13.fejezet - Tudnom kell!

  Vajon mi történhetett?, ez volt az első gondolat, ami a fejembe pattant, látva Daehyun nyugtalan arcát, amikor szó nélkül követte a rendőrt, majd bizonytalanul becsukta maga mögött az ajtót. Szerettem volna én is tudni miről beszélhettek, mert az ajtó másik oldalán hallottam néha, ahogy padtársam felemeli a hangját, de azután újra csend lett. Azért valljuk be, kíváncsiságom végül aggódásba formálódott, főleg abban a pillanatban leginkább, amikor valaki nagy erővel a falba ütött, amit egy hosszú, cifra káromkodás követett. Itt már én sem bírtam tovább, az ablaktörlőt ledobtam a padomra és sietve kinyitottam az ajtót. Egy idegbajos Daehyun-nal találtam szembe magam, meg a rendőrrel, aki kerek szemekkel figyelte az eseményeket. Magamban persze szidtam, hogy miért nem volt képes leállítani padtársam. Amikor a srác újra megpróbálta ugyan azt véghezvinni, mint pár másodperccel azelőtt, látva, hogy a rendőr még mindig nem tett ellene semmit, odaugrottam és még időben elkaptam a kezét.

- Daehyun, ne csináld! - néztem fel rá esdeklő tekintettel.
- Eressz! - rántotta ki kezét az enyémből, de nem vártam meg mit fog csinálni, hátulról gyorsan átkaroltam, mire teljesen ledermedt.
- Kérlek... ne csináld... - könyörögtem, majd a hátába fúrtam az arcom.

  Mélyeket szippantott a levegőből, kezét leeresztette, teste viszont még mindig feszülten állt karjaim között. Persze nem érdekelt mennyire nem akarta hogy a közelébe legyek, nem állt szándékomba elengedni, addig biztosan nem, míg a rendőr ahjussi-t a társaságunkba tudtam.

- Khm... Daehyun, a további megbeszélést azt hiszem későbbre halasszuk, amikor már kellőképpen lenyugodtál és az édesanyád is jelen lesz. Értesítelek ha addig lenne valami fejlemény - biccentett, majd gyors léptekkel távozott.

  Amikor már teljesen megbizonyosodtam róla, hogy az ahjussi elment, és padtársam valamelyest lenyugodott, lassú mozdulattal elengedtem, majd megkerültem, hogy szembe nézhessek vele. Vagyis csak szerettem volna, de kerülte a tekintetem, arcvonásai nem sokat árultak el, ámbár a fájdalmat nagyon is le tudtam olvasni és biztos voltam benne, hogy nem csak a kezét fájlalta. Jobb keze után nyúltam, hogy megnézzem mennyire okozott kárt benne és meglepetésemre hagyta. Annyira nem volt vészes, egy-egy helyt szivárgott a vér és ujjai enyhén vörösek voltak, viszont úgy gondoltam, hogy nem lehetett valami kellemes érzés. Szerencséje, hogy időben leállítottam Mr. Idegbajt, máskülönben rosszabban járt volna.

- Gyere - fogtam meg ép kezét, majd magam után húzva bementünk az osztályba. - Ülj le - utasítottam, mire lerogyott az egyik székre.

  A táskámhoz siettem, ahonnan elővettem a Zelo-nak szánt elsősegély dobozkát, visszamentem Daehyun-hoz, közelebb húztam egy széket, leültem és már kezelésbe is vettem sérült kezét. Egyszer-egyszer felnéztem, hogy milyen állapotba volt, de teljesen máshol járt, szemeiben nem láttam mást, csak ürességet, ami egészen megrémített. Basszus! Mit mondhatott neked a rendőr, ami ennyire felzaklatott? De a legfontosabb... Mégis mi történt? Mi történt veled, Daehyun?

- Megint úgy nézel... - mondta, kizökkentve gondolataimból.
- Mégis hogy?
- Sajnálsz. Pedig nem tudsz semmit.
- Aggódom érted, te idióta. Igen, nem tudok semmit, mert senki nem képes elmagyarázni nekem mi a helyzet veled. Te is csak hallgatsz, és azt hajtogatod, hogy ne menjek a közeledbe.
- Jó okom van rá.
- Értem én - forgattam meg a szemeim, majd a kezére helyeztem a kötést. - Miért kell neked folyton tiszta sebhely lenni? Ez a harmadik alkalom, hogy ellátlak - sóhajtottam szomorúan.
- Kösz, de nem kellett volna... - állt fel, majd komótos léptekkel a padjához ment, felvette a táskáját és az ajtóhoz lépett. - És vedd komolyan amit mondtam, tartsd magad távol tőlem...
- Miért kell ez? - kérdeztem, nem akartam elfogadni amit mond.
- Kérlek...

  Olyan bánatosan és őszintén nézett a szemembe, hogy összefacsarodott a szívem. Nem tudtam válaszolni neki, mivel ezek után behúzta az ajtót és távozott, én pedig az ablaknak dőlve emésztettem a szavait. Tényleg nem akartam távol lenni tőle, vele szerettem volna lenni, kideríteni mi ennek az egésznek az oka és vigaszt nyújtani. Nem bírtam elviselni, hogy olyan szomorúnak és elveszettnek lássam. Fúrta az oldalam a gondolat, hogy olyat csinált, ami miatt fel kellett keressék a rendőrök.

  Frusztráltan túrtam bele már úgy is össze-vissza álló hajamba, majd a padom irányába néztem, ahol még mindig ott lapult a kis textildarab, melyet idegességembe odalöktem. Ekkor hasított belém, hogy még be kéne fejezni a takarítást, de legalább Daehyun részével nem kellett bajlódnom sokat, mert minden padból felelősségteljesen kikotorta a szemetet, amit a kedves osztálytársaink direkt hagytak ott. Mielőbb végezni akartam kiszabott feladatommal, mert még azelőtt, hogy hazamentem volna, be akartam ugrani Zelo-hoz, és kicsikarni, ha nem is mindent, de egy parányi infót Daehyun helyzetéről.

  Miután levittem a szemetet és leadtam az ablakmosót, seprűt meg a többi kelléket az oszinál, már húztam is a csíkot kifelé, egy másodperccel sem szerettem volna a suliba lenni ha nem volt muszáj. A lépcsőn lefelé menet írtam Zelo-nak, hogy ráér-e, mire tőle különös módon felhívott.

- Ye Rim, mi a pálya?
- Gondoltam dumálhatnánk egy kicsit. Ráérsz?
- Aha. Gyere át.
- Zelo, minden rendben? Olyan fura a hangod.
- Egy kicsit ideges vagyok, összevesztem apámmal.
- Néha engedhetnél neki egy-egy dologba.
- Az kéne még... Na szal, nincs itthon senki, csörögj ha itt vagy.
- Oké, akkor nemsoká - és ezzel bontottam a vonalat.

  Nagyon jól ismertem már Zelo-t. Biztos voltam benne, hogy nem az apjával volt valami, mert akkor idegsukkos lett volna, de ez alkalommal inkább volt tehetetlen és feszültséggel teli a hangja, mint ideges. Valószínűbb volt, hogy ő is Daehyun miatt volt olyan amilyen, viszont ő biztos tudta mi a szitu. Nekem is tudnom kell!

  Szaporábbra fogtam lépteimet és meg sem álltam legjobb barátom házáig. Persze közben értesítettem az otthon lévőket, hogy hová megyek. Amint megérkeztem, az utcára vezető ajtót könnyűszerrel kinyitottam, azt nem zárták be, ezután a bejárati következett. Kihalásztam a telefonom, de már nem kellett használjam, mert kattant a zár és az ajtó nyitva állt ellőttem, ahol már Zelo várt.

- Yo! Ez hamar ment - pacsiztunk le.
- Na igen, ha kell gyors is tudok ám lenni - nevettem, majd beléptem a házba.
- Reggelente is lehetnél ilyen - nevetett ő is.

  Felmentünk a szobájába, ami egy cseppet sem változott amióta utoljára jártam ott. Tipikus fiú szoba volt. Egy csomó gördeszka minden felé, poszterek, videojátékok, ruhák szanaszét, azt hiszem könnyen el lehet képzelni. A táskámat leraktam az egyik székbe, lehuppantam az ágyra és törökülésbe tornázva magam néztem, ahogy Zelo is leül, szembe velem.

- Ahogy elnézem, veled sincs minden rendben - mosolygott, én pedig egyetértően bólintottam.
- Ugyan az a bajom nekem is, mint neked. És tudom, hogy semmi köze apádnak a hangulatodhoz. Te is tudod, hogy mi történt Daehyun-nal, ugye?
- Megfogtál. Igen, tudom - sóhajtott lemondóan.
- Mond el, kérlek. Ő nem akar mondani semmit, de ma hogy ott volt az a rendőr, tudni akarom! Csinált valamit?
- Mi? Nem! Ő nem... de volt egy rendőr? Bassza meg, akkor...
- Zelo, elmondod végre mi van?
- Jobb lenne ha nem akarnád tudni. Ye Rim, Dae-hyung okkal titkolja előled.
- De olyan frusztráló, hogy mindenki tudja mi történik, csak én nem.
- Mert nem akar belerángatni ebbe az egészbe.
- Az istenit! Zelo - vettem egy mély lélegzetet. - Daehyun az orgonás kisfiú, ezért tudnom kell. Ha nem is mindent, de egy kicsit. Kérlek, mondj valamit!
- Várj... Micsoda?! Ő az?... De... - lepődött meg teljesen és összehúzta a szemöldökét.
- Később - legyintettem. - Nos?
- Oké, elmondom, de nem sokat. Dae-hyung apja tegnap, szóval... kiszökött a börtönből. Az este mutatta a hírekbe, nem láttad?
- Nem, vagyis...de... - mondtam lesokkolva, visszagondolva a tegnap estére. - De hát mi történt? Mit tett?
- Egy olyan dolgot, ami miatt hyung elvesztette a bizalmát az emberekbe... Az apja meg akarta ölni őt és az anyját is.

  A szám elé kaptam a kezem, az arcomból úgy éreztem minden vér kiszaladt. Ránéztem az előttem ülő barátomra, aki gyötrelmes arccal bámult maga elé. Nem tudtam rendesen lereagálni az előbb hallottakat, így csak szótlanul ültem ott és éreztem, ahogy az addig visszatartott könnyeim egymás után csorognak le, majd Zelo takaróján érnek földet.