14.fejezet - Feltörő érzések

- Biztos, hogy ne kísérjelek haza? - nyitotta ki előttem a bejárati ajtót legjobb barátom, miközben aggódó pillantást vetett a sírás okozta vörös szemeimre.
- Nem, tényleg. Megvagyok - ráztam meg a fejem és egy röpke mosolyt erőltettem az arcomra, hogy valamelyest igazat adjak kijelentésemnek. - Köszi, hogy mindezt elmondtad Daehyun-ról, annak ellenére hogy azt kérte ne tedd. Nagyra értékelem.
- A legjobb barátom vagy, úgy érzem ennyit megérdemelsz - vonta meg a vállát, majd közelebb lépett hozzám. - Na, gyere ide - tárta szét karjait, és egy gyors mozdulattal megölelt, én pedig hálásan öleltem vissza. - Ha tudtam volna hogy ő az, aki miatt annyira szereted azt a sarok menti orgonát, hamarabb elmondom amit tudok. De... - lazított szorításán, majd lassan elengedett. -...kérlek, ne avatkozz bele ebbe, veszélyes. Majd mi kiötlünk valamit Dae-hyung-al. Nem akarlak bajba keverni, hyung pedig a jelek szerint még úgy se - húzta szomorkás mosolyra ajkait.
- Ne nézz így...
- Bocs, csak...sajnálom ezt az egész helyzetet és azt, hogy e miatt nem lehettek...hát tudod...együtt.
- Az "együtt"-ön ugye nem...?
- Ye Rim, a vak is láthatja, hogy még mindig szereted őt, bármennyire is próbálod tagadni. És szerintem ha hyung nem a múltjával lenne elfoglalva, akkor ő is észrevette volna a saját érzéseit.
- Milyen érzelgős lett valaki - löktem meg játékosan a vállát, amivel próbáltam elfedni a hitetlenséget az arcomról.
- Tudom, hogy nem megszokott tőlem, de most kivételesen komolyan beszélek.
- Hah - sóhajtottam erőtlenül. - Ez hülyeség, Zelo. Nem úgy vettem észre, mintha bármit is érezne irántam.
- Elég régóta ismerem ahhoz, hogy ilyet állítsak. Csak higgy nekem és meglátod. Hiszen azt akarja, hogy tartsd magad távol tőle.
- Igen, de csak azért, hogy ne kerüljek bele a magánügyeibe - döntöttem oldalra a fejem, kezdtem elveszteni a fonalat.
- Ó, ennél sokkal többről van szó - nevetett fel Zelo mindent tudóan, majd arca hirtelen megint komollyá vált. - Minél hamarabb tisztázd magad Dae-hyung-al. Szeretném ha boldog lenne... na meg persze te is. Mert már nagyon nem akarom ezt nézni, ahogy szenvedtek.

  Miután búcsút vettem legjobb haveromtól, azonnal haza vettem az irányt, már csak azért is, mert Ye Kyung hívott, viszont nem vettem észre, amiért totál ki lesz bukva, na meg át akartam gondolni mindazt, amit Zelo mondott, mesélt el nekem. Megpróbáltam hinni neki, bízni abban, hogy ő tényleg nagyon jól ismeri Daehyun-t és az érzéseit, ámbár azért kissé aggasztott a tény, hogy csak úgy levágta a szitut, és kimondta helyettem a tényt, hogy szerelmes voltam Daehyun-ba. Még magamnak se mertem olyan nyíltan bevallani az érzéseimet, viszont Zelo átlátott rajtam. És tényleg ilyen nyilvánvalóan játszottam a hattyúk halálát, hogy egyből leesett neki mennyire nyomaszt és szenvedek Daehyun miatt? 

  Gyorsan dobtam unni-nak egy SMS-t, hogy ne aggódjon, pár pillanat és otthon leszek, mire egyből kaptam választ is, ami nemhogy nem volt haragos, inkább az ellenkezője, teljesen nyugodt volt, amihez még társult egy kis izgatottság is. Olyan hirtelen fékeztem le, hogy nem sok kellett ahhoz, hogy eltaknyoljak, ami nem  lett volna szép látvány. Nincs baj~ Dee... Nemrég volt itt a kis barátod, tudod, Dae. Még elcsípheted, ha sietsz. Hwaiting~, ez állt az sms-ben. Ez az egyetlen üzenet annyi érzelmet keltett fel bennem, hogy nem tudtam mi tévő legyek. Azok után, hogy Junhong teljesen ráébresztett érzéseimre, elmondta padtársamról a fontosabb részleteket, valahogy még nem álltam készen arra lelkileg, hogy találkozzak vele. Így éreztem, viszont a lábaim máshogy gondolták. Mire észbe kaptam, már a házunkon is jóval túlrohantam, és forgattam a fejem, hogy bármelyik pillanatban észre tudjam venni Daehyun karcsú alakját, barna haját, mely az utca lámpáinak fényében folyton szőkének festett és egyedien búskomor auráját, amit már messziről ki lehet szúrni. Már épp veszni látszott a remény, amikor végre megpillantottam. Lassan ballagott a kihaltnak tűnt utcán, a mi pékségünk zacskójával a kezében. Lassítottam a tempómon, majd nagyot szippantva a friss, kissé hűvös levegőből, elkiáltottam magam.

- Daehyun!!

  A fiút mintha áramütés ért volna torpant meg hirtelen, és a lassabbnál is lassabban fordult hátra, hogy egyenesen rám nézhessen, a hang forrására, én viszont nem vártam meg míg teljesen megfordult, a lábaim újra maguktól vittek. Futni kezdtem a megdöbbent srác felé, míg végül odaérve, karomat széttárva csapódtam neki és magamhoz öleltem. A csomag, amelyet addig szorosan a kezébe tartott, tompa puffanással ért földet, teste mintha kővé dermedt volna érintésemtől, de nem érdekelt egy percig sem. Már egy ideje magamhoz akartam szorítani, hogy tudtára adjam ott vagyok neki, mellette leszek ha szüksége lesz rám, még akkor is ha folyton folyvást azt hajtogatta, hogy ne menjek a közelébe. Úgy éreztem abban a percben, hogy azok után bármit is mondjon, nem tud eltántorítani.

  Bár nem volt bátorságom az arcára nézni, valahogy tisztán el tudtam képzelni meglepettségét és értetlenségét. Karjai erőtlenül lógtak teste mellett, a jelek szerint nem tudott mit kezdeni a helyzettel, viszont szíve gyors ritmusa, mely az enyémmel szinkronban dobogott, elárulta őt.

- Ye Rim... - suttogta rekedtes hangon. - Mégis mit csinálsz?
- Éppen téged ölellek, ha nem tűnt volna fel - kuncogtam, de valahogy nem volt az igazi. - Tudod... - kezdtem bele halkan - ...hallottam mi történt a családoddal és apáddal. Igaz, csak kis részét hallottam a dolgoknak, de már ez is segített rájönni, hogy miért vagy a jelenben ilyen elzárkózott, komoly és hát, első ránézésre érzéketlen - hirtelen még jobban megfeszült a teste, kezeit mintha ökölbe szorította volna. - Annyira sajnálom ami történt veled, soha nem gondoltam volna... és azt is, hogy nem hallgattam rád. Tudnom kellett mi történt, mivel a rendőr a frászt hozta rám, amikor betoppant. Azt hittem te tettél valamit, viszont most már tudom, hogy ez nem így van...
- Zelo-nak járt a szája? - esett le neki egyből, amitől eléggé bepöccent. - Pedig külön megkértem rá, hogy ne beszéljen erről senkinek, főleg nem neked.
- Ne legyél mérges rá, én akartam tudni, én húztam ki belőle azzal, hogy elmondtam ki is vagy/voltál a múltamba - húzódtam el tőle és összeszedtem minden bátorságomat, hogy felnézzek rá.

  A látvány ami fogadott nem az volt, mint amire számítottam, messze nem. Azt hittem mérges lesz, hogy tapintani lehet majd a feszültségét, de e helyett inkább szomorúság és fájdalom ült ki az arcára. Késztetést éreztem arra, hogy végigsimítsak szép arcán, melyet abban a pillanatban a gyötrelem és a fájdalom árnyékolt be. A kezem csakúgy mint azelőtt a lábam, magától mozdult és már majdnem el is értem őt, amikor hirtelen megragadta a csuklómat, ezzel leállítva cselekedetem.

- Kérlek... - néztem a szemébe ugyan olyan fájdalom ittas tekintettel, ahogy ő az enyémbe.
- Nem lehet. Most, hogy tudod az igazat, végképp nem engedhetem, hogy közel kerülj hozzám. Veszélyes.
- De én...
- Nem akarom, hogy bajod essen, hát tényleg nem fogod fel?? - kelt ki teljesen magából. - Miért nem tudsz rám hallgatni? Miért esik nehezedre teljesíteni ezt az egyetlen kérésemet? Hallottad mit tett velem az apám, és még ezek után sem vagy képes azt tenni, amit kérek tőled? Ha valami bajod esik, sosem bocsátom meg magamnak...

  Egy röpke pillanat erejéig becsuktam a szemeimet, mire az előttem álló fiú lassan elengedte a csuklóm. Ekkor újra kinyitottam látószerveim, majd egy határozott és gyors mozdulattal elkaptam a felsőjét, felhúztam magam őhozzá és számat az ő telt, kissé szétnyílt ajkaira tapasztottam. Szemei elkerekedtek, én pedig úgy éreztem, hogy a világ forog körülöttem. Egyszer sem jutott eszembe, hogy egy nap én fogok kezdeményezni ilyen téren, de mégis megtörtént és egy másodpercig sem bántam. Azt akartam, hogy jussanak el az érzéseim hozzá, hogy tudja mennyire fontos nekem, és hogy mennyire félek, hogy eltaszít magától.

- Miért? Az kérdezed miért esik nehezemre békén hagyni téged? A válasz igen egyszerű. Mert szeretlek, tessék, kimondtam. Ez az érzés már évek óta bennem lapul, azóta a nap óta, amikor először találkoztunk az orgona bokor előtt. Sosem felejtettelek el, mindig is találkozni akartam veled, és erre évek múltán megjelensz. Tudod mennyit szenvedtem miattad?! Hogy mennyire lesújtott, amikor csak úgy bejelentetted, hogy te voltál az a kisfiú? Most, hogy visszajöttél... annyira szeretnék veled lenni, bepótolni azt a sok évet, de te azt mondod, hogy ne menjek a közeledbe? Nem akarok távol lenni tőled, veled akarok lenni, mert félek, hogyha megint elválnának útjaink, csak úgy eltűnnél, mint akkor tetted... - halkult el teljesen a hangom, torkomat az előtörő sírás mardosta, szemeim pedig a könnyekkel küszködtek - ...és azt nem bírnám elviselni. Még egyszer nem.

  Az egyik pillanatban még egymással szemben álltunk, míg a másikban Daehyun olyan erővel szorított magához, hogy úgy éreztem rögvest összeroppant. Nem számítottam erre a hirtelen reakcióra, de talán jobb is volt az így. Szabad utat adtam könnyeimnek, miközben visszaöleltem őt és mellkasába fúrtam az arcom. Lejjebb hajolt, egész a fülemig, majd elsuttogta mondandóját, szép lassan és tagoltan, hogy minden szónak külön hangsúlyt adott: Én sem felejtettelek el, egyetlen percre sem. Nagyon hálás voltam, hogy olyan szorosan tartott, másképp nagy lett volna a valószínűsége, hogy ott helyben rogyok össze. Az a mérhetetlen boldogság, ami akkor elfogott, nem lehetett összehasonlítani semmihez, amit addig éreztem.

  Amikor már nem reszkettem a sírástól, mint a nyárfalevél, engedett a szorításán. Az állam alá nyúlt, majd kényszerített, hogy felemeljem a fejem és a szemébe nézzek. Az a sok érzelem, amit az arca és szemei tükröztek, melegséggel töltött el, de mégis összefacsarta a szívem. Letörölt egy kósza könnycseppet az arcomról, majd szép lassan ajka az enyémre talált és egy hosszú, érzelmes csókban forrtunk össze.

  Hellouu~~ Egy fejezet erejéig újra visszatértem~~ Hát ez lett volna a 14.fejezet, remélem elnyerte a tetszéseteket^^ Na és persze bocsánatot szeretnék kérni kedves olvasóimtól azért, mert ilyen sokáig tartott összehozni az új részt, a kifogásokkal már elő sem állok, nem akarlak ezzel untatni titeket ^.^" Kíváncsian várom a véleményeket és a pipákat, amelyekre remélem rászolgált ez a nagy nehézségekkel megírt rész. A kövivel nem tudom mikor jövök, így inkább csak annyit mondok, hogy hamarosan...

Szép napot :3