel ott találkozt...
Viszont mondandóm félbeszakadt, mert apa kiáltott be a lépcsőről, mely a bolthoz vezetett.
- Ye Rim-ah? Te vagy ott fent?!
Ijedten néztünk össze Daehyun-nal.
- Igen! A hátsóajtón jöttem vissza!
- Rendben! Akkor le tudnál jönni egy kicsit? Segítségre lenne szükségem!
- Persze! Mindjárt ott leszek!

  Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, mert ez azt jelentette, hogy appa nem szándékozott feljönni hozzánk. Pad társam felállt, indulásra készen. Hirtelen a keze után kaptam, amire visszafordult.

- Várj egy kicsit.

  Felszaladtam a szobámba, ahonnan egy írószert kaptam fel az íróasztalomról, amivel visszasiettem a sráchoz. Lábujjhegyre álltam, lecsavartam a filc kupakját és az egyik arcán lévő sebtapaszra az én különleges jelem pingáltam. Amikor készen lett, hátráltam két lépést, hogy megszemléljem művemet.

- Oké, tökéletes - csavartam vissza a kupakot a filcre.

  Daehyun csak mosolyogva megingatta a fejét, majd az ajtó felé sétált. Felvette a cipőjét és megfordult. Mosolya még mindig ott ült az arcán, ami engem is mosolyra késztetett.

- Gomawo az ellátásért - hajtotta le kissé a fejét, majd újra felnézett.
- Szóra sem érdemes - ráztam meg a fejem. - Légy óvatos hazafelé.

  Bólintott, azután pedig kilépett az ajtón. Ott maradtam azzal a hatalmas mosollyal, amit ha akartam volna se tudtam letörölni az arcomról. 

  Lesiettem a boltba vezető lépcsőn, hiszen nem várakoztathattam tovább appa-t.

- Sikerült kivinni épségben a süteményt? - simogatta meg a fejem szülőm.
- Persze, simán ment minden, Zelo-nak köszönhetően.
- Jun Hong-nak? 
- Igen, mert... végig mellettem volt, hogy ne történjen semmi a sütivel - füllentettem.

  Nem akartam elmondani, hogy majdnem elejtettem, mert még appa lehordott volna. Amit mondtam az lényegében igaz is volt.

- Milyen jóravaló fiú. Sajnálhatod drágám, hogy fiatalabb nálad - lépett mellém omma.
- Na de omma! Nekem Zelo csak a legjobb barátom, semmi más nincs köztünk - nevettem.
- Persze-persze... Ideje bepakolni az árut. Ye Rim-ah, segíts nekem.

  Szó nélkül segítettem, miközben magamban jókat derültem, főleg azon, hogy omma sosem hitte el, hogy Zelo-val mi csak barátok vagyunk, nem tudta elképzelni hogy lehet egy fiú és egy lány csak barátok. Pedig másról tényleg szó sem volt. Ezután elmerültem a gondolataimban, hogy mi lett volna ha szüleim észrevették volna, hogy egy fiú járt nálunk pár perccel azelőtt. Elvigyorodtam. Egyre jobban kezdtem megkedvelni szűkszavú padtársam, amit végül nem tudtam eldönteni, hogy ez akkor jó-e, vagy...rossz.

Ez lett volna a rész máról, remélem tetszett^^ Egyáltalán nem haragudnék meg egy pár véleményért, mert nagyon kíváncsi vagyok mit gondoltok. Szép estét~ Nemsoká újra jelentkezem~ <3

6.fejezet - Titokzatos

  Az akkor elkészült péksüteményeket raktam fel a polcokra, mert úgy kapkodták elfele, mint a cukrot. Hát igen, nem akarok dicsekedni, de a szüleim boltja nagyon jól ment, hiszen az ő pékségükben volt található a legfinomabb sütemények és kenyér fajták. Büszke voltam rájuk, hogy milyen sokra vitték, mert régebben nem ment azért olyan jól a sorunk. Mikor pénz szűkében voltunk, jöttek a nagy veszekedések, majd az egyik szomszédunk dobta fel a pékség ötletét, mivel anya már akkoriban nagyon finomakat tudott sütni. Azóta is hálás voltam annak az ahjumma-nak, mert így a szüleim...nem váltak el. Akkoriban találkoztam azzal a fiúval, akit még annyi év után is tisztán láttam az emlékeimben, akit képtelen voltam elfelejteni, akivel azóta sem találkoztam...

- Ye Rim-ah, kincsem, gyere egy pillanatra! - kiáltott anya a pult mögül.
- Hogyne - sétáltam oda. - Mi az?
- Ki tudnád szolgálni a vásárlókat, mert hátra kell ugranom egy kicsit, megnézni a kemencét...
- Persze, menj csak - bólintottam.

  Mosolyogva csak annyit mondott, hogy milyen segítőkész és jóravaló vagyok, majd eltűnt az ajtó mögött. Persze ennek hallatán az egóm fényesedett valamelyest és hatalmas vigyorral mentem oda azokhoz, akiknek nehezükre esett választani a sok finomság közül. Megértettem őket...Néha én sem tudtam ellenkezni a csábításnak.

  Teljesen kifáradva dobtam le magam a díványra és a plafont vizsgáltam. Apa leváltott egy kis időre, azzal a paranccsal, hogy menjek fel és csináljam meg a leckéimet. Persze, mint jó kislány csak nagyba bólogattam és már fel is spuriztam. Biztos voltam benne, hogy abból a tanulásból nem lesz semmi, és no lám, igazam lett. A helyett, hogy a tankönyveim felett görnyedjek, inkább elterültem a kanapén és becsuktam a szemeim. Nem sok kellett, hogy elaludjak, hisz kissé elfáradtam.

  Sírva hagytam el a házunkat. A szüleim újra veszekedtek és már nem bírtam tovább. A sok kiabálás már nagyon bántotta a fülem. Arra készültem, hogy elszökök otthonról, elmegyek világgá. Kicsi voltam még, így elég abszurd volt, de futottam. Elfutottam egészen az orgona bokorig, ahol megbotlottam egy kőbe, ezért nagyot zuhantam. Nyöszörögve támaszkodtam fel a földről, miközben könnyeim patakokban folytak. Valaki megállt előttem és a kezét nyújtotta felém. Felnéztem rá, elfogadtam a felajánlott kezet. Felhúzott a földről, majd rám mosolygott.

- Sosem jó ha egy lány sír, nevess.

  Először csak néztem rá nagy szemekkel, könnyeim elapadtak. Azután pedig akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, majd nevetni kezdtem, ő pedig csak nézett nagy szemeivel, még mindig mosolyogva.

  Ekkor felébredtem. Gyorsan felültem és körbenéztem. Kinevetve saját magam álltam fel, majd visszamentem a boltba. Rég nem álmodtam azzal a titokzatos fiúval, így olyan furcsa volt újra látni az emlékeimen keresztül, amikor még mit sem sejtve elszöktem otthonról, találkoztam vele, és első látásra bele szerettem. 
Nagyot sóhajtva megráztam a fejem és a pulthoz léptem, ahol apa nagyba beszélgetett az egyik vevővel.

- Áh, Ye Rim-ah, de jó, hogy jössz...Ki tudnál vinni egy rendelést?
- Éppen semmi dolgom nem akadt, szóval szívesen.
- Angyal vagy - puszilta meg a homlokom, majd a kezembe nyomta a csomagot.

  Egy kis cetlin rá volt írva a cím, ami ahogy láttam nem volt messze a mi házunktól, így arra gondoltam, hogy gyalog teszem meg az utat, hiszen sosem ártott egy kis séta. Elköszöntem a boltban lévőktől, és nekivágtam az útnak. Sajnos a fülesem otthon hagytam, így nem volt semmi ami szórakoztathatott volna, addig a pillanatig, amíg valaki a nevemet nem kiáltotta. Hátrafordultam, hogy megnézzem kinek hiányoztam és legjobb barátom arca jelent meg előttem.

- Zelo! Hát te meg? 
- Ne is kérdezd... Apámmal voltam kajálni - húzta el a száját.

  Tudni való, hogy Zelo szülei elváltak, így barátom az anyjával lakott, de néha kiruccant az apjával is valamerre, ámbár nem volt ínyére, mert az igazat megvallva az apja miatt váltak el a szülei, amiért Zelo ki nem állhatta. 

- Ahogy látom nem lehetett valami felemelő... - veregettem meg a hátát.
- Jól látod... Na mindegy, ezt is kell néha. És te merre mész?
- Felétek - vigyorogtam.
- Igen? Mert?
- Szerintem ha a csomagra nézel, amit a kezembe tartok, rájössz.
- Futárt játszol, megint? - nevetett fel, majd elindultunk.
- Ez van, nem mintha bánnám, mert így megvan a mindennapi kilométerem - legyintettem.
- Még jó, hogy ezt így veszed. Nem lennék a helyedbe...
- Tudom, mert majdnem minden nap az orromra kötöd - forgattam meg a szemeimet nevetve.
- Tényleg?...Észre se vettem.
- Tipikus Zelo.
- Ya! - bökte meg a fejem, mire a vállára csaptam.

  Végül épségben megérkezett a csomag a kijelölt házhoz, hiszen egyszer majdnem sikerült leejtenem barátomnak hála, de jó reflexeimnek köszönhetem, hogy még időben elkaptam, mielőtt még találkozott volna a földdel. Zelo egész végig velem volt, míg a megrendelő kifizette a süteményt. Elköszönve a vevőtől visszafelé vettem az utam, Zelo-val a sarkamban.

- Biztos nem baj, ha engem kísérgetsz mindenhová? Nemsoká besötétedik.
- Pont ezért megyek...Na meg fiú vagyok, nehogy már ne lehessek kint este is - tette karba a kezeit.
- Oké-oké, te tudod, de ha ahjumma mérges lesz, ne kend rám.
- Nem tennék ilyet.

  Elmosolyodtam, de ez hamar le is hervadt az arcomról, mert közel a házunkhoz hangoskodásra lettem figyelmes. Mindketten hirtelen elhallgattunk, majd közelebb osontunk, hogy megnézzük mi is folyik ott. 3 férfi 1 srác ellen. Nem mondhatni, hogy a felállás igazságos volt. Csodáltam, hogy a kiáltásokra nem mentek ki az emberek, vagy csak jobbnak látták nem közbeavatkozni, nem tudtam megállapítani. Hirtelen egy kéz tapadt rá a csuklómra, majd jól megszorította azt. Zelo-ra néztem, aki rémült tekintettel nézte az eseményeket, ezt pedig gyanúsnak találtam.

- Hé, Zelo, mi az?
- Ye Rim...Az a srác...Dae-hyung - ekkor ábrázata átváltott dühössé.

  A verekedőkhöz kaptam a tekintetem és jobban szemügyre vettem a srácot. Megrémültem én is. Tényleg Daehyun volt. Azok a fazonok ott ütötték, ahol érték, közben meg mondtak valamit, de nem értettem teljesen, nem voltunk hallótávolságon belül. Nem bírtam tovább nézni, ahogy padtársam laposra verik, ezért már megindultam volna, hogy közéjük álljak, de haverom megelőzött. Úgy rohant oda, mintha az élete múlt volna rajta. Meglepetésszerűen az egyik tag bokájába rúgott, aki a csapás után térdre rogyott, ezzel magára vonva a többi figyelmét. Teljesen meg voltam ijedve. Ott toporzékoltam, hogy mit tudnék nekik segíteni, mert ha úgy folytatódik... Előhalásztam a telefonom,és már éppen tárcsázni akartam a rendőrséget, de ahogy léptem egyet előre, belerúgtam egy kőbe így én is felfedtem kilétem. Mindenki felém nézett. 

- El-elég legyen! Felhívtam a rendőrséget, bármelyik pillanatban itt lehetnek, szóval hagyják őket békén, ha jót akarnak.

  Minden erőmet össze kellett szednem, na meg bátorságom, hogy kimondjam ezt a két mondatot. A fickók mintha beijedtek volna, fülüket-farkukat összehúzva menekültek el, én pedig nagy megkönnyebbüléssel szaladtam a két fiúhoz.

- Jesszus, Zelo, Daehyun! Jól vagytok? - guggoltam le hozzájuk.
- Prímán vagyok, nyugi - állt fel barátom, és ő tényleg nem volt olyan állapotban, mint padtársam.
- És te, Daehyun? - fordultam felé.

  Kiköpte a szájában lévő vért, majd megtörölte a száját. Rám nézett és bólintott.

- Mégis mi a fészkes fene volt ez? Miért törtek rád azok a fickók?
- Nem fontos... - szólalt meg, miközben elfordította a fejét. 
- Mi az, hogy nem fontos? Majdnem szívgörcsöt kaptam, amikor megláttam mit művelnek veled!

  Nem felelt. Zelo időközbe felállította, majd kezet fogtak. Daehyun megköszönte a segítségét és hátat fordítva elindult.

- Nem mondod komolyan, hogy ez most haza indul?
- Dae-hyung már csak ilyen - vont vállat Zelo.
- Na azt már nem! - utána futottam, majd megfogtam a ruhája szegélyét.

  Megállt, azután hátranézett. Mintha a szemei azt sugározták volna, hogy mit akarok még, mire vettem egy nagy levegőt.

- Jó, oké, nem kell elmondd mi volt ez, de nem hagyhatom, hogy így menj haza. Azonnal velem jössz és ellátom a sebeid. Vita nincs - mondtam határozottan.

  Elgondolkodó tekintete arról árulkodott, hogy megfontolta, amit mondtam. Végül a szemét az égre emelte, sóhajtott egyet és visszanézett rám.

- Legyen.

Chapter 13.

Együtt aggódva

Gyomorgörcsöm nem akart alább hagyni, viszont ezen egy percig sem lepődtem meg. Annyira aggódtam JR miatt, hogy már az őrület szélén álltam.

Már 2 óra telt el azóta, hogy bevitték a műtőbe és még ezek után sem volt semmi hír róla. Addigra 3 papír zsebkendőt téptem szét darabokra, de még az sem csillapította idegességem. A telefonom csörgésére eszméltem fel. Remegő kezekkel vettem elő a készüléket, majd megnyomtam a "hívás fogadása" gombot.

- Tessék? - hangom erőtlen volt és még mindig remegett.

- Jun hol a... Mi a baj? Történt valami?! - váltott hirtelen hangnemet Jake.

- Nagy baj...

- Mondd, mi az. Fáj valahol? A szüleid a baj? Esetleg...

- Nem, egyik sem, nem velem van baj. Tudod meséltem neked arról a srácról, aki az évfolyamtársam...

- Mit csinált?

- Igazából...Autóbalesetet szenvedett. Ő is illegális versenyző, mint én, és....veszekedtünk és...jaj, Jake! Annyira félek, hogy nagy baja lesz. Már 2 órája bent van a műtőbe, és semmi hír nincs róla...

- Jesszus, ennyi infó egyszerre. Figyelj Hyun Ju, először is nyugodj meg, mert ezzel csak magadnak ártasz. Másodszor a csávó tutira egy faszagyerek, szóval ha lesz is valamilyen súlyosabb baja, biztos kiheveri. Legyél vele és vigyázz rá - parancsolt rám játékosan.

- Ez úgy hangzott, mintha ismernéd - nevettem fel.

- Tényleg?...Na mindegy, jó légy.

- Jake, sajnálom...

- Mit?

- Hát azt, hogy ma mégsem tudtunk találkozni.

- Ne hülyéskedj már. Ember, ebben a pillanatban nem én, hanem a pasid a fontos.

- Ya! Ő nem a pasim! - csattantam fel, mire a körülöttem lévők mind szúrós pillantásokkal illettek.

- Persze-persze. Majd dumálunk. - majd ezzel bontotta a vonalat.

A telefont képernyőjére néztem, mire akaratlanul is elmosolyodtam. Imádtam Jake-et, amiért ilyen megértő volt. Ekkor valaki, bocsánat, valakik rohantak mellém, majd kifulladva terültek szét a földön, nagyokat szippantva a levegőből. JR kis bandája végre eltaláltak a kórházig, miután elmagyaráztam Kyungmin-nak melyikben is voltunk. Igaz 3x visszakérdezte, mire végül megértette és tádáááám, be is futottak.

- Ti aztán nem fecsérlitek az időt - kuncogtam.

- Ha a leader-ről van szó, bármit... - lihegte egyikőjük vigyorogva.

- Nagyon bírhatjátok... - mosolyogtam megértően.

- Az nem kifejezés - ült fel Kyungmin és rám szegezte a tekintetét. - Valami hír?

- Semmi - ráztam meg a fejem és sóhajtottam egy nagyot.

- Remélem már nem magadat hibáztatod a történtek miatt, mert akkor kidoblak az ablakon - viccelődött egy másik.

- Megpróbálom...És ha már így összegyűltünk, esetleg megtudhatom a neveteket?

- Esetleg...Na jó, elég faragatlanság volt tőlünk, hogy eddig nem mutatkoztunk be. Én Sungjae vagyok, mellettem Shin, előttem Yoon Sung, melletted pedig Kyungmin, akit már ismersz.

- Örvendek. Az én nevemet azt hiszem tudjátok.

- Nehéz lenne elfelejteni, mikor annyit halljuk JR-től, hogy már a csapból is az folyik - nevetett fel, azt hiszem Yoon Sung.

Éppen mondtam volna valamit, amikor kinyílt a műtő ajtaja és a doktor lépett ki rajta és egy asszisztense. Egyből mindenkinek elmúlt a fáradtsága és megrohamoztuk szegény embert, aki csak kapkodta a fejét köztünk, annyian kezdtünk egyszerre beszélni.

- Kérem, nyugodjanak meg. A műtét sikeres volt, a páciens már nincs életveszélyben. A fiatalembernek belső vérzése volt, pár bordáját helyre kellett állítani, ez mellett még kisebb horzsolások és egy kis agyrázkódása van. Pár pillanat és átviszik a szobájába.

- Köszönjük - hajoltam meg illedelmesen, miközben a fejemben csak úgy cikáztak a gondolatok.

- Ezt a leader aztán jól megcsinálta... - csóválta a fejét Shin.

- Ezek után az kéne, hogy jól helyben hagyjuk és megtanulná, hogy ilyet nem csinálhat többet, mert mi meg szívrohamban fogunk elpatkolni - ropogtatta az ujjait Sungjae.

- Képes lennél egy beteget szétkapni? - néztem rá felvont szemöldökkel, miközben vigyorogtam.

- Tőlünk minden kitelik.

- Akkor kizárlak titeket, hogy ne bántsátok.

- Szerencséje, hogy egy ilyen angyal védelmezi, máskülönben...

Nevetve megforgattam a szemeimet, amikor újra kinyílt a műtő ajtaja és JR-t gurították ki rajta. A szívemet mintha vasmarok szorította volna össze, néztem az eszméletlen Jonghyun-t, akiből annyi cső állt ki, hogy megrémültem a látványtól, de nem én voltam az egyetlen. Arcán 1-2 lila folt volt és még a karján pár, viszont ennél többet nem tudtam felfedezni, mert már vitték is tovább. Mi sem tétlenkedtünk, egyenesen utánuk siettünk.

Este 11 lehetett, amikor a fiúk úgy döntöttek hazamennek, de még azelőtt hoztak nekem enni, meg rám parancsoltak hogyha lehet ne nagyon mozduljak el JR mellől és ha felébred szóljak nekik. Mosolyogva fogadtam a kiosztást és mindenre csak bólogattam, végül elmentek. Amikor egyedül maradtam JR-rel, újra előtörtek könnyeim. Arcom tenyerembe temettem és úgy zokogtam tovább, takartam a szemeimet, nem tudtam a fiúra nézni, mert minden egyes pillantás tüskeként hatolt a szívembe. Szégyelltem magam, viszont az is közrejátszott benne, hogyha ránéztem volna, nem bírok vele maradni.

Telefonom újra csörögni kezdett, nem tudom aznap már hanyadjára. Megtöröltem a szemem, és minden erőmet összeszedve felálltam, majd az ablakhoz sétáltam és fogadtam a hívást.

- Hyun Ju-ah, merre vagy kincsem? - kérdezte anya kétségbeesetten.

- Korházban...

- Történt veled valami? Megsérültél? Miért nem szóltál?

- Nyugi omma, velem nincs semmi baj, hanem... Jonghyun miatt vagyok itt.

- Jonghyun? Az meg ki?

- Na de anya, már el is felejtetted a kísérőmet? Tudod, az évfolyamtársam...

- Jaj, igen, emlékszem. Mi a baja?

- Baleset, és elég súlyos. Arra gondoltam, hogy bent maradok vele...

- Miért pont te? És a szülei?

- Nem tudom, hogy tájékoztatva lettek-e, meg amúgy is ha itt lennének, akkor is itt maradnék, jó okom van rá. Látnom kell, amikor kinyitja a szemét, mert még eszméletlen - mondtam határozottan.

- Rendben, legyen. Add át üdvözletem neki ha felébred és azt, hogy jó egészséget kívánok - enyhült meg anya hangja.

- Oké, meglesz. Jó éjt.

- Neked is, kincsem.

Ekkor én voltam az aki bontotta a vonalat. Csak akkor jutott eszembe Jonghyun szülei, amikor anya megemlítette. Úgy gondoltam értesíteni kéne őket is, vagy legalább felhívni Kyungmin-t, hogy értesítette már őket. Ám még mielőtt felhívtam volna újdonsült barátom, kényszerítettem magam, hogy JR-re nézzek. Olyan védtelennek és ártatlannak hatott, hogy senki nem gondolná igazából milyen. Odalépkedtem hozzá, majd egy röpke hajtincsét kisöpörtem a szeméből, amikor egy kéz simult a kezemre, amin támaszkodtam. Kissé megijedtem, ezért elhúztam mind a két kezem és mereven néztem a fiúra, aki lassan...kinyitotta a szemét.

És tádáám, megírtam a 13.részt is :3 Még nekem is összetört a szívem, amikor leírtam JR sérüléseit T.T Jó olvasást~~ Kíváncsian várom a véleményeket *-* <3

5.fejezet - Padtárs

  Hamarabb hazaértem, mint vártam. Igaz, úgy futottam, mint akit puskából lőttek volna ki, szóval nem tudom mit hittem. A házhoz vezető ajtóhoz léptem, de még mielőtt lenyomtam volna a kilincset, elnéztem oda, ahol elváltam padtársamtól. Még akkor is ott állt, és a virágot bámulta, amit a kezébe nyomtam. Lehet a homlokán is volt szeme, nem tudom, de hirtelen felkapta a fejét, mintha érezte volna hogy nézem, majd biccentett egyet és ő is elindult arra, amerre lakott...gondolom...

- Megjöttem! - kiáltottam el magam a küszöbön, miközben a cipőmet próbáltam levenni.
- Ye Rim-ah! Az ebédlőbe vagyunk! - hallottam meg anya hangját.

  Elmosolyodtam, majd az elhangzott hely felé vettem az irányt. Ahogy beléptem, a vacsora jellegzetes finom illata csapta meg az orrom. Letettem valahova a táskám és az asztalhoz ültem.

- Na kicsim, milyen volt kint a barátaiddal? - ült le mellém anya.
- Nagyon jó. Úgy érzem mostmár a padtársammal is jobban ki fogok jönni, mint reméltem - vettem az evőpálcikát a kezembe.
- De ugye az a padtárs egy lány? - szólalt meg apa.
- Nem igazán. Ha azt mondtam, hogy vele jöttem haza, akkor biztos nem lány - nevettem el magam. 
- Egy fiúval jöttél haza??
- Na de szívem, jobb, mintha egyedül jött volna...
- És Jun Hong? Ő merre volt?
- Zelo-nak feldobták a pizsamát. Jaj, appa, ne parázz már. Csak egy osztálytárs, semmi több.

  Viszont mintha csak a falaknak beszéltem volna, apa már megint kezdte szokásos aggodalmát, ha egyszer is egy fiúval merek beszélni, aki nem Zelo. Röhejes.

- Ye Rim is nemsoká itthagy minket...El tudod ezt hinni? - kérdését anyához intézte.
- Jagiya, addig még van, hiszen még középiskolás, nem fog már holnap férjhez menni...
- A testvérére is ezt mondtad, és huss, már nincs itt...

  Megforgattam a szemeimet, majd bekapva az utolsó falat vacsorámat, megköszöntem az ételt és felálltam. Persze meg sem hallották, annyira beszélték a jövőmet, meg a nem létező esküvőmet, hogy semmi másra nem figyeltek. Nagyot sóhajtottam, felkaptam a táskámat a földről és a szobámba baktattam, ahol újra lelöktem valamerre és leültem az ágyam szélére.

  Egy ideig csak szemeztem gitárommal, végül felkaptam a faltól és játszani kezdtem még azt a dalt, amit még nővérem tanított meg nekem. Miközben pengettem a hangszert, felelevenítettem az emlékeimet, amiket együtt éltünk át, azután pedig valahogy az utóbbi napok jutottak eszembe, amikor a refrént kezdtem el énekelni. A Daehyun-nal való találkozás, Zelo meg a bandája. Elmosolyodtam, majd a dal befejeztével letettem féltve őrzött gitárom a helyére és elnyúltam az ágyon. Addig csak a szüleim tudták, hogy gitároztam, Zelo-nak még nem mondtam, mert valahogy mindig kiment a fejemből. 

  Volt egy kis házim másnapra, de úgy voltam vele, hogy majd másnap a suliba megcsinálom őket, mert már túlságosan fáradt voltam, ezért gyorsan átöltöztem, és már le is feküdtem. Nem telt bele sok idő és én már az igazak álmát aludtam.

  Persze másnap reggel újra későn keltem, miért is ne. Felhívtam Zelo-t, hogy ne várjon meg, mert megint késni fogok és ő ne késsen miattam. Irigységre méltó gyorsasággal készültem el, majd szüleimtől elköszönve, akik csak csóválták a fejüket, elindultam, vagyis inkább rohantam az iskolámba, pirítóssal a kezembe, meg a számba, természetesen. 

  Éppen azzal bajlódtam, hogy miként vegyem elő úgy a fejhallgatómat, hogy ki ne essen a pirítós a kezemből, amikor valaki megkocogtatta a vállam. Hanyagul hátrafordultam, majd jól össze kellett zárjam a szám, mert a meglepettségtől félő volt, hogy kiesik a reggelim a számból.

- Öööö...Daehyun...? Te meg?

  Vállat vont, majd mellém lépett. Összeszűkített szemekkel néztem rá és próbáltam megfejteni az arcán lévő kifejezést, persze sikertelenül. Rezzenéstelen arccal nézett rám.

- Késésbe vagy te is, mi? - kérdeztem cinkos vigyorral.

  Bólintott.

- Hááá, tudtam én!
- Sietni kéne... - szólalt meg halkan.

  Ekkor döbbentem rá, hogy igaza volt. Sietve lenyeltem az utolsó darabot a reggelimből, majd kiadtam a parancsot, hogy szaladni fogunk, mire megint csak bólintott. Felsóhajtottam és futásnak eredtem, nyomomban Daehyun-nal. Pont becsengetés előtt 5 perccel értünk oda. Kapkodva szedve a levegőt másztam fel az osztályomig, ahol csak éppen lézengtek, szokás szerint. Első órákon mindig kevesen voltunk, lusták voltak bemenni, túl korán volt. Levágtam magam a helyemre és már akartam volna a táskámat a másik székre tenni, amikor Daehyun kihúzta azt.

- Ja, tényleg, padtárs. Bocs.

  Elhúztam a szám, közben pedig a táskámból előkotortam az uzsim és enni készültem, de úgy éreztem mintha valaki figyelne. Bal oldalamra néztem, ahol Daehyun rákönyökölve az asztalra nézett kerek szemekkel.

- Mi az? Miért nézel így?
- Te...eszel...korán reggel?
- Mindig eszek, amikor beérek a suliba - vontam vállat. - Másképp éhen halnék. Tudom, furcsa. Majd idővel megszokod - legyintettem, majd egy nagy falatot haraptam az egyik péksüteményből.

  A tanár pont akkor lépett be, amikor már a második falatnál jártam, így lemondóan elrejtettem a padomba kajámat és megpróbáltam a névsorra figyelni, azután pedig rákönyököltem az asztalra és nagyot ásítva hallgattam a tanár mondandóját. Igazából nem figyeltem oda mit is mondott, majd csak amikor valaki megbökte a kezem, akkor eszméltem fel igazán.

- Min Ye Rim! - szólt a tanár. - Már harmadjára szólok. Kérlek olvasd fel a következő bekezdést.
- Öö, oké - álltam fel kezembe véve a könyvet.

  Nem igazán tudtam hol is tartottunk, ezért csak nagyokat pislogva néztem a könyvbe, amikor újra egy kis bökést éreztem. Lenéztem padtársamra, aki a saját könyvéből mutatta honnan kell olvasnom. Gyorsan odalapoztam, majd felolvastam a részem. Megkönnyebbülve estem vissza a padba. A füzetem hátuljáról kitéptem egy kis papírdarabot, majd ráfirkantottam egy köszönöm-öt és Daehyun részére csúsztattam. Lenézett a kis papírra és ő is írt rá valamit, majd visszatolta elém. "Nincs mit, padtárs." ez állt rajta. Kuncogni kezdtem. Úgy gondoltam tényleg jól elleszünk mi, annak ellenére, hogy olyan hallgatag, hogy simán elkönyvelhető némának, egész szimpatikusnak tűnt, viszont ha azok a titokzatos szemei nem lettek volna, lehet jobban ki tudtam volna ismerni, de úgy...fogalmam sem volt mit gondolhat. 

  Miután színpadiasan végigszenvedtük az összes óránkat, mindenki felszabadultan hagyta el az osztályt. Én is fellélegeztem ahogy kiértem a suliból.

- Noona! - kiáltott valaki, jobban mondva valakik.

  Körülnéztem és Zelo bandája integetett nekem hevesen, meg szaladtak elém.

- Sziasztok. Hát ti?
- Zelo azt mondta nem tud jönni, mert haza kellett menjen, így helyette eljöttünk mi, és hazakísérünk - mondta az egyikőjük, akinek sajnos nem jegyeztem meg a nevét.

  Tévedés ne essék, mert egyiknek se jegyeztem meg, túl sokan voltak, én meg nem voltam jó az olyasmibe.

- Milyen kedvesek vagytok - nevettem fel.
- Tudjuk - mondták, mire ők is nevetni kezdtek. - Á, Dae-hyung!

  Az említett személy felénk fordult. Az egyik srác odaszaladt és beszélt vele valamit, majd amikor Daehyun elindult, a srác visszajött hozzánk.

- Hmm, azt mondta ő nem jön.
- Miért? - kérdeztem, talán egy cseppet kíváncsibban, mint akartam.
- Nagyrészt délutánonként dolgozni szokott, hogy eltartsa magát és a beteg anyját - világosítottak fel.
- Dolgozik? És az apja ilyenkor merre van?
- Hát, tudod noona...igazából ezt nem mondhatjuk el. Dae-hyung arra kért, hogy ne járjon a szánk, mert megbízik bennünk.
- Á, értem. Hát akkor induljunk!

  Már megint ez a titkolózás...Talán az apjával van valami? Vajon mit rejteget még? Különös ez a srác...