1.rész - Bad Girl

  Tudjátok miért jó különcnek lenni? Elmondom. Azért mert így mindig a figyelem középpontjában vagy. Mindenki rád figyel és suttognak a hátad mögött. Ilyen voltam én. Egy különc lány, aki mindig mindent másképp csinált, mint a többiek. Az iskolában is folyton kibeszéltek, de magasról tettem rájuk. Könyörgöm, csak 16 éves voltam, ki kellett éljem magam, addig amíg megtehettem...

- Ah Ri! Kelj fel! Már elmúlt fél nyolc! - kiáltott fel apám a földszintről.
- Ó, ne már. Nincs kedvem suliba menni... - bújtam a takaró alá.
- El fogsz késni! Ne akard, hogy felmenjek!
- Jól van, értettem! - válaszoltam hangosan, amennyire tőlem telt és kimásztam az ágyból.

  Odakullogtam a tükröm elé és megvizsgáltam az arcom. Nem is kell mondanom, olyan kómás volt a fejem, csoda, hogy nem ijedtem meg saját magamtól. Kezdtem valamit összekócolódott, borzos, kusza hajammal, majd a válfáról leakasztottam az egyenruhám és aztán a fürdőszobába vettem az irányt. Elvégeztem a reggeli teendőket, majd lecammogtam a földszintre. Apa már várt az uzsimmal és a táskámmal készen létben.

- Ennyire nem kell küldeni itthonról...
- Ha én nem lennék, nem is járnál iskolába, azt pedig muszáj.
- Csak meghalni muszáj - néztem rá unottan, majd kikaptam a kezéből a táskám, az uzsimmal együtt, nyomtam egy puszit arcára és már indultam is.
- Ah Ri! Ne felejtsd el, hogy ma későn jövök haza. Jól zárkózz be ha hazaérsz! - kiáltott utánam, amire csak intettem egyet.

  Úgy féltett, mintha csak még mindig kislány lettem volna és ez annyira zavaró volt, de nem is tudom minek csodálkoztam, hiszen apa nem volt igazából az apám. Ő a nagybácsim volt, csak én neveztem folyton apának és ez így rajtamaradt. Szüleim nem voltak, nem is ismertem őket. Azt mondták mindig nekem, hogy a Mennyből figyelnek rám, vagyis meghaltak. Ugye milyen jó volt nekem? A szüleimet nem ismertem, egy különc lány voltam...mi kellett még? 

  Amint beértem a suliba, egyenesen a szekrényemhez mentem, hogy átvegyem a cipőmet.

- Te, az a lány nem Kim Ah Ri? - suttogta az egyik lány a hátam mögött.
- De, az a különc. 
- Már megint furán néz ki...
- Nevetséges...

  Jött hogy a szájukba lépjek és ledugni a cipőt a torkukon, de inkább lenyeltem dühömet és csak szépen visszaválaszoltam nekik.

- Ha nem tetszik, akkor csukd be a szemed, vagy ne nézz rám és meg van oldva - mondtam bájos mosollyal, de a szemem szikrákat szórt és valami olyasmit sugárzott " Hogyha még valamit mersz mondani, kinyírlak kis csaj!"

  Nagyon is jól értették a célzást és inkább se szó se beszéd, úgy elhúzták a csíkot, hogy még majdnem poroltak. Sóhajtottam egyet, majd a kinti cipőmet betettem a szekrénybe, majd bezártam azt. Ez a jelenet majdnem minden reggel lejátszódott. Folyton mikor az osztály terem felé megyek, azon töröm a fejem, hogy másnap mit kéne válaszolni mikor megint beszólnak, vagy csak éppen suttognak elég hallhatóan. 

- Kim Ah Ri! Elkésett - mondta a tanár mérgesen, amikor végre belibbentem órára. 
- Elaludtam. Ne kötölőzködjön minden reggel, már kezdem unni.
- Vissza mersz feleselni? Akkor maradjon is kint!
- Oké, nekem aztán mindegy. Úgyis a maga órája a leguncsibb, szóval ezer örömmel lógok el róla.

  Láttam, hogy a közepébe találtam és már válaszolt is volna valamit, ha én nem viharzottam volna ki a teremből. Így mégjobb...Ezért kellett felkeljek? Aludhattam volna még. Nem volt senki sem a folyosón, egyedül én kóvályogtam jobbra-balra. Egyszer csak a semmiből a folyosó végén feltűnt egy idegen személy. Tiszta fehérben volt, szőke haja messziről virított ő is bolyongott a nagy épületben. Messziről látszott, hogy nem a suliba jár, inkább olyan volt mintha keresett volna valamit vagy éppen valakit. Ahogy elmentem mellette, a tekintetünk egy pillanatra mintha találkozott volna, aztán elfordítottam a fejem. Mikor hátra néztem, már nem volt sehol. Ezt egy kicsit furcsának találtam, de úgy döntöttem inkább nem foglalkozom vele.

  Utolsó órán már azt hittem sose csengetnek ki. Ahogy ez megtörtént, egy-kettő fogtam a cókmókomat és már sprinteltem is haza. Alig vártam már, hogy otthon legyek. Az a tény, hogy egyedül voltam otthon még jobban arra késztetett, hogy lustálkodjak. Beledőltem ágyamba, majd előkotorásztam a zsebemből az IPod-omat, a fülembe helyeztem a fülhallgatót, és megnyomtam a Play gombot. Miközben hallgattam a zenét, éreztem, hogy kezdek megéhezni, ezért nagy kedvvel lementem a konyhába, persze a fülhallgatót kiszedtem a fülemből, és csak úgy bandukoltam le, hogy keressek valami ehetőt. Természetesen nem volt semmi kaja a hűtőbe, szóval kénytelen voltam én összeütni valamit. Nagyba szakácskodtam, mikor furcsa hangokra lettem figyelmes. Az emeletről jött. Azt hiszem nem is kell mondanom, eléggé berezeltem. Eloltottam a tűzhelyet a kajám alatt, majd egy serpenyővel a kezembe mertem csak megközelíteni az emeletet. Olyan volt, mintha valaki járkált volna fent. Megszorítottam a serpenyő nyelét, vettem egy nagy levegőt és lassan felmentem az emeletre. A szobámból jött a zaj, vagyis inkább a zenedobozom hangja. Egyre jobban kezdtem parázni, hogy mitől is indulhatott el az magától. A kilincsre tettem a kezem, majd benyitottam a szobába. Egy idegennel találtam szembe magam, akit reflexből a serpenyővel le is ütöttem, ő pedig eszméletlenül rogyott a földre. Úgy gondoltam, hogyha már szerencsétlent leütöttem, legalább nézzem meg ki is volt az.

- Ő meg...?

  A szőke hajú srác volt elterülve előttem.

- Mi a francot keres ez itt?!