Final Chapter / Chapter 20.

Utolsó esély

~ Jun szemszög ~

  Még egy végső pillantást vetettem Szöulban lévő házunkra, melybe több mint 4 hónapja laktunk. Végigsimítottam tenyerem a fából készített kerítésen, majd egy szomorú mosoly kíséretébe beszálltam a fekete autóba, amibe már szüleim vártak, indulásra készen. Nagyon izgatottnak tűntek, míg én próbáltam leplezni lehangoltságom és igyekeztem csatlakozni a beszélgetésükbe. Persze nem sokat tudtam közbeszólni, mert a Koreában lévő cég vezetését beszélték éppen, ezért inkább lehúztam az ablakot, kidugtam a kezem és hagytam, hogy az enyhős szél keresztülfújjon széttárt ujjaimon.

  A repülőtérre érve elköszöntünk a sofőr ahjussi-től, szüleim megköszönték az addig elvégzett munkáját, majd egy mély meghajlás után távozott. A bejárat előtt már Jake és Ash vártak minket, mivel együtt utaztunk vissza szülőhazánkba, ugyanis ők csak azért jöttek Szöulba mert én ott voltam, de hogy visszamegyek, már nekik sem volt miért maradniuk. Együtt ballagtunk a hatalmas és tágas épületbe, ahol mindenféle ismeretlen emberekbe ütköztünk. Jake aztán nyomta a bolondos dumáját, próbálta feledtetni rosszkedvem, átlátott jól betanult műmosolyomon. Szerencsém, hogy még akkor elköszöntem barátaimtól, amikor búcsút vettem JR-től. Ha ők is velem lettek volna abban a pillanatban, nem hiszem hogy kibírtam volna sírás nélkül.

  Amint sikeresen becsekkoltunk, apa maradt leadni a csomagokat, Jake és Ash felfedező útra indultak, mivel még elég sok időnk volt a gépünk indulásáig, én viszont leültem és néztem a nyüzsgő tömeget. Ekkor hirtelen rezegni kezdett a telefonom, új üzenetet jelezve. Kyungmin volt az: Na kiscsaj, sikeresen átadtam a csomagot a leader-nek. Hiányozni fogsz angyalka, de azért látogass meg minket néha! Jó utat! ^^. Ajkamba haraptam, úgy fogtam vissza feltörni készülő érzéseimet.

- Nagyon megszeretted Koreát... - ült le mellém anya, majd megfogta a kezem. - Hiányozni fog, ugye? Ezért vagy szomorú.
- Nem, én csak... - töröltem le egy kósza könnycseppet.
- Ne is tagadd, kincsem.
- Nagyon fog hiányozni - adtam meg magam - főleg...ő.
- Hát ennyire megszeretted? - simogatta meg a fejem.
- Mhm... - szipogtam. -Jaj anya, nem akarok elmenni...
- Számítottunk erre. Hyun Ju, kislányom, nagyon jól figyelj arra, amit most mondani fogok.

~ JR szemszög ~

  Üres tekintettel bámultam az elém rakott reggelit. Bármennyire is mutattam azelőtt este, hogy mennyire örültem Hyun Ju-nak, nem akartam hogy elmenjen,de nem kérhettem, hogy maradjon. Hogy is tehettem volna, hiszen annyit mondta mennyire szerette New York-ot, nem foszthattam meg az esélytől, hogy hazamehessen. Nem lett volna fair tőlem, akármennyire is szerettem.

- Jonghyun, hozzá sem nyúltál az ételhez. Baj van? - zökkentett ki anya kérdésével.
- Nem, dehogy...Semmi gáz - vettem a számba egy falat rizset.
- Ugye tudod, hogy már ennél jobban ismerlek? Ki vele fiam, Kang Hyun Ju az oka? Az, hogy elmegy?
- Honnan...?
- Ohó, bingó. Találkoztam ma az egyik barátoddal, ő mondta, Jaj, és adott valamit - pattant fel és a szekrényhez sietett. - Nem értem miért hagyod, hogy csak így elmenjen. A kórházba még velem is vitába szálltál miatta, annyira védted...Á, megvan! - emelt fel egy fehér borítékot, majd visszasietett és a kezembe nyomta. - Hyun Ju-tól van.

  Elkerekedett szemmel vettem át a borítékot és egy határozott mozdulattal feltéptem azt. Egy levélre számítottam, de helyette egy fényképet találtam benne, amit még én csináltam. Szomorúan tanulmányoztam a képet, melyen mindketten olyan boldogan mosolyogtunk. A tekintetem a kép jobb lenti sarkára vándorolt, ugyanis volt ott egy elég nagy nyíl, amit elég nehéz lett volna nem észrevenni. "Fordítsd meg!" ez állt rajta, ezért ezt tettem. Meglepetten olvastam azt a pár sort, ami nekem címzett:
  JR. Szeretném ha tudnád, hogy nagyon jól éreztem magam veled az utóbbi hónapban, ez a kép a kézzel fogható bizonyíték, a többit mélyen elrejtettem... a szívembe, aminek egy része mindig veled lesz. See you~ Hyun Ju.
  P.S. : Nem hagyod hogy elmenjek, ugye?... Kérlek...ne hagyd...
  
  Olyan sebességgel álltam fel, hogy még a széket is felborítottam. Eszeveszetten rohantam a kabátomért és már ki is siettem az ajtón. Még hallottam anya buzdító szavait, ahogy sok szerencsét kívánt. Felnyitottam a garázs ajtaját, beültem a kocsimba és már hajtottam is a repülőtérre, remélve, hogy még nem késtem el.

- Bassza meg, bassza meg! Mi a francért nem állítottam meg? A rohadt életbe!!

  Amint megérkeztem, kipattantam a járgányból és már siettem is be az épületbe, ahol az első ott dolgozótól megkérdeztem mikor indult Hyun Ju gépe.

- Pár másodperc múlva, uram - kaptam meg a lehangoló választ, mire rohanni kezdtem.

  Nem. Nem! Nem mehet el! Az embereket kikerülve szaladtam, ahogyan csak a lábam bírta, pedig belül tudtam, hogy már késő, de nem akartam elfogadni. Viszont akkor már kénytelen voltam, amikor a hatalmas ablakon keresztül láttam, ahogy Jun gépe elindul, majd sikeresen felszáll. Öklömet összeszorítva néztem magam elé, és éreztem ahogy szememet elhomályosítják a könnyek.

~ Jun szemszög ~

  Minden tartalék energiámat a futásba helyeztem. Igaz, még mindig nem jött hogy elhiggyem a hallottakat, de leírhatatlanul boldog voltam. Maradhattam. Ott maradhattam Koreáéba a barátaimmal és JR-rel. Anya szerint ők már sejtették, hogy maradni szeretnék, ezért a csomagjaimat sem adták le, hanem a sofőr ahjussi értük ment, így a csomagjaim és ő is a repülőtér előtt vártak. Persze a fejemre kötötték, hogy látogassam majd meg őket nagyon sokszor, na meg a barátaimat is, mire sírva a megöleltem őket. Elmondásuk szerint mindig fognak pénzt küldeni, így folytathatom az egyetemet és élhetem az életem. Hihetetlen volt számomra a gondolat, hogy a szüleim mennyit változtak az alatt a pár hónap alatt, amiért igazán hálás voltam.

  Az emberek tömegén keresztül, kissé távolabb tőlem felfedeztem egy alakot, ahogy éppen kifelé néz, kizárva maga körül a külvilágot. Még hallottam, amint a barátaim és szüleim gépe felszáll, de a figyelmemet annak az egy embernek szenteltem, aki végül mégis utánam jött.

- JR! - kiáltottam teljes hangerővel.

  Felkapta a fejét és körülnézett, végül elkapta a pillantásom. Szétnyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, arcán döbbenet és hitetlen mosolyt tudtam felfedezni. Tett felém egy kósza lépést, mire én újra szaladni kezdtem, egyenesen hozzá, majd a nyakába ugrottam. Átkaroltam, miközben szemeimből patakokban folytak a könnyek.

- Itt vagy, nem mentél el... Itt vagy - ölelt magához szorosan, mintha az élete függne tőle.
- Nem voltam képes elmenni. Nem tudtalak itt hagyni - toltam el kissé magamtól, hogy jól szemügyre vehessem könnyes arcát.
- Akkor ez azt jelenti, hogy maradsz? - csillant fel a szeme.
- Mhm. Felelősséget kell vállalnod.
- Mégis miért? - nevetett, de egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust.
- Mert teljesen elcsavartad a fejem. Hogyan csinálod?
- És te? Hogyan voltál képes így levenni a lábamról? - simított hátra egy kósza hajtincsemet.

  Két kezébe fogta arcom, majd ajkait lassan az enyémekre tapasztotta. Hogy én mióta vártam arra a pillanatra, amikor végre megcsókolhattam. Nem hirtelen felindulásból, hanem mert annyira szerettem és ő is szeretett. Ez volt a világ legjobb érzése. Levegőért kapkodva váltunk el egymástól. Homlokunkat egymásnak döntöttük, én mosolyogva, míg ő hatalmas vigyorral.

- Megígéred, hogy többé nem mész el? - kérdezte, miközben összekulcsolta kezünket.
- Megígérem. És te megígéred, hogy sohasem engedsz el?
- Ezt kérdezned sem kell - csókolt bele a hajamba, majd lassan elindultunk kéz a kézben a kijárat felé.

  Soha nem gondoltam volna, hogy a versenyzésen kívül lesz más szerelmem az életben. Mindig is úgy éreztem, hogy nem létezik olyan srác, aki el tudná érni, hogy szeressem. És lám valakinek mégis sikerült, nem is akárkinek, hanem Kim Jonghyun-nak, annak a srácnak, aki nem is egyszer volt képes legyőzni, akit az elején gyűlöltem, akit az ellenségemnek tekintettem.

  Biztos voltam benne, hogy nem lesz eseménytelen jövőnk, sokat fogunk veszekedni és kibékülni, de abban voltam a legbiztosabb, hogy nem fogom elereszteni, most hogy rátaláltam arra a srácra, aki képes volt helyzettől függetlenül megnevettetni, vigaszt és biztonságot nyújtott, igaz néha nagyon az agyamra tudott menni, na meg halálra aggódtam magam miatta, de ezek a tulajdonságok tették őt eggyé, azt aki éppen hatalmas vigyorral sétál mellettem, fogja a kezem és vezet a kijárat, az új élet felé.

...Ésss megvolnék :3 Kedves, nagyra becsült olvasóim! Köszönöm szépen, hogy figyelemmel kísértétek a Live Every Second című ficimet, amit kifejezetten szerettem. Köszönet a bátorító szavakért és a sok véleményért, ami mindig energiával tölt fel és melengeti a szívem. Tényleg, kifejezetten jól esik, hogy ennyien olvastátok ezt a kreálmányom is. Remélem a jövőben is követni fogjátok az irományaimat *-* Még egyszer gomawo mindenki! 

Szép estét~ 

Blueberry ^^