9.fejezet - Én vagyok az...

  Mint valami zombi osztag, úgy tántorogtak ki a diákok a suli épületéből, engem és Daehyun-t is beleértve. Aznap három tesztet is írtunk, amiből kettőt úgy elrontottam, mint a huzat, a harmadik pedig félig-meddig sikerült. Anyáék ki fognak csinálni! Viszont én még mindig jobb helyzetben voltam, mint padtársam, hiszen ő mind a három tesztét üresen adta be, és az óra nagy részét átaludta. Persze ezen semmi csodálkozni való nem volt, főleg mert időnként túlórázott, hogy egy kicsivel több fizetést kaphasson. Hát igen, Zelo igazi éneklő madárka az ilyen dolgokban, bezzeg a nagy titkot nem tudta úgy elfecsegni. Jellemző.
  
  Nagyot fújtatva néztem körül, hátha felfedezem Zelo szőke fejét valahol, de nem volt sehol. Lemondóan biggyesztettem le a számat.

- Az apjával találkozik... - szólalt meg mellettem az addig csendben figyelő Daehyun.
- Óh, világos. Szegény, tuti nem lesz jó passzba ma.

  Erre csak megvonta a vállát, majd elindult, de nem a hazafelé vezető úton, hanem épp a másik irányba. Valószínűleg dolgozni mehetett, ami azt jelentette, hogy egyedül kellett hazamennem. 180 fokos fordulatot vettem, majd a fülesemmel a fejemen ballagtam haza, mivel aznap még a "kölykök" sem voltak sehol. Ahogy megérkeztem, a fejhallgatómat egy könnyed mozdulattal leemeltem és komótos léptekkel bementem a házba vezető ajtón.

- Megjöttem! - kiáltottam el magam.

  Hangos trappolásra lettem figyelmes a lépcső felől, majd csak azon vettem észre magam, hogy egy nagyon ismerős és szívemnek kedves ember ölel magához jó szorosan.

- Unni?- toltam el kissé magamtól. - Unni!!!
- Ye Rim-ah, annyira hiányoztál! - lábadtak könnybe a szemei.
- Dehát hogyan? Hogy-hogy itt vagy és nem Szöulban?
- A férjem üzleti úton van, én meg nem akartam magamban lenni otthon, ezért kivettem egy kis szabadságot és most itt vagyok. Persze ebben a honvágy is közre játszott.
- Jaj, annyira örülök neked. Olyan régen nem láttalak - öleltem meg újból.
- Az már biztos.
- De ugye anyáéknak szóltál, hogy itt vagy? 
- Nehéz lett volna nem észrevenniük, mikor jó nagy hanggal beállítottam a boltba.
- Na látod, ez igaz - kuncogtam.

  Mivel a szüleink még a boltban serénykedtek, ezért úgy döntöttünk felmegyünk a szobámba, ahol kezdődhetett a pletyka parti. Egymás szavába vágva meséltünk mindenféléről, ő főként a munkahelyéről, a férjéről na meg az életről Szöulban, én meg a suliról, a boltról és más pletykákról, amit még az emberektől hallottam, amikor kiszolgálom őket.

- Semmit sem változott ez a szoba mióta utoljára jártam itt - dőlt le az ágyra.
- Ya! A fal színe más lett, és leszedtem egy csomó posztert!
- Attól eltekintve minden ugyanúgy van elrendezve, mint volt.
- Unni! Elfoglalod az egész ágyat, csússz odébb.
- Hát így kell beszélni a rég nem látott testvéreddel? - vont kérdőre játékosan.
- Még szép, hiszen csak a testvérem vagy - vontam vállat, majd arrébb toltam.
- Hékás, idősebb vagyok, mint te.
- Ye Kyung, ezzel nem mész semmire - feküdtem mellé.
- Tudom - sóhajtotta szórakozottan.
- Akkor miről beszélünk? - nevettem fel.

  Ekkor kopogást hallottunk az ajtóm felől, majd apa dugta be a fejét a résnyire kinyitott ajtón.

- Ye Rim-ah, Ye Kyung-ah, le tudnátok egy kicsit jönni? Nagyon sok vásárló jött hirtelen és nem ártana még 1-2 segítő kéz.

  Persze mosolyogva ugrottunk appa kérésére. Ahogy leértünk, egy csomóan letámadták szegény Ye Kyung unnit, hiszen olyan régen látták, ő pedig minden kérdésre kedvesen válaszolt, mindenkivel tudott váltani pár szót, közben pedig kiszolgálta a vásárlókat. Elképesztően végezte a dolgát, még annyi idő után is. Anya kapva az alkalmon, felslisszolt vacsorát készíteni. Mikor már minden vásárló elment, kimerülve ültünk le, de azt is csak pár pillanatra, mivel egy olyan vevő lépett be a helyiségbe, akire egyáltalán nem számítottam. Még egyszer megtöröltem a szemem, hogy jól látok-e, de kiderült, a látásomnak semmi baja nem volt.

 - Daehyun? - pattantam fel, majd a fiúhoz siettem. - Miben segíthetek? - mosolyogtam rá még mindig meglepetten.
- Csak kenyeret vennék - nézett körbe.
- Ó, persze. Gyere válassz - vezettem a megfelelő helyre.
- Ő ki? - ugrott mellém unni, mire a szív görcs jött rám.
- Jesszus, Ye Kyung! Ne ijesztgess.
- Bocsi! Szóval?
- Egy haver, Jung Dae Hyun - vigyorogtam abba az irányba, ahol az említett srác nézelődött.
- Hmm...Omma! Itt van Ye Rim pasija! - kiáltotta el jó hangosan magát testvérem.

  Erre a sráccal mindketten felkaptuk a fejünket és hatalmas szemekkel meredtünk nővéremre.

- Unni!! Miket beszélsz?!
- Ye Rim barátja? Hol? - jött be sietve omma, majd mikor megpillantotta a megszeppent fiút, elnevette magát. - Ő a padtársa. Miket nem mondasz Ye Kyung-ah. Mi szél hozott errefelé, Daehyun-ah? - lépett a fiúhoz mosollyal az arcán.
- Dolgozni voltam, csak kenyérért jöttem...
- Dolgozni? Ilyen későig? Jaj szegény, akkor biztosan éhes lehetsz. Gyere, vacsorázz velünk.
- Nem szeretnék zavarni...
- Ugyan, gyere - húzta magával szerencsétlen Daehyun-t.

  Nevetve megingattam a fejem, majd unni vállára csaptam, visszavágás képen, azután pedig anyáék után mentem. Amint beértem őket, rákacsintottam padtársamra, aki csak nagyokat pislogva nézett rám. Ahogy az ebédlőbe értünk, apának és unninak hivatalosan is bemutattam Daehyun-t, mire testvérem csak nevetve kezet fogott vele, apa viszont nagyon méregette, ezért finoman jeleztem neki, hogy hagyja abba. Ezek után az asztalhoz ültünk, és amikor anya végre kihozta az ételt, vacsorázni kezdtünk. Igaz, Daehyun először csak szemezett a kitett étellel, viszont unszolásomra végül csak evett ő is belőle.

- Áh, tényleg. Ye Rim-ah! Sikerült már megtalálnod azt a titokzatos csávódat? - nézett rám unni kíváncsi pillantással, mire majdnem félrecsúszott a kaja.
- Miről van szó? - fordította tekintetét anya tesómra.
- Nem tudjátok? Amikor Ye Rim kicsi volt és világgá akart menni, a sarkon annál az orgona bokornál találkozott egy kis sráccal. Ő húgi első szerelme - itt már tényleg félrecsúszott a kaja és köhögni kezdtem.
- Jaj, milyen aranyos - olvadozott omma.
- Ye Kyung, kérlek, ne égess már - töröltem le könnyeimet, melyek köhögésemkor csordultak ki.
- Miért? Szerintem is tök aranyos sztori.
- Ömm..de ha nem vetted volna észre...vendégünk van - sandítottam Daehyun felé.
- Azt mondtad a haverod, akkor nem tudom mit szégyenled.
- És hogy nézett ki a fiú?
- Anya, már te is kezded?
- Naa, mondd el.

  Apára néztem, hátha tőle mentőkötelet kapok, viszont abban reménykedhettem, ugyanis tőle is kíváncsi tekinteteket kaptam. Hát igen, sokat segített. Sóhajtottam egyet, mert baromi cikinek éreztem ilyenekről beszélni Daehyun előtt, akivel még annyira nincs olyan szinten a barátságunk, hogy ilyeneket mondjak el neki, majd felelevenítettem a névtelen kis srác kinézetét. Még akkor is szemeim előtt láttam azt a kedves mosolyt, nagy barna szemeit, amikkel rám nézett, sötét barna haját, amibe belekapott a szellő és selymes hangját, amivel megszólított. Ahogy ezt mind elmeséltem a körülöttem ülőknek, mindenki hatalmas vigyort küldött felém, amitől egy kissé feszengtem, főleg akkor jött rám a legjobban, amikor Daehyun-ra néztem. Hatalmas szemekkel nézett rám, íriszeiből semmit sem tudtam kiolvasni, újra, viszont ahogy néztem őt, az a kisfiú jutott eszembe. Elpillantottam, majd megráztam a fejem. Abban a pillanatban Daehyun felállt az asztaltól, és megköszönte az ételt.

- Már mész is, Daehyun? - állt fel anya is.
- Igen. Anya már vár.
- Rendben, akkor Ye Rim majd kikísér.
- Ö, persze - pattantam fel.

  Egész a kapuig kísértem padtársam, amikor hirtelen megállt, majd felém fordult.

- Ezért fontos az a bokor....? - arca kifejezéstelen volt.
- Igen...Sajnálom, hogy a családom pont ekkor tudta felhozni ezt a témát. Van amikor nagyon nem tudják hol a határ - mosolyogtam kínosan.
-... Kérdezhetek valamit...?
- Persze, mondd csak.
- Aznap...amikor találkoztál a fiúval...elbotlottál egy kőbe és felhorzsoltad a térded?
- Igen, de ezt te honnan...
- Én vagyok az...én voltam az a kis srác.

  Mosolyom lefagyott arcomról. Szívverésem mintha kihagyott volna egy ütemet, lefagyva meredtem Daehyun-ra. Még mielőtt megemészthettem volna, vagy csak reagálok valamit, sarkon fordult és elment. Ez nem lehet...igaz...

Chapter 15.

Sajnálom...

  Csak álltam ott, meg sem tudtam szólalni, nem mintha lett volna mit mondanom. A kifogásaimat úgysem akarta volna hallani, na meg nem tudtam volna neki elmondani, hogy csak azért nem voltam mellette, mert az anyja jogosan elküldött. Hogy is lett volna képem ezt elmondani neki?

- Hyun Ju...Gyere ide egy kicsit - szólalt meg végül JR, mivel láthatta, hogy nem nagyon akaródzom bármit is mondani.

  Hezitáltam egy másodperc erejéig, de végül bólintottam és ágya mellé baktattam. Várakozás teljes pillantással néztem magam elé. A srác a mellettem lévő székre pillantott, majd jelezte a fejével, hogy üljek le, így hát azt tettem. Mélyen a szemembe nézett, ezzel fogva tartva tekintetem. Felém emelte a kezét, majd meglepetésemre megsimította az arcomat. Keze melegsége jó érzéssel töltött el, míg kifürkészhetetlen arckifejezése bizonytalanságot keltett bennem.

- Milyen vörösek a szemeid. Csaknem...sírtál?
- Nem, én...
- Jun - nevem hallatára hatalmasat dobbant a szívem. - Nem hazudsz jól.
- JR, annyira sajnálom...
- Mi? Ezért nem kell bocsánatot kérned.
- Nem ezért - ráztam meg a fejem. - Nem kell úgy tegyél mintha nem tudnád ki miatt történt a baleseted.
- Te meg miről beszélsz?
- Tisztában vagyok vele, hogy én tehetek erről az egészről.
- Álljunk csak meg egy kicsit. Azt ne mondd, hogy te egész idáig magadat okoltad - nézett rám hitetlen arckifejezéssel.
- Mégis kit kellett volna?
- Ember! Olyan hülye vagy! Én egy percig sem, át sem futott az agyamon, hogy téged okoljalak. Én vezettem azt a kocsit, ezt pedig - mutatott végig magán - magamnak köszönhetem. Semmi értelme magadat hibáztasd. Ha a veszekedésünk miatt gondoltad ezt, akkor sem a te hibád, értetted?
- De...
- Jun!
- Oké-oké, értettem, de remélem ezt nem csak azért mondod, hogy megnyugtasd a lelkiismeretem, mert akkor saját kezűleg töröm el a kezed!
- Csaknem visszatért a kis szadista éned? Gyorsan ment - nevetett fel.
- Bizony, viszont egy valamit ígérj meg. Soha többet nem csinálsz ilyet, oké? Fogalmad sincs min mentem keresztül akkor, amikor megláttalak ott fekve, véresen, eszméletlenül...Borzalmas volt.
- Aggódtál...értem?
- Szerinted? Egyszer úgy érzem te viszel a sírba! Halálra aggódtam magam miattad!

  Ezzel a kijelentésemmel valószínűleg meglepetést okoztam neki, de még magamnak is, mert olyan kis kutya szemekkel bámult rám, hogy úgy éreztem rögtön magamhoz ölelem, viszont ebben megelőzött. Mindkét karját óvatosan testem köré fonta, majd nem túl szorosan, magához húzott. A lélegzetem is elakadt.

- Köszönöm, Jun - suttogta, miközben fejét a vállamra hajtotta.

  Szakadozottan szedtem a levegőt, annyira elérzékenyültem, hogy úgy éreztem rögtön elbőgöm magam. Lassan felemeltem a kezeimet és visszaöleltem. Ekkor tudatosult bennem igazán mennyire sokat jelentett nekem, mennyire szerettem őt.

  Annyira elmerültem JR ölelésében, hogy észre sem vettem, nem voltunk egyedül.

- Ti mégis mit csináltok?!

  JR anyjának hallatára azonnal elszállt az idilli pillanat és nyomban szétrebbentünk. Óriásira kerekedett szemekkel figyeltem, hogy ahjumma dühtől kipirosodott arccal meredt ránk, illetve rám.

- Mégis mi folyik itt? Kang Hyun Ju, neked pedig nem megmondtam, hogy ne gyere Jonghyun közelébe?
- Micsoda? Szóval te mondtad neki, hogy ne legyen velem? - húzta össze szemöldökét mérgesen JR.
- Nem tehetem meg? Az anyád vagyok, az csak természetes, hogy nem akarom melletted látni azt a személyt, aki miatt mindez történt, nem így van?
- Ó, hogy most az anyám vagy...világos. És hogy még valamit tisztázzunk, nem Hyun Ju a hibás, ami velem történt, hanem én.
- Hogy mondhatsz ilyet? Miért véded őt ennyire? Hiszen te is tudod, hogy ő a felel...

- Nem! Az igazat mondtam, miért nem tudod elfogadni?
- Azt várod el tőlem, hogy elfogadjam ezt a sületlenséget?!
- Kérlek, elég már. Fáradt vagyok. Ha csak kiabálni tudsz és kérdőre vonni, akkor akár el is mehetsz - sóhajtotta igen kimerülten a fekvő beteg.
- Elküldesz? Csak mert meg mertem kérdőjelezni, hogy hibás-e a lány a történtek miatt?
- Igen, nem elég?
- Hálátlan kölyök!

  Anyja elképedve ugyan, de teljesítette JR kérését és elhagyta a szobát. Én meg csak ültem ott, és nem kevés választott el attól, hogy tátott szájjal meredjek a kimerült fiúra. Egy kissé bűntudatom volt a miatt, ami az előbb történt.

- Biztos hogy jó lesz ez így? - szólaltam meg. - Ahjumma csak aggódott érted.
- Ha neki ez az aggódás, akkor nem kérek belőle.
- Na de JR... Nem engedhetem, hogy miattam legyél rosszba az anyukáddal.
- Ha nem tudja elfogadni az igazat, addig ne is csodálkozzon azon, ha nem értek vele egyet.
- Oké, megértem, hogy most mérges vagy, de tudom milyen ez, én is átéltem már egy párszor. Jobb lesz ha majd szépen megbeszélitek a dolgokat, majd ha mindketten lecsillapodtok egy kicsit. Megegyeztünk?
- Legyen - újból sóhajtott egyet.
- Ez a beszéd. Hát akkor - álltam fel - jó pihenést!
- Hová mész? Megint itt hagynál? - kapott a kezem után.
- Azt mondod, hogy maradjak? - vigyorodtam el.
- Végre leesett mit akarok.

  Kuncogtam egyet, majd újra elfoglaltam a helyem a széken és figyeltem ahogy JR elalszik. Békés ábrázatát és egyenletes légzését látva mosolyra húztam a szám, majd megsimítottam kézfejét, amikor megkordult a hasam. Ekkor kopogásra lettem figyelmes, ezért az ajtó felé fordultam. A srácokat meglátva még hatalmasabb mosoly terült szét az arcomon, főleg abban a pillanatban, amikor Kyungmin kezében megláttam egy kis zacskót, amiben kaja lapult.

- Gondolatolvasók vagytok? - nevettem el magam halkan és intettem nekik, hogy jöjjenek be.

Kedves olvasóim! Ez lett volna a 15.rész, amit kis késéssel, de sikerült összehoznom. Előre is bocsánatot kérek, mivel tudom előre, hogy a következő részekkel is késni fogok, főleg ha még a lustaság is megjelenik a képbe. Jó olvasást kívánok mindenkinek~~  A pipákat és megjegyzéseket szívesen fogadom, mint tudjátok ^^

Chu~

8.fejezet - Közelebb hozzád...

- Ye Rim-ah - dugta be anya a fejét a fürdőszoba ajtón.
- Egen? - fordultam meg, számba a fogkefével.
- Igyekezz, itt vannak a kis barátaid.
- Óh, éhtem...Váhj. Mi ehz a thöbbes sám?
- Hát itt van Jun Hong, és még egy barna hajú fiú.

  Kikerekedett szemekkel néztem vissza omma-ra. Gyors megfordultam, megszabadítottam a számat a fogkrémtől keletkezett habtól, na meg a fogkefétől és mint a villám, lesiettem a lépcsőn, egész a bejáratig, majd kinyitottam az ajtót.

- Ye Rim! Mit tökölődsz már annyit? - köszöntött vigyorogva Zelo, mire a mellette álló fiú elnevette magát, de csak diszkréten.
- Mi a...? Egy, ti jöttetek hamarabb. Kettő, Daehyun ne röhögj!
- Kicsim, ez nem volt szép - lépett mellém szülőm, majd kezembe nyomta az uzsim és a táskám. - És kit tisztelhetek a másik kis barátodban?
- Na de omma! Nem a kis barátom, ő a padtársam, Jung Dae Hyun - mutattam az említett felé, aki halványan elmosolyodott.
- Örvendek a találkozásnak - mosolygott rá anya.
- Én is - hajolt meg illedelmesen padtársam.
- Igen-igen, most hogy mindenki ismer mindenkit, el is indulhatnánk - vettem a táskát a hátamra.
- Vigyázzatok az úton.
- Ne aggódjon ahjumma, vigyázunk egymásra! - kiáltott vissza Zelo, mire elnevettem magam és végre elindultunk.
- Vigyázunk egymásra, mi? - böktem meg a vállát a kis szöszinek.
- Miért? Nincs igazam?
- De, hogyne

  Ezek után átengedtem a szót Zelo-nak, aki egész úton szórakoztatott minket minden hülyeséggel. Annyit beszélt, hogy már utoljára csodálkoztam hogy nem szárad ki sosem ez a gyerek, na meg hogy tud olyan gyorsan beszélni és még levegőt is venni. Rejtély.

  A sulinkhoz érve elköszöntünk fiatalabb barátunktól, majd Daehyun-nal együtt mentünk be az épületbe. Egy futó pillantást vetettem padtársam arcára, mire megláttam A sebtapaszt. Elnevettem magam, erre pedig egy kíváncsi tekintetet kaptam. Legyintettem, majd a szekrényemhez léptem, hogy elővegyem az első órára szánt füzetem. Daehyun szekrénye nem messze helyezkedett el az enyémtől, így még elkaptam azt a jelenetet, amikor kinyitotta a szekrényét és egy halom levél esett ki belőle. A füzet kiesett a kezemből, szám tátva maradt, de az övé is.

- Ez aztán nem semmi...Nemrég jöttél és már ennyi rajongód van? - sétáltam mellé elképedve. - A lányok ennyire szeretik a hallgatag srácokat?
- Jótól kérdezed - morogta, majd lehajolt, hogy összeszedje a szanaszét heverő borítékokat.
- Gyere, segítek - guggoltam le én is.
- Kösz.

  Végül sikerült mindegyiket összekaparni, majd visszatenni a szekrénybe. Ahogy elnéztem, nem nagyon akaródzott elolvasni őket, pedig én kíváncsi lettem volna mit tartalmaznak a levelek. Mondjuk el tudtam képzelni, hogy arról áradoznak bennük, hogy Daehyun milyen jól néz ki, milyen cool, meg persze, hogy járjon a levél gazdájával. Sosem értettem ezeket a levelezős lányokat. Ha tetszik nekik valaki, akkor miért nem mentek a sráchoz személyesen és mondták el az érzéseit? Mert így tuti, hogy nem választja egyiket sem, azt se tudja hogy néznek ki. Veszett ügy, lányok.

  Lazán besétáltunk az osztályba, levágódtunk a helyünkre, én a kajámat vettem elő, Daehyun pedig a fejhallgatóját kereste meg. Mire megjött a tanár már meg is reggeliztem, illetve akkor nyeltem le az utolsó falatot, de éreztem, hogy még nem teljesen voltam jóllakva. Az órán viszont nem volt alkalmam enni, mivel egy elég szigorú tanárt fogtunk ki történelemnek, így az azonnal bevágott volna egy szar jegyet ha elkap enni. Pech.

  Már alig vártam a nagyszünetet, mivel az volt a legalkalmasabb időpont a kajálásra.

Kikotortam a táskámból az összecsomagolt uzsimat, majd elindultam keresni egy csendes helyet, ahol nyugodtan megebédelhettem. A biztonság kedvéért vittem magammal a fülesem, ha ne talán nem találok egy jó helyet, viszont a tető alkalmasnak tűnt, mert egy lélek sem járt arra. Nyugisan leültem, kibontottam az ételem csomagolását és falatozni kezdtem, közben pedig egy csomó gondolat cikázott a fejemben, főleg az előző esti verekedés. Daehyun sérült arca tárult elém, az ahogyan a szemem láttára hagyták helyben. Sóhajtottam egyet. Sajnáltam szegényt, annak ellenére, hogy nem sokat tudtam róla. Mondjuk meg is értettem, hiszen csak pár napja ismertük egymást, nem várhattam el, hogy megnyíljon felém ennyi idő alatt. Viszont azt már észrevettem, hogy ahhoz képest milyen volt a találkozásunkkor, sokkal többet beszélt, aminek, ha hihetetlenül is hangzik, örültem. De ha nem is beszélt, jó hallgatóságnak bizonyult.

  Éppen befejeztem az ebédem, amikor kinyílt a tetőre vezető ajtó, és padtársam jelent meg. Körülnézett, majd megpillantott. Intettem egyet felé, ezért hozzám ballagott, megállt velem szembe, majd ő is leült.

- Hadd találjam ki. Te is egy nyugis helyet kerestél, ahol egyedül lehetsz, mi?
- Olyasmi...
- Heh, de tudok. Igazából nem nehéz kiismerni - csomagoltam vissza az üres ételes dobozom.
- Hm...
- Jut eszembe, hogy vannak a sérüléseid? - húzódtam közelebb hozzá, hogy szemügyre vehessem az arcát.
- Jobban - kaptam a tömör választ, majd elfordította a fejét.
- Pff...szégyenlős - kuncogtam. - Nem szereted ha egy lány közelebb hajol hozzád? - emeltem meg a szemöldököm kihívóan.
- Nem vagy vicces.
- De te viszont úgy látom beszédes kedvedbe vagy. Ez jó hír - húzódtam vissza. - Mondom én, hogy tök jóba leszünk.
- Ja, szerintem is - fordult velem szembe, és mosolyra húzta a száját.

  Nem számítottam rá, hogy egyet fog érteni velem, sőt még válaszra se tulajdonképpen, ezért nagyokat pislogva néztem rá. Ekkor megszólalt a csengő, jelezve, hogy ideje volt visszamenni az osztályba. Ennek hallatára Daehyun feltápászkodott, leporolta magát, ezután lenézett rám. Megmozdította jobb kezét, majd felém nyújtotta.

- Menjünk, padtárs.

  Először csak kíváncsian néztem kezére, mely egy fiúéhoz képest igen szép volt, azután pedig elvigyorodtam és elfogadtam a felajánlott kezet.

Halihó~ Mint láthatjátok, meghoztam a következő részt. Remélem tetszeni fog :3 Kíváncsian várom a véleményeket, kritikákat, de ha ezeket nem is kapok, a pipákat is örömmel fogadom~ Jó olvasást! <3
Blueberry  ^^