The Fan Letter - Park Jimin Oneshot

Park Jimin, egy képet tartva a kezében, szomorú arccal nézett fel az égre. A nap gyönyörűen sütött a feje fölött, egyetlen felhő vagy felleg sem rondított bele az ég kékségébe, mely máskor a fiút energiával, optimizmussal töltötte el. Ahogy kémlelte a gyönyörű, végtelen kékséget, semmi pozitívumot nem érzett a felsoroltak közül, csak ürességet. Legszívesebben átkokat szórt volna a nap irányába, hogy sugarai ne terítsék be a földet mértéktelen fényességgel, hogy legalább valami vattapamacs takarja el a fényáradatot. Túl nagy volt a különbség a körülötte lévő világosság és a szívében bujkáló sötétség között. Egy hatalmas sóhaj szakadt fel a fiúból, amikor látta, hogy mindegy mennyire szűkíti összébb a szemét, a nap úgyis ugyan olyan vidáman fog sütni a feje fölött, így inkább tekintetét visszavezette a képre, és érezte, hogy legbelül eltört valami. A képen lévő lány boldogan mosolygott a kamerába, mintha csak el akarta volna hitetni a fotót néző emberekkel, hogy minden rendben van. Semmi sem volt rendben, ezt Jimin is tudta, hiszen érezte a fájdalmat, amit távozásakor a lány maga után hagyott. A fiú a zsebébe nyúlt, ahol a lány utolsó levele lapult, de nem húzta elő, hanem csak hagyta, hogy ujjai érintsék a papír felületét, míg üres tekintete a képen pihent.

Egy lány és a fiúnak írt levelei, így kezdődött minden. Chae Mi Ran, egy átlagos, figyelemre sem méltó lánynak írta le magát, aki odáig meg vissza volt a BTS nevű fiúbandáért és kedvence iránt, aki Park Jimin volt, sokkal többet érzett egyszerű szeretetnél. Mi Ran a debüt óta hűségesen, minden hónapba küldött kedvencének egy levelet, melyhez állandóan ugyan azt a rózsaszín szirmokkal tarkított, apró virágokat kötötte, ezzel valamennyire egyénivé téve azt és titkon imádkozott, hogy Jimin figyelmét is felkelti a látványa és kiválasztja a lány levelét a többnél több levél közül, ami érkezik hozzá. A lányban sokáig élt a remény, hogy irománya eljut kedvencéhez és nem hiába koptatja a tolla végét minden hónapban.

Így szép lassan, ahogy a debüt után teltek az évek, Mi Ran azon kapta magát, hogy szerelmes lett egy olyan srácba, aki elérhetetlen volt a számára. Butaságnak hangzott mindez, ezzel a lány is tisztában volt, hiszen hogyan is tudott egy olyan személybe beleszeretni, akit személyesen nem is ismert és lehet hogy az, amibe beleszeretett valójában az mind csak a fiú idol volta, a maszk volt, amit mindig hordott és nem is az ember maga. Már ő sem tudta. A szülei, barátai és a családja már szinte megszállottnak hitték a lányt, míg mások komplett idiótának nevezték a háta mögött a suliban, aki egy álomvilágban él. Ha úgy vesszük, Mi Ran-ra ezek a leírások mind igazak voltak, és erre neki is rá kellett jönnie, amikor már lassan 4 éve szüntelenül írsogálta kedvencének a leveleket, de amikor végre oda került a sor, hogy találkozzanak, a fiúnak mégsem csengett ismerősen a lány neve.

Mi Ran tisztán emlékezett arra a pillanatra, amikor végre eljutott az egyik fansign-ra , és élőben láthatta a BTS-t , de pillantása mindig Park Jimin-t kereste. Majd kiugrott a szíve, amikor felment a kis színpadra a többi fannal és sorba, mindegyik idol aláírta az albumukat. Végül, amikor Jimin-re került a sor, hogy aláírja, a lány teljes ámulatba esett, olyan szinten, hogy majdnem tátva maradt a szája. A fiú pink haját piciny ujjaival, egy finom mozdulattal félretolta a szeméből, még egy utolsót integetett a fannak, aki Mi Ran előtt íratta alá az albumát, majd teljes figyelmét főszereplőnkre szegezte. Jimin elmosolyodott, ami elért gyönyörű szemeit is, melyeket abban a pillanatban kontaklencse ékesített, a lány pedig érezte, ahogy a lábából kiszállt minden erő és félő volt, hogy összecsuklik. Csilingelő hangjával, melyet a lány a nap minden egyes percében képes lett volna hallgatni, megkérdezte a nevét, Mi Ran szókincse pedig elakadt.

- Chae Mi Ran… - bökte ki végül, mire a srác pislogott egy párat, ezzel a lányban felkeltve a remény piciny szikráját, hogy talán, de tényleg csak esetleg, Jimin-nek ismerősen cseng majd a neve.

Park Jimin ismét mosolygott, majd írni kezdett az albumra, Mi Ran pedig egy esetlen vigyorral próbálta leplezni csalódottságát. Hiszen mit is várt, a kis naív, tudhatta volna, hogy ez lesz, de mégis szüntelenül reménykedett. Biztos volt benne, hogy a fiú nap, mint nap rengeteg levelet kapott, és nagy volt a valószínűsége, hogy az ő levele is elveszett közötte, melynek elképzelhető volt, hogy a nagy részét úgy dobta ki, hogy meg sem nézte, sőt ki sem bontja. Nem is értette mire számított. Túl sorozatba illő lett volna, ha felismerte volna a nevét, melyet minden levélre ráfirkantott, vagy a csuklójára kötött karkötőt, melyet abból a virágból készített, amit mindig a levelekhez szokott kötni.

Az album aláírtával, Jimin visszanyújtotta az albumot, majd Mi Ran felé emelte kezeit, tenyereit a lány felé tartva és elvigyorodott.

- Kulcsoljunk kezet? – kérdezte aranyosan, mire az előtte állónak az arcából minden szín kimehetett, mivel Jimin mosolya kissé elhalványult, ahogy tanulmányozta a lányt és kicsit lecsüggesztette ajkait. – Vagy nem akarsz?

- De-Dehogynem! – dadogta, szinte letámadva szegény idolt, aki csak elnevetve magát, majd megszorította kezeiket.

A testi kontaktus csak pár pillanatig tartott, majd elengedték egymás kezét és a sztár integetni kezdett, szemeit a lány csuklójára vezetve. Mi Ran ezt már nem láthatta, mivel letessékeltél, így Jimin döbbent arca és az, ahogyan próbált utána szólni, mind a homályba veszett. Ő csak annyit tudott, hogy hihetetlenül boldognak érezte magát, ám annál is nagyobb idiótának, amiért azt hitte, hogy Jimin fel fogja ismerni, hogy egyszer az életben különleges lehet. Pedig ha tudta volna… Igenis különleges volt annak a bizonyos személynek, akiről mindig is álmodott.

Park Jimin ki sem látszott a sok levél közül, amit a fanok küldtek neki. Bár már egy pár éve a BTS tagja volt, mégsem tudta teljesen megszokni, hogy annyi levelet kap nap, mint nap. Szégyellte bevallani, de nem tudta mindet elolvasni, hiába is akarta volna, hiszen levél sok volt, idő viszont semmi, főleg úgy, hogy nagyon sok helyre kellett menni, kevés idő alatt. Hol műsorokba kellett részt venni, hol fotózás volt, vagy éppen csak próbáltak, sosem volt annyi fölös ideje, hogy teljesen belevesse magát a levelek tanulmányozásába, viszont soha egyetlen egyet sem dobott ki, mindegyiket megtartotta, főleg egy bizonyos fanét, akitől a debüt óta rendszeresen kapott levelet, mindig ugyan azzal a rózsaszín virággal átkötve. Az igazat megvallva, először szkeptikusan fordult a levél felé, amikor meglátta a növényt a borítékhoz rögzítve, de kíváncsisága nagyobb volt, így felbontotta és elolvasta. Azóta folyton azt a levelet olvassa el először, amit az a fan, Chae Mi Ran küldd neki. Mindig volt egy leírhatatlan érzés, ami a hatalmába kerítette akkor, amikor sorokat olvasta, mivel a lány nem arról számolt be, hogy mennyire imádja őt meg bálványozza, hanem olyan szeleteket osztott meg az életéből, ami a fiút valahogy megfogta és nem engedte. Akkor formálódott meg benne a gondolat, hogy találkoznia kell azzal a lánnyal.

A fansign óta átkozta magát, amiért nem ismerte fel Chae Mi Ran-t, csak akkor, amikor már késő volt. Ahogy meglátta a rózsaszín, kis virágokból álló karkötőt a csuklóján, úgy érete magát, mintha leforrázták volna. Először amikor a lány kiejtette nevét, Jimin titkon azt szerette volna, ha a lány tényleg az ő Chae Mi Ran-ja lett volna, azután viszont elvetette az ötletet, hiszen sok Chae Mi Ran nevezetű lány lakhatott Dél-Koreában. A karkötő láttán biztos volt a tény, hogy ő volt az a lány, aki annyi éven keresztül minduntalan küldte neki a leveleket, erőt adott neki, amikor úgy érezte nem bírja tovább, mosolyt csalt az arcára olyan pillanatokban, amikor úgy érezte semmi sem tudta volna mosolyra fakasztani. Persze egy karkötő miatt nem mondhatta teljesen biztosra, hogy ő volt az a szívének kedves fan, de Jimin szerette volna azt hinni, hogy igen, hogy végre találkoztak. Teljesült a kívánsága. Mosolyogva gondolt vissza a lány szégyenlős reakcióira, hosszú fekete hajára, mely akkor össze volt fonva és nagy, sötétbarna szemeire, amik olyan hatalmasra tágultak, amikor meglátta a fiút. Szívét melegség öntötte el, amikor visszagondolt a lányra, viszont megbánás is, amiért csak úgy hagyta, hogy kicsússzon a kezei közül. Attól függetlenül Mi Ran hűségesen írt azután is neki.

Aztán egy nap Jimin arra eszmélt fel, hogy nem jött levél Mi Ran-tól. Várt, hátha csak elkallódott vagy később kell megérkezzen, de nem, semmi hír nem jött a lányról, ami kicsit aggasztotta a srácot, hiszen ilyen még nem történt. Arra gondolt, hogy lehet a lánynak sok dolga volt, vagy csak nem volt kedve írni, vagy… bármi, Jimin már mindenre gondolt, csak arra nem, ami valójában történt. Amikor már a harmadik hónapban sem kapott semmit, a fiú teljesen elszomorodott, azt hitte, hogy el lett felejtve, hogy Mi Ran már belefáradt a sok levél írásába, vagy csak simán elege lett az idolból. Ezek közül egyik sem volt a megfelelő ok, persze ezt ő nem tudhatta, nem volt honnan tudja, hogy valójába miért nem kapott több levelet.

A rák legtöbb esetben egy halálos betegség, ezzel Chae Mi Ran is tisztában volt, de nem akarta elhinni, hogy ő, aki addig olyan egészséges volt, utolsó stádiumú rákban szenvedett. Teljesen lesokkolta a dolog, olyannyira, hogy már a depresszió szélén állt. Összetört. A tudat, hogy csak két vagy három hónapja volt hátra, megrémisztette. Pedig már úgy tervezte, hogy elmegy a következő fansign-re és személyesen fogja odaadni Jimin-nek a levelét, már számolta vissza a napokat, de amikor egy rutin vizsgálat után a doktor szárazon közölte vele a híreket, minden addigi álma, elképzelése, jövőképe darabokra hullott a szeme előtt, és az orvos még meg is taposta azokat, közölve vele, hogy kemoterápiával akár hosszabbíthatják az életét, de már az sem fogja megmenteni. Az édesanyja keservesen sírva rogyott össze lánya előtt, míg apja falfehér arccal próbálta emészteni a híreket. Mi Ran viszont csak állt, üres szemekkel és nézett a semmibe, arra gondolva, hogy mindennek vége.

Két hónap elteltével a lány állapota egyre csak rosszabbodott, a kemoterápia úgy látszott nem sokat segített, ő pedig teljesen feladta a reményt. Barátnője, Na Eun, minden nap meglátogatta és próbálta tartani benne a lelket, viszont ő is tisztában volt azzal, hogy a mindig vidám, sokszor szégyenlős Mi Ran már nem ugyan olyan volt, mint régen. A vidámságot nagy részben átvette a melankólia, a bánat, a tehetetlenség. Mindent megtett, hogy barátnője valamennyire jobban érezze magát, de a fájdalmait nem tudta megszüntetni és a lány leépülésének sem tudott álljt parancsolni. Így kénytelen volt végignézni, ahogy az az állandóan mosolygós lány, akit még kiskorában ismert meg, hogyan kezdett el változni egyik napról a másikra, ez pedig lassan összetörte a szívét. Még emlékezett, hogy pár hónappal azelőtt Mi Ran milyen beleéléssel beszélt neki arról, hogy újra láthatja Park Jimin-t és mennyire örült neki. Na Eun idiótának tarotta őt, amiért ennyire fanatikusan rajongott egy olyan fiúért, aki elérhetetlennek bizonyult kedves barátnője számára, viszont amikor látta, hogy Mi Ran, kezében a szokásos tollával, bámulja az üres papírt, miközben folytak a könnyei, Na Eun azt kívánta bárcsak újra olyan idióta lenne. Bárcsak láthatta volna azt a huncut mosolyt az arcán, amikor a levéllel a kezében ugrált jobbra-balra Na Eun körül és azt ecsetelte, hogy mennyire szereti Park Jimin-t. Végignézett immár ágyban fekvő barátnőjén és tudta, hogy az a lány már soha többé nem tér vissza.

A harmadik hónap közepén, látva, hogy nem igen javul az állapotan, Mi Ran arra kérte a doktorokat, hogy hagyják abba a kemoterápiát. Szülei ebbe persze nem akartak beleegyezni, addig akarták lányukat életben tartani, ameddig csak lehetett, ám a lány nem tágított döntése mellől. A kemó abbahagytával még jobban romlott az állapota, annyira, hogy már korházba kellett szállítani és ott tartani. Az orvosok a lány állapotát látva még pár napot adtak neki, és közölték a családdal, hogy készüljenek fel lelkiekben hamarosan elengedni Mi Ran-t. A fansign előtt egy nappal aztán mintha csoda történt volna, a lány jobban érezte magát, így mindenki kicsit fellélegzett, de ő nem, mert érezte, hogy nincs már sok hátra.

- Na Eun – szólította meg mellette ülő barátnőjét, aki vidám arccal nézett vissza rá. – Elhoznád nekem a szobámból azt a köteg papírt, amire szoktam írni a leveleket, a tollamat és a karkötőmet, ami az éjjeliszekrényemen van? Kérlek…

- Már megint levelet akarsz írni neki?

- Utoljára. Egy utolsó ajándék, mielőtt végleg elmegyek… - mondta, száját pedig szomorú mosolyra húzta.

Na Eun a mosolyt látva egy egyenes vonallá préselte ajkait, összehúzta szemöldökét, hogy nehogy elsírja magát, majd felpattant barátnője mellől és a szoba ajtajához sietett. Még mielőtt kilépett volna, visszanézett az ágyon ülő lányra, aki gyengéden nézett irányába, így egy „Idióta vagy” morgással megfordult és kisietett a szobából, még hallva az ajtó másik oldalán lévő személy gyenge nevetését. Amint mindent beszerzett Mi Ran szobájából, visszasietett a kórházba, odaadva a kért tárgyakat, és nézte, ahogy barátnője lassú mozdulatokkal formálta a betűket, minden mondatot jól átgondolva írta meg utolsó levelét az idolnak, aki semmit sem sejtve várt és reménykedett, hogy talán a fansign-en újra láthatja a lányt.

Még aznap délután, miután a lány befejezte a levelet, és a borítékban elrejtette azt a karkötőt, amelyet azokból a virágokból készített, amiket a levélhez szokott kötni, Mi Ran kómába esett. Mi Ran nagymamája és Na Eun ott virrasztottak mellette. Reggel, amikor látta, hogy a lány tényleg nem fog felkelni, Na Eun úgy döntött, hogy elmegy helyette a fansign-re és személyesen adja oda barátnője levelét, beszámolva az idolnak barátnője betegségéről, amit Mi Ran nem akart megosztani vele sokáig. Türelmetlenül várakozik, mire végül felér a kis színpadféleségre és mindegyik bandatagnál megáll, odanyújtva az albumot, és az aláírásokat a barátnője nevére kéri. Az utolsó, akinek alá kellett írni, az Park Jimin volt. Amikor hozzá ért, a fiú mosolyogva fogadta, mire a lány össze szűkítette szemeit, de csak odanyújtotta az albumot a levéllel együtt. Jimin csak nézett a levél láttán, de azért megkérdezte a lány nevét, miközben a kezébe vette a levelet, kicsit arrébb rakta és az album fölé hajolt, hogy aláírja.

- Chae Mi Ran – mondta ki barátnője nevét szomorúan, Jimin pedig bólogatva kezdett el írni az albumra. – A barátnőmnek lesz.

- Mhm, Chae Mi Ran. – mondta ki a nevet a srác, amikor végülis realizálódott benne mit is ejtett ki ajkain, majd gyorsan a lányra nézett. – Chae… Mi Ran…? Akkor az a levél… tőle van? – vidult fel a sztár arca, Na Eun pedig csak nagyokat pislogott rá, nem hitt a fülének.

- Olvastad a… leveleit? – kérdezte döbbenten, mire Jimin hevesen bólogatni kezdett, ezzel elérve, hogy a lány majdnem elsírja magát. – Mi Ran… már pár hónapja rákos. Kómában van… Nem sok ideje van hátra… - mondta, nagyokat nyelve minden mondat után.

Jimin mosolya ráfagyott az arcára. Megütközve nézett az előtte lévő lányra, azt remélve, hogy csak tréfál, hogy hirtelen majd elneveti magát és azt mondja, hogy ez mind csak egy vicc volt. De nem, a lány csak állt előtte, fájdalmát le lehetett olvasni az arcáról. Mivel a sornak mennie kellett, a lány felkapva az albumot, visszament a kórházba, otthagyva a sztárt teljesen lesokkolva. Na Eun nem remélt semmit, nem várt el semmit az idoltól, de azért a levélhez rögzítve egy cetlire leírta a kórház nevét és a szoba számát, ahol Mi Ran kómába várta pink hajú hercegét.

Na Eun és Mi Ran nagyija nem számítottak arra, sőt még az orvosok sem, hogy Mi Ran felébred a kómából. Így amikor kinyitotta szemeit, mindenkit sikerült meglepnie. Beszélni kezdtek hozzá, de a lány már nem volt képes válaszolni, csak nézte őket, némán. Az orvosok azt tanácsolták Na Eun-nak, hogy míg tehetik, búcsúzzanak el tőle, mert akkor már tényleg nem sok volt hátra az életéből. Ezért a lány felhívta a szülőket is, hogy minél hamarabb szabaduljanak el a munkahelyükről, mert a lányuk már biztos, hogy nem éri meg a holnapot. Amint visszaért a terembe, Mi Ran nagyija keservesen sírt a lány ágya mellett, így már ő sem tudta megállni és leült a barátnője mellé és kiadott mindent magából. Bár mindig tudta, hogy el fog jönni ez a pillanat, soha nem tudott teljesen felkészülni arra, amikor végleg búcsút kell intsen drága barátnőjének, így ami eszébe jutott, azt már mondta is, hosszan búcsúzkodva az immár fájdalomtól eltorzult arcú, de mégis erőltetetten mosolygó fekvő lánynak.

Amint Na Eun befejezte a búcsúzkodást, a terem ajtaja hirtelen kinyílt, mindenki arra számítva, hogy Mi Ran szülei érkeznek, de helyettük Jimin lépett be a kórterembe, a BTS menedzserével a sarkában. Ügyet sem vetett a ledöbbent arcú Na Eun-re vagy az orvosokra, akik kérdezték, hogy hozzátartozó-e. Nem, ő csak Mi Ran-t figyelte. Némán közeledett az ágyhoz, majd leült a lány mellé, miközben Mi Ran kezét a sajátjába vette és megszorította. Pár percig csak nézte a sok csövet, ami a lányhoz volt rögzítve, a látvány borzasztó volt. Nem tudta hogyan is kezdjen bele mondandójába.

- Chae Mi Ran, végre találkoztunk… Bár nem gondoltam volna, hogy ilyen körülmények között foglak újra látni. Igen, felismertelek, még akkor, amikor aláírtam az albumodat. Mert olvasom a leveleidet, mindet elolvastam, amit nekem küldtél. Nem is tudod milyen hálás vagyok érte, hogy ennyi éven keresztül kitartottál mellettem. Köszönöm neked, leveleid sokszor adtak nekem erőt és vidítottak fel olyankor, amikor szükségem volt rá. Rád volt szükségem. Mert nem vagy egy átlagos lány, nekem sosem voltál az.

Ahogy Jimin beszélt hozzá, Mi Ran szeméből könnyek kezdtek utat engedni maguknak, majd az újabb fájdalomtól eltorzul az arca, mire az énekes megrémülten, elkerekedett szemekkel nézett a lányra, miközben a menedzser próbálja rávenni, hogy menjenek. Úgy emlékezzen a lányra, ahogyan élt és ne nézze végig hogyan fog meghalni. A fiú nem tágít mellőle, szorosabban fogja Mi Ran kezét, mire hirtelen, a lány arcizmai újra kisimulnak, majd gyengéden megszorítja Jimin kezét.

- Sze…retlek…. – suttogta a lány, már az utolsó lélegzetvételeiben, a levegő megfagyott körülöttük, csak Mi Ran hangos légzése töltötte be a szoba csendjét.

Jimin ledöbbent arcáról a plafonra vezette tekintetét, légzése felgyorsult, majd egy nagy sóhaj kíséretébe véget ért az élete. A készülék, mely a szívének dobbanását mérte nullát mutatott és fülsüketítő hanggal jelezte, hogy megállt a szíve. Chae Mi Ran meghalt. A lány hirtelen eltávozása sokként érte Jimin-t, így semmi reakcióra nem volt képes, csak ült ott, a lány elernyedt kezét a sajátjában tartva és figyelte, ahogy az idős nő és a mellette lévő lány leborulnak Mi Ran mellett és hangosan, szinte hisztérikusan sírni kezdenek. Pár pillanat múlva betoppant az orvos is, egy nő és egy férfi kíséretében, akik ugyanúgy leborultak az ágy mellé. A fiú, mielőtt teljesen felfoghatta volna mi történik körülötte, menedzsere már rég elszakította Jimin kezét a halott lányétól, a kocsihoz vezette, beültette, majd elviharzott vele vissza a bandatagokhoz. A fiú csak üres tekintettel bámult tenyerére, mely pár perccel azelőtt még annak a lánynak a kezét fogta, aki annyi éven keresztül kitartott mellette. Aki szerette őt. Mintha egy világ omlott volna össze benne aznap.

Park Jimin immár Mi Ran utolsó levelével a bal kezében, míg a lány fényképe a jobban, bámulta az urnát, melyben Chae Mi Ran hamvai voltak eltárolva. A lány halála után össze kellett szedje magát, hiszen nem várathatta meg a rajongóit egy fan halála miatt. Egy fan, akit Chae Mi Ran-nak hívtak, és aki többet jelentett az énekesnek, mint azt valaha is szerette volna, viszont már késő volt, mindenre. A lányból már csak a levelei maradtak meg számára és a sok elhervadt virág, amiket nem volt szíve kidobni. Az utolsó levelet nem olvasta el, mert félt. Félt a levél tartalmától. Aznap viszont rászánta magát és azt akarta, hogy Mi Ran is jelen legyen, amikor elolvassa a levelet.

A képet, melyet már ki tudja mennyi ideje szorongatott, visszahelyezte az urna mellé, majd egy mély lélegzetet vett és kibontotta a borítékot. Amint meglátta a karkötőt, amit a lány még a fansign-en viselt, megpróbálta nem elsírni magát. Nehéz volt bevallania még saját magának is, hogy attól eltekintve, hogy személyesen csak kétszer látta a lányt, a levelei miatt mégis sokat megtudott róla, ami arra vezette, hogy különleges érzések keljenek életre a szívében. Szerelmes lett. Legmélyen tudta, a bandatagok is sokat piszkálták Mi Ran miatt, de nem akarta elhinni a saját érzéseit. Ekkor már a könnycseppek egymás után kezdtek lefolyni az arcán, amiket már nem tudott megállítani, ezért karjával eltakarta szemeit, majd leült a földre. A levelet szorosan ölelte magához, olyan érzést keltve, mintha maga az íróját ölelte volna, amire sosem volt alkalma.

Megtörölve a szemét, remegő kezekkel nyúlt bele a borítékba és halászta elő a kettőbe hajtott papírokat. A levél Chae Mi Ran érzéseit tartalmazta, és az igazságot, amit nem tudott neki annyi ideig elmondani.

- Az utolsó levél, amit itt hagytál nekem… Köszönöm neked, Chae Mi Ran… - mondta, miközben könnyei újra folyni kezdtek, majd széthajtotta a lapokat, majd szomorú mosollyal és az arcán lefolyó könnyekkel, olvasni kezdett.

„Drága Park Jimin…”

4.

Annyira reménykedtem abban, hogy az aznap történtek csak egy túlságosan is valóságos rémálom részei, hogy ha hosszan becsukom szemeimet és egy idő után kinyitom őket, akkor a halott diákok, a körülöttünk elterülő felfordulás, a rémület és a kétségbeesés is el fog tűnni, mint a kámfor. Úgy szerettem volna, ha ez mind ilyen könnyen eltűnt volna a szemeim elől, viszont ahogyan Byunghun keze kezemmel összekulcsolva, húzott maga után, rá kellett ébrednem, hogy mindaz, amiben reménykedtem nem fog bekövetkezni, mert az mind, ami körülöttünk zajlott, mind a valóság részei voltak. Számat erősen összeszorítottam, ahogyan nagyokat szippantva a levegőből próbáltam újfent nem elbőgni magam, de éreztem, hogy egy hatalmas gombóc kezd kialakulni a torkomban.

Az addig összekulcsolt kezünket pásztázó pillantásomat az előttünk rohanó emberekre vezettem, és figyeltem, ahogyan mindenki kétségbeesetten, levegőért kapkodva szedi a lábait a kijárat felé, ami a hírek hallatán zárva volt. Láttam, ahogyan Bo Mi és Ji Yeon kézen fogva próbálják nyugtatni egymást, míg Jungkook és So Jung egymás mellett szaladva kerülgetik a mindenütt elterülő halott diákokat. Újra azon a folyosón voltunk, ahol elsőre megláttuk Bo Mi-vel a szerencsétlenül járt diákokat. Már nem voltunk messze a kaputól, ezért éreztem, hogy a pánik és a félelem egyvelege újra villámgyorsasággal veszi át a vezetést az elmém fölött. Tudtam, hogy mi fog ránk várni, amikor megérkezünk a be- és egyben kijárathoz, mégsem tudtam uralkodni az érzéseimen.

Egyetlen kanyar, annyi választott el minket célunktól, ennek tudatára pedig a szívem egyre gyorsabban kezdett verni. Mondhatnám azt, hogy könnyűszerrel megtettük az utolsó lépéseket ahhoz, hogy megérkezzünk oda, ahova mind rohantunk, viszont a látvány még mindig elborzasztott minket, ahányszor csak jobban körülnéztünk a hosszú folyosón, ezért néha, nem figyelve hova lépünk, sikeresen megbotlottunk vagy néhányan még a földdel is közelebbi kapcsolatba kerültek, de végül mind megérkeztünk a nagy, masszív, kétszárnyas ajtóhoz. Abban a pillanatban, bár mindenki levegőért kapkodott, az utolsó beszívott levegő már a tüdőnkbe rekedt. A feszültséget szinte tapintani lehetett, mindenki meredten bámulta az ajtót, mely elválasztott minket a külvilágtól, és amin semmi olyan jel nem volt látható, ami azt sugallta volna, hogy be lenne zárva.

Byunghun lassan elengedte a kezem, aminek hatására felocsúdtam hirtelen jött dermedtségemből és már nyúltam volna a keze után, hogy ne hagyjon ott, de kicsit elkéstem vele, mert már messzebb járt tőlem, így végül csak annyit tettem, hogy szememmel követni kezdtem minden mozdulatát, lépteit, melyek a nagykapuhoz vezették őt. Pár pillanat elteltével Jungkook és Hanbyul is követte a nemrég még a kezemet szorító fiút, míg körülöttünk mindenki, engem is beleértve, síri csendben és visszafojtott lélegzettel követtük az eseményeket.

- Nem fog sikerülni… - suttogta az immár mellettem álló Sunggyu, amikor Byunghun megfogta a méretes kilincset és próbálta lenyomni.

Sajnos tényleg nem sikerült kinyitniuk az ajtót első próbálkozásra, viszont nem adták fel egyhamar, így tovább próbálkoztak. Nyomták, tolták, volt, amelyik nekiszaladásból ugrott az ajtónak, de mindhiába, meg sem moccant, lassan pedig mindenki kezdte elveszíteni a reményt, hogy valaha is kijutunk. Páran felhozták az ötletet, hogy próbálkozzunk az ablakokkal, hátha azzal többre jutunk, de mivel azokon is rácsok voltak, így tényleg reménytelenné vált a helyzet. Még mielőtt elkezdődött volna a suli, akkor rakták fel a rácsokat az összes ablakra, amely az iskolát ékesítette, megakadályozva a diákokat abban, hogy órák alatt kiszökhessenek az épületből. Bár ezt mindenki jól tudta, azért még egy páran az ablakokhoz rohantak, és ráncigálni kezdték a masszív rácsokat, reménytelenül.

- Ne csessz már ki velünk! – kiáltott fel Byunghun, amikor már vagy huszadjára próbálták kinyitni az ajtót, hiába, ezért dühösen ökölbe szorította a kezét, majd teljes erőből az ajtóba ütött.

- Byunghun! – szaladtam oda hozzá, mielőtt még újra megtette volna azt, amit pár másodperccel azelőtt. – Ne csináld… - kaptam el a karját és esdekelve néztem fel rá, miközben ő gyorsabban szedte a levegőt az idegességtől.

- A francba már az egésszel! – rúgott nagy lendülettel az ajtóba Hanbyul is, miközben Jungkook mellette a hátát a falnak vetve nézett el valamerre a távolba, reménytelen tekintettel.

Egyszerre az addig csendben álló diákok egy emberként morajlottak fel, az egész társaságon úrrá lett a rémület. Barátnőim lassan közelebb jöttek hozzám és a már lehajtott fejjel álló fiúkhoz, és míg Bo Mi és Ji Yeon megálltak mellettem, So Jung odaballagott Jungkook-hoz, leguggolt előtte, majd kezét a vállára helyezte. Láttam viszont, hogy bár ő volt az, aki próbálta megnyugtatni a srácot, az ő kezei is ugyanúgy reszkettek és az arcán láthatóak voltak a félelem jelei is. Miközben némán szemléltem csapatunk reakcióit, előkotortam valahonnan egy zsebkendőt, azt követően pedig ismételten kezembe vettem Byunghun sérült kezét, mire addig vándorló pillantását ismét rám szegezte. A szemkontaktusnak, ami akkor kialakult köztünk, én vetettem véget, mivel figyelmemet sérült kezére irányítottam és gyengéd mozdulatokkal bekötöttem azt, amennyire remegő ujjaim engedték.

- Meg fogunk halni… - szólalt meg a hirtelen jött csendbe az egyik lány és a fejéhez kapott, miközben jobbra majd balra rázta azt.

- Minket is megölnek… Soha nem jutunk ki innen! – kiáltott fel egy másik, erre pedig csapatunkat újra a rémület fogta el és össze-vissza kezdtek sikítozni meg kiáltani.

Szerettem volna megnyugtatni és biztosítani őket afelől, hogy mind épségben ki fogunk jutni, hogy nincs ok a pánikra, mert élve meg fogjuk ezt úszni, ezt mind meg akartam nekik mondani, de nem voltam képes rá. Beharapva alsó ajkamat próbáltam annak remegését csillapítani, miközben befejeztem Byunghun kezének ellátását, így egy lépést hátrálva szemléltem most már zsebkendőmmel bekötött kezét, fejemet pedig lehajtva tartottam. Nem bírtam senkire sem nézni, mert tudtam, hogy akkor azon nyomban végigsöpör a testemen a pánik minden verziója, és akkor összeroppanok.

- Seol Hi-ah… - lépett oda hozzám Bo Mi, de nem néztem fel, csak a keze után kaptam és megszorítottam azt. – Gyere, üljünk le.

Az egyik lépcső felé vezetett, majd mindketten helyet foglaltunk az egyik üres lépcsőfokon és meredtünk a semmibe. Ahogyan a tekintetemet reszkető kezeimről a nagy kétszárnyú ajtóra vezettem, hirtelen egy emlék tárult a szemeim elé, az agyam legmélyéről előmászva. Tavasz volt, a fák virágokkal voltak tarkítva és a megszokott kis csapatunk nevetve ültünk az egyik ilyen fa árnyékába és arról beszéltünk, hogy éppen hogy fogunk megbukni a közeledő vizsgákon. Akkor valószínű az a jelenet - hogy halott diákok lesznek a suliba mindenütt és félelemtől reszketve várjuk, hogy mikor fognak minket megtalálni – meg sem fordult a fejünkben, sőt szinte lehetetlennek könyveltük volna el. Bár ne lett volna ez az egész lehetséges.

- Pszt, srácok – suttogta Hanbyul, aki eddig a folyosóra vezető ajtónál állt és „őrködött”. – Hallok valamit…

A fiú hangjára felkaptuk a fejünket, és értetlenül néztünk rá, mivel mi nem hallottunk semmit. Guggoló pozíciójából felállva, Jungkook volt az első, aki közelebb merészkedett az ajtóhoz, otthagyva So Jung-ot, a lány ezért odajött hozzánk és onnan figyelte, velünk karöltve a fejleményeket.

- Most már én is hallom… - mondta Jungkook, mire Hanbyul bólintott és tovább füleltek. – Hangokat hallok...

- Meg mintha húznának valamit maguk után…

- A léptek zajából ítélve nem sokan lehetnek, maximum hárman – állapította meg Sunggyu a két srác közé férkőzve, mire majdnem a szívbajt hozta rájuk.

- Ember, csapj valami zajt is ha jössz – korholta le Hanbyul, de miután elért az agyáig mit is javasolt a zajkeltésről, inkább legyintett. – Ó, a franc essen bele, ezek erre jönnek. Gyorsan, mindenki bújjon el ahova tud!

Szót fogadva, mindannyian elbújtunk, meglapultunk és visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy mi is végre meghalljuk, amit a három fiú is említett, akik abban a pillanatban úgy tapadtak a falhoz és az ajtó mögé, mint a festék. A halálos némaság közepette egyszerre hangos léptekre lettünk figyelmesek, és valóban hallatszott egy olyan hang is, mintha valamit húznának maguk után. Dörmögés kísérte lépteiket, beszélgettek, viszont nem tudtam semmit sem kivenni belőle, mert valami elnyomta a hangjukat. Pedig próbáltam koncentrálni, fülelni, de a rémület és a tudatosulás, hogy azok járkálnak a folyosón, akik megöltek annyi sok diákot, és bármelyik percben ránk találhatnak, nos… ez valahogy tompította az érzékszerveimet.

Egyre közelebb és közelebb hallottuk lépteiket, amitől mindenkit majd szétvetett a kétségbeesés, hogy kész, vége, megtalálnak, és nekünk végünk van. Egy pillanatra pedig tényleg azt hittem, hogy nekünk befellegzett, amikor a lépések hirtelen megálltak, egyenesen az ajtó előtt és újra mormogást hallottunk. Valami olyasmit vettem ki az egyiktől, hogy mintha hallott volna valamit, mire egy morgás jött válaszul, ez azt jelentve, hogy kivehetetlen volt, amit mondott, majd továbbmentek, mindannyiunk megkönnyebbülésére. A srácok felé pillantottam, akik a folyosóra vezető ajtó közelében álltak, az arcukon lévő kifejezés fenomenális volt. Úgy néztek, mint akik elmondtak vagy 26 imát és közbe felkészültek arra, hogy nekik annyi.

Amint a léptek egyre halkultak, közelebb merészkedtem a fiúkhoz, Bo Mi-vel a nyomomban, és kidugtuk a fejünket az ajtón csak annyira, hogy utánuk nézzünk és lássuk, hogy végülis mi volt az, amit vonszoltak maguk után. Pár pillanatra láttuk, de az már pont elég volt. Az egyik osztálytársunkat húzták a kezénél fogva a földön, mire a szívem hevesebben kezdett verni, a szám kiszáradt és a véres lyukat kerestem tekintetemmel a fiú szívében. Nincs. A mellkasa fel-le járt. Még életben volt.

Megkövülten néztük, ahogy befordulnak a következő folyosóra, majd fellélegeztünk, amikor végre nem voltak látótávolságra, bennem pedig megcsillant a remény parányi szikrája, hogy talán még vannak túlélők. Egyben viszont az is keresztülsuhant az agyamon, hogy mégis miért hagyták életbe a fiút, amikor mindenki mást megöltek és honnan vonszolhatták elő, hiszen amerről jöttek, ott már kerestünk még túlélőket…

- Az ott egy… pisztoly? – suttogta Byunghun és abba az irányba kezdett sétálni, amerre éppen megállapodott a tekintete.

- Megvesztél? Mi van, ha ez egy csapda? – rántotta vissza a fiút Jungkook és zaklatottan nézett a szemébe.

- Jungkook. Kell az a fegyver. Túl kell élnünk – hámozta le magáról barátja ujjait, majd újra a fegyverért indult.

A pisztolyhoz érve, Byunghun leguggolt, majd felvette a tárgyat, mely lehet azelőtt a diákok meggyilkolásában volt segédeszköz, és várta, ahogy mi is, hogy történjen valami, hogy valóban csapdába sétált-e. A várakozás pedig hiábavaló volt, hiszen minden perc számított, főleg úgy, hogy lassan a nappalt átváltotta az éj. Sunggyu volt az, aki elsőnek lépett Byunghun felé, majd megállt előtte és lenézett a másik fiú kezében lévő fegyverre.

- Most akkor… mi legyen?

Szégyellem magam

Kedves olvasóim!

Mint ahogy a címben is olvasható, nagyon de nagyon szégyellem magam azért, hogy ilyen sokáig hanyagoltam az írást és persze igy titeket is. Tudom, hogy egy borzasztó író vagyok, hogy ennyit váratlak titeket és kések a beígért részekkel, amire nincs mentségem. Egyszerűen csak nem volt lelki erőm az íráshoz, viszont ezt hamarosan orvoslom. Amint időm engedi, azonnal belekezdek a részek írásába, addig is még egy kis kitartást kérek~ 

Még egyszer bocsánatot kérek yeorobun, és nemsokára jelentkezem!

Blueberry

20.fejezet - Váratlan fordulat

  Meglepetten vizsgáltam az előttem tornyosuló srácokat, akiknek az arcáról pontosan leolvasható volt, hogy ők sem számítottak arra, hogy itt fognak találni minket. Tekintetem a sűrűket pislogó Zelo-ról a már szélesen vigyorgó csapatra emeltem, majd végignéztem a kis társaságon, minek következtében megakadt a szemem a gördeszkákon, amelyeket nagy becsben tartottak a kezükben. Gyanakvó pillantással illettem őket, majd újra legjobb barátom felé fordultam, aki ugyancsak észrevette helyzetét, ezért elővette a legcukibb arcát, viszont nálam soha nem járt sikerrel, így persze akkor sem dőltem be neki, mire lefagyott a mosoly ajkairól és nagy szemekkel nézett rám.

- Zelo… Már megint lógtok a suliból? – kérdeztem egy csepp gúnnyal a hangomban, miközben hallottam, ahogy Daehyun mellettem halkan elneveti magát.

- Tudod Ye Rim… izé noona… az úgy volt, hogy… - kezdett volna magyarázkodni, de elkerekedett szemeimet látva benn rekedt minden szava.
- Noona? Mióta nevezel te noona-nak? És amúgy is, nem értem miért kell folyton lógnod a suliból csak, hogy deszkázni járj – fontam karba a kezeimet, majd úgy néztem tovább Zelo-ra és kis társaságára, akik alig tudták visszatartani a nevetésüket látván, hogy legjobb barátom mennyire nem találja a szavakat előttem.
- Mondtam már, hogy ez nem csak deszkázás! Ez egy igenis hasznos sport…
- Jó-jó, tudod mit, feladom, mert úgyse jutok veled dűlőre – nevettem el magam, majd megadóan felemeltem a kezeimet. – Most amúgy sem vagyok olyan helyzetben, hogy kérdőre vonjalak, mivel mi is lógunk, mint láthatod.
- Ya! Akkor meg minek kell szivatni?
- Mert olyan jó volt nézni a többieket, amint majd megpukkadtak a hátad mögött a nevetéstől, na meg azért is, mert vicces volt hallani, ahogyan noona-nak szólítottál. Fenomenális élmény!
- Ye Rim, ezért még számolunk! – fenyegetett meg vörös fejjel, majd miután kissé lecsillapodott, leült mellénk, majd kérdően nézett ránk. – Történt valami?

  Az addig mosolygó Daehyun arca egyszerre komollyá vált, ezért kezemet az ő kezére helyeztem, kissé megszorítva azt, majd melegséget sugárzó szemekkel néztem rá, mire válaszul engedett kicsit megfeszült arcizmain. Zelo és a srácok is már mind körénk gyűltek és várták, hogy végre beavassuk őket is a történtekbe, ezért barátom belekezdett a mesélésbe. Igaz, elég szűkszavúan számolt be arról, hogy mi várt minket a suliban, hogy már mindenki tudott arról, hogy az apja kiszabadult a börtönből, hogy mindenki gyilkosnak gondolja és a verekedést is csak pár szóban mondta el. Bár barátom annyira nem mutatott sok érzelmet, azt sem, hogy mennyire megviselte a dolog, láttam, hogy Zelo pontosan megértette, hogy Daehyun min ment keresztül, ezért csak némán felemelte a kezét és vállon veregette az idősebbet, mintha csak fel akarná vidítani, vagy azt mondani, hogy maradjon erős, mert mellette áll. Én és a többi srác is csak halvány mosollyal az arcunkon néztük az igenis megható jelenetet, ami persze nem tartott sokáig, mert hát a fiúk nem azok a lelkizős fajták, de a tudat, hogy Zelo ennyire Dae mellett állt, hálás érzéssel töltött el.

  Látva, hogy mindenki egyszerre nagyon csendbe, szó nélkül meredt maga elé, legjobb barátom odafordult a srácokhoz, majd intett nekik egy hatalmas vigyorral az arcán, így mindenki hamar felállt, a deszkáikat a hónuk alá csapták, majd lesiettek a pályára, ahol elkezdték a szokásos rutint. Zelo még egy-két percet beszélt Daehyun-nal, minek utána ő is csatlakozott a többiekhez. Odacsusszantam barátom mellé, aki egy mosollyal fogadott, majd összekulcsoltuk kezeinket és úgy ültünk egymás mellett, nézve a srácokat, ahogyan gyakoroltak.

- Nem fogsz bajba kerülni otthon, amiért ellógtál? – kérdezte halkan, hangja megnyugtatóan hatott elmémre.
- Egyszer én is megtehetem, nem gondold? – kuncogtam ugyan olyan hangszinten, ahogyan ő szólalt meg, miközben fejemet vállára hajtottam.
- Csak egyszer?
- Bármilyen hihetetlenül is hangzik, csak egyszer, mert Zelo sose tudott rávenni, hogy ellógjak, bármennyire is utáltam suliba járni.
- Hm…

  Megelégedve a válaszommal nézett tovább előre, ezek után pedig csönd telepedett ránk, egyikünk sem szólalt meg, csak néztük a többieket, akik egyszer-egyszer feleszméltek, hogy bámuljuk őket, ezért mindig intettek nekünk, majd tovább folytatták azt, amit addig csináltak. Ahogy néztem a gördeszkázó fiúkat, egyszerre egy nem is olyan távoli emlék elevenedett fel előttem: a negyedszeres találkozásunk Daehyun-nal, amikor is Zelo úgy mutatta nekem be, mint a gyerekkori barátját. El sem tudtam hinni, hogy mennyi minden történt azóta, és hogy az érzéseim milyen nagy fordulatot vettek, hiszen először nagyon is utáltam Daehyun-t, viszont még mielőtt megtudtam, hogy ő volt az első szerelmem, már akkor kezdtek megváltozni az érzéseim iránta.

  Ábrándos tekintettel és mosolyogva gondoltam vissza arra a napra, amikor mind a ketten ott ültünk a pálya szélén és a srácokat néztük. Mennyire akartam hallani a hangját, hiszen nem igazán beszélt addig előttem, de a legjobban az aggasztott, hogy ki is volt ő valójában és miért keltett bennem olyan furcsa érzést akkor, amikor a közelében voltam. Miért volt olyan rejtélyes. Azóta minden megváltozott, már eleget tudtam róla ahhoz, hogy ilyen gondolatok ne háborgassák elmémet, hiszen akkor nagyobb gondunk is volt annál. Amint Dae apjára gondoltam és arra, amit tett Yoon Sun-ssivel és Daehyun-nal, hogy milyen traumát okozhatott neki azzal, ami történt, a hideg futkosott a hátamon. Minél előbb szerettem volna, hogy újra rácsok mögött tudhassuk, mert azt akartam, hogy barátom egy rendes, nyugodt életet éljen, nem félve attól, hogy mikor tör az anyja vagy esetleg az ő életére az a… gyilkos.

  Gondolataimból Daehyun zökkentett ki, megszorítva kissé a kezemet. Felé fordítottam a fejem, mire egy kérdő és egyben aggódó pillantással találkoztam. Akkor vettem csak igazán észre, hogy összehúzott szemöldökkel, gondterhelt arccal bámultam még pár másodperccel azelőtt magam elé. Gyors eltüntettem a negatív vonásokat arcomról, majd megráztam a fejem, jelezve, hogy nincs semmi baj. Bár nem voltam benne biztos, hogy hitt nekem, de abból, hogy csak bólintott és szabad kezével végigsimított arcomon tudtam, hogy megértette.

  Egymás társaságát élvezve csak úgy röpült az idő körülöttünk, amit mi annyira, észre sem vettünk. Akkor eszméltünk fel, amikor Dae telefonja csörögni kezdett, ami azt jelezte, hogy dolgoznia kellett menjen. Elhúztam a számat, nem akartam, hogy elmenjen, viszont tisztában voltam vele, hogy nem láncolhattam magam mellé, főleg azzal a tudattal, hogy fenn kell tartania magukat valamelyest, hiszen Yoon Sun-ssi állapota nem volt súlyos, igazán tudott volna dolgozni mellette, de fia nem akarta, túlságosan is féltette őt.

- Mennem kell – mondta, miközben elengedte a kezem és szép lassan felállt.
- Tudom… - bólintottam egy aprót és én is felálltam.
- Ha valami történik, hívj, de remélem nem lesz rá szükség.
- Rendben, de ez rád is vonatkozik.
- Értettem. Zelo-nak pedig mond meg, hogy ne császkáljon el mellőled.
- Ne aggódj, hyung, nem megyek sehova – jelent meg hirtelen mellettünk az említett fiatalabbik srác, mire mindketten pislogva meredtünk rá. – Most mi van? Láttam, hogy Dae-hyung menni készül és jöttem elköszönni.
- Vigyázz rá – mondta Daehyun és ökölbe szorított kezét Zelo felé nyújtotta, aki követve a mozdulatot, kezét ő is ökölbe szorította, majd összeütötték kezeiket.
- Mondanod sem kell – válaszolt legjobb barátom egy megnyugtató mosollyal.

  Mielőtt még végleg elment volna, Dae szorosan magához ölelt, mire kissé zavarba jöttem, főleg azért is, mert éreztem a srácok tekintetét, ahogy éppen lyukat készültek fúrni a hátamba és persze megkaptuk az elmaradhatatlan füttyöket is. Nyugtalan és komplex érzések közepette engedtem el barátomat, aki még egy utolsó halvány mosollyal elköszönt, majd útjára indult. Felfelé görbítve ajkaimat integettem utána, viszont amint eltűnt a szemeim elől, kezem lazán testem mellé engedtem és aggodalom ittas szemmel néztem előre. Csak bizakodni tudtam, hogy nem fog semmi baja történni.

- Semmi baja nem lesz – szólalt meg a jobb oldalamon Zelo, mire felé vezettem a pillantásom. – Megmondta, hogy felhív, ha lesz valami, úgyhogy nyugi.
- Igazad van.
- Nekem mindig igazam van – felelte túltengő önbizalommal, minek következtében egy grimasszal tarkón csaptam. – YA!
- Ez volt a szeretet ütésem. Érzed, hogy átjár a szeretetem? – néztem rá fél szemmel, miközben próbáltam magamban tartani a nevetésem.
- Máskor kedvesebben is éreztethetnéd, hogy szeretsz… - pufogott Zelo sértődötten, de ez nem sokáig tartott, mert pár pillanattal később megragadta a karom, majd visszavezetett a többiekhez, akik hatalmas vigyorral az arcukon vártak.

  Elég sok időt töltöttünk el még aznap a gördeszkapályán, mivel a srácok unszolására újra arra a kis guruló izére álltam és próbáltam rajta tartani magam, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt, ami persze nagyon is szórakoztatta a kis társaságot. Ámbár jól éreztük magunkat, az idő rohamosan telt, ami azt jelentette, hogy ideje volt már hazaindulni, így a fiúkat hátrahagyva, akik még kiélvezve a jó időt ottmaradtak, Zelo és én hátunkra kapva táskáinkat, elindultunk. Ahogy hazafelé meneteltünk, egyszerre a mellettem deszkázó fiú felkiáltott, mire majdnem ott nyomban elhaláloztam az ijedtségtől. Szúrós pillantással illettem, de ő csak gyorsan hajtva magát megeredt előre, mire csak értetlenül követni kezdtem.

- Teszünk egy apró kis kitérőt, ugye nem baj? – kérdezte, és igen komolynak hangzott.

- Nem, de… mégis hová megyünk?
- Egy kis infót gyűjteni.

  Kíváncsi tekintettel néztem arrafelé, ahová éppen gyalogoltunk, az értetlenség pedig még inkább úrrá lett rajtam, hiszen éppen egy hajléktalanokkal teli helyre tartottunk. Hosszakat pislogva forgattam a fejem jobbra-balra, amikor is megpillantottam egy rendőrautót, majd annak a sofőrjét is, minek következtében rögtön leesett, hogy miért is mentünk éppen oda. Ugyan az a rendőr állt a kocsi mellett, akit akkor láttam, amikor Dae lakásához mentem. Ő volt az, aki akkor felügyelt rájuk. Sietve szedve a lábunkat hozzá trappoltunk, a rendőr pedig meglepetten ugyan, de köszöntött minket.

- Nem szabadna itt lennetek – mondta, én pedig rögtön Zelo-ra néztem, aki csak megvonta a vállát, úgy mintha minden mindegy lett volna.
- Sikerült a nyomára bukkanni? – kérdezte a fiú kertelés nélkül, mire a rendőr csak sóhajtott egyet, láthatólag beadva a derekát, hogy elmondja nekünk a pontos helyzetet.
- Szemtanúk szerint, Jung Dae Hyun apja legutóbb itt tűnt fel, ezért körbevizsgáljuk a területet, bár már nem nagy a valószínűsége, hogy még mindig itt tartózkodna. Ő sem lehet olyan amatőr.
- Azért még mindig jobb, ha átfésülik a terepet, mert sosem lehet tudni – kontrázott rá Zelo, az ahjussi pedig csak egyetértően bólintott.

  Beszélgetésüket hallgatva kissé körülnéztem a helyen és akkor realizálódott bennem, hogy a hajléktalanok közül bármelyik lehetne Daehyun apja, hiszen nem volt nehéz rongyos ruhákba öltözni és beolvadni a szemem elé táruló környezetbe. Éreztem, ahogy kicsit eluralkodik rajtam a félelem és gyöngyözni kezd a homlokom. Mély levegőt vettem, ezzel próbálva lenyugtatni magam, hiszen mellettem volt legjobb barátom meg persze a rendőrök sokasága, semmi bajom nem eshetett.

  Egy zsebkendőt kotortam elő a táskám mélyéről, hogy letöröljem homlokomat, viszont amikor cipzáraztam össze fele a táskámat, a textildarab kiesett a kezemből, majd a lengedező szél kicsivel messzebb sodorta tőlem. Sóhajtva lépdeltem utána és már éppen lehajoltam, hogy újra a kezemben tudhassam, amikor valaki megelőzve elkapta, majd felém nyújtotta. A kéz felettébb piszkosnak tűnt, így már nem is kellett az illetőre nézzek ahhoz, hogy tudjam, egy hajléktalan volt. Hatalmas görccsel a gyomromban a zsebkendőért nyúltam, gyorsan kikaptam a kezéből, majd eldünnyögtem egy köszönöm-öt és már meg is fordultam, hogy visszamenjek Zelo-hoz, amikor ugyan az a kéz megragadta a vállamat, ezért hirtelen megtorpantam. Még a levegő is a tüdőmbe rekedt.

- Üdvözlöm Daehyun-t… - suttogta az illető, mire teljesen elkerekedtek a szemeim, viszont amikor már én is szólásra nyitottam a számat, a kéz szorítása eltűnt a vállamról, így gyorsan hátrafordultam, de már nem volt sehol.

  Levegő után kapkodva fordítottam a fejem jobbra majd balra, de hiába. Mivel nem láttam, nem is tudtam volna beazonosítani, így kétségbeesetten rogytam le a földre és Zelo-ért kezdtem kiabálni, aki pár másodperc után mellettem is termett.

- Ye Rim! Pár másodpercre veszem le rólad a szemem és tessék! Mi történt?
- Itt volt… Daehyun apja itt volt!
- Micsoda?! – kapta fel a fejét hirtelen és ő is körbenézett a területen, sikertelenül. – Miért nem szóltál hamarabb?
- Mert… - néztem le a kezemben lévő zsebkendőre, majd megszorítottam azt, viszont egyből össze is húztam a szemeimet, mert valami nem stimmelt.

  Túl keménynek bizonyult a textildarab, ezért letettem a földre és kibontottam, így a szemeim elé tárulhatott egy egészen nagy papírgalacsin. Ezt látva, Zelo is közelebb hajolt, miközben én azon mesterkedtem, hogy kibontsam az összegöngyölt papírt. Olvasni kezdtük a papír tartalmát, viszont hamar végeztünk is vele, mert csak egy szó áltt benne. Csak egy szó, ami elég is volt ahhoz, hogy tudjuk, tényleg Daehyun apjával találkoztam, ami elég volt ahhoz, hogy elindítsa a történések sorozatát.

„Jövök…”

Kedves olvasóim, annyeong~!

Nagyon sokáig megvárattalak titeket, tudom, de már nem fáradok azzal, hogy bocsánatot kérek, ezért nyugodtan meg is kövezhettek >< Nem fogom felsorolni, hogy miért nem írtam ilyen sokáig, mert úgyis csak kiutat keresnék, meg felesleges kifogásokat találnék. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy itt a várva várt rész, ami remélem tetszeni fog~

A következő részig~
Chu~
Blueberry

19.fejezet - Melletted állok

  Több mint 20 perce kerestem Daehyun-t, hiába, nem találtam sehol. A lehető legtöbb helyen kerestem, ahol valószínűnek találtam, hogy megfordulhatott, kezdve a tetőtől az udvarig mindenhol bejártam, viszont nem jártam sikerrel egyik területnél sem. Kifulladva, szinte vonszoltam magamat az osztályom felé, amikor megszólalt a csengő, jelezve minden diáknak, hogy lassan poroszkáljanak a saját termükbe, mert az óra pár perc múlva kezdetét veszi. Abban a pillanatban persze magasról tettem az órára, csak meg akartam találni barátomat, aki minden bizonnyal valahol emésztette magát a történtek miatt. A gondolat, hogy magába roskadva ücsörög valahol, egyszerre energiával töltött fel. Gyorsan kifújtam a bennrekedt levegőt, majd egy határozott mozdulattal kinyitottam a termünkbe vezető ajtót és beléptem.

  Egy parányi remény élt bennem, hogy talán bent megtalálom, de nem, nem volt ott. Lemondó sóhajjal néztem a padunkat, mely üresen ácsorgott, várva, hogy mikor foglaljuk már el a helyünket. Pillantásomat a padról a többiekre irányítottam, akik már mind a saját helyükön ültek nagyrészt, amikor is realizálódott bennem, hogy újra a figyelem középpontjában voltam. Ökölbe szorítottam a kezem, a fejemet kissé lehajtottam, hogy ne kellessen szemkontaktust kialakítanom senkivel, és már fordultam is, hogy minél előbb elhagyhassam az osztálytermet, viszont a kacajok hallatán a mozdulatom félbemaradt, ugyanis a felkapott téma itt is Dae volt. Alsó ajkamba harapva fordultam vissza, majd azt a padot közelítettem meg, ahol olyan nagyban folyt a csevej.

- Jó reggelt! – egy műmosoly kíséretébe olyan hatalmasat csaptam az asztalra, hogy síri csend lett a teremben. – Megtudhatnám, hogy mit érdekel titeket másnak a magánélete? – kérdeztem még mindig mosollyal az arcomon, de szemeim szikrákat szórtak, hangom vészjóslóan csengett.
- Jaj, ne legyél már ilyen állszent, Min Ye Rim. Tudjuk, hogy téged is érdekel a dolog – mondta az egyik srác egy félmosollyal az arcán.
- Még ezek után is képes vagy vele lenni? Egy gyilkossal? – kérdezte a lány, akinek a padjára csaptam.

  Olyan mértékű düh gyülemlett fel bennem, hogy legszívesebben megtéptem volna a csajt, de ez helyett beértem annyival, hogy egy igazán jó, nagy, csattanós pofont kevertem le nála, mire az osztály egy emberként emelkedett fel. A lány sokkolva nézett fel rám, az én szemeimből viszont csak a gyűlölet és a megvetés sugárzott.

- Szánalmasak vagytok. Semmit nem tudtok róla és gyilkosnak nevezitek. Hah… - túrtam bele idegesen a hajamba, majd jobb kezemmel újra a padra ütöttem, ezúttal kicsit finomabb stílusban. – Amúgy helyesbíteni szeretnék. Ő nem gyilkos, csak egy szerencsétlen srác, akinek el kell tűrnie mindezt a megaláztatást az apja miatt. És még magatokat embernek meritek nevezni? Hánynom kell tőletek.

  Ezzel lassan felemeltem a kezem az asztalról, még egy utolsó pillantást vetettem az undorító bagázsra, akik közül néhányan fontolóra vették azt, amit mondtam, néhányan viszont ugyan olyan önelégülten meredtek rám, majd az ajtóhoz siettem. Amint a kilincsre tettem a kezem, az hirtelen lenyomódott, majd a tanár jelent meg, szemei meglepettséget tükröztek. Én is kissé megilletődtem a váratlanul betoppant tanár láttán, viszont gyorsan összeszedtem magam, egy aprót biccentettem, azt követően pedig elsurrantam mellette.

- Min Ye Rim! Hová mész? Azonnal gyere vissza! – kiáltott utánam a tanár, viszont mintha meg sem hallottam volna szaladtam rendíthetetlenül tovább.

  A folyosón már egy lélek sem volt, mindenki a termekben kuksolt, így könnyebb dolgom volt megkeresni barátomat. Még egyszer körbejártam az egész sulit, bizakodva, hogy valamelyik helyen végre rátalálhatok, de nem, még mindig nem találtam. Utolsó megállóm az udvar volt, amit persze egyszer már megnéztem, ám sosem lehetett tudni hol fogok végre rábukkanni. Ahogy nagyban kerestem, egyszerre mintha egy alakot véltem volna felfedezni a suli épületének dőlve, a földön, kinyújtott lábakkal ülve. Közelebb merészkedtem, mire a megkönnyebbülés futótűzként terjedt el testemben, aminek egy felszabadult sóhajjal hangot is adtam. Végre megtaláltam. Éppen azon voltam, hogy rávessem magam, amikor megláttam, hogy kezén itt-ott szivárgott a vér, telt, alsó ajka fel volt repedve. Szemeim a megsebesült fiú láttán tágra nyíltak, majd fénysebességgel vágódtam le mellé, hogy jobban szemügyre vegyem mi történt vele.

- A frászt hoztad rám – nézett rám elkerekedett szemekkel, viszont hangján nem úgy érződött, mintha annyira meglepte volna jelenlétem.
- Hagyd ezt. Ki tette ezt veled? – vizsgáltam meg tetőtől-talpig, Daehyun viszont csak elhúzta a száját. – Khm, azt hiszem kérdeztem valamit.
- Mindegy ki, a lényeg, hogy ő rosszabbul járt, mint én – nevetett fel, majd pár másodperc múlva ajkai ismét egy egyenes vonallá préselődtek össze látva, hogy helyzetét cseppet sem találom viccesnek.
- Miért kell neked mindig összetűzésbe keveredj valakivel? Nézz magadra. Most is tiszta seb vagy. Halálra aggódom magam miattad.
- Sajnálom… - mondta, szinte suttogta ezt az egy szót, miközben végig a szemembe nézett.
- Tudom – bólintottam, majd egy nagy sóhaj után mosoly jelent meg addig komoly arcomon. – És a srác legalább sántít bele? – kérdeztem, mire Daehyun-ból kitört a nevetés.
- A gyengélkedőn van – mondta, még mindig vigyorogva, viszont a szemeiből semmi érzelmet nem tudtam kiolvasni.

  Egy mély levegőt véve néztem tovább újonnan szerzett sebeit, majd kértem, hogy menjünk el mi is a gyengélkedőbe, lássák el a sebeit. Kérésemre viszont nemet mondott, így mélyet sóhajtva adtam be a derekam és visszasiettem az épületbe, hogy felkutassam a táskámat, persze csak azért, hogy megnézzem nálam van-e az elsősegély dobozom. A szekrényemhez mentem és csak reménykedni tudtam, hogy a táskámat oda löktem be, mert az igazat megvallva, a nagy felhajtásban teljesen kiment a fejemből a táskám, ámbár ez csak természetes. A hátizsákom ott díszelgett a szekrényemben, amikor kinyitottam annak ajtaját, ami örömmel töltött el, minek utána kikaptam onnan és kutatni kezdtem benne. Daehyun szerencséjére volt nálam épp elég sebtapasz és kötszer, máskülönben, ha kényszerítve is, de elhurcoltam volna magammal a gyengélkedőbe.

  Egyetlen izmát sem mozdította azóta, hogy ott hagytam. Pontosan ugyan abban a pozícióban ült, mire kissé összehúztam a szemöldököm, majd ismét megközelítettem. Lepakoltam magam mellé, mindent előkészítettem, azután elkezdtem ellátni a sebeit, már nem is számoltam hanyaggyára. Csendben tűrte, egy szót sem szólt, amitől az aggodalom egyre gyorsabban kezdett az elmémbe férkőzni. Szomorúan néztem fel rá, ezt bizonyára ő is érzékelte, mert tekintetét felém fordította, melyek ezúttal olyan meggyötörten néztek vissza rám, hogy azt hittem ott nyomban megszakad a szívem.

- Mire gondolsz most? – kérdeztem halkan, miközben egy kis kenőcsöt helyeztem ajkai szélére.
- Nem kellett volna visszaköltöznünk… Soha nem szabadott volna visszajönnünk.

  Mivel nem számítottam erre a válaszra, a kezem egy pillanatra leállt működni, de gyorsan összeszedtem magam, majd egy kisebb sebtapaszt tettem az előbb bekent alsó ajkára. Erősnek kellett mutatnom magam, nem akartam, hogy lássa, szavai, még ha nem is bántásnak szánta, fájtak, nagyon. Nem mondtam semmit, csak bólintottam egy aprót, hogy biztosítsam arról hallottam, amit mondott. Az utolsó sebtapasz felhelyeztével egy halvány mosolyt engedtem meg magamnak, miközben felnéztem rá.

- Kész! Most már felállhatsz – csaptam össze a tenyereimet jelezve, hogy befejeztem az ellátását.

  Válaszul csak egy szeretetteljes mosolyt kaptam, de már az is elég volt, hogy a látásomat elhomályosítsa, ezért gyorsan elkaptam a tekintetem, majd a dobozba kezdtem visszapakolni a dolgaimat. Hatalmasra nyitottam szemeimet, hogy megakadályozzam a könnyek kicsordulását. Nem akartam sírni, főleg nem abban a pillanatban, amikor a támogatásomra lenne szüksége. Tudtam mindezt, de mégis egy könnycsepp mégis utat tört magának, amit megpróbáltam olyan észrevétlenül letörölni, ahogyan csak tőlem telt, de az sem volt elég, mert Daehyun észrevette.

- Ye Rim, nézz rám! – utasított, viszont én nemlegesen megráztam a fejem, tényleg nem akartam, hogy gyengének lásson. – Ye Rim-ah…
- Nem, csak egy pillanatot várj, mindjárt összeszedem magam… - mondtam, amint arcomon lefolyó könnyeimet törölgettem.
- Te bolond lány.

  Gyengéden a kezem után nyúlt, megragadta azt, majd maga felé fordított. Arcomat meglátva először csak hatalmasakat pislogott, mire éppen lehajtottam a fejem, de államnál fogva visszaemelte, majd egy elnéző mosolyt küldött felém. Mindkét karját kitárta előttem, arra ösztönözve, hogy hozzábújjak. Egy percet sem haboztam, egyből rávetettem magam, szorosan megölelve, mire egy kis kacaj tört fel belőle és ő is összezárta körülöttem karjait.

- Miért te sírsz? – kérdezte, hangja kellemes melegséggel töltött el.
- Mert… csak ennyit tehetek érted…
- Az is elég, hogy mellettem vagy. Nem kívánok semmi mást. Így is csoda, hogy nem menekültél el tőlem fejvesztve.
- Ne kezdjük megint… - szipogtam duzzogva.
- Jó-jó – bólogatott, igaz nem láthattam, de úgy éreztem, hogy mosolygott.
- És soha többet ne mond azt, hogy nem kellett volna visszajönnötök. Én örülök, hogy itt vagytok, TE itt vagy, még ha ilyen körülmények között is…
- Sajnálom… Nem akartalak megbántani… - erősített szorításán, minek következtében még közelebb simultam hozzá.
- Tudom…csak… ne mondj ilyet többet.
- Rendben – bólintott, majd nagyon lassan elengedett.

  Én is ugyan olyan lassúsággal eltávolodtam tőle, miközben egyfolytában az arcomat törölgettem. Eközben Daehyun egyenesbe állította magát, majd jobb kezét felém nyújtotta, én pedig elfogadva azt, segítségével felálltam. Egy ideig csak fürkészve néztük a másikat, megállapítva, hogy mivel Dae tiszta seb volt, nekem pedig a szemeim tiszta pirosak voltak a sírástól, egyetértően bólintottunk. A táskát felvéve a hátamra, barátommal az oldalamon visszamentünk az épületbe, hogy előkerítsük az ő táskáját is, majd miután az is megvolt, kézen fogva indultunk el az iskola kapuja felé.

  Valami béna hazugsággal a portás kiengedett minket, persze megkaptuk, hogy többet ne forduljon ilyen elő, mi pedig csak nagy beleéléssel ígérgettük, hogy nem fog, ezek után pedig mentünk amerre a szemünk látott. Félve ugyan, de megkérdeztem barátomat, hogy hogyan viseli mindazt, ami a suliban fogadta, viszont egy felszabadultabb választ kaptam, arra célozva, hogy miután ellátta a baját a csávónak, jobban érezte magát.

- De mégis mi történt? – kérdeztem, miközben a jégkrémemet majszoltam.

- Mint mindenki a suliban, elkezdett mindenfélének nevezni, én meg nem tudtam tovább türtőztetni magam, így is olyan mérges voltam, ezért bemostam nála egyet – vont vállat, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mesélte volna el nekem, válaszul viszont csak megcsóváltam a fejem.

  Bár nem szándékosan indultunk arra, de amint észrevettük magunkat, már annál a gördeszka pályánál jártunk, ahol Zelo-ék szoktak lógni és ahova már annyiszor elhívtak. Összenéztünk, majd mindkettőnkből kitört a nevetés. Már minden mindegy módon leültünk a pálya szélére, lógatva a lábunkat, még mindig egymás kezét fogva, fejünket a másikénak támasztva. Élvezve a csendet meredtünk a távolba, mivel még senki nem merészkedett oda, elég korán volt még hozzá. Annyira bele voltam merülve a távol kémlelésébe és Daehyun társaságába, hogy észre sem vettem a léptek zajait és a gördeszkák kerekeinek hangját.

- Dae-hyung és Ye Rim? – szólalt meg egy meglepett hang a hátunk mögül, mire mindketten egyszerre fordultunk hátra, hogy szembenézzünk Zelo-val és a kis csapatával.

Annyeong kedves olvasóim~!
Mivel vizsgaidőszakban vagyok, 2 hétig biztosan mellőznötök kell, de azután megígérem, hogy gyorsabban fogom hozni a részeket, mert ezt a ficit nem soká befejezem. Igaz, még nem sok minden történt, viszont ezek után már beindulnak a cselekmények.
Addig is remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket a rész, amit vélemény vagy pipa formájában is kinyílváníthattok~
A következő részig~
Chu~
Blueberry

18.fejezet - Egy gyilkos fia

  Csendben szürcsöltem a teát, melyet pár pillanattal azelőtt rakott le elém Yoon Sun-ssi, aki hatalmas mosollyal az arcán ült előttünk, karját összefonva, szemét egyszer rám, majd Daehyun-ra vezette. Fél szemmel a mellettem ülő fiúra pillantottam, aki olyan képet vágott, mint aki már várta, hogy mikor fogják kivallatni. Egy nagy sóhaj kíséretében elhúzta a száját, minek következtében a mosoly az anyuka arcán még nagyobbra húzódott. Ezt egy jelnek véve, hogy nemsoká kapjuk is a kérdések özönét, a csészét elemeltem a számtól, majd letettem az előttünk álló kis asztalra. Ahogy a kezemet visszahelyeztem az ölembe, Daehyun utánakapott, megfogta azt, és a magasba emelte kezeinket.

- Mint láthatod omma, erről van szó – mondta barátom, miközben éreztem, hogy a vér kezd az arcomba szökni.
- Gratulálok nektek! Fogalmatok sincs róla mióta vártam már ezt a pillanatot – nevette el magát az anyuka, mire mindkettőnktől kérdő pillantásokat kapott. – Jajj ne nézzetek így, tudjátok miről beszélek.
- Omma, akkor te végig tudtad, hogy…
- Azt éppenséggel nem mondanám, de aztán minden világossá vált, amikor láttam, hogy hogyan néztek egymásra, főleg te, Ye Rim-ah, amit, valljuk be, csak egy vak nem vett volna észre.
- Ennyire nyilvánvaló voltam…? Ez olyan… kínos – hajtottam le a fejem zavaromban, főleg azért, hogy valamelyest eltakarjam kipirult arcom.
- Oh, ne aggódj, mert itthon, amikor nem láthattad, Daehyun-ah is elég szembetűnően viselkedett – legyintett és olyan cinkos pillantással nézett rám, melytől kitört belőlem a nevetés.
- Omma! Kérlek szépen, ne égess le – morfondírozott az előbb megemlített srác, amitől még jobban nevetni kezdtünk.

  Ezek után annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük az idő múlását. Csak akkor eszméltem fel, hogy lassan haza kellene menjek, amikor kaptam egy üzenetet testvéremtől, hogy merre kószálok még. Persze tudtam, hogy neki édes mindegy volt, hogy nem voltam még otthon, főleg úgy, hogy mondtam neki hova megyek, de anyáék biztosan megkérték, hogy érdeklődjön felőlem. Miután gyorsan visszapötyögtem a választ és zsebre vágtam a telefonom, felálltam az igen kényelmes kanapéról, majd megköszönve a vendéglátást, elindultunk az ajtó felé.

- Újfent örülök, hogy eljöttél Ye Rim-ah – mosolygott rám melegen Dae anyukája. – A jövőben pedig vigyázz az én morcos fiamra.
- Úgy lesz – bólintottam, majd kiléptem az ajtón a hűs tavaszi éjszakába. – Még egyszer nagyon szépen köszönöm a vendéglátást – integettem minduntalan és Daehyun-nal a sarkamban elindultunk.

  Kéz a kézben sétáltunk az utcákon, bár hideg volt, Daehyun érintése és már maga a tény, hogy mellettem volt, meleg érzéssel töltött el. Ahogy beszélgetve ballagtunk a szemem hirtelen megakadt az orgonabokron, mely sorsként szolgált az életembe, melynek köszönhetően újra találkoztam azzal, akit szerettem. Öntudatlanul is a lábaim arrafelé vették az irányt, magammal rántva a kezemet szorító fiút is, aki csak mosolyogva figyelte minden mozdulatom.

- Sajnos már nincs rajta egy virág sem – szólaltam meg szinte suttogva, megérintve az egyik közeli levelet.
- Ez csak természetes, hisz mennyi idő eltelt már azóta, hogy elláttad itt a sebeimet…
- És meg sem köszönted… - mondtam tettetett megbántottsággal.
- Köszönöm – kuncogott kicsit, majd hátulról átölelte a derekamat, fejét pedig a vállamra hajtotta.
- Ya! Azt hiszed, ennyivel megúszod?
- Reménykedtem benne – kuncogott tovább, nekem pedig annyi kellett, nem tudtam rá haragudni, még tettetve sem.
- Miért nem tudok rád haragudni? – kérdeztem, de inkább magamnak szántam a kérdést, mintsem neki.
- Mert szeretsz – suttogta csábosan, mire összerándult a gyomrom és éreztem, ahogy ezernyi lepke kel életre odabent, így csak annyira voltam képes, hogy egyetértően bólintsak.

  Még egy kis ideig úgy álltunk, hol a szívemnek kedves orgonabokrot vizsgálva, hol az égen feltűnő csillagokban elveszve, azonban a hűvös szél, mely majdnem a csontomig hatolt megtörte az idilli pillanatot. Kissé kirázott a hideg, ezt megérezve pedig Daehyun elengedett, majd sürgetve, hogy meg ne fázzak, épségben hazakísért. A kapu előtt gyors csókot váltottunk, azután azzal a mondattal, hogy nagyon vigyázzon magára, útjára engedtem. Amikor beléptem a házba meglepetten tapasztaltam, hogy még mindenki ébren volt, mivel a nappaliba még égett a villany, így én is oda vettem az irányt, majd letelepedtem nővérem mellé a kanapéra, aki éppen valamilyen sorozatot nézett, szüleim pedig a pékséggel kapcsolatban beszélgettek. Örültem, hogy nem kezdtek el egyből kérdezősködni, de azért a szemem sarkából figyeltem őket, hogy mikor szánják rá magukat arra, hogy mindent kihúzzanak belőlem. Megérzéseim pedig akkor sem mondtak csődöt, mert nem kellett sokat várjak ahhoz, hogy anya lehuppanjon mellém és csillogó szemekkel kifaggasson.

  A hosszúra nyúlt beszélgetésünk miatt másnap reggel alig tudtak kikecmeregni az ágyamból. Az

órát, mely addig csörgött, míg ki nem nyomtam, legszívesebben kivágtam volna az ablakon, hogy szanaszét törjön. Mint valami zombi ültem fel az ágyon, és meredtem magam elé kómásan. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha aznap nem mennék be suliba, de azután elvetettem ezt az ötletet, mivel tudtam, hogy anya biztosan nem egyezne bele, csak akkor, ha beteg lennék. Gondterhelten sóhajtottam egyet, mert még a házit sem csináltam meg aznapra. Erőt véve magamon kászálódtam ki a fürdőszobába, hogy valamilyen módon emberi külsőt varázsoljak magamra, majd, mint valami lassított felvétel öltöttem magamra az egyenruhát és mentem le a konyhába.

  Annyira álmos voltam, hogy majdnem sikerült lebucskáznom a lépcsőn, mert egy lépcsőfokot elnéztem, amiért unni szabályosan szemberöhögött. Vágtam egy grimaszt, csak annyit tudtam kipréselni magamból, minek utána végre elértem a konyhába, ahol már anya sürgött-forgott, a reggelim és az ebédem pedig már az asztalon várt, becsomagolva. Nagyokat pislogva néztem szülőmet és azon kezdtem el gondolkodni, hogy honnan van annyi energiája már korán reggel, de ezt megkérdezni tőle már nem volt időm, ugyanis csörögni kezdett a telefonom, azzal a bizonyos csengőhanggal, melyet Zelo-nak állítottam be.

  Miután végre bepakoltam a kaját a táskámba, elköszöntem anyától és Ye-Kyung-tól, majd az ajtóhoz somfordálva felvettem a cipőmet és kiléptem a szabadba. A kapu előtt már ott állt két megszokott kísérőm, viszont ők sem néztek ki valami vidámnak, ami kissé felkeltette a figyelmem. Először inkább nem szóltam semmi erről, inkább csak mosolyogva közelítettem meg őket, majd elindultunk a szokásos úton, a szokásos helyre. Már olyan félúton járhattunk, amikor kezdtem megelégelni azt a nyomasztó csendet, mely körülvett minket, ugyanis Daehyun-ból újra előtört a csendesebbik énje, Zelo meg csak a gördeszkáján gurult mellettünk az utat fixírozva.

- Valami baj van? – kérdeztem Daehyun felé fordulva.
- Nem, nincs semmi… - vonta meg a vállát, mire Zelo és én összenéztünk, a gyerekkori barátom pedig csak egy enyhét bólintva hozta a tudatomra, hogy fején találtam a szöget.
- Zelo elárult.
- Ye Rim! – kiáltotta el magát rosszallóan a legfiatalabbik közülünk, mire egy lesújtó pillantást kapott barátomtól.
- Úgyhogy ki vele! És nehogy azzal gyere, hogy nem akarod, hogy feleslegesen aggódjak, mert azt nem veszem be – szedtem gyorsabban a lábaimat, majd elé álltam, miközben szemeim komolyságot sugároztak.
- Oké, elmondom, csak gyere – sóhajtott, miközben közelebb sétált hozzám, és az addig karba font kezeimet megérintette, így kicsit engedtem a szorításon, ő pedig kapva az alkalmon jobb kezemet testem mellé engedte, majd összekulcsolta azt az ő bal kezével. – A rendőröknek még mindig nem sikerült megtalálni azt a… gyilkost. Eltűnt, felszívódott.

  Úgy ejtette ki ezeket a szavakat, mintha valami undorító és alávaló dologról beszéltünk volna. Egy percre sem palástolta, hogy mennyire gyűlölte az apját, amit persze meg tudtam érteni, azok után, amit tett, azon csodálkoztam volna, ha Daehyun meg tudott volna neki bocsájtani. Rendíthetetlen pillantásom egyszerre enyhült meg és együtt érzően tekintettem fel a mellettem sétáló fiúra. Ahogy felnéztem rá, észrevettem, hogy a szeme sarkából egész végig az arcomat tanulmányozta, azonban amikor meglátta arckifejezésem, szája kissé felfelé görbült, mintha teljesen megértette volna, hogy mi járt abban a pillanatban a fejemben, majd szorított egyet kezemen.

  Mivel már annyiszor kiemeltem, hogy mennyire sajnáltam helyzetét, nem akartam még egyszer emlékeztetni rá, mert egy idő után egészen irritálóvá válna. Egy kis ideig újra csend telepedett ránk, csak Zelo gördeszkájának a kerekei csaptak egy kis zajt. Nem igazán tudtam mit is mondhatnék, így inkább ránéztem gyerekkori barátomra és szuggeráltam, hogy egy kicsit oldja a nyomasztó hangulatot. Már olyan régóta voltunk barátok, hogy maga a pillantásunkkal tudtunk kommunikálni, mely sok esetben igen hasznosnak bizonyult, a pillanatnyi szituációban is egyaránt. Kis ideig gondolkodott, majd egy-két perc elteltével már dőlt is belőle a szóáradat, ami sikeresen elterelte a figyelmünket a negatív gondolatainkról, melyek leginkább Daehyun elméjében lapultak.

  A hirtelen jött vidámságunk viszont teljes mértékben elapadt, amikor beléptünk az iskola épületébe, ugyanis minden szem ránk szegeződött, jobban mondva inkább az előttem álló fiúra, kinek addig mosolygó ajka vízszintes vonallá préselődött össze. Először ugyan nem értettem a minket pásztázó tekinteteket, hiszen soha nem kaptam még annyi figyelmet, mindig az olyan láthatatlan diák voltam, így inkább fittyet hányva a diákokra, a szekrényemhez sétáltam, cselekedetemet azután Daehyun is követte.

  Hatalmasakat pislogva néztem, ahogy barátom kinyitva a szekrényét egy halom papír fecni esik ki. Megforgattam a szemeimet, arra számítottam, hogy újra kezdődött a szerelmes levelek küldözgetése, így unott tekintettel közelítettem meg Daehyun-t, viszont ő inkább gyanakvóan nézett le a lába előtt heverő összehajtott papírokra, mintsem meglepetten.

- Még mindig híres vagy a lányok körében? – nevetve guggoltam le, majd a kezembe véve egy papírdarabot, kibontottam és olvasni kezdtem a benne álló sorokat, minek következtében a mosoly lehervadt az arcomról. – „Még a szépfiúknak is vannak sötét titkaik.” Mi a…?
- „Egy gyilkos fia, Jung Dae Hyun” – suttogta a leírtakban megemlített nevű fiú, majd egy ideges mozdulattal összegyűrte a kezében tartott papírt, visszadobta a szekrényébe és hangos csattanással becsapta annak ajtaját.
- Daehyun… - álltam fel és megérintettem a kezét, de gyorsan elhúzta, szeméből áradt a szégyen, mely az idegességgel keveredett.

  Mielőtt újra megszólalhattam volna, sarkon fordult, majd elindult a folyosón, miközben a diákok mind félre álltak az útjából. Teljesen lefagyva a jeleneten álltam ugyan ott és néztem, ahogy a barna hajú fiú távolodik tőlem, majd teljesen eltűnik a szemem elől. Hatalmasat szippantottam a levegőből, a diákok felé fordultam, akik sugdolózva beszélték meg az előbb látottakat, és olyan pillantást küldtem feléjük, melyből áradt a harag és a lenézés. A diákok körében észrevettem az osztálytársaimat is, így őket még lesújtóbb pillantással illettem, majd ökölbe szorított kezekkel elindultam megkeresni barátomat.

Miért kellett így alakuljanak a dolgok? Daehyun…

Annyeong, kedves olvasóim~!

Egy kis noszogatás után, amit nagyon szépen köszönök, végre sikerült megírnom az új részt. Tényleg hálás vagyok, hogy van valaki, unszol arra, hogy írjam meg a következő részt, mert így én sem lustulok el... annyira ><
Mivel jönnek a vizsgáim, nem hiszem, hogy fogok tudni hozni mostanában részeket, de igyekszem, mint mindig. 

Remélem elnyerte a tetszéseteket a rész, amit kinyílváníthattok vélemény és pipa formájában is egyaránt.

A következő részig~
Chu~
Blueberry

14.rész

  Annyira valótlannak tűnt az egész helyzet, hogy azon gondolkodtam meg kéne-e csípjem magam ahhoz, hogy bebizonyítsam, nem álmodtam, hanem ami velem történt abban a pillanatban, mind a valósághoz kapcsolódott. Az agyam ennyi működésre volt képes, ezek után teljesen lefagyott, minek következtében a szívem vette át az irányítást, mely olyan hevesen dobogott, hogy szinte rosszul lettem bele. Bár még mindig a meglepettség hatása alatt voltam, lassan elengedtem magam Myungsoo karjai között, majd egy halvány mosoly kíséretében már éppen azon voltam, hogy tétován ugyan, de visszaöleljem, amikor is a hang a fejemben ismét megszólalt. Hee Jin nevét ismételgette újra és újra, mintha csak az őrületbe akarna kergetni, viszont az sem volt kizárva, hogy már rég megőrültem, hiszen legyünk őszinték, akik hangokat hallanak a fejükben, azok nem lehetnek normálisak.

  Érzéseim 360 fokos fordulatot vettek, meglepettségem és pillanatnyi boldogságomat a szomorúság váltotta fel, mely nem kis frusztrációval keveredett. Kezeimet erőtlenül ejtettem le testem mellé, nem voltam képes az előttem álló fiú teste köré fonni őket, amikor a keserűség gyorsvonatként száguldott át testemen és elmémen egyaránt. Szerettem őt, ezt letagadni sem tudtam volna senkinek, de a tény, hogy csak azért szentelt nekem figyelmet, csak azért vett észre, mert annyira hasonlítottam Hee Jin-re, tőrként döfött a szívembe.

- Ne… - suttogtam olyan hangszintben, hogy még magamnak is majdnem felismerhetetlen volt, mire kissé engedett szorításán, így kaptam a lehetőségen és eltoltam magamtól.
- Lee Sun Hee? – pislogott rám értetlenül, főleg azután kerekedtek el a szemei, mikor az első könnycsepp legördült az arcomon.
- Ne csináld ezt, kérlek… - léptem hátra egy, majd két lépést, minél nagyobb távolságot akartam tartani köztünk.
- Tettem valamit, amivel megbántottalak? – kérdezte, miközben egy lépéssel közelebb jött, de én rendíthetetlenül lépkedtem hátra.
- Csak azt teszed! – kiáltottam, melynek következtében megtorpant, én pedig kissé meglepődtem magamon, hiszen nem szoktam felemelni a hangom, de meglepettségem félretéve folytattam tovább mondandómat. – Miért vagy velem ilyen kedves? Miért nézel így rám? Olyan mintha nem is engem látnál! Kit keresel bennem? Talán Choi Hee Jin-t? Azért mert annyira hasonlítok rá? Én viszont nem vagyok ő! Én nem vagyok Choi Hee Jin!

  Gyorsan szedtem a levegőt, frusztrációmat kiadva kissé jobban éreztem magam, de az a keserű érzés mintha nem akart volna távozni, egyre csak marta a szívem, főleg abban a pillanatban éreztem a legjobban a fájdalmat, amikor Myungsoo megtört arcára pillantottam. Utoljára akkor láttam ama arckifejezését, amikor először találkoztunk az iskola tetején. Még tisztán emlékeztem meggyötört hangjára, mellyel rendíthetetlenül énekelt és könnyektől áztatott arcára, mely falfehérré vált amint meglátott. Homályosulni kezdett a látásom, tudtam, hogy bármelyik pillanatban elsírhattam magam, de visszatartottam könnyeimet, legalább addig, amíg haza nem értem. Ezzel a gondolattal megfordultam és tettem egy lépést előre, amikor a hátam mögött felharsant Myungsoo hangja.

- Nem, tényleg nem vagy Hee Jin, de azt nem tagadhatod le, hogy iszonyatosan hasonlítotok egymásra – mondta higgadtan, miközben arca kifejezéstelenné vált, ami ismét felébresztette bennem a frusztrációt.
- Hah, nem tudom letagadni, ezt nagyon jól mondod, hiszen azt sem tudom, hogy néz ki! A rokonom, ezt mondtad, de hogy lehet rokonok között olyan nagy hasonlóság?!

  Arcát látva ezúttal sikerült teljesen ledöbbentenem, bár nem igazán értettem, hogy mivel, hiszen csak logikusan próbáltam gondolkodni, nem hittem, hogy mondtam volna semmi olyan megdöbbentőt, hacsak… nem tudott valami mást is rólam és Hee Jin-ről.

De hiszen te is tudod az igazat! – szólalt meg a hang újra, szinte úgy, mintha csak szemrehányást akarna tenni, majd képek kezdtek el röpködni a szemeim előtt, mely olyan volt, mintha csak egy filmet néznék. Egy sötét utca tárult szemeim elé, melyet csak a lámpák fénye világított meg, egy sebesen szaladó lány, kinek arca teljesen megfelelt az enyémmel, és akinek könnyei patakokban folytak, majd hirtelen elnyelte a sötétség. Ekkor egy másik képsorozat jelent meg, de ez az előzőtől sokkal másabb volt, mivel szemeimen keresztül tekinthettem a világra. Éppen Min Jae-vel készítettünk egy képet, így szélesen mosolyogtam a kamerába, miután pedig elkészült a kép, testvérem fel fordultam, aki ugyan azt tette, majd elvigyorodott és csak annyit mondott: Végre van egy közös képünk, Hee Jin noona.
  Teljesen kirázott a hideg a képsorozat láttán. Sokkolva bámultam magam elé, teljesen elfeledkezve Myungsoo jelenlétéről, aki kíváncsian nézett rám. Mint minden alkalommal, az „emlékek” felbukkanása után az erős fejfájás a semmiből tört rám. Szinte mantráztam magamnak, hogy el ne ájuljak. Valószínű kívülről nézve szenvedésem teljesen másképp nézett ki, mivel Myungsoo lassan felém kezdett lépkedni.

- Hát nem tudod? – kérdezte hitetlenül, mire felé kaptam a pillantásom, biztosan arra gondolt, hogy azért szenvedtem, mert annyira tudni akartam az igazságot, pedig dehogy, de azért figyeltem, amit mondani akart, bár éreztem, hogy nem fogom sokáig bírni. – Hee Jin és te azért hasonlítotok egymásra, mert nemcsak rokonok vagytok, hanem…

  A mondat végét viszont már nem hallottam, tudtam, hogy az lett volna a legfontosabb rész, de lábaim felmondva a szolgálatot csuklottak össze, látásom egyszerre elsötétedett, majd, mint már annyiszor, körbeölelt a csend és sötétség.

- Tudom, hogy itt vagy! Gyere elő!

  Ahogy hangom betöltötte a teret, a sötétség kezdett feloszlani, mintha csak köd lett volna, majd minden fehérré vált körülöttem. Bizonytalanul tettem egy-két lépést előre, mire a semmiből egy hatalmas tükör jelent meg előttem. Ijedtemben kissé elvesztettem az egyensúlyom és nem sok kellett volna hozzá, hogy el is essek, de még időben összeszedtem magam, így a becsapódás nem következett be. Kíváncsian és egy leheletnyit feszengve közelítettem meg a tárgyat, ami minden lépésemet visszatükrözött. Pár centire álltam meg tőle, majd gondolkodás nélkül emeltem fel a kezemet, hogy megérintsem, viszont megrémülve tapasztaltam, hogy tükörképem nem cselekedte ugyan azt, amit én, egyszerűen csak nézett rám, arcán mintha a feszültség jeleit fedeztem volna fel, így kezemet erőtlenül ejtettem le testem mellé, s megemberelve magam, komoly arccal néztem vissza rá.

- Újra itt vagy – mondta, miközben tekintete olyan éles volt, hogy azt hittem nyomban elhalálozom.
- Mire értetted az előbb, hogy én is tudom az igazat? – vágtam a közepébe, tartva a szemkontaktust.
- Arra, amit éppen Myungsoo akart elmondani, azonban beájultál.
- Igen, azt mindjárt gondoltam, de vajon mi olyat tudhat rólam és Hee Jin-ről? – kérdeztem, amit igazából saját magamnak szegeztem, ám ahogy észrevettem, ezzel még jobban feldühítettem a tükörben álló lányt.
- Meddig akarod még játszani a szereped?
- Te meg… miről beszélsz?
- Ez nem te vagy.
- Már miért ne lennék én? Akkor mégis ki vagyok? – keltem ki teljesen magamból.
- Csak a karod kellene kinyújtsd, annyi távolságra van tőled az igazság, de soha nem teszed, mert félsz.
- Te tudod az igazságot?
- Tudom, és a szíved legmélyén te is tudod. Én te vagyok, s te én. Egyek vagyunk.

  Mondata befejeztével úgy tűnt el a szemem elől, mintha szél fújta volna el, a tükör, távozása után üresen állt, a saját képemet sem láttam benne, mely kétségbeeséssel fogott el, főleg az ismét nyomasztó csend bekövetkeztével. Az elhangzott mondatokat próbáltam feldolgozni elmémben, de igazából végig azon az egy kijelentésen gondolkodtam, ami a legjobban aggasztott: „Csak a karod kellene kinyújtsd, annyi távolságra van tőled az igazság, de soha nem teszed, mert félsz.” Igaza volt, tényleg féltem, ámbár nem akartam elfogadni, hogy a szemembe mondta az igazságot. Hatalmasat sóhajtva néztem a még mindig üresen álló tükröt, majd a másik pillanatban már csupán arra eszméltem, hogy zuhanok, és hogy a feketeség ismét körbeölel.
  Arra ébredtem, hogy a nevemen szólítgattak. Lassan nyitottam ki látószerveimet, viszont látásom homály fedte, így nehezen tudtam kivenni, hogy ki is tornyosult fölöttem és minduntalan ébresztgetett. Kicsivel tágabbra tártam ki szemeimet, mire Myungsoo arcának képe jelent meg előttem. Bágyadt mosolyra húztam ajkaimat és öntudatlanul is felé emeltem a kezem, mintha meg akarnék bizonyosodni arról, hogy nem csak álmodtam, hogy tényleg ott volt és aggódott értem. Amint kezem közeledni kezdett felé, a látásom valamelyest tisztább lett és kissé csalódottan tapasztaltam, hogy a saját szobámban voltam, a személy pedig, aki szólongatott, az nem volt más, mint drága testvérem, Min Jae.

- Noona! Noona! Hallasz engem?
- Min Jae… - mondtam halovány hangon, mire a felé emelt végtagomat kezeibe fogta és erősen szorította tovább. – Hogy kerültem haza? Kim Myungsoo? – intéztem felé kérdéseimet már ezúttal hangomra találva, miközben lassacskán felültem.
- Nyugi, Myungsoo hozott haza, de inkább az a fontosabb, hogy már megint mi történt?
- Csak… elájultam…
- Csak?! Már nem is tudom hanyaggyára történik ez veled! Majdnem megállt a ketyegőm, amikor felhívott Myungsoo, hogy megint rosszul lettél!
- Anyáék tudják?
- Nem – fújta ki a levegőt élesen, majd eleresztette a kezem. – Nincsenek itthon.
- Akkor ne is mondd el nekik! – támadtam le, mire kicsit hátrébb tántorodott.
- Miért?
- Mert... mert… tudod mi volt a múltkor is, mennyire megrémültek!
- Nem tudom, noona, szerintem csak elkellene…
- Nem! Kérlek, Min Jae! – vágtam a szavába, majd olyan esdeklő tekintetet küldtem felé, amilyenre csak tellett tőlem.
- Jól van, jól van, feladom. Nem mondom el – emelte fel mindkét kezét megadóan, minek következtében odacsúsztam hozzá és szorosan megöleltem.

  A testvéri szeretetet jelölő ölelésünknek a hirtelen megszólaló csengő vetett véget. Min Jae mintha csak arra a hangra várt volna, úgy pattant ki karjaim közül, mint valami izgatott nyúl. Nevetve figyeltem, ahogy az ajtó felé kezd szökdécselni, de még mielőtt kilépett volna rajta, még eltátogta, hogy pizzát rendelt vacsorára. Az étel gondolatára máris jobban éreztem magam, bár az a nyomasztó érzés, mely az egész elmémet uralma alá vonta, még mindig ott lapult. Már éppen vissza készültem esni melankolikus hangulatomba, amikor Min Jae hangja zavarta meg a ház csöndjét, arra kérve, hogy vigyem le a pénztárcáját, mert a lüke fent felejtette a szobájába.

  A fejemet rosszallóan csóválva szálltam le az ágyról, majd kilépve az ajtón, testvérem szobája felé vettem az irányt. A keresett dolgot nem volt nehéz megtalálni, mert elég szembetűnő helyen hevert, teljesen kinyitva. Az ágyához léptem, a pénztárcája után kaptam és már sietve vittem volna le neki, amikor is valami kicsúszott belőle és a padlóra esett. Először egy sima papírdarabnak hittem, így lehajoltam, hogy felvegyem és visszategyem a helyére, amikor is betűk halmazára lettem figyelmes. Közelebb hajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem, viszont amikor a betűk szavakká formálódtak a szemem előtt és a két nevet sikeresen leolvastam a papírról, az agyam leállt működni. „Hee Jin noona és én” állt rajta. Reszkető kezekkel nyúltam utána és lassan megfordítottam, melynek következtében kiderült, hogy nem lap, hanem egy kép volt. Hitetlen arccal néztem a képet, melyen egy lány és egy fiú volt, hatalmas mosollyal az arcukon néztek a kamerába. De hát ezt láttam ma… Ezt a képet csináltam Min Jae-vel… Vagyis… Nem én. Hee Jin. Akkor is Hee Jin noona-nak szólított és a képen is azt írja… De én ezt nem értem. Hogy láthattam Hee Jin szemein keresztül a jelenetet, amikor én nem… vagyok… ő.

- Ez nem te vagy... Hiszen te is tudod az igazat... - ismételgettem az álmomban látott lány mondatait, amikor is jeges rémület lett úrrá rajtam, amire még egy erős bizonytalanság is társult. - Az nem lehet, hogy én... hogy én vagyok Choi Hee Jin.

Annyeong kedves olvasóim~!

Igen, újra a kifogásaimmal jövök, hogy miért nem hoztam hamarabb új részt. Egy szó: EGYETEM.

Minden időmet elveszi, még magamra sincs sokszor időm, nem hogy blogot írni, de ez sem tántorít el attól, hogy ha nem is olyan sűrűn, mint régen, írjam meg a részeket, amilyen gyorsan csak tudom. Ezért remélem nem nagyon haragszotok rám és örömmel olvassátok tovább a sztorimat. Csak reménykedem, hogy a rész elnyerte a tetszéseteket~
Pipákat és véleményeket szívesen fogadok!
Chu~

Blueberry