Sajnálom... T.T

Annyeong, kedves olvasóim~

Mint láthatjátok, még élek. Szeretnék bocsánatot kérni, amiért ilyen sokáig nem jelentkeztem, de az agyam egy káosz volt, ahogy a sulim és a tanulás is. Teljesen leszívta az agyam a sok tanulás, amikor hazaérek a suliból folyton fáradt vagyok és már csak arra van időm, hogy megnézzem az aznapi dorama részem, azután pedig jöhet az agyfagyasztó tanulás. Hát kb. ezért nem írtam mostanában, amiért tényleg elnézést kérek, de néha nagyon ki tudok már borulni ettől a sok stressztől. De megnyugtatok mindenkit egy kicsit... Már folyamatban van a Mysterious Eyes következő része, szóval ne menjetek messzire, pár napon belül hozom, megígérem.

Addig is byebye, nemsokára találkozunk <3
Blueberry^^

2.rész

  Visszafolytott lélegzettel álltam a velem szemben tornyosuló Myungsoo előtt, aki olyan mélyre ható tekintettel nézett a szemembe, hogy úgy éreztem nem bírom ki és nyomban elájulok. Keze,amely még mindig arcomon pihent, melegséggel töltött el, szinte már égette a bőröm. Az agyam egyre csak azt hajtogatta, hogy ez nem helyes, azonnal el kell tűnnöm onnan, úgy, hogy vissza se nézzek, viszont lábaim mintha nem akartak volna engedelmeskedni, leragadtak a földhöz, eszükben sem volt mozdulni. Azonban a név, melyet kiejtett a száján,felébresztett, mivel az nem az enyém volt, hanem…valaki másé. Végtagjaimat ennek köszönhetően újra meg tudtam mozdítani, és hátráltam tőle egy, sőt még két lépést is. Csalódott pillantásom találkozott az ő összezavarodott tekintetével.

- Sajnálom, de az én nevem nem Hee Jin… Én Sun Hee vagyok, Lee Sun Hee – húztam össze a szemöldököm és megbántottan néztem felé.
- Ah, én… - pislogott hosszakat, mintha csak akkor realizálódott volna benne mit is csinált pár másodperccel azelőtt, majd tekintetét levette rólam és a távolba meredt, úgy beszélt tovább. – Csak annyira hasonlítottál rá. Ne haragudj, felejtsd el ami az előbb történt.
- Ah, persze…- Hasonlítok valakire. És felejtsem el? Hogy kérhetsz tőlem ilyet? – Bocsánat, hogy megzavartalak. Én akkor…azt hiszem megyek is…

  Megvártam míg valami reakciót mutat, amit egy bólintással elintézett, megdöntöttem kissé a fejem, ezzel elköszönve tőle, majd gyors léptekkel hagytam el a tetőt, hangosan becsapva magam mögött az ajtót. Fortyogva szeltem át a folyosókat, míg az osztályomhoz nem értem, ahol felkaptam a táskámat és már tovább is viharzottam. Mérges voltam, nem is kicsit. Megértettem, hogy nem tudta a nevem, honnan is tudhatta volna? Viszont az a tény, hogy egy másik lányhoz hasonlított, kicsapta nálam a biztosítékot.

  Sietős léptekkel közelítettem meg a házunk ajtaját, majd kitárva az ajtót lerúgtam a cipőmet, amit persze helyre is raktam, mert nem akartam anyánál kihúzni a gyufát, és nagy sebességet diktálva mentem fel a szobámba, mivel a szüleim nem voltak otthon, Min Jae meg ha akart valamit, átjött. Letetettem, vagyis jobban mondva ledobtam valahova a táskámat, majd ágyamra dőlve a plafont kezdtem el nézegetni, közben pedig megpróbáltam nem AZ esetre gondolni, de nem igazán sikerült. Már nem voltam mérges, inkább kínosan éreztem magam, visszagondolva a történtekre. Kezembe vettem a mellettem heverő puffos párnám, az arcom elé emeltem, majd megöleltem azt. Te szent ég! Ezek után nem fogok tudni rá se nézni… Igaz úgy gondoltam, nem nekem kéne zavarban lennem, hanem neki, mivel ő kevert össze valaki mással, de nem tudtam uralkodni érzéseim, engem nagyon könnyű volt zavarba hozni. Hatalmas sóhaj hagyta el ajkaimat, éreztem, ahogy a fáradtság kezd eluralkodni testemen és már nem tudtam rendesen gondolkodni. Már csak azon vettem észre magam, ahogy csukódnak le szemeim, és magával sodor ugyan az az álom, amely minden egyes éjszaka a szemeim elé tárult: egy ismeretlen ház, amelynek mégis ismertem minden egyes szegletét és valaki, akit sosem láttam tisztán, kiált nekem valamit, viszont sohasem értem mit is akar mondani, de ahogy közelebb ér hozzám, amikor lenne esélyem látni az arcát, folyton felébredek. Ez esetben sem volt másképp.

  Lassan nyitottam ki látószervem, próbáltam kipislogni az álmot a szememből, mely ködfátyolként telepedett rá és a telefonomhoz fordultam, hogy megnézzem mennyi az idő.

- 7 óra van – szólalt meg Min Jae mellettem, mire azt hittem a szívgörcs jön rám. – Bocsi, megíjesztettelek?
- Csak egy csöppet… Mióta vagy itt?
- Már vagy 5 perce. Igazából már voltam bent azután, hogy hazajöttél, de már akkor aludtál, így gondoltam majd később benézek.
- Értem. Na és hazafele jövet elkerültétek egymást Ha Eun-nal? – kuncogtam grimaszba vágott arcát látva.
- Nem, de annyira nem beszéltünk egymással, szóval nem is veszekedtünk.
- Most kivételesen. Hál’isten…
- És te hogy vagy, noona? Mert hát elég nyúzottnak tűnsz.
- Ó, hát nincs baj, csak kissé kifárasztott a suli. Tudod, csak a szokásos – legyintettem és úgy vettem észre, hogy testvérem hitt nekem, pedig nem volt teljesen igaz, amit mondtam.
- Akkor ha ezt megbeszéltük, mehetünk is enni – vigyorodott el és felállt.
- Most, hogy mondod, tényleg éhes vagyok – nevettem, majd példáját követve én is felálltam és mindketten az ebédlőbe vettük az irányt.

  Szüleim mosollyal az arcukon köszöntöttek, majd asztalhoz ülve beszélgetni kezdtünk, beszámoltunk az aznapi dolgokról. Amikor rajtam volt a sor, szándékosan kihagytam a beszámolómból Se Ra-t, na meg Kim Myung-Soo-t is, mert nem akartam, hogy fölöslegesen aggódjanak és kérdezősködjenek. Úgy voltam a problémáimmal, hogy nem akartam mást belerángatni, inkább szerettem volna én megoldani őket, és csak ha már tényleg reménytelen a dolog, akkor kérni segítséget. Lehet, hogy ez mind furcsán hangzott, de nem akartam senkit se terhelni a gondjaimmal, hiszen elég volt az is, hogy elvesztettem az emlékeimet, ezzel pedig máris több gondot okoztam, amiről persze nem tehettem, ezzel én is tisztában voltam, de akkor is nyomta a lelkem a tudat, hogy ők minden egyes nap azon aggódtak, hogy egyáltalán visszatérnek-e az emlékeim.

  Vacsora után, gyors megírtam a leckémet, amelyet másnap tudtam, hogy egy csomó osztálytárs fog lemásolni tőlem, mivel az osztály többsége sosem csinált házit, csak én voltam mindig az, aki volt olyan bolond és megcsinálta. A házi végeztével még beszéltem egy kicsit legjobb barátnőmmel telefonon, majd lekapcsolva az ágy mellett lévő lámpát, lefeküdtem aludni. Nem kellett sok, és újra elnyomott az álom.

  Másnap úgy mentem befelé a suliba, mint valami kém. A falhoz préselődve szeltem a folyosókat és állandóan a hátam mögé néztem, hogy nem-e jön Myungsoo, hogy még időben el tudjak szaladni és ne találkozzak vele. Na igen, tudom hogy enyhén voltam csak szánalmas, de tényleg nem akartam vele találkozni. Már a mi folyosónkon voltam, amikor valaki hirtelen megbökte a vállam. Egyből a legrosszabbra gondoltam, ezért csak lassan fordítottam hátra a fejem, viszont amikor Ha Eun kíváncsi pillantásával néztem szembe, leeresztettem, mint egy lufi.

- Ööö, Sun Hee. Megkérdezhetem, hogy mégis mi az eget művelsz?
- Ehehe, hát tudod… Éppen felmérem a terepet.
- Felméred? Mégis minek?
- Hogy ne találkozzak vele…

- Vele? Kiv…Áá, hogy Vele, értem. Miért? Eddig mindig azzal voltál, hogy mennyire akarod látni, most meg hirtelen kerülöd? Lemaradtam valamiről? – döntötte oldalra a fejét nagyokat pislogva.
- Ah, na jó, elmesélem – adtam meg magam és beszámoltam neki a tegnap történtekről, mire csak tátott szájjal bámult rám, szó szerint. – Hát kb. ennyi lenne…
- Ennyi…?! Ez a csávó…Kinyírom! – szorította ökölbe a kezét, én viszont csak megráztam a fejem. – De hát Sun Hee-ah! Mi az már, hogy csak úgy az ujja köré csavar, és teljes a romantika, aztán meg bevágja, hogy csak azért, mert hasonlítottál valakire… Arra a… Milyen nevet is mondtál? – gondolkodott el, mintha tudott volna valamit.
- Hee Jin… - suttogtam, mire barátnőm arca megdöbbentről fehérré változott. – Mi ez a halállá vált arc?
- Hee Jin – ismételte a nevet Hae Eun és komollyá vált. – Ez a barátnője neve volt. Choi Hee Jin.
- Mi? – képedtem el teljesen. – Akkor ez azt jelenti, hogy…
- Igen, azt jelenti, hogy a halott barátnőjét látta benned.

-  Ezt nem mondhatod komolyan…
- Pedig ha jól hallottad, hogy ezt a nevet mondta, akkor nagy a valószínűsége, hogy mégis. Viszooonnttt…Én ettől függetlenül ki akarom csinálni ezt a Kim Myung-Soo-t!
- Sss! Ha Eun… Még meghallja – mutattam a háta mögé, mivel a folyosó túlsó végén állt az említett személy, persze a rajongói társaságában.
- Lefogadom, élvezi, hogy ennyien körülrajongják – forgatta meg szemeit, mire csak sóhajtottam egyet.
- Én nem vagyok benne olyan biztos… - jegyeztem meg halkan, majd újra a srác felé néztem.

  A levegő beszorult a tüdőmbe úgy meglepődtem, amikor Myungsoo egyenesen rám nézett. Arca kifürkészhetetlen volt, viszont a szemei ugyan olyan fénnyel csillogtak, amikor a tetőn Hee Jin-nek nevezett. Az emlékre kifújtam a bennrekedt levegőt, majd hátat fordítottam neki. Semmi értelmét nem láttam annak, hogy tovább figyeljem, ha úgyse engem látott, hanem a…barátnőjét. Hirtelen nagyon kíváncsi lettem hogyan is nézhetett ki az a bizonyos Hee Jin. Annyi hasonlóság lett volna köztünk?

  Lemondó sóhajjal ballagtam be az osztályba barátnőm kíséretébe. Leültem a helyemre, felakasztottam a táskámat a kis kampóra, mely a padom szélére volt rögzítve, majd a fejem ráhajtottam kezeimre és próbáltam lenyugtatni még mindig hevesen dobogó szívemet. Teljesen elszégyelltem magam, hogy már a látványa is olyan hatással volt rám. Viszont nem sokáig ülhettem úgy, mert pár perccel később belépett a tanár, így fel kellett tápászkodjak a helyemről. Kissé meglepődött, hogy aznap nem késtem el, én erre pedig csak vállat vontam, hiszen aznap nem Min Jae-vel mentem suliba, mert valami csaj volt a dologba, ezért már hamarabb elment. Hát na, legalább neki jönne össze, ha nekem már nem is.

  A suli még elég hamar eltelt, sok volt a lyukas óra, így a negyedik szünetbe bejött az oszi, hogy mehettünk haza, mert valami gyűlés volt és nem lesz több óra. Persze mindenki majd kicsattant a boldogságtól, engem is beleértve. Mondjuk nemcsak a mi osztályunk léphetett le, hanem az egész iskola, úgyhogy elég nagy tumultus volt a kapunál, Ha Eun-nal el is szakadtunk kifelé menet, ezért úgy döntöttem, hogy megvárom a suli előtt az egyik fa árnyéka alatt, ahol éppenséggel még egy pad is volt téve, így leültem. Becsuktam a szemeimet és előre-hátra hintázva vártam barátnőm érkezését. Léptek zajára lettem figyelmes, mire kinyitottam a szemem, viszont nem az nézett le rám, mint akire számítottam. Hatalmas szemekkel néztem fel az előttem álló Myungsoo-ra, aki zsebre dugott kézzel vizsgálta az arckifejezésem. Ne nézd már ennyire, inkább bökj ki valamit.

- Öö… szia – Na ez aztán a jó kezdés…- Esetleg segíthetek…?
- Bocsánatot jöttem kérni a tegnapiért, elég bunkóság volt tőlem… Szóval bocs – mondta, miközben az a fény még mindig ott játszott a szemeiben, arca viszont komolyságot tükrözött.
- Ó… hát, köszönöm. Nincs harag – mosolyogtam rá, mire elkapta a tekintetét – El is felejtettem, hogy nem sokáig néz a lányokra…
- Oké, akkor… - biccentett, majd hátat fordítva nekem tovább állt.  

 Teljesen ledöbbenve ültem a padon, mintha odaragasztottak volna. Még barátnőm megérkezése után sem tudtam teljesen felfogni a hallottakat. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ő fog tőlem bocsánatot kérni, viszont lám, mégis megtörtént…

Helló, kedves olvasók~~ Meghoztam a várva várt részt. Igen, tudom, hogy sokat késtem... Bocsánatot kérek :'3 Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, most megpróbáltam hosszúra írni, remélhetőleg sikerült. ^^ Megjegyzéseket és pipákat szívesen fogadok~ 

14.fejezet - Feltörő érzések

- Biztos, hogy ne kísérjelek haza? - nyitotta ki előttem a bejárati ajtót legjobb barátom, miközben aggódó pillantást vetett a sírás okozta vörös szemeimre.
- Nem, tényleg. Megvagyok - ráztam meg a fejem és egy röpke mosolyt erőltettem az arcomra, hogy valamelyest igazat adjak kijelentésemnek. - Köszi, hogy mindezt elmondtad Daehyun-ról, annak ellenére hogy azt kérte ne tedd. Nagyra értékelem.
- A legjobb barátom vagy, úgy érzem ennyit megérdemelsz - vonta meg a vállát, majd közelebb lépett hozzám. - Na, gyere ide - tárta szét karjait, és egy gyors mozdulattal megölelt, én pedig hálásan öleltem vissza. - Ha tudtam volna hogy ő az, aki miatt annyira szereted azt a sarok menti orgonát, hamarabb elmondom amit tudok. De... - lazított szorításán, majd lassan elengedett. -...kérlek, ne avatkozz bele ebbe, veszélyes. Majd mi kiötlünk valamit Dae-hyung-al. Nem akarlak bajba keverni, hyung pedig a jelek szerint még úgy se - húzta szomorkás mosolyra ajkait.
- Ne nézz így...
- Bocs, csak...sajnálom ezt az egész helyzetet és azt, hogy e miatt nem lehettek...hát tudod...együtt.
- Az "együtt"-ön ugye nem...?
- Ye Rim, a vak is láthatja, hogy még mindig szereted őt, bármennyire is próbálod tagadni. És szerintem ha hyung nem a múltjával lenne elfoglalva, akkor ő is észrevette volna a saját érzéseit.
- Milyen érzelgős lett valaki - löktem meg játékosan a vállát, amivel próbáltam elfedni a hitetlenséget az arcomról.
- Tudom, hogy nem megszokott tőlem, de most kivételesen komolyan beszélek.
- Hah - sóhajtottam erőtlenül. - Ez hülyeség, Zelo. Nem úgy vettem észre, mintha bármit is érezne irántam.
- Elég régóta ismerem ahhoz, hogy ilyet állítsak. Csak higgy nekem és meglátod. Hiszen azt akarja, hogy tartsd magad távol tőle.
- Igen, de csak azért, hogy ne kerüljek bele a magánügyeibe - döntöttem oldalra a fejem, kezdtem elveszteni a fonalat.
- Ó, ennél sokkal többről van szó - nevetett fel Zelo mindent tudóan, majd arca hirtelen megint komollyá vált. - Minél hamarabb tisztázd magad Dae-hyung-al. Szeretném ha boldog lenne... na meg persze te is. Mert már nagyon nem akarom ezt nézni, ahogy szenvedtek.

  Miután búcsút vettem legjobb haveromtól, azonnal haza vettem az irányt, már csak azért is, mert Ye Kyung hívott, viszont nem vettem észre, amiért totál ki lesz bukva, na meg át akartam gondolni mindazt, amit Zelo mondott, mesélt el nekem. Megpróbáltam hinni neki, bízni abban, hogy ő tényleg nagyon jól ismeri Daehyun-t és az érzéseit, ámbár azért kissé aggasztott a tény, hogy csak úgy levágta a szitut, és kimondta helyettem a tényt, hogy szerelmes voltam Daehyun-ba. Még magamnak se mertem olyan nyíltan bevallani az érzéseimet, viszont Zelo átlátott rajtam. És tényleg ilyen nyilvánvalóan játszottam a hattyúk halálát, hogy egyből leesett neki mennyire nyomaszt és szenvedek Daehyun miatt? 

  Gyorsan dobtam unni-nak egy SMS-t, hogy ne aggódjon, pár pillanat és otthon leszek, mire egyből kaptam választ is, ami nemhogy nem volt haragos, inkább az ellenkezője, teljesen nyugodt volt, amihez még társult egy kis izgatottság is. Olyan hirtelen fékeztem le, hogy nem sok kellett ahhoz, hogy eltaknyoljak, ami nem  lett volna szép látvány. Nincs baj~ Dee... Nemrég volt itt a kis barátod, tudod, Dae. Még elcsípheted, ha sietsz. Hwaiting~, ez állt az sms-ben. Ez az egyetlen üzenet annyi érzelmet keltett fel bennem, hogy nem tudtam mi tévő legyek. Azok után, hogy Junhong teljesen ráébresztett érzéseimre, elmondta padtársamról a fontosabb részleteket, valahogy még nem álltam készen arra lelkileg, hogy találkozzak vele. Így éreztem, viszont a lábaim máshogy gondolták. Mire észbe kaptam, már a házunkon is jóval túlrohantam, és forgattam a fejem, hogy bármelyik pillanatban észre tudjam venni Daehyun karcsú alakját, barna haját, mely az utca lámpáinak fényében folyton szőkének festett és egyedien búskomor auráját, amit már messziről ki lehet szúrni. Már épp veszni látszott a remény, amikor végre megpillantottam. Lassan ballagott a kihaltnak tűnt utcán, a mi pékségünk zacskójával a kezében. Lassítottam a tempómon, majd nagyot szippantva a friss, kissé hűvös levegőből, elkiáltottam magam.

- Daehyun!!

  A fiút mintha áramütés ért volna torpant meg hirtelen, és a lassabbnál is lassabban fordult hátra, hogy egyenesen rám nézhessen, a hang forrására, én viszont nem vártam meg míg teljesen megfordult, a lábaim újra maguktól vittek. Futni kezdtem a megdöbbent srác felé, míg végül odaérve, karomat széttárva csapódtam neki és magamhoz öleltem. A csomag, amelyet addig szorosan a kezébe tartott, tompa puffanással ért földet, teste mintha kővé dermedt volna érintésemtől, de nem érdekelt egy percig sem. Már egy ideje magamhoz akartam szorítani, hogy tudtára adjam ott vagyok neki, mellette leszek ha szüksége lesz rám, még akkor is ha folyton folyvást azt hajtogatta, hogy ne menjek a közelébe. Úgy éreztem abban a percben, hogy azok után bármit is mondjon, nem tud eltántorítani.

  Bár nem volt bátorságom az arcára nézni, valahogy tisztán el tudtam képzelni meglepettségét és értetlenségét. Karjai erőtlenül lógtak teste mellett, a jelek szerint nem tudott mit kezdeni a helyzettel, viszont szíve gyors ritmusa, mely az enyémmel szinkronban dobogott, elárulta őt.

- Ye Rim... - suttogta rekedtes hangon. - Mégis mit csinálsz?
- Éppen téged ölellek, ha nem tűnt volna fel - kuncogtam, de valahogy nem volt az igazi. - Tudod... - kezdtem bele halkan - ...hallottam mi történt a családoddal és apáddal. Igaz, csak kis részét hallottam a dolgoknak, de már ez is segített rájönni, hogy miért vagy a jelenben ilyen elzárkózott, komoly és hát, első ránézésre érzéketlen - hirtelen még jobban megfeszült a teste, kezeit mintha ökölbe szorította volna. - Annyira sajnálom ami történt veled, soha nem gondoltam volna... és azt is, hogy nem hallgattam rád. Tudnom kellett mi történt, mivel a rendőr a frászt hozta rám, amikor betoppant. Azt hittem te tettél valamit, viszont most már tudom, hogy ez nem így van...
- Zelo-nak járt a szája? - esett le neki egyből, amitől eléggé bepöccent. - Pedig külön megkértem rá, hogy ne beszéljen erről senkinek, főleg nem neked.
- Ne legyél mérges rá, én akartam tudni, én húztam ki belőle azzal, hogy elmondtam ki is vagy/voltál a múltamba - húzódtam el tőle és összeszedtem minden bátorságomat, hogy felnézzek rá.

  A látvány ami fogadott nem az volt, mint amire számítottam, messze nem. Azt hittem mérges lesz, hogy tapintani lehet majd a feszültségét, de e helyett inkább szomorúság és fájdalom ült ki az arcára. Késztetést éreztem arra, hogy végigsimítsak szép arcán, melyet abban a pillanatban a gyötrelem és a fájdalom árnyékolt be. A kezem csakúgy mint azelőtt a lábam, magától mozdult és már majdnem el is értem őt, amikor hirtelen megragadta a csuklómat, ezzel leállítva cselekedetem.

- Kérlek... - néztem a szemébe ugyan olyan fájdalom ittas tekintettel, ahogy ő az enyémbe.
- Nem lehet. Most, hogy tudod az igazat, végképp nem engedhetem, hogy közel kerülj hozzám. Veszélyes.
- De én...
- Nem akarom, hogy bajod essen, hát tényleg nem fogod fel?? - kelt ki teljesen magából. - Miért nem tudsz rám hallgatni? Miért esik nehezedre teljesíteni ezt az egyetlen kérésemet? Hallottad mit tett velem az apám, és még ezek után sem vagy képes azt tenni, amit kérek tőled? Ha valami bajod esik, sosem bocsátom meg magamnak...

  Egy röpke pillanat erejéig becsuktam a szemeimet, mire az előttem álló fiú lassan elengedte a csuklóm. Ekkor újra kinyitottam látószerveim, majd egy határozott és gyors mozdulattal elkaptam a felsőjét, felhúztam magam őhozzá és számat az ő telt, kissé szétnyílt ajkaira tapasztottam. Szemei elkerekedtek, én pedig úgy éreztem, hogy a világ forog körülöttem. Egyszer sem jutott eszembe, hogy egy nap én fogok kezdeményezni ilyen téren, de mégis megtörtént és egy másodpercig sem bántam. Azt akartam, hogy jussanak el az érzéseim hozzá, hogy tudja mennyire fontos nekem, és hogy mennyire félek, hogy eltaszít magától.

- Miért? Az kérdezed miért esik nehezemre békén hagyni téged? A válasz igen egyszerű. Mert szeretlek, tessék, kimondtam. Ez az érzés már évek óta bennem lapul, azóta a nap óta, amikor először találkoztunk az orgona bokor előtt. Sosem felejtettelek el, mindig is találkozni akartam veled, és erre évek múltán megjelensz. Tudod mennyit szenvedtem miattad?! Hogy mennyire lesújtott, amikor csak úgy bejelentetted, hogy te voltál az a kisfiú? Most, hogy visszajöttél... annyira szeretnék veled lenni, bepótolni azt a sok évet, de te azt mondod, hogy ne menjek a közeledbe? Nem akarok távol lenni tőled, veled akarok lenni, mert félek, hogyha megint elválnának útjaink, csak úgy eltűnnél, mint akkor tetted... - halkult el teljesen a hangom, torkomat az előtörő sírás mardosta, szemeim pedig a könnyekkel küszködtek - ...és azt nem bírnám elviselni. Még egyszer nem.

  Az egyik pillanatban még egymással szemben álltunk, míg a másikban Daehyun olyan erővel szorított magához, hogy úgy éreztem rögvest összeroppant. Nem számítottam erre a hirtelen reakcióra, de talán jobb is volt az így. Szabad utat adtam könnyeimnek, miközben visszaöleltem őt és mellkasába fúrtam az arcom. Lejjebb hajolt, egész a fülemig, majd elsuttogta mondandóját, szép lassan és tagoltan, hogy minden szónak külön hangsúlyt adott: Én sem felejtettelek el, egyetlen percre sem. Nagyon hálás voltam, hogy olyan szorosan tartott, másképp nagy lett volna a valószínűsége, hogy ott helyben rogyok össze. Az a mérhetetlen boldogság, ami akkor elfogott, nem lehetett összehasonlítani semmihez, amit addig éreztem.

  Amikor már nem reszkettem a sírástól, mint a nyárfalevél, engedett a szorításán. Az állam alá nyúlt, majd kényszerített, hogy felemeljem a fejem és a szemébe nézzek. Az a sok érzelem, amit az arca és szemei tükröztek, melegséggel töltött el, de mégis összefacsarta a szívem. Letörölt egy kósza könnycseppet az arcomról, majd szép lassan ajka az enyémre talált és egy hosszú, érzelmes csókban forrtunk össze.

  Hellouu~~ Egy fejezet erejéig újra visszatértem~~ Hát ez lett volna a 14.fejezet, remélem elnyerte a tetszéseteket^^ Na és persze bocsánatot szeretnék kérni kedves olvasóimtól azért, mert ilyen sokáig tartott összehozni az új részt, a kifogásokkal már elő sem állok, nem akarlak ezzel untatni titeket ^.^" Kíváncsian várom a véleményeket és a pipákat, amelyekre remélem rászolgált ez a nagy nehézségekkel megírt rész. A kövivel nem tudom mikor jövök, így inkább csak annyit mondok, hogy hamarosan...

Szép napot :3 

1.rész

  A múltam...a régi életem, melyről csak annyit tudtam, amennyit a szüleim elmeséltek, a baleset bekövetkeztével lezárult, és úgy döntöttem nem is rágódom rajta sokat. A sok kezelés, amelyekre jártam az emlékezetemet illetően, teljesen elvette a kedvem az egésztől. Minden alkalommal csak azt hallottam, hogy ne aggódjak, mert bizonyára nemsoká visszatérnek az emlékeim, de már 6 hónap telt el és semmi. Végül úgy voltam már vele ha emlékezni fogok jó lesz, ha mégsem, úgy is, mivel az élet ment tovább ha bánkódtam, ha nem. A jelen volt a legfontosabb, hogy az üresen tátongó lapot a fejemben új emlékekkel töltsem ki, amiket a családommal, Min Jae-vel és újonnan szerzett barátnőmmel, Ha Eun-nel éltem át. Nem akartam mást, csak egy normális életet élni, ennyi volt az egész, ami kisebb-nagyobb sikerrel úgymond sikerült is. Fogjuk rá...

- Min Jae! Ya! Ne siess már annyira!
- De noona! El fogunk késni!
- És ez kinek is a hibája? Mert most kivételesen nem az enyém.
- Nem tudom miről beszélsz - vigyorodott el, mint valami csintalan gyerek.

  Rohanva közelítettük meg az iskola kapuját, amelyet majdnem az orrunk előtt csuktak be, de még épp idejében sprinteltünk át rajta. A portástól kaptunk egy igen szép cifra leszidást, viszont még mielőtt lelkiismeret furdalás közepette bocsánatot kértem volna, Min Jae egy könnyed mozdulattal elrántott onnan és újra kezdődhetett a futás. A lépcső előtt álltunk meg, én kifulladva, testvérem viszont nevetve. Ott el is váltak az útjaink, mert tesóm osztálya a földszinten helyezkedett el, míg az enyém a másodikon. Sietve rápillantottam az órámra, mire elhúztam a szám. Egy jó 10 perce elkezdődött az első órám. Fület-farkat összehúzva nyitottam ki a terembe vezető ajtót, mivel már előre tudtam, hogy a tanártól is fogok kapni egy jó litániára való letolást. Ahogy megálltam az immár kinyitott ajtóban minden szempárt sikerült magamra irányítani, viszont a tanár nem volt sehol. Egy hatalmas megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, de még az osztálytársaimból is.

- Khm, Lee Sun Hee, már megint késtél? - hallottam meg a tanárom hangját a hátam mögül, mire behúztam a fejem és léptem egyet előre, hogy a hátam mögött be tudjon menni.
- Igen, elnézést... - néztem a cipőm orrát, miközben elrejtettem egy kósza mosolyt.
- Te és Min Jae folyton ezt csináljátok. C-c-c... - ingatta meg a fejét. - Ülj a helyedre.
- Köszönöm - bólintottam, majd a helyemhez siettem.

  Ha Eun kérdő pillantásával találkoztam, amikor tettem le a táskám, de legyintettem, ami nálunk azt jelentette, hogy szünetbe mindent el kell mesélni. Elfoglalva a helyem, a tanár felolvasta a névsort, majd kezdetét vette az angol óra, ami nem tartozott a kedvenceim közé, mert a kedves tanár úr nem volt a legjobb szakmájában. Olyan unalmasan adta le a leckét, hogy a fél osztály bealudt mire a végére értünk. Persze amikor a csengő megszólalt, az egész osztály felelevenedett és már siettek is ki az osztályból, senkit sem érdekelt, hogy a tanár még bent volt. Én is egyből felpattantam a székemből és barátnőmmel együtt ki is viharzottunk az teremből, de még azért hallottuk ahogy a tanár úr utánunk kiált a házit illetően, ám senki sem zavartatta magát.

- Szóval mi volt megint? - fordult felém Ha Eun, várva a válaszomra.
- Csak a szokásos - nevettem. - Viszont most nem én, hanem Min Jae pepecselt annyit a fürdőszobában, mert nagyon be akar jönni valakinek.
- Ezt csak így ni az orrodra kötötte? - képedt el.
- Nem, de tudom hogy amikor ennyit igazítja a haját, meg nézi magát a tükörbe, szerintem mindenkinek egyből leesik mi a szitu - simítottam ki játékosan egy tincset barátnőm szeméből.
- Túl hamar kezdi a gyerek - forgatta szemeit unottan.
- El sem tudom képzelni miért nem bírjátok egymást.
- Mert egy beképzelt hülye gyerek...
- Japp, ugyan ezt mondta ő is rólad... - kuncogtam.
- Az a kisss.... - szorította ökölbe a kezét frusztráltan.
- Héééjj, nyugi. Ő még az öcsém, szóval ne nagyon öld meg ha megkérhetlek.
- Oké, de csak azért nem, mert ennyire jó barátnőm vagy.
- Még zavarba hozol - boxoltam gyengéden a vállába.

  Egyszerre hatalmas sikoltozás törte meg a folyosó csendjét. A hangok felé fordítottuk a tekintetünk és ekkor láttam meg...őt. A lányok körülrajongták, olvadoztak mellette, míg a fiúk szúrós szemekkel nézték a jelenetet. Hatalmasat sóhajtottam, majd elhúztam barátnőmet az útból, hogy őnagysága el tudjon menni mellettünk. Csak egy pillantásra méltatott, de nekem már annyi is elég volt, hogy teljesen elpiruljak, ezért gyors elfordítottam a fejem. Azóta hogy először megláttam a suli kapujában amikor beiratkoztam, volt valamilyen láthatatlan kötél körülöttem, ami mindig felé húzott. Vonzódtam hozzá, az okát viszont nem sikerült kiderítenem. Megszólítani sem volt merszem, így csak az maradt nekem, hogy egyszer-kétszer elkapjam a pillantását és figyeljem, ahogy a rajongó táborával elmenjen mellettem, mondjuk nem mintha annyira odáig lett volna a sikongató lányokért körülötte, látszott az arcán, hogy pont nem érdekli.

- Ez a csávó. Mindig kiráz a hideg, amikor találkozunk... Kim Myung-Soo.
- Hát elég... nem mindennapi jelenség...
- Sun Hee-ah, azt ne mond, hogy...
- Nem, én nem - ráztam meg a fejem, de tudtam, hogy ez így nem teljesen volt igaz.
- Remélem is, mert nem lenne esély nála.
- Miért? - tettem fel ezt az igen egyszerű kérdést, amely még sok más kérdést hordozott magában.
- Miért? Kedves barátosném azért, mert mint láthatod, nem igazán érdekli őméltóságát egyetlen lány sem, sőt semmi sem ami azt illeti. Azt hallottam, hogy nemrég halt meg a barátnője és azóta egyetlen csajra sem vetett szemet, sőt pár másodpercnél tovább nem is néz egyre sem. Szóval a kis rajongó tábornak bukta van...
- Meghalt a barátnője? Szegény...
- Hát igen, én is sajn...- állt meg hirtelen, majd a fejéhez kapott. - Ááá, mindjárt vége a szünetnek, és még nem vettem semmit se a büféből!Siessünk!

  Végül sikerült még éppen becserkészni valamit, amikor megszólalt a csengő. Ha Eun diadalittas arckifejezéssel menetelt mellettem, míg én mosolyogva néztem, de belül még mindig azt rágtam át újra meg újra amit Myungsoo-ról hallottam. Persze sokáig nem tarthatott az elmélkedésem, mert barátnőm gyorsan kirángatott gondolataimból, hogy arra figyeljek, amit mond, meg hát sietni kellett, ha nem akartunk késni óráról. Nem igazán lett volna humorom késni...megint.

  Az órák végeztével értesítettem testvérem, hogy én még maradok még egy kicsit a suliban, mert ki akartam venni a könyvtárból pár érdekes könyvet, amit nemrég néztem ki magamnak, meg kellett még a házihoz is keressek valami könyvet. Így hát elköszöntem Ha Eun-től és Min Jae-től, majd megfordulva a könyvtárhoz indultam, ami hála az égnek, az én emeletemen volt, így nem kellett sokat gyalogolni. Reméltem, hogy tesóm és barátnőm elkerülik egymást és nem veszekednek megint, mert akkor másnap azt hallgathatnám, igazat pedig egyiknek sem adhatok, mert akkor a másik megharagszik. Néha teljesen kikészítettek.

  Ahogy beléptem a csendes könyvtárba, egyből megcsapott a könyvek jellegzetes illata, amit annyira szerettem. Mosolyom, amely az arcomon ült, egyszerre eltűnt, amikor megláttam Se Ra-t, az iskola sztárját, akinek az volt a hobbija, hogy mindenkivel kikezdett, aki nem volt olyan, mint ő. Csendben besurrantam, remélve hogy nem vett észre, de nem volt olyan szerencsém.

- Már éppen kezdtem unni magam. Jó, hogy jöttél, amnézia.
- Akkor nyugodtan unatkozhatsz tovább. Nincs kedvem hozzád, és már 100x megkértelek, hogy ne nevezz amnéziának - vettem az irányt az egyik polchoz.
- Milyen emlékek nélkül élni? Borzasztó, ugye? - hangjából csak sugárzott a gúny.
- Mi közöd van hozzá? - vettem a kezembe egy könyvet.
- Ó, hát csak érdeklődöm.
- Persze, tudom hogy csak azért kérdezgetsz, hogy bosszants.
- Élvezem, amikor nekem van igazam. Szegény kicsi amnézia, nem emlékszik semmire, ki tudja milyen ember voltál mielőtt elvesztetted az emlékeid.
- Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb, mint te, aki csak kihasználja a barátait meg minden fiúval összebújik! És ha most megbocsátasz...

  Se Ra meg se tudott mukkanni, így kihasználva az alkalmat, gyors visszaraktam a könyvet és már kirohantam a teremből, becsapva magam után az ajtót. Öklömet összeszorítottam, az ajkamba haraptam és próbáltam visszatartani dühkitörésem. Akárhányszor beszéltem vele a vége az lett, hogy majdnem idegsukkot kaptam. Mélyeket szippantottam a levegőből, majd amikor sikerült valamelyest lenyugodni, elindultam egy kis friss levegőt szívni és erre a legalkalmasabb hely a tető volt.

  Nyugdíjas tempóban lépcsőztem felfelé, nem siettem el a dolgokat. Ahogy ott ballagtam, egyszerre egy hang ütötte meg a fülem. Valaki énekelt és az a valaki egy fiú lehetett. Kíváncsian hallgattam az éneket, ami egyszerre volt kellemes és szívszorító. Szaporábban szeltem a fokokat, nagyon tudni akartam ki lehetett az, akinek olyan szép hangja volt. Levegő után kapkodva megálltam a tetőre vezető ajtó előtt, kifújtam a beszorult levegőt és a kilincsre helyeztem a kezem. Már éppen lenyomtam volna a kilincset, amikor megláttam ki is volt a tetőn, egyedül, énekelve.

- Kim Myung-Soo... - suttogtam, lélegzetet visszafojtva.

 Ledermedve hallgattam a keserédes hangot, amely egyszer-egyszer megcsuklott, de folytatta. Szomorú arckifejezéssel néztem az elveszettnek tűnő fiút, aki miközben énekelt, néha megtörölte a szemét és az égre emelte tekintetét. A dal végére érve lehajtotta a fejét és becsukva a szemét mondott valamit. Nem értettem mit, ezért közelebb hajoltam az ajtóhoz, de elvesztettem az egyensúlyom, véletlenül lenyomtam a kilincset és szabályosan kiestem az ajtón, felkeltve ezzel Myungsoo figyelmét is. Úgy álltam ott, mint aki megfagyott, de azért felnéztem még a srácra, hogy lássam a reakcióját, ami egy kissé összezavart. Úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Nem értettem miért nézett úgy, hiszen nem szokása pár másodpercnél tovább nézni egy lányt se, akkor...

- Ne haragudj, én csak friss levegőt akartam szívni és hirtelen meghallottam a hangodat... és...öömm...- tördeltem az ujjaimat, miközben szememmel végig a lábamat néztem.

  Nem kaptam választ, ezért felemeltem egy kicsit a fejem, mire teljesen megdermedtem. Myungsoo olyan közel volt hozzám, hogy azt hittem rögtön elájulok. Kipirult arccal néztem rá, míg ő még mindig kerek szemekkel nézett. Felemelte jobb kezét, majd lassan az arcomhoz érintette. Itt már rajtam volt a sor, hogy elkerekedjenek a szemeim.

- Hee Jin... - mondta, majd egy lépéssel közelebb jött hozzám.

Heyyaaa~~ Húúhh, na ez is megvolna. Itt a hivatalos első rész az In The Shadows ficimből. Fejbe csapott az ihlet így mit volt, mit nem tenni, meg kellett írni míg el nem felejtem. Remélem minden kedves olvasómnak tetszeni fog amit összehoztam nagy nehézségek árán. Nem tudom még, hogy mikor fogtok legközelebb új részt látni tőlem, de megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni, hogy minél hamarabb legyen az a legközelebb ^^

Ihlet-, kedv- és időhiány...

  Annyeong, itt Blueberry~ Mint a cím is elárulja, úgy döntöttem egy kis ideig újra szünetet tartok. Mostanában elég nehéz rendesen átgondoljam ötleteimet és a részeket, amiket meg szeretnék írni, ezért is gondoltam arra, hogy pihenőt tartok. Az új fici témáját, szereplőit, történetét is jól át kell még gondoljam, na meg a Mysterious Eyes folytatását. Tudom, hogy már sokan várjátok, hogy folytassam, de most nem tudom. Egyetlen egy betűre sem futja tőlem mostanában, amiért bocsánatot szeretnék tőletek kérni. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, viszont ígérem, amint kedvet és ihletet kaptam, na meg persze temérdek időm lesz, akkor visszatérek, tovább írom az eddig már jól ismert ficim és belekezdek az In The Shadows-ba, aminek a fiú főszereplője Myungsoo lesz az Infinite-ből.
  Megértéseteket szeretném kérni és azt, hogy türelmesen várjatok rám, mert hamarosan visszatérek újult erővel és ötletekkel. Addig is byebye kedves olvasóim <3 Saranghae ^^

13.fejezet - Tudnom kell!

  Vajon mi történhetett?, ez volt az első gondolat, ami a fejembe pattant, látva Daehyun nyugtalan arcát, amikor szó nélkül követte a rendőrt, majd bizonytalanul becsukta maga mögött az ajtót. Szerettem volna én is tudni miről beszélhettek, mert az ajtó másik oldalán hallottam néha, ahogy padtársam felemeli a hangját, de azután újra csend lett. Azért valljuk be, kíváncsiságom végül aggódásba formálódott, főleg abban a pillanatban leginkább, amikor valaki nagy erővel a falba ütött, amit egy hosszú, cifra káromkodás követett. Itt már én sem bírtam tovább, az ablaktörlőt ledobtam a padomra és sietve kinyitottam az ajtót. Egy idegbajos Daehyun-nal találtam szembe magam, meg a rendőrrel, aki kerek szemekkel figyelte az eseményeket. Magamban persze szidtam, hogy miért nem volt képes leállítani padtársam. Amikor a srác újra megpróbálta ugyan azt véghezvinni, mint pár másodperccel azelőtt, látva, hogy a rendőr még mindig nem tett ellene semmit, odaugrottam és még időben elkaptam a kezét.

- Daehyun, ne csináld! - néztem fel rá esdeklő tekintettel.
- Eressz! - rántotta ki kezét az enyémből, de nem vártam meg mit fog csinálni, hátulról gyorsan átkaroltam, mire teljesen ledermedt.
- Kérlek... ne csináld... - könyörögtem, majd a hátába fúrtam az arcom.

  Mélyeket szippantott a levegőből, kezét leeresztette, teste viszont még mindig feszülten állt karjaim között. Persze nem érdekelt mennyire nem akarta hogy a közelébe legyek, nem állt szándékomba elengedni, addig biztosan nem, míg a rendőr ahjussi-t a társaságunkba tudtam.

- Khm... Daehyun, a további megbeszélést azt hiszem későbbre halasszuk, amikor már kellőképpen lenyugodtál és az édesanyád is jelen lesz. Értesítelek ha addig lenne valami fejlemény - biccentett, majd gyors léptekkel távozott.

  Amikor már teljesen megbizonyosodtam róla, hogy az ahjussi elment, és padtársam valamelyest lenyugodott, lassú mozdulattal elengedtem, majd megkerültem, hogy szembe nézhessek vele. Vagyis csak szerettem volna, de kerülte a tekintetem, arcvonásai nem sokat árultak el, ámbár a fájdalmat nagyon is le tudtam olvasni és biztos voltam benne, hogy nem csak a kezét fájlalta. Jobb keze után nyúltam, hogy megnézzem mennyire okozott kárt benne és meglepetésemre hagyta. Annyira nem volt vészes, egy-egy helyt szivárgott a vér és ujjai enyhén vörösek voltak, viszont úgy gondoltam, hogy nem lehetett valami kellemes érzés. Szerencséje, hogy időben leállítottam Mr. Idegbajt, máskülönben rosszabban járt volna.

- Gyere - fogtam meg ép kezét, majd magam után húzva bementünk az osztályba. - Ülj le - utasítottam, mire lerogyott az egyik székre.

  A táskámhoz siettem, ahonnan elővettem a Zelo-nak szánt elsősegély dobozkát, visszamentem Daehyun-hoz, közelebb húztam egy széket, leültem és már kezelésbe is vettem sérült kezét. Egyszer-egyszer felnéztem, hogy milyen állapotba volt, de teljesen máshol járt, szemeiben nem láttam mást, csak ürességet, ami egészen megrémített. Basszus! Mit mondhatott neked a rendőr, ami ennyire felzaklatott? De a legfontosabb... Mégis mi történt? Mi történt veled, Daehyun?

- Megint úgy nézel... - mondta, kizökkentve gondolataimból.
- Mégis hogy?
- Sajnálsz. Pedig nem tudsz semmit.
- Aggódom érted, te idióta. Igen, nem tudok semmit, mert senki nem képes elmagyarázni nekem mi a helyzet veled. Te is csak hallgatsz, és azt hajtogatod, hogy ne menjek a közeledbe.
- Jó okom van rá.
- Értem én - forgattam meg a szemeim, majd a kezére helyeztem a kötést. - Miért kell neked folyton tiszta sebhely lenni? Ez a harmadik alkalom, hogy ellátlak - sóhajtottam szomorúan.
- Kösz, de nem kellett volna... - állt fel, majd komótos léptekkel a padjához ment, felvette a táskáját és az ajtóhoz lépett. - És vedd komolyan amit mondtam, tartsd magad távol tőlem...
- Miért kell ez? - kérdeztem, nem akartam elfogadni amit mond.
- Kérlek...

  Olyan bánatosan és őszintén nézett a szemembe, hogy összefacsarodott a szívem. Nem tudtam válaszolni neki, mivel ezek után behúzta az ajtót és távozott, én pedig az ablaknak dőlve emésztettem a szavait. Tényleg nem akartam távol lenni tőle, vele szerettem volna lenni, kideríteni mi ennek az egésznek az oka és vigaszt nyújtani. Nem bírtam elviselni, hogy olyan szomorúnak és elveszettnek lássam. Fúrta az oldalam a gondolat, hogy olyat csinált, ami miatt fel kellett keressék a rendőrök.

  Frusztráltan túrtam bele már úgy is össze-vissza álló hajamba, majd a padom irányába néztem, ahol még mindig ott lapult a kis textildarab, melyet idegességembe odalöktem. Ekkor hasított belém, hogy még be kéne fejezni a takarítást, de legalább Daehyun részével nem kellett bajlódnom sokat, mert minden padból felelősségteljesen kikotorta a szemetet, amit a kedves osztálytársaink direkt hagytak ott. Mielőbb végezni akartam kiszabott feladatommal, mert még azelőtt, hogy hazamentem volna, be akartam ugrani Zelo-hoz, és kicsikarni, ha nem is mindent, de egy parányi infót Daehyun helyzetéről.

  Miután levittem a szemetet és leadtam az ablakmosót, seprűt meg a többi kelléket az oszinál, már húztam is a csíkot kifelé, egy másodperccel sem szerettem volna a suliba lenni ha nem volt muszáj. A lépcsőn lefelé menet írtam Zelo-nak, hogy ráér-e, mire tőle különös módon felhívott.

- Ye Rim, mi a pálya?
- Gondoltam dumálhatnánk egy kicsit. Ráérsz?
- Aha. Gyere át.
- Zelo, minden rendben? Olyan fura a hangod.
- Egy kicsit ideges vagyok, összevesztem apámmal.
- Néha engedhetnél neki egy-egy dologba.
- Az kéne még... Na szal, nincs itthon senki, csörögj ha itt vagy.
- Oké, akkor nemsoká - és ezzel bontottam a vonalat.

  Nagyon jól ismertem már Zelo-t. Biztos voltam benne, hogy nem az apjával volt valami, mert akkor idegsukkos lett volna, de ez alkalommal inkább volt tehetetlen és feszültséggel teli a hangja, mint ideges. Valószínűbb volt, hogy ő is Daehyun miatt volt olyan amilyen, viszont ő biztos tudta mi a szitu. Nekem is tudnom kell!

  Szaporábbra fogtam lépteimet és meg sem álltam legjobb barátom házáig. Persze közben értesítettem az otthon lévőket, hogy hová megyek. Amint megérkeztem, az utcára vezető ajtót könnyűszerrel kinyitottam, azt nem zárták be, ezután a bejárati következett. Kihalásztam a telefonom, de már nem kellett használjam, mert kattant a zár és az ajtó nyitva állt ellőttem, ahol már Zelo várt.

- Yo! Ez hamar ment - pacsiztunk le.
- Na igen, ha kell gyors is tudok ám lenni - nevettem, majd beléptem a házba.
- Reggelente is lehetnél ilyen - nevetett ő is.

  Felmentünk a szobájába, ami egy cseppet sem változott amióta utoljára jártam ott. Tipikus fiú szoba volt. Egy csomó gördeszka minden felé, poszterek, videojátékok, ruhák szanaszét, azt hiszem könnyen el lehet képzelni. A táskámat leraktam az egyik székbe, lehuppantam az ágyra és törökülésbe tornázva magam néztem, ahogy Zelo is leül, szembe velem.

- Ahogy elnézem, veled sincs minden rendben - mosolygott, én pedig egyetértően bólintottam.
- Ugyan az a bajom nekem is, mint neked. És tudom, hogy semmi köze apádnak a hangulatodhoz. Te is tudod, hogy mi történt Daehyun-nal, ugye?
- Megfogtál. Igen, tudom - sóhajtott lemondóan.
- Mond el, kérlek. Ő nem akar mondani semmit, de ma hogy ott volt az a rendőr, tudni akarom! Csinált valamit?
- Mi? Nem! Ő nem... de volt egy rendőr? Bassza meg, akkor...
- Zelo, elmondod végre mi van?
- Jobb lenne ha nem akarnád tudni. Ye Rim, Dae-hyung okkal titkolja előled.
- De olyan frusztráló, hogy mindenki tudja mi történik, csak én nem.
- Mert nem akar belerángatni ebbe az egészbe.
- Az istenit! Zelo - vettem egy mély lélegzetet. - Daehyun az orgonás kisfiú, ezért tudnom kell. Ha nem is mindent, de egy kicsit. Kérlek, mondj valamit!
- Várj... Micsoda?! Ő az?... De... - lepődött meg teljesen és összehúzta a szemöldökét.
- Később - legyintettem. - Nos?
- Oké, elmondom, de nem sokat. Dae-hyung apja tegnap, szóval... kiszökött a börtönből. Az este mutatta a hírekbe, nem láttad?
- Nem, vagyis...de... - mondtam lesokkolva, visszagondolva a tegnap estére. - De hát mi történt? Mit tett?
- Egy olyan dolgot, ami miatt hyung elvesztette a bizalmát az emberekbe... Az apja meg akarta ölni őt és az anyját is.

  A szám elé kaptam a kezem, az arcomból úgy éreztem minden vér kiszaladt. Ránéztem az előttem ülő barátomra, aki gyötrelmes arccal bámult maga elé. Nem tudtam rendesen lereagálni az előbb hallottakat, így csak szótlanul ültem ott és éreztem, ahogy az addig visszatartott könnyeim egymás után csorognak le, majd Zelo takaróján érnek földet.

Final Chapter / Chapter 20.

Utolsó esély

~ Jun szemszög ~

  Még egy végső pillantást vetettem Szöulban lévő házunkra, melybe több mint 4 hónapja laktunk. Végigsimítottam tenyerem a fából készített kerítésen, majd egy szomorú mosoly kíséretébe beszálltam a fekete autóba, amibe már szüleim vártak, indulásra készen. Nagyon izgatottnak tűntek, míg én próbáltam leplezni lehangoltságom és igyekeztem csatlakozni a beszélgetésükbe. Persze nem sokat tudtam közbeszólni, mert a Koreában lévő cég vezetését beszélték éppen, ezért inkább lehúztam az ablakot, kidugtam a kezem és hagytam, hogy az enyhős szél keresztülfújjon széttárt ujjaimon.

  A repülőtérre érve elköszöntünk a sofőr ahjussi-től, szüleim megköszönték az addig elvégzett munkáját, majd egy mély meghajlás után távozott. A bejárat előtt már Jake és Ash vártak minket, mivel együtt utaztunk vissza szülőhazánkba, ugyanis ők csak azért jöttek Szöulba mert én ott voltam, de hogy visszamegyek, már nekik sem volt miért maradniuk. Együtt ballagtunk a hatalmas és tágas épületbe, ahol mindenféle ismeretlen emberekbe ütköztünk. Jake aztán nyomta a bolondos dumáját, próbálta feledtetni rosszkedvem, átlátott jól betanult műmosolyomon. Szerencsém, hogy még akkor elköszöntem barátaimtól, amikor búcsút vettem JR-től. Ha ők is velem lettek volna abban a pillanatban, nem hiszem hogy kibírtam volna sírás nélkül.

  Amint sikeresen becsekkoltunk, apa maradt leadni a csomagokat, Jake és Ash felfedező útra indultak, mivel még elég sok időnk volt a gépünk indulásáig, én viszont leültem és néztem a nyüzsgő tömeget. Ekkor hirtelen rezegni kezdett a telefonom, új üzenetet jelezve. Kyungmin volt az: Na kiscsaj, sikeresen átadtam a csomagot a leader-nek. Hiányozni fogsz angyalka, de azért látogass meg minket néha! Jó utat! ^^. Ajkamba haraptam, úgy fogtam vissza feltörni készülő érzéseimet.

- Nagyon megszeretted Koreát... - ült le mellém anya, majd megfogta a kezem. - Hiányozni fog, ugye? Ezért vagy szomorú.
- Nem, én csak... - töröltem le egy kósza könnycseppet.
- Ne is tagadd, kincsem.
- Nagyon fog hiányozni - adtam meg magam - főleg...ő.
- Hát ennyire megszeretted? - simogatta meg a fejem.
- Mhm... - szipogtam. -Jaj anya, nem akarok elmenni...
- Számítottunk erre. Hyun Ju, kislányom, nagyon jól figyelj arra, amit most mondani fogok.

~ JR szemszög ~

  Üres tekintettel bámultam az elém rakott reggelit. Bármennyire is mutattam azelőtt este, hogy mennyire örültem Hyun Ju-nak, nem akartam hogy elmenjen,de nem kérhettem, hogy maradjon. Hogy is tehettem volna, hiszen annyit mondta mennyire szerette New York-ot, nem foszthattam meg az esélytől, hogy hazamehessen. Nem lett volna fair tőlem, akármennyire is szerettem.

- Jonghyun, hozzá sem nyúltál az ételhez. Baj van? - zökkentett ki anya kérdésével.
- Nem, dehogy...Semmi gáz - vettem a számba egy falat rizset.
- Ugye tudod, hogy már ennél jobban ismerlek? Ki vele fiam, Kang Hyun Ju az oka? Az, hogy elmegy?
- Honnan...?
- Ohó, bingó. Találkoztam ma az egyik barátoddal, ő mondta, Jaj, és adott valamit - pattant fel és a szekrényhez sietett. - Nem értem miért hagyod, hogy csak így elmenjen. A kórházba még velem is vitába szálltál miatta, annyira védted...Á, megvan! - emelt fel egy fehér borítékot, majd visszasietett és a kezembe nyomta. - Hyun Ju-tól van.

  Elkerekedett szemmel vettem át a borítékot és egy határozott mozdulattal feltéptem azt. Egy levélre számítottam, de helyette egy fényképet találtam benne, amit még én csináltam. Szomorúan tanulmányoztam a képet, melyen mindketten olyan boldogan mosolyogtunk. A tekintetem a kép jobb lenti sarkára vándorolt, ugyanis volt ott egy elég nagy nyíl, amit elég nehéz lett volna nem észrevenni. "Fordítsd meg!" ez állt rajta, ezért ezt tettem. Meglepetten olvastam azt a pár sort, ami nekem címzett:
  JR. Szeretném ha tudnád, hogy nagyon jól éreztem magam veled az utóbbi hónapban, ez a kép a kézzel fogható bizonyíték, a többit mélyen elrejtettem... a szívembe, aminek egy része mindig veled lesz. See you~ Hyun Ju.
  P.S. : Nem hagyod hogy elmenjek, ugye?... Kérlek...ne hagyd...
  
  Olyan sebességgel álltam fel, hogy még a széket is felborítottam. Eszeveszetten rohantam a kabátomért és már ki is siettem az ajtón. Még hallottam anya buzdító szavait, ahogy sok szerencsét kívánt. Felnyitottam a garázs ajtaját, beültem a kocsimba és már hajtottam is a repülőtérre, remélve, hogy még nem késtem el.

- Bassza meg, bassza meg! Mi a francért nem állítottam meg? A rohadt életbe!!

  Amint megérkeztem, kipattantam a járgányból és már siettem is be az épületbe, ahol az első ott dolgozótól megkérdeztem mikor indult Hyun Ju gépe.

- Pár másodperc múlva, uram - kaptam meg a lehangoló választ, mire rohanni kezdtem.

  Nem. Nem! Nem mehet el! Az embereket kikerülve szaladtam, ahogyan csak a lábam bírta, pedig belül tudtam, hogy már késő, de nem akartam elfogadni. Viszont akkor már kénytelen voltam, amikor a hatalmas ablakon keresztül láttam, ahogy Jun gépe elindul, majd sikeresen felszáll. Öklömet összeszorítva néztem magam elé, és éreztem ahogy szememet elhomályosítják a könnyek.

~ Jun szemszög ~

  Minden tartalék energiámat a futásba helyeztem. Igaz, még mindig nem jött hogy elhiggyem a hallottakat, de leírhatatlanul boldog voltam. Maradhattam. Ott maradhattam Koreáéba a barátaimmal és JR-rel. Anya szerint ők már sejtették, hogy maradni szeretnék, ezért a csomagjaimat sem adták le, hanem a sofőr ahjussi értük ment, így a csomagjaim és ő is a repülőtér előtt vártak. Persze a fejemre kötötték, hogy látogassam majd meg őket nagyon sokszor, na meg a barátaimat is, mire sírva a megöleltem őket. Elmondásuk szerint mindig fognak pénzt küldeni, így folytathatom az egyetemet és élhetem az életem. Hihetetlen volt számomra a gondolat, hogy a szüleim mennyit változtak az alatt a pár hónap alatt, amiért igazán hálás voltam.

  Az emberek tömegén keresztül, kissé távolabb tőlem felfedeztem egy alakot, ahogy éppen kifelé néz, kizárva maga körül a külvilágot. Még hallottam, amint a barátaim és szüleim gépe felszáll, de a figyelmemet annak az egy embernek szenteltem, aki végül mégis utánam jött.

- JR! - kiáltottam teljes hangerővel.

  Felkapta a fejét és körülnézett, végül elkapta a pillantásom. Szétnyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, arcán döbbenet és hitetlen mosolyt tudtam felfedezni. Tett felém egy kósza lépést, mire én újra szaladni kezdtem, egyenesen hozzá, majd a nyakába ugrottam. Átkaroltam, miközben szemeimből patakokban folytak a könnyek.

- Itt vagy, nem mentél el... Itt vagy - ölelt magához szorosan, mintha az élete függne tőle.
- Nem voltam képes elmenni. Nem tudtalak itt hagyni - toltam el kissé magamtól, hogy jól szemügyre vehessem könnyes arcát.
- Akkor ez azt jelenti, hogy maradsz? - csillant fel a szeme.
- Mhm. Felelősséget kell vállalnod.
- Mégis miért? - nevetett, de egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust.
- Mert teljesen elcsavartad a fejem. Hogyan csinálod?
- És te? Hogyan voltál képes így levenni a lábamról? - simított hátra egy kósza hajtincsemet.

  Két kezébe fogta arcom, majd ajkait lassan az enyémekre tapasztotta. Hogy én mióta vártam arra a pillanatra, amikor végre megcsókolhattam. Nem hirtelen felindulásból, hanem mert annyira szerettem és ő is szeretett. Ez volt a világ legjobb érzése. Levegőért kapkodva váltunk el egymástól. Homlokunkat egymásnak döntöttük, én mosolyogva, míg ő hatalmas vigyorral.

- Megígéred, hogy többé nem mész el? - kérdezte, miközben összekulcsolta kezünket.
- Megígérem. És te megígéred, hogy sohasem engedsz el?
- Ezt kérdezned sem kell - csókolt bele a hajamba, majd lassan elindultunk kéz a kézben a kijárat felé.

  Soha nem gondoltam volna, hogy a versenyzésen kívül lesz más szerelmem az életben. Mindig is úgy éreztem, hogy nem létezik olyan srác, aki el tudná érni, hogy szeressem. És lám valakinek mégis sikerült, nem is akárkinek, hanem Kim Jonghyun-nak, annak a srácnak, aki nem is egyszer volt képes legyőzni, akit az elején gyűlöltem, akit az ellenségemnek tekintettem.

  Biztos voltam benne, hogy nem lesz eseménytelen jövőnk, sokat fogunk veszekedni és kibékülni, de abban voltam a legbiztosabb, hogy nem fogom elereszteni, most hogy rátaláltam arra a srácra, aki képes volt helyzettől függetlenül megnevettetni, vigaszt és biztonságot nyújtott, igaz néha nagyon az agyamra tudott menni, na meg halálra aggódtam magam miatta, de ezek a tulajdonságok tették őt eggyé, azt aki éppen hatalmas vigyorral sétál mellettem, fogja a kezem és vezet a kijárat, az új élet felé.

...Ésss megvolnék :3 Kedves, nagyra becsült olvasóim! Köszönöm szépen, hogy figyelemmel kísértétek a Live Every Second című ficimet, amit kifejezetten szerettem. Köszönet a bátorító szavakért és a sok véleményért, ami mindig energiával tölt fel és melengeti a szívem. Tényleg, kifejezetten jól esik, hogy ennyien olvastátok ezt a kreálmányom is. Remélem a jövőben is követni fogjátok az irományaimat *-* Még egyszer gomawo mindenki! 

Szép estét~ 

Blueberry ^^