Már vagy 20 perc is eltelt mióta leütöttem a szőkét, de nem sok jelét adta, hogy fel akarna ébredni, ezért nem volt más választásom, otthagytam a földön, mert nem tudtam az istennek se felemelni, feje alá pedig tettem egy párnát. Mellé ültem és közelebbről is megvizsgáltam. De szép az arca... Kezemet lassan emeltem fel, mintha féltem volna tőle, de ez nem is tért el nagyon az igazságtól, hiszen ki tudja mit akart tőlem, és megérintettem az arcát. Olyan selymes volt a bőre, hogy simítottam rajta egyet, nem tudtam türtőztetni magam. Mégis mit csinálok? Ez annyira nem vall rám! Viszont ha ezeket is gondoltam, tovább folytattam arcának vizsgálását. Ahhoz képest, hogy tiszta fehérbe volt öltözve a fülében volt 3 fülbevaló, ami furcsán jól állt neki. Amikor már éppen megérintettem volna szép szőke, elrendezett haját, szemei felpattantak.
- Ááá! - húztam vissza a kezemet, majd hátrább húzódtam tőle, a serpenyőt viszont a kezembe vettem és harcra készen emeltem fel.
Felült, majd mikor látta milyen pozícióba voltam beállva, elnevette magát. Meglepődtem hangja hallatára, de nem tágítottam.
- Én a helyedbe nem nevetnék, mert a fejed megint találkozhat a serpenyővel!
Próbáltam olyan fenyegetőnek hatni amennyire csak tudtam, de nem sok sikert értem el, mert a srác még azok után is nevetett.
- Ne nevess már a francba is! Mit akarsz itt? Minek jöttél? Rabló vagy? Vagy éppen esetleg...-
- Hé, hé, nyugi, nem vagyok rabló, bántani sem foglak, szóval leteheted azt a harci eszközt.
- Már azt hittem, hogy nem tudsz mást, csak nevetni. Miért hinnék neked?
- Nem kell hinned nekem, ha nem akarsz, de ez az igazság.
Hosszan néztem őt és nem tudom miért, de hittem neki. Úgy gondoltam igazat mondott. Letettem a serpenyőt mellém, de egy centivel sem mentem hozzá közelebb, ellenben ő felállt, elém lépett, majd ott le is telepedett.
- Látom mégis inkább hiszel nekem.
- Van más választásom? Akkor minek is vagy itt? A suliban találkoztunk, kit kerestél?
- Te aztán tudsz fecsegni.
- Hé! Válaszolj, ne beszélj mellé! - fontam karba a kezem.
- Oké, jól van, de már előre látom, hogy nem fogsz hinni nekem, mint minden más emberi lény...
- Emberi lény? Mert te azt hiszed más vagy mint én vagy bárki más?
- Igen.
- Azt az egós fajtádat - húztam el a szám.
- Megengednéd nekem, hogy elmondjam mi a helyzet, vagy bele fogsz még szólni a mondandómba?
- Bocs, mondd csak.
- A nevem Byung-hun és azért jöttem a földre, hogy megvédjelek. Én egy angyal vagyok.
- Aha, én meg a pápa lánya vagyok.
- Látod, mondtam, hogy nem fogsz hinni nekem - sóhajtott.
- Már nem azért, de ezt a sületlenséget ki hinné el?
- Ah Ri, kérlek hinned kell nekem!
Nevem hallatára lesokkoltam. Kerek szemekkel néztem Byung-hun-ra, akinek csak akkor esett le mit is mondott.
- Te...honnan tudod a nevem?
- Mondtam már, angyal vagyok, és azért jöttem, hogy megvédjelek. Az csak természetes, hogy mindent tudok rólad. Az iskolában is téged kerestelek, és követtelek egészen hazáig.
- Ez még nem azt jelenti, hogy angyal vagy. Bárhonnan meglehetnek az adataim. De kérlek, ez még nem elég ahhoz, hogy elhiggyem azt, amit állítasz, hogy vagy.
- Hát jó, úgy látom nincs más választásom.
Egyszerre felpattant a földről, és hatalmas mosollyal nézett le rám.
- Mi-mit csinálsz?
- Olyasmit, amitől még az állad is leesik.
Hatalmas fény jelent meg a szöszi háta mögül, majd olyan történt, amitől tényleg az állam a padlót súrolta. A hátából két fehér szárny jelent meg. Olyan gyönyörűségesek voltak, hogy szívesen megérintettem volna őket, de nem tudtam megmozdulni sem a meglepettségtől és a hitetlenségtől. Hát mégis az aminek vallotta magát... Csettintett egyet, majd szárnyai, mintha nem is lettek volna, eltűntek. Újra letérdelt elém, arcán az elégedettség jeleit véltem észrevenni.
- Oké, azt hiszem, most fel kell dolgoznom a látottakat - néztem még mindig hitetlenséggel telt szemmel. - Ez annyira abszurd, abnormális, hihetetlen...
- Pedig igaz.
- Szóval azt mondtad, hogy meg kell védened engem, dehát mitől? Nem fenyeget semmi veszély.
- Sajnálom, de erről nem mondhatok semmit. Majd idővel megtudod.
- Rendben, értettem. És akkor most ugye nem fogsz velem lakni?
- De, úgy terveztem - nézett rám kiskutya szemekkel.
- Szó sem lehet róla. A házam nem angyalszálló.
- Gonosz....
- És mi lenne, ha az apám meglátna? Szívbajt kapna.
- Ő nem lát engem.
- Mégis miért nem?
- Mert csak neked vagyok látható. Más személy nem lát engem. Persze tudok olyan formába is járkálni, hogy lásson a többi mondén, de az egy kicsit kényelmetlen.
- Mo- micsoda?
- Mondén, így hívjuk az embereket.
- Áhá, világos, mint a vak ablak.
- A szarkazmus nagyon jól megy, ahogy észrevettem.
- Bizony. Kell is, mert-
- Tudom. Mert a többiek különcnek hívnak a suliban és neked valahogy meg kell védened magad, ha beszólnak. Eltaláltam?
- Szóra pontosan. Na jó, maradhatsz, de csak akkor, ha apa tényleg nem fog látni.
- Nem fog.
- Akkor maradhatsz, lásd milyen jó szívem van.
- Ezt már rég tudtam.
Elmosolyodtam mondatára, kicsit zavarba is voltam, majd kinyújtottam a kezem.
- Tegyünk az i-re pontot, mutatkozzunk be megfelelően. A nevem Kim Ah Ri, örülök, hogy megismertelek.
- Ahogy gondolod - vigyorgott és kezét az enyémbe helyezte. - Én is örvendek a találkozásnak. A nevem Lee Byung-hun, az őrangyalod.
Tudjátok miért jó különcnek lenni? Elmondom. Azért mert így mindig a figyelem középpontjában vagy. Mindenki rád figyel és suttognak a hátad mögött. Ilyen voltam én. Egy különc lány, aki mindig mindent másképp csinált, mint a többiek. Az iskolában is folyton kibeszéltek, de magasról tettem rájuk. Könyörgöm, csak 16 éves voltam, ki kellett éljem magam, addig amíg megtehettem...
- Ah Ri! Kelj fel! Már elmúlt fél nyolc! - kiáltott fel apám a földszintről.
- Ó, ne már. Nincs kedvem suliba menni... - bújtam a takaró alá.
- El fogsz késni! Ne akard, hogy felmenjek!
- Jól van, értettem! - válaszoltam hangosan, amennyire tőlem telt és kimásztam az ágyból.
Odakullogtam a tükröm elé és megvizsgáltam az arcom. Nem is kell mondanom, olyan kómás volt a fejem, csoda, hogy nem ijedtem meg saját magamtól. Kezdtem valamit összekócolódott, borzos, kusza hajammal, majd a válfáról leakasztottam az egyenruhám és aztán a fürdőszobába vettem az irányt. Elvégeztem a reggeli teendőket, majd lecammogtam a földszintre. Apa már várt az uzsimmal és a táskámmal készen létben.
- Ennyire nem kell küldeni itthonról...
- Ha én nem lennék, nem is járnál iskolába, azt pedig muszáj.
- Csak meghalni muszáj - néztem rá unottan, majd kikaptam a kezéből a táskám, az uzsimmal együtt, nyomtam egy puszit arcára és már indultam is.
- Ah Ri! Ne felejtsd el, hogy ma későn jövök haza. Jól zárkózz be ha hazaérsz! - kiáltott utánam, amire csak intettem egyet.
Úgy féltett, mintha csak még mindig kislány lettem volna és ez annyira zavaró volt, de nem is tudom minek csodálkoztam, hiszen apa nem volt igazából az apám. Ő a nagybácsim volt, csak én neveztem folyton apának és ez így rajtamaradt. Szüleim nem voltak, nem is ismertem őket. Azt mondták mindig nekem, hogy a Mennyből figyelnek rám, vagyis meghaltak. Ugye milyen jó volt nekem? A szüleimet nem ismertem, egy különc lány voltam...mi kellett még?
Amint beértem a suliba, egyenesen a szekrényemhez mentem, hogy átvegyem a cipőmet.
- Te, az a lány nem Kim Ah Ri? - suttogta az egyik lány a hátam mögött.
- De, az a különc.
- Már megint furán néz ki...
- Nevetséges...
Jött hogy a szájukba lépjek és ledugni a cipőt a torkukon, de inkább lenyeltem dühömet és csak szépen visszaválaszoltam nekik.
- Ha nem tetszik, akkor csukd be a szemed, vagy ne nézz rám és meg van oldva - mondtam bájos mosollyal, de a szemem szikrákat szórt és valami olyasmit sugárzott " Hogyha még valamit mersz mondani, kinyírlak kis csaj!"
Nagyon is jól értették a célzást és inkább se szó se beszéd, úgy elhúzták a csíkot, hogy még majdnem poroltak. Sóhajtottam egyet, majd a kinti cipőmet betettem a szekrénybe, majd bezártam azt. Ez a jelenet majdnem minden reggel lejátszódott. Folyton mikor az osztály terem felé megyek, azon töröm a fejem, hogy másnap mit kéne válaszolni mikor megint beszólnak, vagy csak éppen suttognak elég hallhatóan.
- Kim Ah Ri! Elkésett - mondta a tanár mérgesen, amikor végre belibbentem órára.
- Elaludtam. Ne kötölőzködjön minden reggel, már kezdem unni.
- Vissza mersz feleselni? Akkor maradjon is kint!
- Oké, nekem aztán mindegy. Úgyis a maga órája a leguncsibb, szóval ezer örömmel lógok el róla.
Láttam, hogy a közepébe találtam és már válaszolt is volna valamit, ha én nem viharzottam volna ki a teremből. Így mégjobb...Ezért kellett felkeljek? Aludhattam volna még. Nem volt senki sem a folyosón, egyedül én kóvályogtam jobbra-balra. Egyszer csak a semmiből a folyosó végén feltűnt egy idegen személy. Tiszta fehérben volt, szőke haja messziről virított ő is bolyongott a nagy épületben. Messziről látszott, hogy nem a suliba jár, inkább olyan volt mintha keresett volna valamit vagy éppen valakit. Ahogy elmentem mellette, a tekintetünk egy pillanatra mintha találkozott volna, aztán elfordítottam a fejem. Mikor hátra néztem, már nem volt sehol. Ezt egy kicsit furcsának találtam, de úgy döntöttem inkább nem foglalkozom vele.
Utolsó órán már azt hittem sose csengetnek ki. Ahogy ez megtörtént, egy-kettő fogtam a cókmókomat és már sprinteltem is haza. Alig vártam már, hogy otthon legyek. Az a tény, hogy egyedül voltam otthon még jobban arra késztetett, hogy lustálkodjak. Beledőltem ágyamba, majd előkotorásztam a zsebemből az IPod-omat, a fülembe helyeztem a fülhallgatót, és megnyomtam a Play gombot. Miközben hallgattam a zenét, éreztem, hogy kezdek megéhezni, ezért nagy kedvvel lementem a konyhába, persze a fülhallgatót kiszedtem a fülemből, és csak úgy bandukoltam le, hogy keressek valami ehetőt. Természetesen nem volt semmi kaja a hűtőbe, szóval kénytelen voltam én összeütni valamit. Nagyba szakácskodtam, mikor furcsa hangokra lettem figyelmes. Az emeletről jött. Azt hiszem nem is kell mondanom, eléggé berezeltem. Eloltottam a tűzhelyet a kajám alatt, majd egy serpenyővel a kezembe mertem csak megközelíteni az emeletet. Olyan volt, mintha valaki járkált volna fent. Megszorítottam a serpenyő nyelét, vettem egy nagy levegőt és lassan felmentem az emeletre. A szobámból jött a zaj, vagyis inkább a zenedobozom hangja. Egyre jobban kezdtem parázni, hogy mitől is indulhatott el az magától. A kilincsre tettem a kezem, majd benyitottam a szobába. Egy idegennel találtam szembe magam, akit reflexből a serpenyővel le is ütöttem, ő pedig eszméletlenül rogyott a földre. Úgy gondoltam, hogyha már szerencsétlent leütöttem, legalább nézzem meg ki is volt az.
- Ő meg...?
A szőke hajú srác volt elterülve előttem.
- Mi a francot keres ez itt?!
Másnap mikor felébredtem, ugyan abban a pózban találtam magam, ahogy az este elaludtam. U-Kwon még mindig a combomon aludt békésen. Nem tudtam hány óra lehet, de azt igen, hogy majd széthasadt a fejem. Még nem is én ittam seggrészegre magam, és mégis nekem hasogatott a fejem. Arra gondoltam, hogy a kényelmetlen pózban alvás tehetett róla.
Még pár másodpercig néztem, ahogy a combomon alvó fiú egyenletesen veszi a levegőt, majd csak a hecc kedvéért beletúrtam hajába, ami így is elég rémesen össze volt kuszálódva. Erre a mozdulatomra mintha ébredezni kezdett volna. Nem siette el a dolgokat, lassan kinyújtózott majdnem orrba vágva engem, majd kinyitotta barna szemeit. Pislogott párat, mire rájöhetett, hogy nem az ágyában van.
- Mi a...? - ült fel gyorsan és ezzel sikerült is befejelnünk egymásnak.
- Köszi, ez most jól esett - kaptam oda a fájó ponthoz.
- Bocs, nem volt szándékos, de...Mi a jó francért aludtam én itt?! És te?
- Mert egy kicsit be voltál rúgva az este, talán ezért. Én meg itt aludtam veled?
- Komolyan?
- Nem, csak hazudok és én itattalak le, hogy aztán jól megerőszakoljalak....Szerinted?
- Ki tudja...lehet ez van a háttérben.
- Ember, te nem vagy normális. Komolyan nem emlékszel semmire?
- Nem igazán. Csak arra, hogy a srácok elhívtak piálni, én elmentem, és onnan semmi.
- Meg vagyok áldva veled. És ha már így méltóztattál felébredni, esetleg leszállnál rólam?
- Ja, persze.
Mikor végre megszabadultam U-Kwon-tól, gondoltam felmegyek a szobámba, hogy egy kicsit emberibb kinézetet adjak magamnak, viszont az ajtóm előtt találkoztam Hye Ri-vel.
- Hát te meg? Most akartalak felébreszteni - mondta barátnőm, akinek a vigyorát le nem lehetett volna törölni.
- Neked is szép jó reggelt. Hiába is jöttél volna felébreszteni, nem sikerült volna.
- Igen? Mert?
- Mert lent éjszakáztam a halban az egyik kanapén.
- Tessék?
- Hosszú...
- És bőven van időnk arra, hogy mesélj drága barátosném.
Tudtam, hogy nem fogom megúszni. Kellett nekem jártatnom a számat.
Min Hee szemszög
Mint minden reggel, akkor is hamar felkeltem, hiszen dolgozni kellett mennem. Lehet kicsit megdöbbentőnek hangzik, de nem csak utcalányként dolgoztam, hanem volt rendes munkám is. Elárusítónő voltam a közeli kisboltban. Nem is sokat jártam be a bárba, csak ha nagyon szükség volt rám, vagy csak kifejezetten a kliens engem kért fel.
Azóta, hogy Jan Di eltűnt azzal a nevezetes U-Kwon-al, Jeremy állandóan rajtam tartotta a szemét, hiszen gondolhatta, hogy tudtam merre is lehet a lány, viszont nem kérdezett rá, hanem inkább megvárta a tökéletes alkalmat, amit persze soha nem adtam meg neki. Nem akartam, hogy Jan Di lebukjon és kitudódjon hol is lakott. Igaz még én sem tudtam, de ahogy ismertem Jeremy-t, ő képes lenne kideríteni, csak azért, hogy megfenyegesse, nem mondhatja el senkinek mit is csinál, és hogy ezzel egyszerre vissza is hívja dolgozni. Semmiképpen sem árulhattam be őt, hiszen mégis a barátnőm volt és persze nem akartam, hogy tovább szenvedjen.
Amikor már indulásra készen voltam, még beszóltam apámnak, hogy indulok, majd kiléptem az ajtón. Apám nagy piás volt, én tartottam el minket. Egész nap nem csinált mást, csak ivott és ivott. Reménytelen volt, de nem tehettem ki az utcára, mégis csak az apám volt.
- Köszönjük, hogy itt vásárolt - mondtam mosolyogva a távozó vásárlónak.
- Min Hee, túlhajszolod magad, pihenj egy kicsit - jött oda hozzám a bolt tulajdonosa.
- Nem vagyok fáradt ahjumma, kibírom.
- Nem vagyok kíváncsi erre a szövegre, tessék szépen leülni egy kicsit, majd én helyettesítelek egy ideig.
- De...
- Semmi de, na menj, pihenj egy kicsit.
- Rendben, köszönöm - hajoltam meg, majd az ajtó felé vettem az irányt és kiléptem a nyüzsgő tömegbe.
Arra gondoltam, hogy leülök a parkba és kiszellőztetem a fejem. Mikor odaértem, leültem a legközelebb lévő padra és elővettem a telefonom, hogy addig is babráljak valamivel. Viszont ezt hamar meguntam. Annyira akartam beszélgetni valakivel, így tárcsáztam Jan Di számát, de még mielőtt a fülemhez emelhettem volna a mobilt, valaki lefogta a karom és kinyomta a telefont. Rémült arccal néztem fel az illetőre, Jeremy volt az.
- Csak nem a kis Amber-t akartad éppen hívni?
- Nem!
- Mégis milyen más ismerősöd van még, akit Jan Di-nak hívnak? Ne is próbálj meg átverni, tudom, hogy találkoztatok.
- Rosszul tudod.
- Hát akkor kérdezzük meg magát, Amber-t.
- Ne! Ne csináld Jeremy!
- Dehogynem, hiszen megtehetem.
Kikapta a telefont a kezemből és már hívta is barátnőmet. Utána akartam kapni, de lefogta a kezem, úgy hogy meg se tudjam mozdítani. Sajnálom...
U-Kwon szemszög
- Jan Di! Hye Ri-ssi! Reggeli! - kiáltottam fel az emeletre, remélve hogy a két lány meghallja.
Szerencsémre sikeresen meghallották és már sprinteltek is le enni, de ahogy elnéztem Jan Di nagyon mesélt valamit a másik lánynak, de nem szívesen. Mikor mindenki leült enni, még a légy zümmögését is lehetett volna hallani, ha lett volna légy a lakásban.
Egy pillanatra felnéztem tányéromból és Hye Ri-ssi kíváncsi pillantásával találtam szembe magam, ahogy hol rám, hol barátnőjére tévedt a pillantása. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy mi a baj, amikor megcsörrent a telefon
.
- Majd én felveszem - pattantam fel a székről, a telefonhoz sétáltam, majd felvettem azt. - Haló?
- Csaknem a kis klienssel beszélek, aki felbérelte Amber-t? Én vagyok az, Jeremy.
Még a vér is megfagyott az ereimben.
- Jeremy? - kérdeztem vissza, mintha csak nem hallottam volna jól a nevet.
Jan Di felé pillantottam, akinek kiesett a kezéből az evőeszköz, és rémült tekintettel fordult felém. Baj van!
Nem akartam Min Hee előtt titkolózni, ezért inkább elmondtam neki mindent szóról szóra, de megkértem rá, hogy ne szóljon erről Jeremy-nek, mert ha megtudná tuti, hogy felkeresne, szóval megígértettem vele, hogy ez titok marad. Miközben meséltem neki bemutattam barátnőmet is.
- Szóval most akkor egy nagy házban élsz Hye Ri-vel és a megmentőddel? - kérdezte Min Hee nagy szemekkel.
- Úgy valahogy.
- Hát ez király! Legalább nem kell gondod legyen a munkára, hiszen gondolom el fog tartani titeket, mert gazdag.
- Az igaz, hogy neki köszönhetően nem kell visszamennem abba a pia szagú és részeges emberekkel teli bárba, viszont azért nem engedhetem meg neki, hogy eltartson csak így ni. Valami rendes munkát kell szereznem.
- Szereznünk - javított ki Hye Ri.
- Így van.
- Hát ha a helyetekbe lennék, nem strapálnám agyon magam. A csávónak van pénze, nem értem minek kell még dolgoznotok.
- Mert...nem akarom, hogy ő fizessen mindent helyettem. Valahogy nem érezném jól magam tőle, úgyhogy amint alkalmunk lesz rá, szerzünk egy kis munkát.
- Hát jó. Ti döntitek el az ilyesmit, nekem nincs beleszólásom, viszont te, Jan Di nagyon figyelj az utcán, hogy jól legyen eltakarva az arcod, mert miután elmentél a kis csávóddal és nem jöttél vissza a bárba, Jeremy mindenütt kerestet, mert fél, hogy elmondod mindenkinek amit tudsz a bárról és arról, hogy lányokat...na tudod.
- A francba - fújtattam. - Köszi, hogy szóltál Min Hee.
- Hiszen barátok vagyunk.
Nem sokszor mondta ki ezt a pár szót, hogy barátok vagyunk, de mikor néha kicsúszott a száján, akkor nagyon jó érzés öntött el. Már nem vagyok egyedül.
Hye Ri csendben és mosolyogva hallgatta ahogy beszélgetünk, hiszen nem nagyon tudott beleszólni a témába. Féltem, hogy rosszul fogja érezni magát ezért, de ha az is volt, nem mutatta jelét.
Tudtam, hogy beszélgetésünk el fog tartani egy-két óráig, hiszen Min Hee ha egyszer belekezd valamibe, akkor aztán tud beszélni. Mikor indulni készültünk, megadtam a számunkat Min Hee-nek, majd elköszöntünk egymástól és hazafelé vettük az irányt. Furcsa volt azért úgy gondolni U-Kwon házára, mintha a saját otthonom lenne, mert hát csak 1 napja lakunk ott, de nem tehettem róla, nagyon megtetszett az a gondolat, hogy onnantól fogva ott fogok élni.
Néha, míg sétáltunk haza eszembe jutott, hogy mit is mondott Min Hee. Vigyáznom kell Jeremy-vel. Egy kicsit féltem haragjától, hogy mi lesz hogyha egyszer megint összefutunk, de Hye Ri csacsogásával folyton visszaterelt gondolataimból és újra beszélgetésbe elegyedtünk.
- Megjöttünk! - kiáltottam fel mikor beértünk a házba.
Sehol semmi válasz. Aha, akkor még a jómadár nem jött haza. Világos.
- Hát ez akkor csak egyet jelent - néztünk össze barátnőmmel. - Miénk a ház.
Miközben én felmentem a szobámba átöltözni, Hye Ri addig ment és letusolt, majd mikor kész volt mentem én is. Jól esett a meleg víz simogatása. Mikor mindennel készen voltam lementem keresni valamit a konyhába, mert reggeliztünk mi, de már rég elmúlt 5 óra is. Meglepetésemre amikor leértem egy szakács fogadott mosolyogva, majd annyit mondott, hogy a vacsora nemsokára kész lesz, amire csak megvontam a vállam és letelepedtem az egyik nagy kanapéra a halban. Jól szemügyre vettem mindent, a látvány viszont másodjára is lenyűgözött. Ahogy ott nézelődtem az egyik szekrényen észrevettem egy képet, ezért felálltam és odamentem, hogy jobban megnézhessem. Egy nőt, egy férfit és egy kisgyereket ábrázolt. Hamar leesett, hogy ezek U-Kwon-ék voltak. Arra gondoltam, hogy megmentőm hányszor nézhette azt a képet a szüleire gondolva. Mennyire hiányozhatnak neki.
Nem sokat bámulhattam a képet, mert az egyik szobalány már szólt is, hogy készen van a vacsora, ezért visszahelyeztem a képet, majd az ebédlőbe siettem, ahol már fel volt szolgálva az étel. Addig soha nem ettem olyan pompás körülmények között, ezért még új volt nekem, de ahogy elnéztem nem csak nekem volt új az olyasmi, hanem Hye Ri-nek is.
A bőséges vacsora után Hye Ri úgy döntött, hogy felmegy a szobájába, ezért már előre is jó éjt kívánt. Én is felmentem a szobámba, de csak a képért, amin még a szüleim is rajta voltak, majd kiültem az erkélyre. Már besötétedett, de egyáltalán nem volt hideg odakint. Leültem az egyik székbe és bámultam az eget, miközben a szüleimre gondolva magamhoz szorítottam a képet.
- Anya, apa, hogy vagytok? Én most már úgy érzem, hogy újra van családom. Igaz nem helyettesíthetnek titeket, viszont végre van otthonom. Itt mindenki kedves hozzám, amiért nagyon hálás vagyok. Bárcsak itt lehetnétek ti is. Hiányoztok...
Nyugalmas beszélgetésemet a szüleimmel a csengő zavarta meg. Gondolkodás nélkül a fényképet letettem a székre és lerohantam, hogy kinyissam az ajtót. Elég furcsa szituáció tárult a szemem elé mikor sikerült kinyitnom az ajtót. Két srác állt ott, akik közrefogták a részeg U-Kwon-t.
- Öm, bocsi, ha felébresztettünk vagy valami, de valahogy haza kellett hozzuk ezt az iszákos hülyét - nézett rám bocsánat kérő pillantással az egyik.
- Ugyan, még nem aludtam, de azt hogy sikerült elérni, hogy leigya magát - vettem át tőlük U-Kwon-t, aki nem hiszem, hogy tudott volna magáról.
- Hosszú, azt hiszem majd ő elmeséli ha végre kijózanodik. Nem is zavarunk tovább, viszlát!
Azzal a két srác, mintha ott sem lettek volna, elmentek. Nagy nehezen sikerült bevonszolnom a részegest a halba, majd ott leültettem a kanapéra. Motyogott valami kivehetetlent és egyszerűen dőlni kezdett. Még időben elkaptam és melléültem, hogy legyen mivel megtámasztani. Újra motyogni kezdett valamit, majd eddig csukott szemei felpattantak. Kótyagosan körbenézett, végül tekintetét megpihentette rajtam.
- J-Jan Di, most akkor itthon vagyok?
- Igen.
- Hogy ker-kerültem haza?
- Hazahoztak. Gondolom a haverjaid.
- Ahhaa. Értem... - dülöngélt.
- Hol voltál egész nap? És minek kellett berugni.
- Cs-csak úgy, a hecc ke-kedvéért. Majd reggel el-elmondom...
Ennyi volt a nagy beszélgetés, mert U-Kwon szemei újra lecsukódtak és fejét a combomra ejtette. Elaludt. Nem tudtam mihez kéne kezdenem abban a helyzetben, főleg úgy, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről. Még pár percig figyeltem, ahogy egyenletesen szuszog, mire csak egy nagyon halovány mosoly jelent meg az arcomon, végül én is elaludtam.
^
